#27-Cristina

Carlos ökle többször is nekicsattant a földnek én pedig könnyes szemekkel figyeltem őt. Emlékszem, mennyire fájt amikor Francesco meghalt, hogy a bűntudat felemésztette a lelkem. Mert ilyenkor nem számít, hogy Isabell kérte, hogy meneküljünk. Hiszen mindig ott van az a bizonyos mi lett volna ha... kezdetű kérdés ami nem hagyja nyugodni az embert. Legugoltam a spanyol fiú mellé és megfogtam a kezét.
-Tudod, hogy nem lett volna esélyünk.-mondom halkan, de ő nem nézett rám csak megszorította a kezem.
-Nem mondhatam neki semmit, hogy mennynire szeretem...Semmit!-a hangja megtört volt, amibe az én szívem is belefájdult.
-Carlos, Isabell tudta, a szeretet nem szavakban hanem tetekben kell kimutatni!-mondom a fiúnak és felemelem az arcát,  hogy találkozzon a tekintetünk.
-Meg kellett volna védenem!-vàlaszolja halkan.
-Isabellnek ennél jobb Országtársa nem lehetett volna ezen a viadalon. Higgyj nekem.
A spanyol fiú a nyakamba fúrta a fejét és én szorosan magamhoz húztam.
-Győznünk kell.-suttogja a fülembe mire én az ajkamba harapva bólintottam. Győznöd kell. Nekem pedig meg kell halnom.

Megvannak a viadal dobogós országai. Olaszország,  Spanyolország és Svédország. Talán jobb is így, hogy nem mi hárman, Isabellel maradtunk a döntőben, hiszen nem bírnám bántani őket.
Már egy jó ideje egy fának támaszkodva ülök, éreztem, hogy a testem felhevült, a homlokomra szorítva a kezem pedig megéreztem, hogy lázas vagyok. Felnyögtem és rászorítottam a fejemre a kezem.
-Cristina!-lép mellém Carlos és legugol elém.-El kéne mennünk innen, Niels már tudja, hogy hol vagyunk...
-Tudom.-válaszolok halkan majd összeszorított fogakkal, felálltam, a fának támaszkodva, majd Carlosra nézek akinek a kezében mát ott voltak a fegyverek.-Nincs fegyverem, elejtettem.-világosítom fel a fiút aki add egy kést majd megfogja a kezem és arra kezd sétálni amerre Niels menekült. Elszánt volt, ő még mindig hitt abban, hogy megnyerhetjük ezt a viadalt, hiszen a remény hal meg utoljára. És mi van akkor ha már az se maradt? A halál?

Ahogy megpillantottam a homok rengeteget magam előtt, és azt az elviselhetetlen hőséget ami a sivatagban volt, elfogott a rosszullét. Izzadtam, de közben kirázott a hideg, a fejem fájt és úgy éreztem menten elhányom magam ha még egy lépést kell tennem. Legszívesebben lefeküdnék a földre és örökre ott maradnék, de nem hagyhatom cserben Carlost aki egyre sűrűbben néz rám aggódó tekintettel.
-Cris, nem lenne jobb ha tartanánk egy rövid pihenőt?-kérdezi mire én lassan bólintok egyet.
-Igen, az jól jönne...-alig ismerem fel a saját hangom, rekedt és erőtlen. Carlos lerakja a hátizsákját és ráül, én is így akarok tenni, teszek egy lépést a spanyol fiú felé, de mintha a testem nem akarna engedelmeskedni, a fejembe belehasít a fájdalom, minden elhomályosul. Megszédülve próbálok valamiben kapaszkodni, de csak a levegőt markolom.
-Cristina!
Carlos hangjára kipattantak a szemeim, fejemre szorított kézzel pislogtam a fiúra aki most felettem hajol.-Mi a baj?!-kikerekedett szemei engem bámultak. Eddig tudtam titkolni, nyeltem egyet majd a spanyol Kiválasztottra néztem. Sajnálom Carlos.
-Haldoklom.-a méreg legyőzte a szervezetem.
A fiú arcából kifut a vér, a szemeivel végigméri a testem, majd újra a szemeimbe néz.
-De..hogy? Mikor?! Mindig veled voltam! Semmi sem történt!-a hangja tele volt rettegéssel.
-Emlékszel a vadászatra?-kérdezem halkan mire Carlos hevesen bólint egyet-Akkor megcsípet egy bogár.-mondom és már csak a gondolatától is kirázott a hideg.-Julio imserte ezt a bogarat...A mérge halálos.-ahogy kimondtam ezeket a szavakat Carlos a hajába túr és a  kezébe temeti az arcát. Lehunyom a szemem, nem akartam látni ahogy miattam szenved, ennek az egésznek nem így kellett volna alakulnia. El kellett volna kerülöm a fiút, úgy tenni mintha semmit se éreznék iránta, megölnöm a spanyolokat, majd Arabellat és Juliot, végül megnyernem ezt a viadalt.
És aztán?
Bár a testem egybe lenne, de a szívem darabokra tört volna. Visszagondolva eszembejutnak Alessandronak a szavai: sose felejtsd; ember vagy, nem egy gyilkos. És egy embernek vannak érzései.
Érzem, hogy karok kulcsolódnak körém, és a spanyol fiú a mellkasához húz. Átkarolom a csípőjét és a nyakába fúrom az arcom. Örökre így tudnék maradni.
-Már csak te maradtál nekem, Angyalka! Ha meghalsz akkor én is meg fogok.-suttogja a fülembe mire én eltolom magamtól és belefúrom a tekintetem az övébe.
-Meg kell nyerned, Carlos!-a hangomba mintha visszatért volna az élet.-Ígérd meg, hogy nem adod fel!
A spanyol fiú hosszasan néz velem farkasszemet majd bólint egyet.
-Ígérem.
Újra rámtört a szédülés a kezem rámarkolt Carlos pólójára, mindenem fájt, a végtagjaim, a fejem és hányingerem volt. Az utolsó erőmet összeszedve nyúltam a övemhez és kihúztam belőle a kést.-Carlos, nem egy bogár mérgétől akarok meghalni.-mondom és felényújtom a kést, ő ökölbe szorítja a kezét és tüntetően rázza meg a fejét.
-Képtelen vagyok rá, Cristina!-mondja és az arcomat figyeli ami egy fájdalmas grimaszba torzul.
-Kérlek...-a hangom alig hallható, csodálkozom, hogy egyáltalán Carlos megérti azt amit mondok. A fiú rám mered majd remegő kézzel nyúl a fegyver után. Elfog a megkönnyebbülés. Nem hagyom, hogy a játékmesterek egyik kis trükkje öljön meg, annál többet ér a halálom. Carlos szabad keze után kapok és megszorítom.
Szeretlek.
Ezt akartam mondani de a gondolatától is elmosolyodtam. Tudja, hogy szeretem, nem kell ezt közölnöm vele. Hiszen sose voltam egy romantikus alkat. Így elengedtem a kezét és a késre kulcsoltam az ujjaim amit ő is fogott.
-Te nyertél Carlos.-mondom halkan.
-Döntetlen?-kérdezt vissza egy halvány mosollyal mire én megrázom a fejem.
-Ilyet csak a vesztesek mondanak Carlos.-mondom a fiúnak majd mélyen a szemébe néztem, amiben könnyek gyülekeztek, azt akartam, hogy mindent érezzen amit én. A reményt, hogy ő nyer, a fájdalmat, hogy meg kell halnom, az elkeseredetséget és a félelelmet, a szerelmet amit érzek iránta. Minden éreznie kell.-De te egy győztes vagy.-ezt pedig soha ne felejtsd el.
Carlos megemelte a kezét majd a kést a szívemhez emelte. Az utolsó dolog amit láttam ebből a világból az egy vakítóan zöld szempár volt amit soha nem fogok elfelejteni. A kés csak egy pillanatra okoz fájdalmat, aztán mindent elnyel a sötétség, csak zuhanok, várom, hogy földetérjen a testem, az utolsó dolog amit észlelek az két kéz ami magához húz és az ágyú robbanása.
A játéknak vége, én pedig vesztettem, azért, hogy más nyerjen. De, hiszen ez az angyolok dolga, nem? Hogy akár meghaljanak mások érdekében.