#26-Cristina

Mintha Arabella halála óta Isabell elvesztette volna a hangját. Nem messze tőlünk ül, átöleli a térdét a mellkasánál és meredten bámul maga elé. Oda akartam menni hozzá, de a szívem inkább Carlos felé húzott akinek a tekintetében valami furcsát fedezek föl. Elszántságot talán. Közelebb húzódtam hozzá és megvártam, hogy rám emelje a tekintetét.
-Mit mondott Arabella?-kérdezem a fiút. Nem vagyok biztos abban, hogy most érdemes-e erről beszélnem vele, de a kíváncsiság győzött.
-Ez csak rám és rá tartozik...-mondja halkan mire felhúzott szemöldökkel meredtem rá, mintha egy kis harag lobbant volna fel a szívemben.
-Igen?! Érdekes az is csak rád meg Juliora tartozott, hogy összejöttek Isabellel, és néz mi lett belőle?! Majdnem hárman meghaltak a kis titkotok miatt!-mondom idegesen mire Carlos tekintete is dühös lett.
-Mégis mit kellett volna csinálnom? Ha elmondom neked, azzal se tudtuk volna megmenteni Julio életét, már akkor meg volt pecsételve a sorsa amikor beleszeretett Isabellbe!
-Akkor is! Miért nem tudsz megbízni bennem?-kérdezem tőle kiakadva.
-Csak meg akarlak védeni, nem akarlak veszélybe sodorni egy olyan dolog miatt ami még nem is biztos, hogy megvalósul.-válaszol halkan és mélyen a szemembe néz. Ahogy találkozott a tekintetünk hírtelen rájöttem miről beszél.
Lázadás.
Arabella azt kérte Carlostól, hogy indítsa el a forradalmat. A spanyol fiúra néztem aki még mindig engem bámult.
-Képes vagy rá, Carlos.-mondom neki, ő pislog egyet majd körbenéz. Végül bólint és elmosolyodik.
-Köszönöm, hogy bízol bennem, Angyalka!-a mosolya kiszélesedett és megragadva a karomat magához húzott. A nyelvembe haraptam fájdalmamban és összeszorítottam a szemem, Carlos keze a csípésen volt. Bár nem érzem sem a csuklóm, se a vállam, de a sebem még mindig sajog.
Óvatosan eltoltam magamtól Carlost és felnéztem az Arénára ahol felcsendült a himnusz. Elsőnek a koreai Minho arca jelent meg előttem, tehát őt ölte meg Julio. Nem számítottam arra, hogy eddig kibírja, hiszen az Országtársa már az első nap meghalt. A következő arc már ismerős volt, Arabella gúnyos tekintete egyenesen lenézett ránk. Fura érzés volt ott látni őt, elfogadni, hogy meghalt az egyik pisztolygolyom által, de nem hiszem, hogy ez volt a veszte. Már ott elbukott amikor beleszeretett Julio Fuarezbe. A brazíl fiú mint mindig most is egy csábító mosollyal az arcán volt az égre veteítve, az ő halála volt a legsokkolobb és kegyetlenebb ezen a viadalon, Fire örülhet, megkapta azt amire vágyott: a nagy műsort. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy mit szólt akkor amikor Arabella az élő adás közepén kérte meg Carlost, hogy indítsa el a lázadást. Mit ne mondjak, Arabella egy emlékezetes Kiválasztott marad mindenki számára. Ahogy elsötétül az ég én eldőltem a földön és felsóhajtottam. Carlos is követte a pèldám, elterült melletem és felémfordult.
-Jóéjt!
-Neked is Carlos!-válaszolok halkan majd lehunyom a szemem.

Izzadtan, és kiszáradt torokkal keltem fel, úgy éreztem az egész testem lángol. Beletúrtam a sötét hajamba és idegesen nyúltam a kulacsom után, hogy igyak pár kortyot. Nem voltam jól, erőtlennek éreztem magam. Ahogy felálltam az alvó Carlos mellől, egy kis csomag szállt le nem messze tőlem. Odarohantam és széttéptem a csomagot amiből egy gyógyszeres üvegnek tűnő doboz esett ki és egy összehajtogatott papír.
Nem hittem a szememnek, Alessandro tényleg talált ellenszert a csípés ellen?
Cristina!
Ne reménykedj, már nem sok időd maradt. Julionak igaza volt, a csípés halálos, csak egy műtét árán tudnának megmenteni, de ahhoz ki kell jutnod az Arénából. Ami egyet jelent a lehetetlennel. Ne akarj szenvedni, Cristina! Elsőnek csak hányingered lesz, láz, majd az egész tested lebénul, és lassan a szíved is le fog állni...Nem akarom, hogy ilyen fájdalmak közt halj meg! Az üvegben méreg van, ami pillanatok alatt végez veled, csak meg kell innod. 
Sajnálom Cristina, de a te időd lejárt.

A.

A számra szorítottam a kezem, féltem, hogy mindjárt hányni fogok, szédültem és minden végtagom megfájdult. A kis dobozra néztem amiben egy színtelen folyadék volt. Utána nyúltam és kinyitottam. A tekintetem elsötétült, rámarkoltam az üvegre és felemelve a mérget elhajítottam, a levelet pedig egy egyszerű mozdulattal széttéptem. Inkább szenvedek napokig, minthogy így haljak meg!
Talán túlélhetném.
Már csak négyen maradtunk, ha megnyerném a viadalt akkor megműtenének, és nem halnék meg. A két megmaradt szövetségeseimre néztem akik most aludtak.
Tessék, itt az alkalom, mindkettőjüket megölném, aztán megkeresném Nielst és őt is megtámadnám. Rámarkoltam a pisztolyomra, majd hagytam, hogy lehuljon róla a kezem.
Lehetetlen.
Nem lennék képes megölni Carlost, ahogy a fiúra néztem új céljaim lettek. Ha én nem nyerhetem meg a viadalt, akkor ő megfogja. Ettől a pillanattól kezdve megfogadtam magamban, hogy bármilyen helyzetben feláldozom magam Carlosért. Büszkén akarok meghalni, nem egy méreg álltal.

Talán ilyet nem lehet kijelenteni, de elfogadtam a tényt, miszerint meg fogok halni. Furcsa, nem érzem magam szánalmasnak, se gyengének. Talán én erre születtem, hogy meghaljak, azért, hogy más éljen. Az az elszántság elveszett a tekintetemből, már csak a puszta gyűlölet maradt. Naiv voltam, azt hittem aki nyer, annak már semmi problémája nem lesz az életben. Gazdagság, hírném, biztonság, de ez messze nem így van. Fire semelyik győztest nem hagyja élni. Elég ha Alessandrora vagy Gabrielre gondol az ember. Őket is tönkre tette a rendszer, hiába győztesek.
Egy meleg kéz ért hozzám, majd egyenesen Carlos vakítóan zöld szemével találtam szembe magam. Magamhoz húztam az arcát és az övére tapasztottam a szám. Vajon a halálom előtt még hányszor csókolhatom meg?
A spanyol fiú végigsimít az arcomon és visszonozza a csókom.
-Cri, jól vagy?-megpróbál eltávolodni tőlem, hogy megvizsgálja az arcom de én visszahúzom magamhoz.
-Ne aggódj!-motyogom és szorosan magamhoz húztam a testét. Éreztem a szívének a dobogását, a leheletét a nyakamon, és a kezét a csípőmön.
Egy sóhajtással elhúzódtam tőle és belenéztem abba a zöld tekintetben ami az első pillanatban elcsábított, az egyenes orrán, és a telt ajkain amivel most halványan rám mosolyog. Úgy néztem végig az arcán, mintha most látnám utoljára. Átnéztem a válla felett és megpillantottam Isabellt akinek az arca nyugtalan volt, a keze remegett a teste melett.
-Felkelted Isabellt? Talán beszélned kéne vele...Julio halála kiakasztotta.-mondom Carlosnak aki bólint egyet és felállva az Országtársa felá veszi az irányt. A tegnapi nap mintha ezeréve lett volna, Julio és Arabella halála egy fordulópont volt az Arénában. Nincs több nyugodt pillanatunk se, van egy olyan érzésem, hogy még ezen a napon ki fog derülni, hogy kik lesznek dobogósok ezen a viadalon. A két spanyol felám tartott, mosolyogtak, de mindkettőjük mű volt ez az érzelem. Ahogy közelebb értek megszólaltam:
-Mi legyen, menjünk tovább, vagy matadjunk itt?-kérdezem a megmaradt szövetségeseimet.
-Egy helybe biztos, hogy ne maradjunk.-mondja Isabell mire én bólintok.
- A sivatag vagy az erdő felé? -kárdezi Carlos és megragadja a fegyvereit.
- A sivatagba ne... kiráz attól a helytől a hideg.-válaszolja az Országtársa.
-Amúgyis, az erdő közelebb van.-értek egyet Isabellel.
-Akkor menjünk oda.-feltápászkodom a földről és leelenőrzöm a fegyvereim, a többiek is így tesznek.-Vajon Niels hol lehet?-remélem jó messze...Visszagondolva én azon a napon találkoztam vele amikor elhagytam a szövetséget, és megöltem az Országtársát.
- Utoljára az óceánnál volt. Most feljebb jöhetett, szerintem .-mondom Isabellnek.
-Akkor lehet, összetalalálkozunk vele.
Ez volt a végszó, elindultunk az erdő felé, reménykedve, hogy mindannyian túléljük ezt a napot.

Az erdő az a hely ahol a legrosszabb dolgok történtek velem. Majdnem itt haltam meg, és úgy látszik a játékmesterek úgy döntöttek, nekem az erdőben kell meghalnom, valószínűleg nagyon vicces kedvükben voltak amikor itt küldték rám a halálos mérgű bogarat is. Egyáltalán nem tetszett, hogy itt sétálgatunk, de a sivatag se csábítóbb. Egyre jobban fájtak a végtagjaim, a fejembe pedig percenként belehasított a fájdalom. Épp egy kis pihenőt akartam kérni a két szövetségesemtől amikor nem messze tőlünk egy ordítás hagyta el valaki száját. Megdermedtem, mindhárman egyszerre rántottuk elő a fegyvereinket. Carlosra néztem, majd Isabellre. Négyen vagyunk, ez csak Niels lehetett. Ahogy ez tudatosult bennem megláttam egy magas fiút aki egyenesen felénk futott. A svéd Kiválasztott tekintetéből puszta félelem látszódott, tele volt kisebb-nagyobb sebekkel. Felemeletem a pisztolyom és a fiúra céloztam, de ő hirtelen irányt váltott és megkerülve minket tovább rohant, így megpillanthattam, hogy mi elől menekül.
Hatalmas volt, a szájából két hegyes fog állt ki, az arca macskaszerű volt, nem is futott, inkább ugrált a hatalmas mancsaival. Egyenesen felénk.
-Futás!-ordítja Carlos és megragadva Isabell kezét elkezd arra rohanni, amerre Niels pillanatokkal ezelőtt. Vakon lőttem egyet az állat felé, majd a két spanyol után eredtem. A szívem a torkomba dobogott, alig láttam bármit is az erdőből, neki ütköztem a kiálló faágakba, éreztem, hogy az iszapos talaj besüpedt aladtam, a kartfogú tigris pedig alig lehetett pár méterre tőlem.
Éreztem, hogy a karmait a lábamba akasztja, mire sikítva ugrodtam arrébb, ezzel pedig meglöktem Carlost aki egyenesen egy fának zuhant, én pedig elestem egy kiálló fa gyökerébe. Az állam neki csattant a kemény talajnak mire egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat. Carlos szinte azonnal visszanyerte az egyensúlyát, felrántva engem újra futásnak eredtünk volna amikor egy fülsikítő ordítás hallottunk meg a hátunk mögül. Mintha kipréselték volna az összes levegőt a tüdőmből, hátrafordultam, és egyenesen Isabellel találtam szembe magam akinek megragadta a lábát az állat, és a lány akárhogyan próbálkozott, túl gyenge volt a tigrishez képest.
A zsebemhez kaptam, elő akartam venni a pisztolyom, de nem volt a helyén, kiesett a kezemből amikor elestem.
-Carlos! Meneküljetek!-üvölti Isabell amikor mégtöbb állat kezdett futni felénk.
Az Országtársa nem hallgatott rá, előrántotta a kardját, de én a keze után kaptam és mélyen a szemébe néztem.
-Kérlek Carlos!-motyogom összeszorult torokkal, és megszakadt szívvel figyelem ahogy a spanyol fiúnak a szemébe könnyek gyülekeztek.
-Vigyázni fogok Swanra...Esküszöm!-mondja a spanyol lánynak majd mielőtt elértek volna hozzánk a kardfogú tigrisek hátatfordított Isabellnek és velem együtt elfutott. Alig rohanhattunk pár métert amikor megszólalt az ágyú, Carlos pedig térdre vetve magát a földbe csapott egyet az öklével, én pedig hagytam,  hogy lefolyjanak a könnyek az arcomon.