2016. július 18., hétfő

#10 - Isabel

Sziasztok! :) Meg is érkeztem a #10-zel, amiről annyit, hogy egy kicsit hosszabb a többi résznél. :) Nem nagyon szaporítanám a szót, olvassátok csak. (El ne felejtsetek komizni ;)) Jó olvasást! :)
  - Akkor most megyünk a brazilokhoz? - türelmetlenkedik az Országtársam.
  Választ nem kap, amitől felhördül, és inkább megnézi, hogy maradt-e valami egyáltalán épen. A mentoraink az összes pozitívumot, és negatívumot leszűrik, hogy mi sülne ki ha odaköltöznénk.
- De akkor tudnának minden lépésünkről, a megbeszéléseinkről...
- A tizenegyből egy ország tud ezekről, az már nem oszt, nem szoroz. - veti ellen Claire. A kezemet összefonom a mellkasom előtt, és úgy hallgatom tovább a mentorok vitáit.
- Na mi lesz már? Tegye fel a kezét, aki azt mondja, hogy menjünk a brazilokhoz! - kiáltja Carlos, miközben nagyban meglengeti a feje fölött a karját.
 Én felrakom, és ahogy látom mindenki más is.
- Jól van, akkor ezt megszavaztuk. - sóhajt fel Noah-Levi, és már hívja is a liftet. Sajnos a víz nem száradt föl, így még mindig csöpög belőlünk. Úgy ahogy vagyunk, bekecmergünk a kicsi liftbe. Én még mindig a karomat összefonom a mellkasom előtt, Carlos ha jól látom a fülét piszkálja, Noah-Levi még mindig vörös fejjel nézi a plafont, Claire a ruháját csavarja, Sia pedig sikoltozgat, hogy elfojt a sminkje.
 A lift végre-valahára kinyílik. Kopogunk, és Arabella nyit ajtót. Először meghökkenve néz végig rajtunk. Carlos leveszi a csuromvizes pólóját, és a lányra dobja. Pont a fejére.
- Carlos! - nézek sziporkázó szemmel a fiúra, aki mintha csak most vette volna észre Arabellát.  A lány ledobja a fejéről a pólót, pont Noah fejére.
- Sziasztok! - néz végig rajtunk zavartan. - Veletek meg mi történt? Felrobbantottatok egy vízerőművet?
- Mi nem. De Bongyorka igen. -nézek Siara, aki felbőszülten kezdi lapítgatni a haját.
 Brittanyt pillantjuk meg, aki épp magyaráz valamit, de érkezésünkre felkapja a fejét. Brittany mintha meglenne sértődve, úgy méri fel Bongyorkát.
- Szia Sia -köszönti elég ridegen. -Tetszik a sminked. Remélem a cirkuszba készülsz.
- Helló Brittany - teszi a csípőjére a kezét Sia. -Fogytál? Mivel hánytatod magad?
 A két angol liba, ilyes fajta sértéseket mondanak egymásnak, mi meg beljebb lépünk a brazilok lakosztályába.
 A mentor, - azaz Gabriel - Julio és a stylistok ülnek a Tv előtt, és várják a pontozást. Mindannyian némán néznek ránk.
- Látom, jól sikerült a jakuzzi parti! - mormogja Gabriel, miközben végig mér bennünket.
- Ó, köszönöm, nagyon kielégítő volt, egy hibát leszámítva... - húzza el a száját Sia.
- Ömm... Gabriel! - hívja magához Noah-Levi a brazilok mentorát. Félrevonulnak az asztalhoz, mi pedig a két kiválasztottra nézünk. Már éppen kezdett volna kínossá válni a szitu, de Arabella megtörte a csendet.
- Ha gondoljátok, adhatok kölcsön ruhát! -mosolyog rám kedvesen. -Amúgy is annyi göncöm van, hogy nem tudok betelni velük! Ha van kedves nyugodtan válogass! -invitál engem a szobája felé. -És természetesen Julio is szívesen ad pár cuccot Carlosnak... - teszi hozzá.
 Ahogy belépek a lány szobájába, amit először észreveszek, az a rend. Eszembe jutnak az eddigi itt töltött napjaim, hogy én csak levettem a ruhát, és eldobtam valahova a sarokba. Arabella előhúz pár ruhát a szekrényéből, és mutatja hogy válasszak. Felveszek egy fekete rövid nadrágot, és egy rózsaszín ujjatlan training fölsőt. Mikor végeztünk, beszélgetve ülünk le a kanapéra, ahol már a mentorok vígan beszélgetnek.
 A fiúk is röhögés közepette telepednek le köreinkbe.
- Gabriellel megbeszéltük, hogy amíg nem teszik helyre a lakosztályunkat... de komolyan Sia; hogy tudtál egy teljes emeletet elárasztani? -néz idegesen a bátyám Siara. -Na de, hogy amíg nem teszik helyre, addig ez lesz az ideiglenes szállásunk.
Rögtön Arabellára nézek, látni szeretném a legelső reakcióját.
- Szuper ötlet! - szólal meg Julio. - Nyugodtan maradhattok, a meddig csak akartok. Ugye, Ara? - böki oldalba az Országtársát.
- Öhm, persze... - motyogja zavartan. A tekintete összeakad Carloséval, amitől nyel egy nagyot. - Szívesen látunk benneteket!
- Szuper! -vigyorodik el az Országtársam, és én is elmosolyodom. Most már van szállásunk is. Gabriel közelebb lép Carloshoz, és mond neki valamit úgy, hogy mi ne halljuk. Hm. Mit tett már megint az az idióta.
- Ne már, Gabriel, hagyd már szegényt! - szól közbe Arabella. - Bocs, kicsit bedilizett tőlünk! - súgja neki zavartan.
 A képernyőn megjelenik Charlie Blow arca, az idei év műsorvezetője. Színes kockás inget visel, a szőke haja hátra van zselézve, és az hogy nem bírja abbahagyni az asztalon való dobolást az ujjaival, arra utal, hogy elég hiperaktív lehet.
- Hölgyeim és Uraim! Mint tudják, egytől tízig folyt a pontozás, ami meghatározó szerepet tölt be, a Kiválasztottak életében. Várjuk már a végeredményeket? Igen? Akkor van is miért, ugyanis az idei mezőny sokkal erősebb mint az eddigiek... az idei mezőnyben, a Kiválasztottak mind okosak, gyorsak, erősek, rafináltak! És most nézzük..... Hogy hány pontot érdemelnek! Elsőnek, Sky Phara-Pholer, az Amerikai Egyesült Államokból... a pontszáma, öt!
 Az eddigi emberek, Kiválasztottak viszonylag kevés pontszámot kapott. Alig volt több, mint hat.
- Egyenesen Svédországból, Niels Blomquist... a pontszáma... tíz! - erre felkapom a fejemet. A képernyőn megjelenik a szőke hajú, fekete szemű srác az edzésről. Nocsak, újdonsült barátom, tíz pontot kapott?! Mit csinálhatott hogy ilyen jó lett a pontszáma?
- Na de folytassuk csak. Spanyolországból Isabel Infierno. Igen, Infierno. Bizony ismerősen csenghet a neve... De vajon hány pontot érdemel? - a fülemben a vér dobog, ahogy megjelenik az arcom a képernyőn. Előrébb ülök, hogy jól halljam, és lássam a pontszámomat. -A pontszáma, a tízes!
A megkönnyebbültségtől, kifújom az eddig bent tartott levegőmet. Tíz. Hát ez is sikerült. A képernyőt bámulom, ahol a képem mellett a tízes szám ragyog, közben pedig szépen megköszönöm a dicséreteket.
- Gratulálok, ez szép teljesítmény! - küld felém egy mosolyt Arabella.
- Köszi. - mosolygok én is rá.
- Ügyes vagy, Isabel! Bár, tőled nem is vártam mást - simítja meg Julio a vállamat egy mosoly kíséretében, én pedig egy szép nőies mozdulattal lesöpröm onnan.
- Hé, jó voltál! - böki meg az oldalamat Carlos. -A tíz az nagyon jó, főleg úgy, hogy a lábad sérült. -amint ezt kimondta, az arcomra fagy a mosoly.
- Hogy mi?!? - akad ki Noah-Levi.
- Szintén Spanyolországból, Carlos Contreras. A pontja, a tízes, gratulálok!
- Nagyon ügyes vagy Carlos. Méghozzá úgy, hogy közben  kaján járt az agyad? Hát ez elképesztő. Na meg hogy közben a lányokat is szédítetted? Húha, de ügyes vagy. - egy egy az állás.
- Mi van?!? - fogja a fejét a bátyám, mire Carlostól kapok egy szúrós pillantást.
- Ha Sia tudná használni a jakuzzit, akkor most....ehetnék.....finomat! -ahogy ezt kimondja, kitör belőlem a röhögés. -Plusz, a lányok keresik az én társaságomat! Meg aztán, én tudok falra mászni, és nem esek le fél méterről úgy, hogy kitöröm a lábamat.
- Húsz méter volt legalább! Tériszonyos vagyok!
- Miről beszéltek?!?
- Meg aztán, te beszélsz itt ügyességről, bátorságról, okosságról! Nem én keresem fel az egy évvel fiatalabb lány Országtársamat, hogy elpanaszoljam, hogy rosszul álmodtam, és hogy megkérdezzem tőle, hogy tud e hegyet mászni!
- Édes húgom, mond már el mi van!?
- Oké, de ha tudni akarod, elbuktál! Mert leestél!
- Ne olvassak fel esti mesét?
- Ne cipeljelek esetleg királylány?
- Ne takargassalak be, és mondjak altatódalt?
- MI VAN?!?!? - ordítja Noah-Levi, mire mindannyian felé fordulunk.
- ...Olaszországból, Cristina Angell a pontszáma, tíz! - mire ezt kimondja, Arabella idegesen horkant egyet.
- Szintén Olaszországból, Francesco Fiore pontszáma... nyolc! - a meglepődéstől köpni nyelni nem tuok. Azt hittem, hogy legalább egy kilencest kap! Viszont ha Cristinaval legközelebb találkozok, megdicsérem.
- Elérkeztünk az utolsó országhoz, mely abban a megtiszteltetésben részesült, hogy részt vehet a Viadalon. Nézzük hát, hogy teljesítettek a Kiválasztottak. Elsőként is Arabella Asesino... Nos, bármennyire is alacsony, a pontszáma annál magasabb! Megkapta a Játékmesterek tiszteletét, bár Mr. Hayes azt üzeni neki, hogy a továbbiakban kisebb hangsúlyt fektessen az érzelmeire. A pontszáma a nyolcas! - nem tudom, hogy mit mondjak. Szeretné ha megdicsérném, vagy inkább nem? A mentorára nézek, aki faképpel nézi a Tv-t.
- Gratu! - mosolyog a lányra Carlos. Mivel a lány nem kezdett el eszelősen üvöltözni, és megtámadni Carlost, úgyhogy én is megkockáztatom megdicsérni őt.
- Gratula! - mosolygok rá.
- Elérkeztünk sokak kedvencéhez, az utolsó Kiválasztotthoz, aki viszont ezt a szép számot elnézve, jó eséllyel nem az utolsók közt fog végezni. Nyilván mindenki oldalát fúrja a kíváncsiság Julio Fuarez pontjaival kapcsolatban, így hát nem is húzom tovább a szót, elárulom a kedves közönségnek az igazságot. Julio tíz pontot érdemel. Gratulálok! - Julio önelégült arcáról szinte süt, hogy teljes mértékben meg van elégedve magával.
- Gratulálok! - biccentek neki mosolyogva.
- Kérlek, ez csak természetes! - vágja rá Julio reflexből.
 Arabella mond valamit a fiúnak, mire az megköszöni a dicséretünket.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én farkaséhes vagyok! - ütögeti meg a hasát Noah. Carlos szinte felpattan a helyéről, úgy rohan az ebédlőbe.
 Mi is szépen felállunk, és az ebédlőbe vonszoljuk magunkat. Nagyon fáj a lábam, de próbálok minél kevesebbet bicegni, nehogy Noah észrevegye. Bár Carlos volt olyan csicska, és elmondta neki, de hátha elfelejtette!
 Julio kihúzza nekem a széket, én pedig letelepszem rá, Carlosszal szembe.
- Micsoda úriember valaki... - forgatom meg a szememet.
- Kötelességemnek éreztem. - kacsint rám. Carlos már a fél asztalt a tányérjára rakta, mire észreveszi Julio "lovagiasságát", feláll és kihúzza Arabella előtt a széket.
 Szedek magamnak a marhából, köretnek pedig párolt rizst.
- Szóval Isabel, mi baj is van a lábaddal? - pakol bele a szájába valami húst Noah. Nagyot sóhajtok, és amilyen gyorsan csak tudok, elhadarom neki a történteket.
- Még tegnap este Carlos felkeresett a szobámba, mert rosszat álmodott, mert nem tudtam hegyet mászni. Addig győzködött, míg megígértem neki, hogy holnap megmutatom, hogy tudok falra mászni. El is kezdtem mászni, megjegyzem ott volt az a Niels gyerek, aki tíz pontot kapott, de aztán rájöttem, hogy tériszonyom van, és megpróbáltam lemászni, de megcsúszott a lábam, emiatt leestem, és megfájdult, de most már semmi baja, de tényleg. -magyarázom el egy másodperc alatt. Noah-Levi még mindig furcsán méreget.
- Izé... Ez a hús borzalmas, marja a torkomat! - krákog Julio. Közben rám kacsintgat folyamatosan.
- Mi baj van? Tikkelsz? - nézek furcsán a fiúra. Remélem levágta, hogy ez csak irónia.
- Nem, csak próbállak megmenteni - néz hősiesen rám a fiú. Látom, nem vágta le.
- Irónia, ember! - csap a homlokára Arabella.
- Ezt még én is levágtam! - rak egy adag undorító húst a szájába Carlos.
- Ne beszélj teli szájjal! - róvom meg. Semmi kedvem nézni, hogy mit eszik.
- Azta, de okos vagy! - gúnyolódik Gabriel.
- Hagyjál már, semmi baj az ízlésemmel! - kiabálja Arabella. Megáll a levegőben a villám a kezemmel, és Arabellára emelem a tekintetemet. Ezt meg mégis mire értette?
- Hogy? - ráncolom a homlokomat.
- Semmi, nem fontos! - rázza meg a fejét a lány. - Csak Gabriel szerint semmi baj a hússal, szerintem viszont felháborító, hogy ezt a hányadékot fel merték szolgálni! - tolja el a tányért. Hm. Nem hiszem hogy erre értette, de inkább nem firtatom ezt a dolgot. - Ezzel még Julio is egyetért!
- Ja, igen, szerintem is rohadt bénák ezek a szakácsok! - bólogat hevesen. - Már el is ment az étvágyam.
- Nem toom... Szerintem finom! - böfög egy bazinagyot az Országtársam, mire én nagy csörömpöléssel rakom le a tányéromra a villámat.
- Lehánylak - mondom olyan lassan, hogy minden betűt jól felfogjon. Undorító. Pont a fejembe böfögött. Fúj! Akármennyire bírom ezt az ütődöttet, attól még elég undorító.
- Oké, most már tényleg elment az étvágyam! És belátom, hogy igazad volt, Gabriel - fintorog Arabella. Nagyszerű. Az idióta Országtársam miatt, engem is leminősítenek a böfögéstől. Hurrá. Csak most ne csinálná ezt.
- Gratulálok Carlos. Én se vagyok éhes - vigyorodok el gunyorosan a fiúra. Lerakom ami a kezembe volt.
 Mindenki egyöntetűen dönt, hogy ideje lenne lefürödni. Arabella meg sem várja meg a fürdésrendet, berohan a szobájába, és egy pizsamával a kezében berobog a fürdőszobába, és magára zárja azt.
- Úgy látszik, Arabella már eldöntötte, hogy ő lesz az első - hajtja le a fejét Gabriel. - Szerintem utána menj te Isabel...
- Én majd segítek neki a letusolásban! - jelentkezik "nagylelkűen" Julio. Megforgatom a szememet, Gabriel pedig egy szúrós tekintettel ajándékozza.
- Nem. Isabel után...
- Én! - ordít fel megint Julio.
- Rendben, de aztán nehogy "véletlenül" benyiss. Julio után Carlos, utána pedig mi - szögezi le a brazil bajnok.
  A szobabeosztást is megcsináljuk, - Julio kérésére nem leszek vele egy szobában - én Arabellához kerülök. A lány, mintha hívtam volna, kilép a fürdőszobából, és a kezembe nyomja a kulcsot, én pedig beviharzok a helyiségbe. Magamra zárom az ajtót, és amilyen gyorsan csak tudom, leveszem magamról a ruhámat. A hajamat kiengedem, és belépek a tusolóba. Megengedem a forró vizet, ami nagy cseppekben folyik le az arcomon. Csak állok a zuhany alatt, és hagyom hogy a forró víz kényeztessen. Megpillantom a sampont, és rögtön az jut eszembe, hogy most milyen undorító lehet a hajam. Nyomok a kezembe, és rögtön megcsap az eper mámorító illata. Megmosom a hajamat, majd kiszállok a zuhany alól, és megszárítom. Ahogy leengedem a hosszú hullámos barna tincseimet, észreveszem, hogy bizony jó döntés volt a hajmosás. Felveszem a kikészített pizsamámat, és kilépek a fürdőből. Amint kilépek, furcsa látvány fogad. Julio és Arabella kicsit... öhm... közel ülnek egymáshoz. Ajkuk majdnem összeér. Látszólag nem nagyon zavarja őket, hogy mindenki nézi a közelségüket. Nem tehetek róla; de azonnal felmegy a vér a fejemben. Nem szoktam ítélkezni, de azért nem kéne nyilvánosan csinálniuk ezt. Jesszus. Mi bajom van? Az ő dolguk, nem az enyém!
- Jaj, de cuki! Olyan édibédik vagytok! Csókot! - visít fel Sia, mire a gerlepár, mint a verebek szétrebbennek egymástól.
- Akkor, én mentem fürödni! - áll fel Julio és szinte beszalad a fürdőbe. Arabella eléggé elvörösödik. Eddig azt hittem, hogy a lány nem nagyon bírja Juliot. Úgy látszik, ez nem teljesen igaz... Gabriel felveti, hogy Arabella mutassa meg a szobáját. Körbevezet, majd felajánlja az ágyát, hogy majd ő alszik a földön. Hanyatt dőlök a pihe-puha ágyon, és lehunyom a szememet. Csak relaxálok, nem törődök semmivel, főleg azzal nem, amit odakint láttam. Nem szól hozzám, és én se Arabellához. Már épp kezdene kínossá válni a helyzet, mikor végre megszólal. Felveti az ötletet, hogy menjünk ki ebből a szobából, mert nem bírja tovább, és én is mondom, hogy megjött az étvágyam, úgyhogy kimegyünk enni valamit. Szinte lábujjhegyen közelítjük meg a hűtőt - mindenki más alszik - majd Arabella egy rövid szöszmötölés után, kivesz egy pizzát. A kezembe nyom pár szeletet, de mielőtt leülnénk az asztalhoz, észreveszünk pár kazettát. Összenézünk, és közelebb húzzuk magunkhoz a kazettákat. Ezeken, nevek szerepelnek. Méghozzá, nem hétköznapiak. Meglátok kettőt, amiken Noah-Levi és Claire neve szerepel. Arabella is kiszúr egyet, amire Gabriel név van írva. Megint egymásra nézünk, és egyöntetűen döntünk, hogy jó lenne megnézni őket.
 Leülünk a kanapéra, és Arabella be is teszi a Gabriel Gonzales feliratú kazettát. A kép felvillan, én pedig levegőhöz próbálok jutni. Te jó ég! Gabriel... tök ugyanúgy nézett ki, mint most Carlos! Ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a zöld szem. Viszont a tekintete értelemtől csillogott, nem úgy mint Carlosnak. A viadal első éjszakáján elvágta a szövetségesei torkát. Majd így folytatódott a játék, mire már csak öten maradtak. Oroszlánokat küldtek rájuk, amik megölték a két lányt. Már csak a görög, és a svéd fiú, na meg persze Gabriel maradt. Mikor a szaruhoz értek, a svéd fiú megölte a görögöt, és Gabrielre vetette magát. A harc ezután, a szaru tetején folytatódott. Gabriel végül lelökte a svédet, akit az oroszlánok szaggattak szét.
 Ezután én rakom be a Claire Macedo feliratú kazettát. Claire egy gyönyörű lány volt. A hosszú fekete tincseivel, és a vakító kék szemével... Már az első másodpercekben kiderült, hogy egy őstehetség, ha a lándzsákról van szó. Mivel Hivatásos volt, egy rakat támogatója lett, és még a szépsége is rátett egy lapáttal, hogy rá fogadjanak. Eljátszotta a hülye agyatlan libát, - mesterien alakított - majd szépen mindenkit meggyilkolt. A végén, mikor egyedül maradt a francia fiúval, körözni kezdtek egymással szemben. A fiú kezében egy kard volt, Clairében pedig egy lándzsa. Claire egy óvatlan pillanatban, hason szúrta a lándzsával a fiút. A srác nem halt meg egyből, lerogyott a földre, ahogy Claire is.
- Csak hogy tudd... Raphaël Descaux a nevem - mire ezt kimondta, az ágyú eldörrent, Claire arcán pedig egy könnycsepp száguldott végén.
 Egy ideig sokkban vagyok. Persze a francia fiú is elég köcsög volt, hogy megmondta a nevét, hogy Clairenek csak azért is bűntudata legyen. Kiveszem a kazettát, és berakom a Noah-Levi Infierno-sat.
 Amit legelőször észreveszek az az, hogy Noah milyen helyes fiú volt. Rövid hullámos barna tincsei voltak, világosbarna szemeiben életkedv csillogott, és az orra tövében szeplők sorakoztak, izmos karjait nem félte mutogatni. Vele is mint Clairenél - vagy Gabrielnél - mindenki szövetségre akart lépni. Noah kicsit hasonlított Juliora. Ő is elég beképzeltnek, olyannak akit felakarunk képelni volt. Nem is tudom, hogy mi történt vele... Amint kezdetét vette a játék, ő csak kaszabolta a többi kiválasztottat. Este viszont, elvállalta az őr szerepét. Leült egy kicsit távolabb, és addig nézte a többieket, míg azok el nem aludtak. Akkor aztán, elvágta mindenki torkát, és indult felkeresni a többieket. Nem tartott sokáig, mindenkit megölt. Egy nap leforgása alatt. Majd amikor egyedül maradt a finn lánnyal, már előre lehetett látni a győzelmét. A lány nagyon vézna volt, izma sem nagyon akadt. Noah egy perc alatt kivégezte, és akkor bejelentették, hogy ő a Viadal Bajnoka.
 Ezt el sem hiszem... Noah tök helyes volt, és nem tartotta meg magát?! Pedig igazán ott van a nők érdeklődési körében.
 - Hú... - motyogja Arabella, ezzel megszakítva a kínos csöndet, ami ránk telepedett. - A mentoraink keményen nyomták... Kíváncsi vagyok, vajon közülünk hányan lennének képesek mindezt végigszenvedni...
 - Az biztos... Vajon most büszkék lehetnek arra, hogy győztek, vagy inkább nem? - nézek rá.
 - Biztos büszkék. Elvégre megalapozták a hazájuk dicsősgét. Másfelől viszont... Hatalmas lelki teherrel járhatott mindez... A sok gyilkosság, a kioltott életek, az adrenalin - sorolja. - Ehhez képest, egész jó állapotban vannak.
 - Feltehetek egy kérdést? Szerinted ki lesz az idei Bajnok? - mélyen a szemébe nézek, mintha belehatolnék a lelkébe, és onnan szedném ki az őszinte válaszát. Szólásra nyitja a száját, de Sia sipákolni kezd - Brittanyval osztozik egy szobán - mi pedig rögtön spurizni kezdünk vissza a szobánkban, így a kérdés megválaszolatlan marad. Természetesen próbálunk csendesen visszamenni, de én majdnem elesek a saját lábamban, de végül sikeresen elérjük a szobát, amit magunkra zárunk. Leülünk az ágyra, én pedig kíváncsian tekintek Arabellára, és várom a korábban feltett kérdésemre a választ. Úgy látszik nem nagyon kapom meg.
 - Utálom, hogy amikor aludnom kellene, nem jön álom a szememre, bezzeg amikor tilos, legszívesebben egész nap csak szunyálnék - magyarázza, de látom rajta, hogy ezt csak a téma elkerülése érdekében vetette fel. Tudom, ő azt mondaná, hogy bizony ő érdemli meg a koronát. De mi van velem? Vagy a többi kiválasztottal? Mi nem érdemeljük meg? Francesco haza szeretne jutni a bátyjához, a húgához, és a barátnőjéhez. Niels is győzni szeretne, hogy valamivel javítsa Svédország hírnevét. Cristina is élve akar kijutni. Láttam az aratásán, hogy mennyire megrémisztette, hogy még a végén véletlenül a bátyja is kiválasztott lesz. Ő is megérdemelné, hogy vele legyen. Carlos, aki hátrahagyta a húgát, Inest, és a mindössze egy hónapos öccsét, Mateo-t. Róluk még a kocsiban mesélt nekem. Ha belegondolok, a brazilok is megérdemlik a győzelmet. Meg persze én is. Haza kell jutnom Swan-hez! Mert ha anya... Ha anya meghalna, ki vigyázna egy vak kislányra? Biztos lesz valaki, aki befogadja, de szegénykém nem tudna úgy élni, hogy vak, és még a szerettei sem élnek. Szüksége van rám!  A mezőnyben bizony nagyon sok jó harcos van. Közülük mindenki megérdemelné.
- Figyu, nem tudod véletlenül, mi van Carlosszal? Úgy értem, - pontosít. - Most akkor tetszik neki Christina? Meg amúgy, nincs neki véletlenül barátnője, aki otthon várja? - kicsit meglep a kérdés, elvigyorodom, majd elmondok neki mindent, amit tudok.
 - Biztosíthatlak, hogy nincs otthon semmiféle barátnője, és nem tudom mi a helyzet vele és Cristinával. Bár ahogy szemléli a csajt... Sejtem, hogy ő talán kicsi többet akar mint sima barát. De úgy megnézném az arcát miután Cristina kikosarazza! - eszembe felvillan egy kép, amin Carlos olyan szerencsétlen képet vág, hogy kedvem lenne megvigasztalni. - Ez most olyan mint a Marichuy. Carlos a Marichuy, Cristina pedig Emanuel. És Carlos így; "Ne! Emanuel! Ne hagyj el!" - játszom el, mintha összetörték volna a szívemet, Arabella pedig halk tapsal jutalmazza az alakításomat. Ahogy mondtam, kíváncsi vagyok, hogy vajon mégis miért kérdezi ezt.
- Szóval, Carlos és Cristina... Nagyszerű! Ezek ketten komolyan annyira sötétek, hogy nem jut el a fejecskéjükig, hol is vannak valójában? - kérdezi fintorogva. Bár ha jobban kielemezném, talán egy kis féltékenységet is felfedeznék. Na most már tényleg furdalja a az oldalamat a kíváncsiság.
- Miért is?
- Mi? Ja, semmi, csak hangosan gondolkoztam! - tereli el a témát. - Mostanában kicsit kezdek begolyózni, ez talán a sok stressz váltja ki belőlem, vagy nem tudom... - heherészik. Inkább most nem nagyon firtatnám ezt a dolgot. Legtöbb esetben rákérdeznék milyen "stressz", de most nem teszem. Mármint persze tudom, hogy semmiféle "stressz" nincs most képben, de vagyok olyan illedelmes, hogy inkább nem kérdezek rá.
- Oké… - motyogom. Amilyen szerencsétlen fejet vág, rögtön az jut eszembe, hogy valamivel fel kéne dobni. Van is egy történetem... Nem boldog, még csak nem is vicces, de ami után ez megtörtént, azóta ódzkodom mindenféle helyes pasitól. – Nyugi, nem kell ám ennyire tönkretenned magad egy pasi miatt… Elmesélhetek egy sztorit?
- Persze. - bólint mosolyogva. És még nem is tudja, hogy nem egy jó sztoriról van szó...
- Tavaly történt, télen. Eddig, amíg csak Spanyolországban lakom, addig még csak akkor volt az első tél, mikor esett a hó. Volt egy srác, köbö Spanyolország leghelyesebb fiúja. Na, igen, ő elhívott randizni, és össz-vissz, egy hónapig tartott a kapcsolatunk. Túl naiv voltam, odavoltam érte. De aztán, rájöttem, hogy ő egy mérhetetlenül nagy seggfej. Ezért szakítottam vele, de nem volt neki könnyű ezt a tényt feldolgoznia. Amint megfordultam, egy hideg, jeges hógolyóval dobta meg a tarkómat, ezzel az egészségemet kockáztatva. De Noah-Levi ott volt a környéken, és hát... khm... Jól ellátta a baját a srácnak. - mondom el ezt a "titkot". Egyáltalán ez annak nevezhető? Titoknak? Na mindegy. Ahogy megint eszembe jut ez a fájdalmas emlék, a kezemmel a tarkómhoz kapom. Emlékszem, hogy egy csomó ideig kellett az ágyban tartózkodnom, a hógolyó miatt.
- Ne már! Ekkora bunkót! Most komolyan, én még azt hittem, hogy Julio paraszt, Carlos meg gyerekes! Miért vannak ilyen beteg emberek? – néz rám idegesen.
-Azóta nem nagyon volt pasim… - vallom be kicsit feszengve. Lehet, hogy a fiúk rajtam lógtak, de nem volt azóta pasim...
- Még így is jobban nyomod nálam. – próbál nyugtatni. - Utoljára tizenkét évesen jártam egy évfolyamtársammal. Nagyon komoly egy kapcsolat volt, még szájra puszit is kaptam tőle! - kicsit elnevetem magam, de őt nem nagyon zavarja, csak unottan megforgatja a szemét. - Még a nevére sem emlékszem, annyi maradt meg vele kapcsolatban, hogy élt-halt a csokis sütiért. Várj egy percet, mindjárt jövök! - áll fel és rohan ki a szobából. Elmormogok egy "oké"-t, és hátradőlve bámulom a plafont.
 Ez eset óta, a helyes pasikban nem nagyon bízom. Persze tudom, nem lehet párja az ilyen hülye fiúnak, de akkor sem tudok úgy ránézni egy olyan fiúra, hogy nem jutna eszembe Jorge. A fekete haja, a fekete szeme, és a kidolgozott teste, kicsit Juliora hasonlít...
 Emlékszem, hogy mikor fiatalabb voltam, oda meg vissza voltam Jorge-ért. Egyszer voltam olyan idióta, és egészen a házukig kísértem. Mielőtt belépett volna, én megfordítottam, és nyomtam egy szájra puszit neki. Jól van na, egy évvel idősebb volt, én pedig egy kis naiv tíz éves.
 Életem legkínosabb pillanata volt, elfutottam, és bezárkóztam a szobámba. Azóta eltelt öt év, és az a hír járta, hogy bejövök Jorge-nak. El is hívott randizni, majd ez történt.
 Mikor Swan eltűnt az Aratáson, és Carlos megtalálta, volt egy ilyen pillanat. Mikor eldöntöttem magamban, hogy bizony őt utálom. De azóta eltelt nem tudom hány nap, és belátom; nem valami okos - khm - de azért jófej. Kicsit azokra a kis kutyusokra hasonlít, akinek kell egy gazdi, akinél láb alatt lehet. A másik ilyen az Julionál volt. Amint megláttam azokat a fekete szeneket, amiben a magabiztosságot sosem lehet elűzni, azt a fekete hajat, amit mindig szépen elrendez. De aztán megismertem, és... na mindegy, a lényeg az, hogy nem is annyira rossz arcok.
 Halk sóhaj tör fel a torkomból. Épp abban a pillanatban lép be Arabella. Kicsit idegesnek tűnik, a vörös fejét, és a mogorva tekintetét elnézve. A kezében egy tálcát tart, amit lerak mellém. A tálcán finomabbnál finomabb csokis sütik sorakoznak. Mármint ami megmaradt belőlük. Ugyanis, látszik, hogy mintha valami természeti csapás érte volna. Csak nem megéhezett? De persze nagyon kedves tőle, hogy próbál felvidítani, én pedig ezért nagyon hálás vagyok.
- A csokis süti minden problémát megold. Ezt mindig az exem mondta – magyarázza. - Egyébként bocsi, amiért ilyen sokat késtem, csak közben beugrottam a srácokhoz is. Igen, ezért fogyott el a kaja fele.
- Carlos? – nézek a félig üres tálra. Hát persze hogy ő! Ő szokott ilyen sokat enni. 
 Úgy látszik, Arabella közben beugrott a fiúkhoz...Mennyi ideje volt távol? Hány óra van egyáltalán?
- Az Országtársad egy zabagép! - dobja le magát a matracra. 
 Felrémlik bennem, hogy Arabella odáig volt - vagy van - az Országtársamért. Jól van oké, helyes, de nem értem, hogy miért tetszhetne mondjuk nekem. Nagyon jó barátom, de szörnyen ostoba.
-Erről jut eszembe… Még bejön neked, vagy már nem? - amint ezt kimondom, azt gondolom, bárcsak visszaszívhatnám. Miért kell nekem így - lényegében - kifaggatom. Pedig ő nagyon kedves volt velem, hozott finom sütit, meg amúgy befogadott. Én pedig berondítok egy ilyen kérdéssel. Kicsit elbizonytalanodik, gondolkodik, majd megszólal.
- Nem is tudom... Talán. Vagyis, inkább nem. Ajj, ez olyan bonyolult! - nem néz rám, mintha félne a választól.  - Jó pasi, meg minden, de eszméletlenül ostoba és gyerekes, meg, mint ahogy már említettem, zabagép. Ráadásul, még az asztalnál sem képes ember módjára viselkedni. Persze, tudom, ha meg akarom kapni, el kell viselnem minden egyes baromságával együtt, de köszönöm szépen, én nem kérek belőle! Mondjuk, barátnak vagy havernak bírnám, de amúgy nincs esélye nálam. - mondja. Lenézek a kezeimre, amiket morzsolok. Kövezzen meg, de szerintem még mindig bejön neki. De ezt csak magamban mondom, nem pedig hangosan. 
- De, ha érdekel, pár napja történt valami ami... - keresi a szavakat, miközben a lábát bámulja. - Szóval, ismered Juliot, tudod milyen, - folytatja, de nem akaródzik kimondani amit akar. Most már egyre jobban kíváncsibb vagyok, hogy miről akar beszélni. Felülök, és Arabellát kezdem nézni. - Mindenkire ráhajt, akinek lányneve van... Amit pedig este láttál, nos, nem az lett volna az első alkalom... Oké, nem terelek, Jukio két napja megcsókolt! - böki ki, mire én lefagyok. Nem is értem miért vagyok ilyen. Nem az én dolgom, nem szabadna ilyen... idegesnek lennem. "Visszazuhanok" az ágyban, és megint a plafont kezdem bámulni. Mi bajom van? Nem vagyok normális... Miért vagyok kiakadva? Megrázom a fejemet, és inkább mondok valamit gyorsan.
- Ó, tényleg? Kösz, hogy megosztottad velem ezt a… tényt. Valami értelmesebbet akartam volna mondani, de ez jött ki a torkomon.
- Jó, tudom, hogy ezt így fura kijelenteni - túr bele az ébenfekete hajába. - De nem bírtam tovább, muszáj volt valakivel megosztanom! Gabriel elküldene a francba, Carlos csak vigyorogna, Brittany nyávogna egy sort, Julio stylistját nem ismerem túl jól, az enyém egy nyomorék, az előkészítő csapatom pedig meglincselne féltékenységükben... Szóval, ezt csak neked mondhattam el.
- Rendben – bólintok egyet. -  Na és… Milyen volt?
  Most ered csak meg igazán a nyelvem, a szavak önkéntelenül áramlanak ki a számon.
- Nem mondhatom, hogy jó, akkor hazudnék... Basszus, Isabel, ez nem jó volt, hanem egyszerűen fantasztikus! – kiált fel. -  Komolyan, a srác profi, a szó szoros értelmében! Igaz, kicsit váratlanul ért, meg aztán el is küldtem a francba, de az a pár perc, amíg csókolóztunk... Úgy éreztem, a mennyekben járok. Komolyan, nem túlzok. Julio olyan jó pasi - ha te mondod - gondolom. Nem tudom miért van, de egyszerűen egy nagy gombóc növekszik a torkomban. - Kár, hogy egy beképzelt bunkó... 
Ezután úgy alszom el, hogy semelyikünk se szól a másikhoz. Ez is egy hosszú nap volt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése