A vonat, szélsebesen és nyugodtan zakatolt át egy füves pusztán. Carlos a lábait a mellkasához préselve, kezeivel átkatolva azt, nézte a mellette elsuhanó látványt. Mint egy milliónyi csík, úgy fonódtak össze a fák, a bokrok és az ég.
Halkan megköszörüli a torkát, mint ha csak mardosná valami. De ez nem is állt messze a valóságtól; alig tudta lenyelni egyre feljebb törő zokogását. A zokogást, amit eddig mint pajzán lovag visszaszorított. Hisz nem láthatják az emberek, mennyire összetört, meggyötört. Mit is tudnak az emberek? Ők csak egy illúzióban élnek, mit eléjük fest a vászon. De ő tudta milyen is valójában az élet; csupa keserűség, fájdalom és meglepetés. Mert ő tudta. Ő megjárta a pokol fenekét is. Ő erre már rég rájött. Ezért is utálja ennyire az életét. Utálta, mert nem csupa móka és kacagás, mint hitte. Utálta saját magát, amiért hagyta meghalni barátait és kedvesét azon a szörnyű helyen. És utálta ezt a vonatot, mi olyan gyorsan viszi őt vissza Spanyolországba, ahol szembesül tetteivel; nem mentette meg az Országtársát, aki épp haldokolt, és aki oly közel állt hozzá. Ha nem lett volna annyira naiv... Ha nem mondott volna le olyan gyorsan a lány megmentéséről... Hisz simán sikerült volna neki! Ott volt, annyira közel hozzá, de ő még se tett semmit. Csak állt, és nézte ahogy a lány lassan és fájdalmasan elvérzik. Nem is vérzett el... Azok a szörnyetegek ölték meg! Simán megtudott volna gyilkolni pár fenevadat, és akkor talán még élne a lány! De ő csak lesokkolva állt, és nézte, majd csak akkor eszmélt fel, mikor eldördült az ágyú, ami Isabel halálát jelentette.
Zzzz! Az elmélkedését, egy apró fekete légy zavarta meg. A lábai lassan csiklandozni kezdték Carlos kezeit, ahogy leszállt rá. De ezt a fiú nem vette jó néven, és egy hatalmasat csapott a bogárra. Bár a legyet nem sikerült megölnie, a tenyere helyén hatalmas piros folt maradt, ami teljes egészében takarta a kis csíkokat a kezén. Mikor kikerült az arénából, teljesen összetört. Annyira, hogy a szike nyújtott neki menedéket. Mert ha belülről fáj neki, fájjon kívülről is.
Mélyen vizdlatni kezdi a hegeket. A tekintete megállapodott az egyiken. Az apró pengével, belevályta az alkarjába ezt a szót; Cristina. Apró szócska, még is oly hatalmad jelentéssel. Hajdani szerelme nevére, görcsbe rándul a gyomra. Mert Cristina az volt neki. A szerelme. Talán nem mondta neki sokszor, de mindig is így érzett. Megmagyarázhatatlan érzés ragadta magával, ha csak meglátta, neve hallatára mindig felfigyelt, és csilingelő nevetése, mindig mosolyt csalt az arcára. Szerette. Szereti. Az ő haláláról is ő tehet. Ha vigyázott volna rá... Ha nem hagyta volna, hogy megcsípje az a szaros rovar! Még élhetne! Mint ahogy más is... De Cri esete más. Őt saját kezüleg ölte meg. Mert megkérte rá. Azután az eset után, mindeneste ezt álmodta. Ahogy megölte... Ahogy megölte Őt.
- Argh! - indulatos állatias hörgés szakadt fel a torkából, és vadul kezdte dörzsölni a nevet. Nem! Nem eshet össze! Nem... A feliratból, Carlos sötét vére bugyogott fel, és ahogy a többi heghez ért, fájdalmasan csípni kezdte. Megérdemeltem... A halálos csendet, egy halk kopogás zavarta meg.
- Mi van már megint?! - ordította kicsit sem udvariasan a feldühödött fiú. Ki akarja őt megzavarni?!
- Öhm, megérkeztünk - kukkantott be az ajtón Sia. A fiú a nő szőke bongyori hajáról, megint csak egy fájdalmas emlék tört rá. Isabellel találták ki neki a nevet, hogy Bongyorka, aztán hangos nevetésbe törtek ki. Ez egy fájdalmas emlék számára. Hiába, mindenki azt mondaná, miért fájdalmas? Hisz ez egy vidám sztori! És épp ez a baj. Hogy jól érezték magukat. És emiatt, csak még jobban kezdte el gyötörni a fiút a bűntudat, és az űr, amit a lány maga után hagyott, miután meghalt.
- Nem akarok menni - hajtotta le a fejét a fiú. Nem akart kiállni a színpadra. Nem akart szembesülni Isabel szüleivel. Swan-nel, az anyjával és a bátyjával. Igaz, Noah-Levi megbocsájtott neki, mondván nem az ő sara, Carlos még se hitt neki.
A színpadon állva, a kezét szorongatva, ezt hangosan ki is mondta. És nem bánta meg egyáltalán. Mert ez az igazság. A cipője orrát bámulta, mint ha oly érdekes lenne. Érezte, hogy az egész közönség csak őt bámulja. Vett egy mély levegőt, és felpillantott. Az emberek megértően bólogattak, de ez Carlos Contrerast nem nyugtatta meg. Isabel kivetített arcára néz. Gyönyörű volt. Ezt már a legelső találkozásukkor megállapította. És kedves is. Olyan volt neki, mint a húga.
A képe alatt, csak egy személy állt, és ez Carlost meglepte. Noah itt áll mögötte. Swan az egyedüli, aki a fekete szemüvege mögött sír a kép alatt. Hol az anyjuk? Hol van? Mi történt vele?
- Öhm... - csak ekkor eszméledett fel. Már vagy két perce mondogatta, hogy öhm... Nem jutott màs az eszébe. Ráemelte világoskék szemét a lányra. Szép lány lesz - ahogy a nővére. -gondolta Carlos. Mert így volt. A lány, kísértetiesen emlékeztette az Országtársára. A hosszú világos barna haja, ami hullámosan verdeste a háta közepét. A napbarnított bőre... Mint ha csak Isabel lenne.
- Sajnálom. Szeretnék bocsánatot kérni tőled Swan. Nem tudtam megmenteni. Nem tudtam. Fire tehet az egészről! Ő nem tudta, milyen is volt ő. Kedves, megértő és szép. Na meg az okosság se hiányzott belőle. Olyan volt nekem mint a kistestvérem. Ha tehetném visszaforgatnám az időt, és inkább őt menteném meg. Hisz ő megérdemelte volna a győzelmet - velem ellentétben.
Alig hallhatóan, de egy nyögés hangzott a fiú mögött. Carlos óvatosan hátranézett, és a vörös fejű Noah-val nézett farkasszemet.
*
Spanyolország egy kis utcájában sétálgatva gondolkozott. A macskaköves úton, néha-néha megbotlik. Ezt a régi Carlos röhögve nyugtázta volna. De történt valami ott vele az arénában. Hirtelen nem úgy kezdett gondolkozni mint egy négy éves, ha nem mint egy felnőtt.
Swan ott ült az utcában egy kis padon. Carlos gobdolkozás nélkül odament hozzá. Leült, és a kezébe temette az arcát.
- Carlos? - kérdezte félénken a lány. Carlos csak bólintott egyet, majd rájött, hogy a lány nem látja, úgy hogy megszólalt. - Kérdezhetnék valamit?
- Persze - sóhajtott fel fáradtan Carlos.
- A nővérem. Isabel elkövetett egy baklövést... Ha nem lett volna így győzhetett volna? - azért nem nevezném baklövésnek... Tudta mire gondolt Swan. Isabel még az arénában szeretett bele Julioba. És az érzés kölcsönös volt. Próbálták titkolni, de Carlos átlátott a tiszán. Aztán persze Julio Országtársa Arabella is beleszeretett, és mikor ezt elmondta a srác nem visszonozta azt, és Ara kinyírta.
- Nem hiszem. Tudod erős volt, de a mutánsokra nem lehett számítani.
- Aha - Carlos az égnek meresztette a tekintetét. Betartsa vajon amit Cri mondott neki? Megcsinálja a forradalmat?
Zzzz! Az elmélkedését, egy apró fekete légy zavarta meg. A lábai lassan csiklandozni kezdték Carlos kezeit, ahogy leszállt rá. De ezt a fiú nem vette jó néven, és egy hatalmasat csapott a bogárra. Bár a legyet nem sikerült megölnie, a tenyere helyén hatalmas piros folt maradt, ami teljes egészében takarta a kis csíkokat a kezén. Mikor kikerült az arénából, teljesen összetört. Annyira, hogy a szike nyújtott neki menedéket. Mert ha belülről fáj neki, fájjon kívülről is.
Mélyen vizdlatni kezdi a hegeket. A tekintete megállapodott az egyiken. Az apró pengével, belevályta az alkarjába ezt a szót; Cristina. Apró szócska, még is oly hatalmad jelentéssel. Hajdani szerelme nevére, görcsbe rándul a gyomra. Mert Cristina az volt neki. A szerelme. Talán nem mondta neki sokszor, de mindig is így érzett. Megmagyarázhatatlan érzés ragadta magával, ha csak meglátta, neve hallatára mindig felfigyelt, és csilingelő nevetése, mindig mosolyt csalt az arcára. Szerette. Szereti. Az ő haláláról is ő tehet. Ha vigyázott volna rá... Ha nem hagyta volna, hogy megcsípje az a szaros rovar! Még élhetne! Mint ahogy más is... De Cri esete más. Őt saját kezüleg ölte meg. Mert megkérte rá. Azután az eset után, mindeneste ezt álmodta. Ahogy megölte... Ahogy megölte Őt.
- Argh! - indulatos állatias hörgés szakadt fel a torkából, és vadul kezdte dörzsölni a nevet. Nem! Nem eshet össze! Nem... A feliratból, Carlos sötét vére bugyogott fel, és ahogy a többi heghez ért, fájdalmasan csípni kezdte. Megérdemeltem... A halálos csendet, egy halk kopogás zavarta meg.
- Mi van már megint?! - ordította kicsit sem udvariasan a feldühödött fiú. Ki akarja őt megzavarni?!
- Öhm, megérkeztünk - kukkantott be az ajtón Sia. A fiú a nő szőke bongyori hajáról, megint csak egy fájdalmas emlék tört rá. Isabellel találták ki neki a nevet, hogy Bongyorka, aztán hangos nevetésbe törtek ki. Ez egy fájdalmas emlék számára. Hiába, mindenki azt mondaná, miért fájdalmas? Hisz ez egy vidám sztori! És épp ez a baj. Hogy jól érezték magukat. És emiatt, csak még jobban kezdte el gyötörni a fiút a bűntudat, és az űr, amit a lány maga után hagyott, miután meghalt.
- Nem akarok menni - hajtotta le a fejét a fiú. Nem akart kiállni a színpadra. Nem akart szembesülni Isabel szüleivel. Swan-nel, az anyjával és a bátyjával. Igaz, Noah-Levi megbocsájtott neki, mondván nem az ő sara, Carlos még se hitt neki.
A színpadon állva, a kezét szorongatva, ezt hangosan ki is mondta. És nem bánta meg egyáltalán. Mert ez az igazság. A cipője orrát bámulta, mint ha oly érdekes lenne. Érezte, hogy az egész közönség csak őt bámulja. Vett egy mély levegőt, és felpillantott. Az emberek megértően bólogattak, de ez Carlos Contrerast nem nyugtatta meg. Isabel kivetített arcára néz. Gyönyörű volt. Ezt már a legelső találkozásukkor megállapította. És kedves is. Olyan volt neki, mint a húga.
A képe alatt, csak egy személy állt, és ez Carlost meglepte. Noah itt áll mögötte. Swan az egyedüli, aki a fekete szemüvege mögött sír a kép alatt. Hol az anyjuk? Hol van? Mi történt vele?
- Öhm... - csak ekkor eszméledett fel. Már vagy két perce mondogatta, hogy öhm... Nem jutott màs az eszébe. Ráemelte világoskék szemét a lányra. Szép lány lesz - ahogy a nővére. -gondolta Carlos. Mert így volt. A lány, kísértetiesen emlékeztette az Országtársára. A hosszú világos barna haja, ami hullámosan verdeste a háta közepét. A napbarnított bőre... Mint ha csak Isabel lenne.
- Sajnálom. Szeretnék bocsánatot kérni tőled Swan. Nem tudtam megmenteni. Nem tudtam. Fire tehet az egészről! Ő nem tudta, milyen is volt ő. Kedves, megértő és szép. Na meg az okosság se hiányzott belőle. Olyan volt nekem mint a kistestvérem. Ha tehetném visszaforgatnám az időt, és inkább őt menteném meg. Hisz ő megérdemelte volna a győzelmet - velem ellentétben.
Alig hallhatóan, de egy nyögés hangzott a fiú mögött. Carlos óvatosan hátranézett, és a vörös fejű Noah-val nézett farkasszemet.
*
Spanyolország egy kis utcájában sétálgatva gondolkozott. A macskaköves úton, néha-néha megbotlik. Ezt a régi Carlos röhögve nyugtázta volna. De történt valami ott vele az arénában. Hirtelen nem úgy kezdett gondolkozni mint egy négy éves, ha nem mint egy felnőtt.
Swan ott ült az utcában egy kis padon. Carlos gobdolkozás nélkül odament hozzá. Leült, és a kezébe temette az arcát.
- Carlos? - kérdezte félénken a lány. Carlos csak bólintott egyet, majd rájött, hogy a lány nem látja, úgy hogy megszólalt. - Kérdezhetnék valamit?
- Persze - sóhajtott fel fáradtan Carlos.
- A nővérem. Isabel elkövetett egy baklövést... Ha nem lett volna így győzhetett volna? - azért nem nevezném baklövésnek... Tudta mire gondolt Swan. Isabel még az arénában szeretett bele Julioba. És az érzés kölcsönös volt. Próbálták titkolni, de Carlos átlátott a tiszán. Aztán persze Julio Országtársa Arabella is beleszeretett, és mikor ezt elmondta a srác nem visszonozta azt, és Ara kinyírta.
- Nem hiszem. Tudod erős volt, de a mutánsokra nem lehett számítani.
- Aha - Carlos az égnek meresztette a tekintetét. Betartsa vajon amit Cri mondott neki? Megcsinálja a forradalmat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése