#9 - Arabella

Sziasztok!
Képzeljétek, pár napja megdöntöttük a 6000 oldalmegjelenítést! Köszönjük szépen, szuperek vagytok :)
Jó olvasást a fejezethez!
Puszi, Maja

- Akkor… Szerintem most menjünk be…

  Már vagy tíz perce toporgunk a lakosztályunk ajtaja előtt, ám egyelőre még egyikünk sem szedett össze annyi bátorságot, hogy belépjen a szobába. Mentségünkre szóljon, jó okunk van félni, legfőképp nekem. Julio a mai szidást jó eséllyel megúszta, ugyanis nem csinált semmi kivetnivalót, leszámítva persze, hogy még mindig Isabelen lógott. Ez azonban semmiségnek számít ahhoz képest, hogy betörtem Christina orrát. Nem hiszem, hogy egykönnyen megúsznám azt, ami a hatalmas mahagóni-ajtó mögött vár rám. A fenébe, hiszen még nem jártunk a tizedik emeleten, már hallottuk Gabrielt, ahogy Brittany-val üvöltözik! Szerencsétlen kísérőnk megpróbált védeni engem, egyre lankadó sikerrel. Néhány percig, ha kibírta, aztán elcsendesült, és a hangokból ítélve, a mentorunk is visszafogta magát kissé. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fog irgalmatlanul leordítani…

- Most már tényleg be kellene mennünk – jegyzi meg Julio. – Nézd, nem azon a pár percen múlik! Meg amúgy is, éhes vagyok, nem várhatunk a végtelenségig. Legrosszabb esetben kivág az ablakon és belehalsz.

- Mi a pozitív verzió? – vonom fel a szemöldököm rosszat sejtve.

- Nem tudja meg, hogy mi történt, ezért nem is szól semmit. Bár, remélem, tudod, hogy erre kicsi az esély…

- Persze, hogy tudom, ne nézz már hülyének! – mordulok rá az Országtársamra, majd teljes erőbedobással kivágom magam előtt az ajtót, és mint ha mi sem történt volna, besétálok a díszes lakosztályba.

  Első pillantásra semmi különöset nem fedezek fel. Gabriel, Brittany és a szótlan stylist az asztalnál ücsörögnek, George szerencsére most sem tisztelte meg a jelenlétével a társaságot. Az abroszon milliónyi ínycsiklandó hús, köret, édesség és különféle italok sorakoznak. Látszólag minden rózsaszín és virágmintás, mármint addig tűnik ez így az embernek, amíg rá nem néz a jelenlévők arcára. A stylist zavartan lesüti a szemét, Brittany idegesen kortyolgat egy banánkoktélt, Gabriel pedig… Nos, azt hiszem, ha a tekintettel ölni lehetne, már halott lennék.

  A férfi szemében az összes gondolatát megtalálom. Elég egy pillantás, máris rájövök, hogy szokás szerint nem volt szerencsém, a délelőtt minden egyes apró eseményéről tudomást szerzett. Hogy honnan, jó eséllyel örökre titok marad. Látom rajta, hogy legszívesebben felképelne, vagy beverné az orromat, csak hogy megtapasztaljam, mit érzett Christina az ominózus pillanatban.

  Egy zavart pillantást váltunk Julióval. A fiú megköszörüli a torkát, majd leül az egyik székre. Kivételesen nem vele szemben, hanem mellette foglalok helyet. Mondjuk, ennek az egész minden bizonnyal azzal fog végződni, hogy a mentorommal Julio feje fölött üvöltözünk.

- Hogy telt a napotok? – kezdi a férfi mézesmázos hangon.

- Ó, remekül! – vágja rá az Országtársam túlságosan is gyorsan és vidáman.

- Á, ennek szívből örülök! – bólogat Gabriel látszólag nyugodtan. – Igazán nagyra értékelném, ha végre lekopnál Infierno húgáról. Lehet, hogy Noah-Levi kedvel, de hidd el, ez abban a pillanatban megváltozik majd, amint megbántod Isabelt. Még ha meg is nyered utána a Viadalt, lefogadom, hogy pár óra múlva már te is alulról szagolod az ibolyát, egy csinos kis késsel a fejedben.

- Ne csináld már, mondtam, hogy a srác bír! – fintorog a fiú. – Még arra is megkért, hogy vigyázzak Isabelre! És nem hajtok rá, csak teljesítem a kötelességemet!

- Két kérdésem lenne, kedves Julio. Az első, hogy vajon hogy vigyáznál te egy lányra. Ne, inkább ne is szólalj meg, van pár elképzelésem! A második pedig, hogy mit szívott Noah, amikor eszébe jutott ez az agybeteg ötlet!

  Mielőtt az Országtársam kivédhetné magát, vagy egyáltalán felfoghatnám, amit elvileg a spanyol bajnok állított, Gabriel felém fordul, és nekem is felteszi a kérdést, amire egyszerűen képtelenség normális választ adni.

- Hát, öhm, izé… - motyogom, miközben egy segélykérő pillantást küldök Julio felé. Természetesen attól, hogy kibékültünk, még mindig nem hajlandó kiállni mellettem ezekben a helyzetekben, most éppen Brittany-nak magyaráz arról, hogy ő bizony meg tudja védeni Isabelt. Te. Jó. Ég.  – Sokat edzettem. Voltam a kardoknál, aztán birkóztam, és végül kiderült, hogy egészen erős a jobb egyenesem.

  Nem hazudtam, nyugtatom magamat. Elvégre, tényleg megjártam az összes említett állomást. Más kérdés, hogy a kardoknál mindössze Carlost stíröltem, a cérnavékony egyiptomi csaj lenyomott a birkózásban, és a jobb egyenese dolgot pedig az olasz ribin teszteltem.

- Ó, ez egyszerűen mesés! – csapja össze a tenyerét vigyorogva. – Sőt, mi több, fantasztikus! Mondd csak, drága Arabella, komolyan azt hiszed, hogy nem figyeltettelek meg csak azért, mert két napja mást sem csinálok, csak próbálok összeszedni nektek pár nyomorék angolt, akik képesek fizetni azért, hogy életben maradhassatok, és hogy információkat gyűjtök az edzésen történtek után? Csak remélem, hogy nem nézel ennyire hülyének!

- Vannak támogatóink? – kotyog közbe Julio.

  A mentorunktól mindösszesen egy gyilkos pillantást kap válaszul. Hát, ez most nem jött össze neki, de azért kedves, hogy próbálkozik…

- Elárulnád, mégis mit követett el ellened szerencsétlen csaj, amiért megütötted? Talán beszólt a hajadra, esetleg a harctudásodat becsmérelte? – fordul vissza hozzám idegesen.

- Ez maradjon magánügy… - próbálok meg kibújni a felelősség alól. Általában kedvelem a mentoromat, de mégsem érzem létszükségletűnek, hogy mindent az orrára kössek a – nem létező – szerelmi életemmel kapcsolatban.

- Aham, értem! – fortyog tovább. – Ezek szerint valamelyik nyomorék csávó miatt kaptatok hajba! Nézd, édesem, én megértem, hogy belezúgtál a spanyolba… Na jó, igazából rohadtul nem vágom a logikádat, elvégre a srác vagy másfél fejjel magasabb nálad, jó eséllyel csak szórakozik veled, és ha azt mondom, hogy nem egy észlény, még kedves vagyok, bár véleményem szerint erre már te is rájöttél. Basszus, ember, ha mindenáron fogni akarsz magadnak egy krapekot, válaszd Juliót, vele kapcsolatban legalább nem érhetnek meglepetések!

  Az említett személy szokásához híven azonnal felkapja a fejét, amint szóba kerül a neve. Éjfekete szeme egy másodperc erejéig felragyog, mintha csak díjazná Gabriel javaslatát, hogy inkább vele kavarjak Carlos helyett. Bár, ki tudja, amilyen rázósra sikeredett a mai napon, nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy az egészet csak képzeltem.

- Ó, Carlos a spanyol, ugye? – sipít fel Brittany erősen artikulálva. – Hm, ő egészen dögös… Bár, nem tudom, hogy ki mellett tenném le a voksom. Julio is iszonyat szexi! Nos, drágám, azt kell hogy mondjam, nem tudom, irigyeljelek-e, vagy sem, elvégre a mezőny két legvonzóbb pasija legyeskedik körülötted, de te persze nem tudsz dönteni… Jaj, nagyon nehéz a helyzeted!

  Kifejezéstelen arccal bámulok a kísérőmre, teljesen elakad a szavam. Ez komolyan ennyire sötét? Bevertem egy Kiválasztott képét, ennek a tyúknak meg nem esett le más, csak az, hogy egy nem létező szerelmi háromszög csúcsába keveredtem. Persze, jól tudom, hogy nem lehetnek túl nagyok az elvárásaim vele kapcsolatban, de azért azt hittem, hogy egy fokkal értelmesebb. Úgy tűnik, tévedtem.

  Brittany tovább magyaráz a stylistnak mindenféle baromságról. Most éppen valami Misi van terítéken, aki az olaszok kísérője, vagy mi. Elviekben nem túl eszes teremtés, és folyton csak a plázákban lóg, nem ismeri a határokat, az összes pénzét elszórja. Ráadásul erősen közelít a negyvenhez, de húsznak akar kinézni, ami valósággal felháborító! Legalábbis így hangzik Brittany véleménye.

  Gabriel lemondóan megrázza a fejét, majd levág egy kisebb monológot arról, hogy mennyire elege van belőlem, amiért nem bírom megfogadni a tanácsait, amiért mindig csak a saját fejem után megyek, és végezetül, amiért leütöttem Christinát. Persze ezt sokkal hosszabban, káromkodások közepette fejezi ki, de nagyjából ez a lényege. Az igazat megvallva nem viselnek meg túlságosan a szavai, elvégre a monológ felét már hallottam korábbról, csak akkor mindez Juliónak szólt. Az, hogy mit tettem az olasszal, abszolút nem izgat. Tudom, hogy valószínűleg igaza van Juliónak abban, hogy a mezőny egyik legveszélyesebb versenyzője és jobban járnék, ha messziről elkerülném. Ennek ellenére mégis örülök, hogy elcsúfítottam a képét. Félreértés ne essék, ez nem kifejezetten Carlosért történt, mindössze igencsak felvitte az agyvizemet, hogy folyton beszólogatott, és meg akartam mutatni neki, hogy a látszat ellenére igenis van félnivalója, ha rólam van szó!

  Amikor tizenhárom éves koromban nekikezdtem az edzéseknek, úgy terveztem, a Viadalon a kedves, jólelkű kislány szerepét öltöm magamra, aki a légynek sem tudna ártani. Rettentően fiatal voltam, és iszonyatosan naiv. Elhittem, hogy meg fogok tudni változni, hogy elfojthatom az igazi egyéniségemet. Most már tisztán látok, rájöttem, hogy ez bizony nem megy egykönnyen. Nem játszhatok el egy béna kis szerepet csak azért, hogy elnyerjem a többiek szimpátiáját! Ugyan már, hiszen a mezőny nagy része utál, akkor meg nem mindegy? Senki sem érdemel annyit, hogy megváltozzak miatta, még ha csak látszólag is. Mindössze pár napig bírtam a hitegetést, most már elég volt! Elhatározom, hogy a mai naptól kezdve nem érdekel mások véleménye, nem fogok egy nyomorék szerephez idomulni! Persze, ami a gyilkolást illeti, kicsit visszafogom majd magam, és arra is ügyelni fogok, hogy a holnapi bemutató során ne kapjak hivalkodóan sok pontszámot a Játékmesterektől, de azt is csak azért, hogy ne váljak a többi Kiválasztott első számú célpontjává.

  Ezt leszámítva azonban teljes mértékben önmagamat adom. A pontozáson, az interjú során, a Viadalon – én alakítom majd a valaha élt legérdekesebb karaktert, akit csak el lehet képzelni: Arabella Asesinót, a Kétszáztizenhetedik Viadal bajnokát.

*

Gabriel azzal a feltétellel fejezte be az ordibálást, hogy megígértem neki, nem rontok el semmit a pontozáson, lehetőséghez mérten nem okozok több sérülést sem Christinának, sem másnak, és a tőlem telhető legkedvesebb módon megkérem Carlost, hogy ha szórakozásra vágyik, menjen valamelyik fogyatékos, visongó tinilányhoz, vagy ha úgy tetszik, nyugodt szívvel felkeresheti az édesanyját is. Utóbbit persze nem így fogalmazta meg a mentorom, de én egy kulturált ember vagyok, semmi pénzért nem káromkodnék!

  Reggel a szokásostól eltérően hamar sikerül kikecmeregnem az ágyból, alig lustálkodom, maximum öt percet vesz igénybe az időpazarló henyélésem. Úgy döntök, annak ellenére, hogy két napja is ugyanígy tettem, mára is beiktatok egy kisebb hajmosást. Igaz, hogy a Játékmesterek előtt csakis a harctudás számít, de azért gondolom, ők is könnyebben megelőlegeznek egy magasabb pontszámot egy dús hajzuhataggal rendelkező, életerős Kiválasztottnak, mint egy csenevész gyereknek, akiről messziről üvölt, hogy már hetek óta nem látott sampont a feje. Csakúgy, mint a múltkor, most is a eperillatú szerre esik a választásom. Aránylag gyorsan lerendezem a szárítást a fésülködést, nem sokat bajlódom a procedúrával. Miután elkészülök, megmosdom, majd mosolyogva az étkező felé veszem az irányt.

  A reggeli zajosan telik, nagyrészt annak köszönhetően, hogy kivételesen Brittany is a társaságban tartózkodik. A nő még mindig az olaszok kísérőjét szidja, és egyáltalán nem zavarja, hogy nem az a legnagyobb gondunk életünkben, hogy ez a Misi a múltkori buliban pont ugyanolyan ruhában vonult be, mint ő. Csak jártatja a száját, megállás nélkül. Valószínűleg teljes mértékben hidegen hagyja az aprócska tény, miszerint senki sem kíváncsi a sérelmeire, mivel egy komolyabb, fontosabb témáról kívánkoznánk beszélni, feltéve persze, ha őméltósága hajlandóztatna végre befogni a ronda pofáját, és elhúzna a francba!

- Szóval, mint tudjátok, ma pontoznak benneteket – szólal meg nagy sokára Gabriel, mire végre Brittany is elcsendesedik. Hm, azt hiszem, a mentoromnak van egy kis tekintélye. – Előtte persze edzhettek egy kicsit, hála a szervezők jó szívének, meg persze a hülye angoloknak, akik mindenképpen ragaszkodnak hozzá, hogy még egyszer láthassanak benneteket az interjú előtt – forgatja zöld szemeit unottan.

- Várjunk, ezek szerint végignézhették a felkészülésünket? – jut el Julio agyáig az információ.

- Igen, estefelé leadták a tévében, csak hogy flancoljanak, hogy ők még ezt is megtehetik! – gúnyolódik a férfi. – De nyugodjatok meg, nem mutattak semmi konkrétat, mindössze pár vágóképet raktak be egy magazin műsorába, ahol most létrehoztak valami külön izét, vagy mittomén’. De térjünk vissza az eredeti témára. Először is szeretném, ha tisztáznánk, hogyan is kellene viselkednetek az edzés alatt. Nos, mivel már három napja ezt ismételgetem, gondolom, nem okoz majd nagy meglepetést, ha azt mondom…

- Akadjak le Isabelről, ne balhézzak össze senkivel, próbáljak meg minél több fegyverrel gyakorolni, és ha csak hülyeséget tudok mondani, inkább fogjam be! – hadarja egy szuszra Julio.

  Gabrielt kissé letaglózza a fiú rögtönzött „felelése”, ám miután felépül a sokkból, érdeklődve fordul hozzám. Úgy érzem, nem maradhatok le az Országtársamtól, így hát hozzá hasonló stílusban darálom le a mai teendőimet.

- Állítsam le Carlost, ne csesztessem Christinát, ne érdekeljen, ha valaki beszól, próbáljak ki minél több fegyvert, legyek normális. Azt hiszem, ennyi.

- Nagyszerű! – bólint a mentorunk. Borostás arcáról csak úgy sugárzik az elégedettség. – Nos, akkor lépjünk a következő pontra. Mivel ma van az utolsó nap, amikor gyakorolhattok, azt javaslom, annál az állomásnál legyetek, amivel be akartok mutatni valamit. Ne próbálkozzatok mással, már úgysem vennétek nagy hasznát! Szóval, Arabella, menj a lándzsákhoz, te pedig, Julio, a kardokhoz! Javaslom, hogy a Játékmestereket is ezekkel a fegyverekkel kápráztassátok el, garantáltan dobnak majd tőletek egy hátast! Aztán csak ügyesen!

   Zöldesbarna tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Nincs szükségem sok gondolkodásra, hogy megértsem, mit akar üzenni. Azt szeretné mondani, hogy azért lehetőséghez mérten ne szerezzek hivalkodóan magas pontszámot, a végén még valamelyik pszichopata kiszúr magának, és nem nyugszik, amíg ki nem oltja fiatal életemet. Egy apró bólintással adom tudtára Gabrielnek, hogy megértettem, és betartom a szavát.

- Rendben van – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Most viszont nem ártana, ha szedelődzködnétek. A spanyolok…

  Mielőtt lehetősége nyílna befejezni a mondatot, Julio felpattan a székéről, elrohan a fürdőbe, ahol gondolom, gondosan belövi a haját, és megmosakszik, majd nagyjából tíz perc elteltével visszatér a társaságunkba. Brittany-t eléggé lesokkolja a fiú túlságosan is gyors reakciója, olyannyira meglepi a dolog, hogy szépen ívelő, világos szemöldökét egészen a hajtövéig felhúzza, tíz centis, csöppet sem irreális műszempilláit pedig csodálkozva rebegteti. Az arcára valami megmagyarázhatatlan kifejezés ül ki, úgy bámulja az Országtársamat. Kicsit sajnálom, hogy nem láthatom a fejét, amikor rájön, hogy a nagy álmélkodás közepette sikeresen leette a hipermodern hófehér blúzát szederlekvárral.

- Igazság szerint, arra akartam kilyukadni, hogy a spanyolok kivételesen nem játszották a hiperaktívot, jó eséllyel még csak most fogtak hozzá a reggelihez, ezért nem kell feltétlenül sietnetek – sóhajt fel Gabriel lemondóan. – De mindegy. Julio, igazán megtisztelnél, ha végighallgatnád a mondandómat, és nem pár szóból próbálnál következtetni!

  Hangos nevetés hagyja el az ajkaimat az igazság hallatán. Nos, úgy tűnik, Julio a szó legszorosabb értelmében ugrik, ha Gabriel a spanyolokról kezd beszélni. Bár, mentségére szóljon, Carlosék mindig elsőként értek le, nem lenne csoda, ha ma is ez a helyzet állna fent. Ezek szerint azonban kivételesen megtapasztalhatom, milyen érzés másodmagammal lenni a hatalmas teremben. Wow!

  Julio persze nem fogadja ilyen vidáman a tényt, miszerint életében talán először, beégette magát a hülyeségével. Mérgesen morog valamit a bajsza alatt, aztán noszogatni kezd, hogy induljak már, mert nagyon szeretne gyakorolni a pontozás előtt. Nincs túl sok kedvem az edzéshez, de azt azért belátom, hogy nekem sem árt, ha próbálkozom még egy hangyányit a világ legjobb fegyverének elhajításával. Rádöbbenek, hogy a három nap alatt mindössze kétszer tartottam lándzsát a kezemben, és csak egyszer jutottam el arra a pontra, hogy eldobjam a fegyvert. Kéjes mosoly fut végig az ajkaimon, amint felrémlik előttem a Kiválasztottak és a Játékmesterek döbbent képe, amikor meglátták, hogy mi mindenre is képes az alacsony, jelentéktelen kis Arabella. Ha minden jól alakul, ma még találkozhatok hasonló, vagy akár még jobban élvezhetőbb arckifejezésekkel…

  Gabriel, mint mindig, most sem tévedett. Az edzőterem kong az ürességtől, amikor belépünk. Ez egészen szokatlan látványt nyújt számomra, hiszen ha az emlékezetem nem csal, legutóbb tizenhárom éves koromban fogadott hasonló látvány, azon a napon, amikor a mentorom megtanította nekem a lándzsavetés művészetének alapjait. Mosolyogva vezetem végig sötétbarna pillantásomat a rendezett állomások és fegyverek tömegein. Minden olyan normálisnak és egyszerűnek tűnik, mintha nem is ez lenne a hely, ahol napról napra huszonnégy fiatal gyerek próbálkozik harcolni, csak azért, hogy aztán örömet okozzon pár üresfejű sznobnak, akik aztán élő adásban szurkolják végig a meggyilkolását. Mintha nem az a hely lenne, ahol tegnap bevertem Christina orrát, hanem egy nyugodt kisvárosi iskola tornaterme.

- Megoldható, hogy ne jusson Isabel fülébe, hogy Gabriel egy bunkó, aki kihasznál?

  A gondolataimból az Országtársam hangja ráz vissza a valóságba. Egy szúrós pillantást vetek a fiúra, amiért elrontotta ezt a szép pillanatot… Ami, jobban belegondolva, nem is volt annyira szép, hiszen éppen arról fantáziáltam, hogy milyen felemelő érzés lenne még egyszer leütni az olaszt. Na, mindegy.

 -Egyrészt, Gabriel nem bunkó. – forgatom unottan a szemeimet. – Még csak azt sem mondhatod, hogy kihasznál. Szimplán nem figyeltél rá, ennyi, nem kell ebből akkora ügyet csinálni! De nyugi, nem árulom el Isabelnek, hogy csak miatta tíz perc alatt sikerült belőnöd a séródat!

- Köszi, Ara! – vigyorog rám, és ezzel együtt vissza is tér a jól ismert nőcsábász énjéhez. – Amúgy, nincs kedved egy kis közös edzéshez? Ilyet még úgysem csináltunk, és most, hogy kibékültünk…

- Benne lennék, de sajnos nemet kell mondanom – biggyesztem le a számat. – Örülnék, ha ma kivételesen nem bosszantanánk fel szegény Gabrielt, mégis csak ez az utolsó napunk. Szóval, bocsi, de most inkább a lándzsákhoz megyek.

- Oké, semmi baj – von vállat közömbösen. – Akkor én lépek a kardokhoz.

  Hogy szavát igazolja, azon nyomban az ominózus állomás felé veszi az irányt. Egy halk sóhaj kíséretében megindulok a lándzsák felé. Már akkor is tudtam, hogy bizony nincs túl sok esély arra, hogy Julio térden állva fog könyörögni, hogy inkább eddzek vele, semmint, hogy normálisan készüljek, de valamiért… Nem is tudom… Talán mást vártam tőle; azt, hogy legalább megpróbál meggyőzni, vagy kicsit elszontyolodik, amiért nemet mondtam az ajánlatára. Ez így olyan, mintha mindössze udvariasságból kérte volna meg, hogy gyakoroljunk együtt. Nem vagyok rá mérges, sokkal inkább magamra haragszom egy kicsit, amiért már megint ezzel a barommal foglalkozom ahelyett, hogy nekiállnék a gyakorlásnak.

  Az állomáshoz érve rögvest a kezembe kapok egy lándzsát. Óvatosan emelem le az állványról, majd végigvezetem rajta a tekintetemet. Gyönyörű darab, az egyszer biztos! Brazíliában szinte sosem nyílt alkalmam ilyesfajta, pontosan faragott, horzsolásoktól és törésektől mentes fegyverrel küzdeni, mindig csak a régebbi, elnyűttebb darabok akadtak a kezem ügyébe. Még szerencse, hogy azokkal is megtanultam valamit! Persze mindez semmi ahhoz képest, amit ezzel a szépséggel fogok alakítani a Játékmesterek előtt.

  Megforgatom a fegyvert a kezeim között, majd támadóállásba helyezem magam, és egy határozott mozdulattal szabad utat engedek a lándzsának. Talán mondanom sem kell, hogy csont nélkül a bábu fejébe fúródik. Tény és való, a múltkori dobásom sokkal erősebbre és látványosabbra sikeredett, de azért ez sem rossz, könnyűszerrel kioltana egy emberéletet.

  Az elkövetkezendő fél órában ehhez hasonló, vagy még gyilkosabb dobásokat mérek a képzeletbeli ellenfeleimre. Ügyesen koncentrálok a feladatomra, semmi sem tereli el a figyelmemet. Igaz, néhányszor hátrakapom a fejem, hogy megfigyeljem, mivel foglalatoskodik Julio. Ilyenkor alaposan szemügyre veszem az Országtársam mozdulatait, és kissé szégyenlősen állapítom meg, hogy amellett, hogy már-már irreálisan jóképű, kiválóan ért a harchoz. Úgy forgatja a kardot, mintha az egész eddigi élete csak ebből állt volna. Biztosa veszem, hogy imádni fogja a közönség, jó eséllyel magas pontszámot kap majd a Játékmesterektől, és szinte sorba fognak állni Gabriel előtt a támogatói, úgy könyörögve a férfinak, hogy az ő ajándékukat fogadja el.

  Nagyjából egy órája edzünk, mikor befutnak a spanyolok. Bár összerándul a gyomrom, amint megpillantom Carlost – akinek ma sikerült felöltöznie – mégis úgy teszek, mintha nem jelentene számomra semmit az érkezésük, gondtalanul folytatom a lándzsák hajigálását. Sajnos azonban képtelen vagyok teljes mértékben elvonni a figyelmemet az újonnan érkezettekről, ugyanis a fiú egy teljes mértékben felfoghatatlan dolgot kiabál Juliónak.

-Ajánlom, hogy ne igyál sok vizet a Viadal előtt!

  Mindezt olyan faképpel jegyzi meg, mintha csak arra kérte volna a szövetségesé, hogy menjen le a boltba. Felvont szemöldökkel bámulok rá, mert bármennyire is erőltetem az agyam, nem tudok mit kezdeni ezzel a beszólással. Mit akar ez a gyerek? Hogy Julio étlen-szomjan vágjon neki az Arénának, hogy aztán könnyebben végezhessen vele? Nos, ez finoman szólva eléggé különös, eddig úgy tudtam, hogy jóba vannak… Sőt, azt hiszem, most is ez a helyzet áll fenn, ugyanis Carlos továbbra is kifejezéstelen arccal, sétál az igencsak ledöbbent Országtársamhoz. A duó lány tagja pedig felém veszi az irányt. Utóbbinak kifejezetten örülök, ugyanis kedvelem Isabelt. Merem állítani, hogy ő a legnormálisabb Kiválasztott a mezőnyben, és szuperül el lehet vele beszélgetni.

- Szia! – lép hozzám mosolyogva.

- Szia Isabel! – viszonozom a mosolyát. - Izgulsz a pontozás miatt?

- Őszintén? Nem igazán - von vállat közömbösen. – Na, és te?

 - Túlélem – legyintek, játszva a flegmát. - Figyelj, remekül bánok a lándzsákkal, nem hiszem, hogy komolyabb problémák merülnének fel. Gondolom, te a késekkel fogsz ügyeskedni. Vagyis, szerintem azzal próbálkozz, mert őstehetség vagy! – dicsérem meg kedvesen.

 - Köszönöm. – Arcszíne néhány fokkal vörösebb árnyalatba csap át, amitől legszívesebben elnevetném magam. Te jó ég, és Julio szerint összeillenének! Hát, nem tudom… Szerintem túlságosan is más karakterek ahhoz, hogy megértsék egymást.  - De te is irigylésre méltóan használod a lándzsát. – viszonozza a dicséretet. -  Az előbbi... Bocsi, Carlos nem százas ma!

  A tenyerét a fejére tapasztja, mintha komoly fizikai fájdalmat okozna neki a fiú sületlensége. Ebben egyet kell értenem vele: az, hogy Carlosért rajonganak a lányok, hála a kidolgozott felsőtestének, az aranyos mosolyának, és a különlegesen gyönyörű szemének, nem változtat a tényen, miszerint a srác nem fog egykönnyen Nobel-díjat kapni. Persze, nekem is tetszik… Vagy tetszett, ezt már jómagam sem bírom követni… De az biztos, hogy nem bírnám hosszútávon elviselni magam mellett, maximum, ha bekötném a száját, hogy ne dumáljon. Lehet, hogy nem vagyok normális, de akkor sem bírom elviselni a hülyéket! Carlos pedig menthetetlenül idióta.

 - Carlos alapjáraton nem százas! – vágom rá morcosan.

 - Az biztos. Képes volt a szobámhoz menni, éjnek évadján, hogy megkérdezze; tudok-e hegyet mászni... Én meg megígértem neki, hogy gyakorlom most, úgyhogy... Szia! Én mentem... Hegyet mászni...? – köszön el egy unott szemforgatás kíséretében.

  Ezt már megint nem tudom hova tenni, így hát megpróbálom kizárni a fejemből, és folytatom a felkészülést. Egy szabad percem sincs, máris társaságom akad, ezúttal maga Carlos személyében. A fiú mosolyogva áll meg mellettem, és közben olyan lazán támaszkodik az egyik lándzsára, hogy kis híján már féltem, nehogy elfolyjon.

- Helló, Ara! – kacsint rám vigyorogva.

  A béna becenév hallatán a homlokom közepéig szalad a szemöldököm. Valószínűleg úgy nézek ki, mint Brittany, amikor ráeszmélt, hogy Julio képes tíz perc alatt elkészülni. Ara? Nagyon ajánlom, hogy Carlos csak vicceljen, elég nekem ezt a baromságot Juliótól elviselnem! Nem élném túl, ha még ő is rákezdene!

- Neked csak Arabella! – javítom ki mérgesen.

- Jó, oké, azért ne harapd le a fejem! – teszi maga elé a kezét védekezően. – Csak azt hittem, ez legális becenév. Legalábbis, Julio folyton így nevezett, amikor rólad beszélt.

- Nagyszerű! Szóval kibeszéltek? – Támadópózba vágom magam, és útjára eresztem a kezemben lévő fegyvert. Büszkén veszem tudomásul, hogy a lándzsám pont a bábu szívébe fúródott.

  Carlos pár másodpercig az „áldozatomon” tartja a tekintetét, majd egy bocsánatkérő pillantással ajándékoz meg. Mondanám, hogy borzalmasan áll neki, ez az ostoba tekintet, de sajnos, hazudnék.

- Nem… - motyogja zavartan. – Nyugodj meg, nem mondott rólad semmi rosszat! Bír téged… És én is… Szóval, ami tegnap történt Christinával, az…

- Felejtsük el! – vágok a szavába. – Bár nem vennék rá mérget, hogy ebbe olyan könnyen beleegyezzen az a kis ri… Khm, akarom mondani, Christina. De nem gond, ez a mi csatánk, majd lejátsszuk magunk között.

  Újabb csapást mérek a bábura, ezúttal pont a bal szemébe áll a lándzsám. Pont ebben a pillanatban lép be az ajtón Olaszország két Kiválasztottja. A fiú – akinek már meg kellene jegyeznem a nevét… Ha nem csal az emlékezetem, Francescónak hívják. – elhűlve figyeli a dobásomat, majd megindul a buzogányok felé. Christina egy kimért, gyilkosnak szánt, ám valójában szánalmas és féltékeny pillantást küld felém, aztán úgy dönt, mostantól Juliót fárasztja a hülye kirohanásaival. Carlost mintha nem is érdekelné, hogy életének egyetlen szerelme is befutott. Csak engem figyel, nem foglalkozik mással. Ez akaratomon kívül is büszkeséget ébreszt a lelkemben.

- Hát, ahogy gondolod – rángatja a vállát. – De azért ne vesszetek össze rajtam, rendben? – ezt már egy imádni való mosoly kíséretében jegyzi meg, amitől automatikusan bizseregni kezd a testem.

- Öhm… Oké, re… Rendben! – sütöm le zavartan a szemem.

  A fiú nem igazán zavartatja magát, teljesen normálisan viselkedik. A derekamra helyezi a kezét, és egy könnyed, ám mégsem erőszakos mozdulattal arrébb tuszkol, ezzel szabad helyet csinálva magának. Ezt követően magához vesz pár fegyvert, és célozni kezd a bábukra. Magamban megállapítom, hogy bár nem fejlődött sokat a múltkori eset óta, legalább már figyel arra, hogy pontosabb legyen. Mikor eldobja az utolsó, tizedik fegyvert is, egy magabiztos mosoly kíséretében fordul hozzám.

- Na? Hány pontot ad, Senorita Asesino Főjátékmesternő? – kérdezi viccelődve.

  A megnevezésre automatikusan mosolyra húzódik a szám. Hiába, sok mindent lehet mondani a spanyol fiúra, hogy nem épp a világ legokosabb teremtése, hogy nőcsábász, és nem fél használni az előnyös adottságait, de azt nem, hogy ne lenne jó a humora.

- Meg kell fontolnom – Úgy teszek, mintha komoly fejtörést okozna a válaszadás. – Hm, alapjába véve nem teljesített rosszul, Senor Contreras, de sajnos láttam már ügyesebb Kiválasztottakat is – Megpróbálom utánozni Hayes mimikáját, és a hangomat is pár oktávval mélyebbre emelem, csak hogy elérjem a kívánt hatást. – Azt hiszem, ha nagyon nagylelkű szeretnék lenni, adnék vagy öt pontot. De sajnos, ma bal lábbal keltem, mindenkit megszívatok, így hát, Hölgyeim és Uraim, Senor Contreras, Spanyolország Kiválasztottja… A pontszáma négy!

- Mi a franc? – akad ki a fiú. – Basszus, soha ne menj Játékmesternek! Négy pont? De hát… - értetlenül megrázza a fejét, folyamatosan kapkodva a pillantását köztem és a bábu között. – Én azt hittem… Kapok vagy nyolcat… Vagy kilencet! Tudod mit, Arabella? Kegyetlen vagy!

- Na, nézd már, és még vissza is pofázik! – fújtatom mérgesen. – Carlos, én jó szándékkal megadtam magának a négy pontot, erre meg itt felesel nekem?! Tudja mit, megváltoztatom a döntésem! Maga csak három pontot kap!

- Mi? – kérdezi enyhén hisztérikus állapotban. – Ne szívass már! Három pont, az… Iszonyat kevés! Hogy lesznek így támogatóim!

- Ha igazán profi, megoldja, ezért úgy határoztam, hogy… Kettő pontot kap!

- Ne csináld már, ez bunkóság! – morog a fiú, és le sem veszi a szemét a teljesítményéről.

  Komolyan elgondolkozom azon, hogy egy elviekben érett, tizenhét éves fiú miért éli bele magát ennyire egy hülye játékba… Vagy, hogy miért mondja valakinek, hogy ne igyon a Viadal előtt… vagy, hogy miért kéri meg az Országtársát, hogy másszon hegyet. Hm, azt hiszem, inkább örülnöm kellene, hogy ezekre a kérdésekre valószínűleg sosem fogok választ kapni.

  Persze, nem akarom, hogy Carlos kikészüljön így, a pontozás előtt pár perccel, ezért megfogom az állát, és egy könnyed mozdulattal magam felé fordítom a fejét. Mosolyogva nézek a zölden ragyogó szempárban, melynek gazdája kifejezetten csalódottnak tűnik. Itt az ideje megnyugtatni!

- Carlos – mondom kedvesen. – Nyugi. Jó voltál. Nem vagy tehetségtelen, de ha elfogadsz egy tanácsot, inkább a kardokkal mutass be valamit Hayesnek és a bandájának. Az előbbi pedig… Csak vicceltem!

- Ó. Oké… - jut el az agyáig az információ. – Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem! – Nagy tenyerét kissé bizonytalanul végighúzza csupasz karomon, mindössze a szemében látom, hogy valójában nagyon is biztos a dolgában, szinte tényként kezeli, hogy akkor most meghódított, vagy mi. – Amúgy, azon gondolkoztam, hogy ha lenne kedved esetleg beszélgetni a pontozás után…

  Egy határozott mozdulattal lerázom magamról a spanyol meleg kezét. Láthatóan furcsán érinti a dolog, így hát kénytelen vagyok rögvest magyarázatot adni a viselkedésemre.

- Bocs, de ennek semmi értelme! – rázom a fejem. – Nézd, te egy nagyon kedves és jópofa srác vagy, de ez sajnos nem működne… A fenébe is, hiszen ez az Országok Viadala, nem társkereső-show! – Ezt kissé hangosabban mondom a kelleténél, olyannyira, hogy pár közelben lézengő Kiválasztott felénk kapja a fejét. – Nem akarlak megbántani, de szerintem ezt a dolgot inkább felejtsük el.

- Hát, oké, ahogy gondolod. – von vállat közömbösen, amitől kicsit felidegesítem magam. Miért van az, hogy az összes fiú ilyen könnyedén túlteszi magát az „elvesztésemen”?! – De azért… Maradhatunk barátok, ugye?

  Szinte már megsajnálom a fiút, ám egyben el is gondolkodtat az ajánlata. Carlos egy erős, jól táplált fiú, akiért jó eséllyel annyira odáig lesznek az üresfejű angol libák, mint Julióért. Nem kérdés, hogy megéri jó viszonyt ápolni vele. De hogy barátok? Nem, arról szó sem lehet. Az, hogy sokszor elhülyülünk együtt, meg szívatjuk egymást, még belefér, de a világ összes kincséért sem kerülnék olyan közel hozzá, hogy megosszam velem életem legnagyobb titkát, mint ahogy azt barátok közt szokás. Remélem, ennél sokkal kecsegtetőbb dolgot kínálhatok a számára. Nem szeretnék kavarni, de ha minden jól megy, ezzel a húzásommal még Christinát is sikerül kiütnöm a képből.

- Jobbat mondok! – Kissé közelebb húzódom a fiúhoz, és lábujjhegyre pipiskedem magam, hogy suttogni tudjak a fülébe. Szerencsére azért annyira nem hülye, hogy leesik neki, hogy ez a póz nem kifejezetten kényelmes, így hát nagylelkűen lehajol hozzám. – Legyünk inkább szövetségesek! Egy Viadalon sokkal nagyobb hasznát vennénk…

  Szép ívű, fekete szemöldökét kissé megemeli, kéken pompázó íriszében a kíváncsiság izzó szikrája mellett elégedettséget, és egy kis bizonytalanságot vélek felfedezni. Ajka mosolyra húzódna, ám ezt valami miatt igyekszik elrejteni előlem. Fejemet kissé oldalra döntöm, akár egy édes kiskutya, így várom a válaszát. Nem is gondolkozik sokáig, szinte azonnal rávágja, amit gondol.

- Nem tűnik rossz ötletnek, én gondolkodás nélkül belemennék, de… Szóval, az a helyzet, hogy ezt még meg kellene tárgyalnom a többiekkel… És Noah-val is. Persze, ez nem rólad szól, de mégis csak a szövetségeseim, nem hozhatok döntéseket nélkülük. De nyugi, majd szólok pár jó szót az érdekedben, tuti megengedik majd…

- Köszönöm, ez igazán kedves! – rebegtetem csábosan a szempilláimat.

  Bár nem vennék rá mérget, hogy Christina is olyan lelkesen fogadná az ajánlatomat, mint Carlos, mégis elégedett vagyok a magammal. Elvégre bogarat ültettem a spanyol fülébe, de egyúttal le is ráztam magamról. Mindezt persze kedvesen tettem, tehát még csak meg sem sértődött rám.

- Vége az edzésnek! – lép be a terembe egy magas, tagbaszakadt férfi. – Öt percetek van elhagyni a termet! Kövessetek, a nagy teremhez! Mr. Hayes már vár rátok!

  Ki morogva, hogy nem tudott eleget edzeni, ki vidáman és magabiztosan indul meg az őr után. Sok sikert kívánok Carlosnak, majd gondosan ügyelve arra, hogy friss eperillatot árasztó hajam megérintse az arcát, megfordulok, és követem a többieket.

  A férfi egy kisebb csarnokba vezet minket, ahol négy pad sorakozik egymás mögött. Mind jó hosszú, legalább nyolcan elférhetnek rajta. A kísérőnk elkezdi felolvasni a neveket, most derül ki, hogy mikor is kerülök sorra. Általában nem keverik meg az országokat, mindig ABC-rendben zajlik a pontozás, először a lányok mennek be, majd a fiúk. Reménykedem, hogy elsőként túleshetek a dolgon, ám a kellemes érzés egy szempillantás alatt szertefoszlik, amint az amerikai lány ül az első pad szélére. Unottan várom, hogy végre én is sorra kerüljek, közben pedig a Kiválasztottak arcát tanulmányozom. A legtöbbjükről üvölt, hogy szinte semmit sem sajátítottak el a három nap folyamán, mások - az ügyesebbek - magabiztosan telepszenek le a helyükre. Egyedül Isabel arcán látok figyelemfelkeltő kifejezést; mintha erősen fájlalná a lábát, vagy valami hasonló. Szívesen megkérdezném, hogy mi történt vele, ám erre sajnos nem nyílik lehetőségem, ugyanis a magas férfi ellentmondást nem tűrően olvassa fel a nevem, és nyom le az utolsó padra. Egy hangos sóhaj kíséretében telepszem le a csenevész egyiptomi fiú mellé, és arra gondolok, miért olyan fontos a rend és a fegyelem. Miért nem hagyják, hogy beszélgessünk egy kicsit? Sokkal egyszerűbb lenne…

- Minden oké Isabellel? – kérdezem Juliótól, aki pont most vágta le magát mellém.

- Hát, azt azért nem mondanám – húzza el a száját idegesen. – Képzeld, éppen falat mászott, de leesett! Odamentem és felsegítettem. Remélem, nem esett komolyabb baja!

- Szegény – biggyesztem le az ajkaimat. – Nem túl szerencsés a Viadal előtt…

- Szurkoljunk, hogy magas pontszámot kap, és lesz valamennyi támogatója… Na, de mesélj, mi újság a lovagoddal? – kacsint rám vigyorogva.

- Nem a lovagom! – küldök felé egy szúrós pillantást. – Jóba vagyunk, de ennyi. Kicsit gyakoroltunk a lándzsákkal, meg beszélgettünk is, de nem olyan fontos dolgokról…

  Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint elviekben kedvelem Juliót, valamennyire már tényleg kezdem elviselni, viszont azt ne várja el tőlem senki, hogy nemes egyszerűséggel az orrára kötöm a titkaimat, vagy kiadok neki bárminemű információt a magánbeszélgetéseimről. Az kellene még, hogy jól elpletykálja Christinának vagy Gabrielnek!

- Oké, nekem mindegy, emiatt fájjon a mentorunk feje! – von vállat hanyagul. – Viszont, ha érdekel pár infó… Christinával kapcsolatban…

- Igen? – Automatikusan közelebb húzódom a fiúhoz, hogy fültanúk nélkül beszámolhasson az olasz dolgairól.

- Azt mondta, már nem érdekli Carlos, felőle nyugodtan megtarthatod. Bár szerintem blöfföl… Mondjuk, ez nem biztos, csak egy lehetőség. Képtelenség kiigazodni azon a csajon!

- Akkor azt üzenem a drága kis szövetségesednek, hogy engem sem érdekel Carlos! – Sötétbarna szemeimet egyenesen az előttem ülő fiú hátára szegezem. Így kényszerítem magam arra, hogy el ne röhögjem magam. Ó, pedig ha tudnád, Julio, mennyire érdekel! Csak nem olyan szempontból, ahogy azt te gondolod!

  Lassacskán kezdetét veszi a pontozás, egy hangosbemondóból egyesével szólítják a játékosokat. Mindenkinek három perce áll rendelkezésre ahhoz, hogy megmutassa, mihez ért. A teremben mindenféle fegyver megtalálható, amivel próbálkozhattunk az elmúlt három nap során. Jó eséllyel a Bőségszaru lábánál is ilyeneket fogunk találni. Nem izgulok túlságosan, hiszen jól tudom, hogy mihez is értek e legjobban. Julio sem szívbajos, unottan ücsörög mellettem. Úgy tűnik, kivételesen nincs beszélgetős kedvében, így hát nyugodtan elmélyülhetek a gondolatimban. A baj csak az, hogy nem tudok másra koncentrálni, mint arra a furcsaságra, hogy Christina lekoptatta Carlost. Most komolyan, hogy lehet elhajtani Carlost? Az a hülye liba akkor sem fog jobb pasit találni, ha száz évig él is! Mondjuk, én ugyanígy cselekedtem… Csak még azt is elintéztem, hogy a fiú valamilyen szinten érdeklődjön irántam, és ezzel együtt lehet, hogy még egy szövetségesre is szert tettem a személyében. Most már nem maradt más dolgom, csak reménykedni, hogy igent mond a felvetésemre.

  Egy idő után rádöbbenek, hogy per pillanat a legkevésbé sem izgat a spanyol szépfiú, így hát jobb híján a többieket kezdem figyelni. Mindenki arcán felfedezek valamilyen érzelmet. Christina szokásához híven magabiztos léptekkel közeledik a terem felé, Fiona nyilván a figyelem középpontjába akar kerülni, azért lépdel úgy, mint egy reklámmodell. Pechére azonban senkit sem hoz lázba túlzottan a rögtönzött kis magánszáma. Svédország fiú Kiválasztottja – valami Niels – kifejezetten nyugodtnak tűnik, ami azonban a többségről nem mondható el. Igaz, az olasz fiú – akivel kapcsolatban végre megbizonyosodom, hogy Francescónak hívják – arcán egy hangyányi érzelmet sem vélek felfedezni. Carlos vigyorog, mint a vadalma, Isabel is jókedvűnek és felettébb magabiztosnak mutatja magát. A koreai Minhón látszik, hogy bátran áll a feladat elé, a babaarcú Országtársát viszont az ájulás kerülgeti.

  Ahogy itt nézelődöm az ellenfeleim sorai közt, két dologra leszek figyelmes. Az első, hogy egyre fogyatkoznak az emberek, már csak az utolsó padon ülünk. Rajtam és Julión kívül már csak a két egyiptomi és a két francia gyerek kuporog a csarnokba. Utóbbi kettő mondjuk, nem tűnik túl rémültnek, inkább csak álmosnak, elvégre már jó ideje várakoznak. Egyiptom Kiválasztottjai azonban rendesen paráznak, kezük-lábuk remeg a félelemtől. Ahogy nézem azt a két éhező, szerencsétlen gyereket, arra gondolok, milyen igazságtalan az élet. Nehogy már azt mondja nekem valaki, hogy ez fair! Összezárni néhány teljesen ügyefogyott, bénácska kisgyereket olyan profi harcosokkal, mint Julio, Carlos, Christina, vagy Isabel? Egy perc nem sok, annyit sem fognak kibírni! Nem játszom az álszentet, könnyen lehet, hogy pont én fogom átvágni a torkukat. Hiszen amellett, hogy nem egy idilli társkereső-show-ba kerültem, az is igaz, hogy itt bizony nincs helye az érzelmeknek, mivel azt könnyűszerrel kihasználhatják a többiek. Oké, ez egy ilyen játék, felfogtam. Az élet sosem volt igazságos… Akkor sem, amikor meghaltak a szüleim… Sem akkor, amikor az éhezés miatt igencsak alacsonyra nőttem, és emiatt folyton kigúnyoltak a többiek. Akkor meg pláne nem, amikor Brazília fejesei Guilettának adták az önként jelentkezés jogát helyettem!

  Ezen élmények minduntalan felhúzzák az agyamat, amint csak felrémlenek előttem a hozzájuk kapcsolódó képek. Most is alig hiszem el, de remegek az idegességtől. Érzem, hogy kiver a víz, a homlokomon pedig egy ütőér vad lüktetésbe kezd. Nagyszerű, ennyit a dús hajú, harcos amazon beütésről! Most biztosan azt fogják gondolni rólam a Játékmesterek, hogy idegsokkos vagyok, aki már a pontozástól is megkergül!

- Hé, nyugodj meg! – teszi Julio a kezét a vállamra. – Minden rendben lesz! Csak mutasd meg nekik, mit tudsz, és szerintem vigyél belé egy kis show-t is.

- Show-t? – ráncolom a homlokomat. – Ezt meg hogy érted?

- Nézd, Ara – fog bele a monológba. Remélem, azért tudja, hogy három perc múlva itt kell hagynom. – Legyünk őszinték: iszonyatosan megszívtuk, amiért utolsóként kell bemutatnunk a tudásunkat. Akik az elsők között kerültek sorra, oltári nagy mázlisták! A Játékmesterek még nem unták szét a nem létező agyukat, figyeltek rájuk, meg minden. Készülj fel, hogy amikor belépsz abba a szobába, mindannyian holt részegek lesznek, vagy aludni fognak. Jogosan merül fel benned a kérdés, mégis hogyan fognak ezek után magas pontszámot adni, vagy egyáltalán megjegyezni? A válasz egyszerű: egyedit kell alkotnod. Nem számít, hogy profin bánsz a lándzsákkal, Fiona előbb volt bent, mint, te, lehet, hogy ő több pontot kap. Na, ezért kell belevinned a produkciódba pár show-elemet, hogy felfigyeljenek rád, és igazságosan pontozzák a teljesítményedet.

- Értem… - motyogom. – Te mit fogsz csinálni?

- Kinyírok pár bábut, aztán lenyomok egy laza sztriptíz-számot. Vagy előtte hatásosabb lenne? – tanakodik hangosan.

  Úgy döntök, inkább nem érdekel, hogy született meg az Országtársam fejében eme zseniális ötlet. Rákérdezni sincs nagyon időm, ugyanis a hangosbemondóban egy rikácsoló női hang az én nevemet szólítja.

- Hát akkor… Sok sikert! – biccent felém lazán.

- Kösz! – bólintok kimérten. – Neked is… És szerintem inkább hanyagold ezt a vetkőzős magánszámot… Nem biztos, hogy Hayes annyira el lenne ragadtatva.

- Hagyjál már, Ara, majd én eldöntöm! – Julio egy furcsa grimaszt vág, közben pedig az ajtó felé mutogat, jelezvén, hogy ideje lenne befáradnom. – Meg amúgy is, attól, hogy Országtársak vagyunk, nincs jogod kisajátítani!

  Felvont szemöldökkel bámulok a fiúra. Kisajátítani? Jézusom, ez most komolyan azt képzeli, hogy én… Argh, mindegy, inkább nem pusztítom ilyesmivel az agysejtjeimet!

  A hatalmas, díszes szobába lépve mindenfelé eldobált fegyvereket, kettétört bábukat, és szétfolyt, vörös festéket pillantok meg. Mindössze a terem végén található emelvényről hallok zajokat, a lerészegedett Játékmesterek hangos rikoltozásait és hamis éneklését. Persze vannak, akik becsülik annyira az utolsókat, hogy nem itták le magukat a sárga földig. Tymothy Hayes, a Kétszáztizenhetedik Országok Viadalának Főjátékmestere például egészen vidámnak tűnik, bár a szemében felfedezek egy csöppnyi gúnyt, amikor rám néz. Na, megjött a törpe kis brazil is! Jó, megnézem, adok neki két-három pontot, aztán majd úgyis megöleti magát, amilyen forrófejű a drága! Hú, mekkora szám lenne már, ha az olasszal egymás torkának ugranának az Arénában! – lebecsmérlő, sötét szemeiből ítélve ilyesfajta gondolatok kavaroghatnak a fejében.

  Hidegen biccentek egyet a férfiak felé, még csak arra sem méltatom őket, hogy hivatalosan is bemutatkozzak. A lándzsák felé veszem az irányt. Két fegyverrel is megmutatom, mire vagyok képes – ez mindösszesen fél percet vesz igénybe. Egy unott pillantással ajándékozom meg a Főjátékmestert, aki morog valamit a bajsza alatt, aztán várakozóan néz az ajtóra. Láthatólag nem érdekli túlságosan a teljesítményem…

  Ha lehet ilyet mondani, még az eddiginél is jobban felhúzom az agyam. Most ezzel azt akarja üzenni ez a pszichopata balfácán, hogy már nem érdeklem, és hogy sokkal inkább kíváncsi Julióra, mint rám? Miért, nem volt neki elég, amit mutattam? Talán többet várt tőlem? Mi kell neki?  Show? Igazi show, nem egy beképzelt nőcsábász sztriptíztánca? Nos, akkor megkaphatja! Akkora műsort kanyarítok neki, hogy tátva marad a büdös szája!

  Azonnal akcióba lendülök, nincs vesztegetni való időm. Nyomban a festékes dobozhoz sietek, majd egy szempillantás alatt vissza az állomáshoz, és őrült módjára dekorálni kezdem a bábukat. Neveket festek rájuk. A Kiválasztottak neveit, akiket pár nap múlva meg kell, hogy öljek. Nem írok fel mindenkit, csak akire emlékszem, és akik minden bizonnyal Hayes-ben is mély nyomot hagytak. Mikor elkészülök, egy gyors pillantást vetek az órára – még maradt másfél percem, annyi pont elég lesz. Megragadok egy lándzsát, és az összes erőmet beleadva elhajítom.

  Christina ezennel halott, pont a szívébe fúródik a fegyverem. Fiona se jár sokkal jobban, őt a nyakánál éri a támadásom. Francesco hasa is megsebesül, úgy, hogy azt nem fogja túlélni. Minhót, Chót és Nielst is a másvilágra küldöm.

- Nyugodj békében, Isabel! – gondolom magamban, miközben a spanyol lányt is megölöm. – Örülök, hogy megismerhettelek!

- Sajnálom, Carlos! Azért remélem, nem haragszol meg rám! – Ez a mondat motoszkál a fejemben, és hopp – már a szép szemű szívtipró is alulról szagolja az ibolyát!

  Már csak egyetlen bábu magasodik előttem, az utolsó Kiválasztott, akivel végeznem kell a biztos győzelemért. Valaki közli, hogy még fél percem maradt, szóval csipkedjem magam. Nem veszem komolyan a megszólítást, tisztában vagyok vele, hogy Hayest és a többieket valósággal lenyűgözte a teljesítményén, ha rajtuk múlna, akár még tíz évig is itt ácsoroghatnék, az alakot bámulva, melyen vérvörös betűkkel Julio neve díszeleg. Legalábbis, erre következtetek az egyre tisztább és érdeklődőbb tekintetekből.

  Erősen szorongatom az utolsó fegyvert. Tudom, hogy ez a mozdulat, amit most meg fogok tenni, óriási kihatást gyakorol az egész hátralévő életemre. Lehet, hogy ezzel a húzással gyengének tűnök, de nem számít. A lényeg, hogy ezernyi kérdést hagyjak magam után, melyekre a Játékmesteren és a nézők, még ha bele döglenek is, de választ akarnak kapni.

  Úgy teszek, mintha ez is csak egy sima, átlagos dobás lenne. Támadópózba vágom magam, megfeszítem az izmaimat, hátrahúzom a karomat, és célba veszem Julio szívét. Ám ebben a pillanatban, mintha egy villám csapott volna belém, elernyednek az izmaim, a szemeimben könnyek gyülekeznek, melyeket ügyetlen felfelé pislogással próbálok palástolni. Aztán leengedem magam mellé a fegyvert, és ijedt kislányt idéző hanggal fordulok Hayes felé.

- Nem megy… - suttogom lemondóan. – Én erre képtelen vagyok. Nem lennék képes… megölni... őt!

- Ó, csakugyan? – A Főjátékmestert láthatólag meglepte a vallomásom. – Elárulná, Miss Asesino, mi vitte erre a döntésre? Mit jelent magának az a fiú, miért nem képes megölni?

  A fejemben kósza gondolatok, értelmetlen ötletek százai, sőt ezrei áramolnak. Tényleg, miért nem tudom megölni Juliót? Mit mondhatnék erre a kérdésre? Ha önmagamat adnám, közölném a pasassal, hogy semmi köze hozzá, és köszönés nélkül elviharzanék. Ha be akarnám égetni, egy cinikus mosollyal a szám szélén a fejéhez vágnám, hogy azért hagyom életben a fiút, mert ő legalább jól csókol, annyira, hogy a spanyolok kísérője is irigykedik rám miatta. Ha bunkó lennék, szó nélkül ott hagynám a francba, nem törődve a következményekkel.

  Engem azonban érdekes személyiséggel áldott meg a sors. Felkeltem az emberek érdeklődését, méghozzá azzal, hogy pont csak annyit árulok el magamról, amit tudniuk kell. Ezernyi megválaszolatlan kérdést hagyok magam után, melyek megoldására talán sosem derül fény. Ha mégis többet szeretnének tudni rólam, kénytelenek lesznek minél tovább életben hagyni.

   Pár lépéssel közelebb sétálok a Játékmesterek pódiumához, sötétbarna, vizenyős pillantásomat mélyen Tymothy Hayes kék szemébe fúrom, majd gyors, ám határozott feleletet adok a kérdésére.

- Mert Országtársak vagyunk!