Négyen maradtunk, a husszonnégyből. Húsz Kiválasztott már az örök vadászmezőkön lesik minden mozdulatunkat. Az utolsó négynek. Annyira hihetetlen belegondolni. Már csak ilyen kevesen maradtunk. Ez a hirtelen megcsappant szövetségünkön is látszódik. Nem nagyon szólunk egymáshoz - vagy legalábbis én megkukultam. Rajtunk kívül még a svéd fiú van. Emlékszem, mikor még először találkoztam vele, bevallom, idegesítőnek találtam. Azt gondoltam semmi esélye - bár el kell mondanom, hogy nem csupa csont és bőr a srác. Azt gondoltam, hogy az elején meghal. Most meg hogy ő van egyedül a kis csapatunk ellen, szinte hihetetlen.
Most, hogy a csapatunk már csak három tagból áll, úgy érzem, én vagyok a fölös harmadik kerék. Carlos és Cristina egymás torkán próbálják ledugni a nyelvüket, én pedig csak úgy vagyok. A hátamon feküdve bámulom a lemenőben lévő napot. Már nem sírok, de így is mérhetetlenül gyengének érzem magam. Hányhatnékom van - nem, most nem a mellettem nyaló-faló párra gondolok. A gyomrom felfordul, és szorító érzésem támad. Olyan magabiztos voltam az elején! Mindent Swanért tettem. Önként jelentkeztem helyette, csak hogy megvédjem. Szerencsét próbálni jöttem, azt is hittem hogy van valami esélyem - tévedtem. A szerencse mindenki pártján állt, csak nem az enyémen. Vagy is de. Pont hogy sok szerencsét kaptam. Szerencse miatt éltem túl egyedül a sivatagban, minden folyadék nélkül. Szerencsével határos módon éltem túl a lavinát, és szintén a szerencse közbeavatkozása miatt maradtam életben az Arabellás incidens után. Konkrétan, már vagy háromszor is meghaltam volna - ha nem többször.
Minden elcsendesedik, az égen pedig felvillan a címer, utána pedig Minho a koreai srác képe jelenik meg, akit Julio ölt meg. Vicces. Míg ők haláltusáztak, mi Arabellával veszekedtünk, csak mert tudni akartam, hogy érez-e valamit az Országtársa iránt. És később, Ara elmondása szerint, én nyitottam fel rá a szemét - hogy halálosan beleszeretett szívtipró Országtársába. Átkozom azt a beszélgetést. Ha az nem lenne, most mind a ketten itt ülnének, mind a ketten élnének, és az Arénában újra plusz két fővel lennénk. Mert hát halálukkal mindenki egyre közledik a bajnoki korona aranyló ékszeréhez. Minho nyúzott képe elhalványul, és helyette Arabelláét mutatják. A lány, sose hitte hogy egyszer még az ő képe is ott fog díszelegni. Magyon magabiztos volt, amit irigyeltem is. Mert ez az a tulajdonság, ami belőlem kiveszett a játék ideje alatt. Hazudnék ha azt mondanám, hogy bárcsak itt lehetne most köztünk. De azért még is csak, nem azt a halált érdemelte volna ami lémyegében egy elcseszett szerelmi háromszögről szólt.
A lány arcképe elhalványodik, és Brazília másik Kiválasztottja jelenik meg. A jóképű Julio. Ezen a képen is, ott van az az ellenállhatatlan mosoly, a vadítóan fekete szemei kihívóan néz minket, és az egész lány mérhetetlen nagy önbizalomról tanúskodik - na meg persze egóról. A szemem elhomályosodik, ahogy a halott Juliot pillantom meg magam előtt. Kétségtelen, ő szenvedte a legbrutálisbb halált a 217.Országok Viadalán. Eszembe jutnak Arabella szavai. Uh, hogy is voltak? Valahogy úgy, hogy ne sírjak. Mert minek? Az angolok és Fire csak gyengének lát. Ezt méh Francesco halálánál mondta - milyen rég is volt már... Még mindig meg nevettet. Azt hitte, hogy ez csak ilyen egyszerű - de voltaképpen az is. Letörlöm gyülekező könnycseppjeimet, és az ég újra elsötétül. Fárasztó és hosszú nap áll mögöttem. Ki kell pihennem holnapra, hisz ki tudja ki hal meg legközelebb. Lehet én. Lehet hogy Cristina, Carlos vagy Niels. Ez már nagyon is a vége. Hamarosan küldeni fogják a Végjátékot, ami mindennél durvább lesz.
Behunyom a szememet, és rögtön mély álomba merülök. Egy szörnyű álomba. Amiből csak Carlos hangja ébreszt fel. Kinyitom a szememet, de bár ne tettem volna. A vakító nap majd' kiégeti a retinámat. Carlos felém tornyosul, és ki hitte volna, vigyorog. De ő mindig vigyorog. Viszont ez a mosoly más volt mint a többi. Nem volt annyi életkedv benne. Egy mosolyt erőltetek magamra. Bevallom, nem vagyok top formában. Sajog minden végtagom, de ezt nem vallanám be még Carlosnak sem. Csak egy élettelen nyomoréknak gondolna.
- Jó reggelt Csipkerózsika, hogy aludtál? - kérdezi mintha nem is az Arénában csücsülnénk. Egy őszinte és hálás mosolyt varázsolok magamra.
- Szarul.
- Én is - vigyorodik el. Halkan felkuncogok, és megrázom a fejemet. Cristina egy kicsit távolabb áll. Felállok, és Carlosszal a nyomomban megyek oda hozzá.
- Mi legyen? Maradjunk itt, vagy menjünk tovább? - fordul felénk. Van valami furcsa a lányban. Úgy néz ki, mint eddig, de még sem. Hosszú sötét haja a vállára omlik, végig vezetve karcsú testalkatán. Kreol bőre sápadtabb, mint amikor megismerkedtünk, a csokoládé barna szemeiből is kiveszett egy s fajta tűz. Mintha titkolna előlünk valamit, mintha rejtegetni valója lenne. Heves mozdulatai, és kínos pillantádai amivel felméreget minket, mind-mind erről tanúskodik. De még reggel van a kérdezősködéshez. Bármi baja is van, ha ránk tartozna elmondaná nekünk is. Pont te mondod ezt, Isabel?
- Egy helybe biztos hogy ne maradjunk - rázom meg a fejemet. Hisz ha itt vagyunk, meg se mozdulunk, az olyan mintha a halált várnánk, és ehhez nincs kedvem. Carlos is egyetértően bólogat, a szeme zölden vakít. Egy kis időbe telt, míg kiismertem Carlos szemszín ingadozásait. Ha mérges méregzöld, ha csodálkozik, világoskék, ha szomorú akkor is világos, szinte már szürke, ha vidám zöldeskék. Viszont hogyha ilyen intenzíven zöld, akkor elszánt. Mi üthetett belé, mintha bármelyik percben verekedni tudna.
- A sivatag vagy az erdő felé? - kérdezi magához kapva a fegyverét. Amikor az ominózus tájat felemlegeti, a tekintetem megkemémyedik. Nem akarok a sivatagba menni, nem jó élmények kötnek ahhoz a helyhez.
- A sivatagba ne... kiráz attól a helytől a hideg - még meg is rázkódom a hitelességnek. Carlos rám mosolyog mintha értené a gondolataimat.
- Amúgyis, az erdő közelebb van - ért egyet az olasz lány is.
- Akkor menjünk oda - egy nagyot nyelek, és magamhoz veszem a késeimet. Kettő darab maradt, az egyik éles, a másik pedig véres és egy kicsit tompább. - Vajon Niels merre lehet? - terelem a témát. Egy percre beállt közénk a kínos csend.
- Utoljára az óceánnál volt. Most feljebb jöhetett, szerintem - mondja Cristina. Nem gondoltam volna hogy az óceánnál volt, de ha ő azt mondja, akkor biztos úgy van.
- Akkor lehet, összetalákozunk vele... - és megöljük, aztán Cri és Carlos megölnek engem, majd Carlos öngyilkos lesz, mert nem tudna Cristina nélkül élni, a lány kimenekül az Arénából, de idegi roncs lesz belőle mert szerelme miatta halt meg, ezért inni fog, drogozni, rossz társaságba keveredik, lehet hogy még vagdosni is képes lenne magát, aztán egyszer csak eldurran az agya, mikor egy szennylap róla és a spanyol szívtipróról szól, öngyilkos lesz, mert nem tud ebben a tudatban élni, Fire pedig hátradől a székében, összeteszi a kezét, és bejelenti, hogy kezdődik a 218.Országok Viadala. Paranoiás vagyok? Nem - miért?
- Lehet - bólogatok mint egy politikus.
Elindulunk az esőerdő felé. Az ágaktól sűrű erdő csöndes. Túl csöndes. Mintha valami sorscsapásra készülnének. Csöndben haladunk egymás mellett mind a hárman, mindegyikünk a tájat pásztázza, a fegyvert előreszegezve. Hisz bármikor ránk támadhatnak. Mintegy végszóra, egy fájdalmas üvöltés hagyja el valaki száját. Se Cristina, se Carlos nem adta ki ezt a hangot. Niels. A szőke hajú svéd fiú, fejvesztve rohan el mellettünk. Eszeágában sincs megállni harcolni. Hegekkel tarkított arcával előre néz, és rohan. A fegyvereinket előkapjuk, de mire ezt megtesszük, a fiúnak csak az illata marad hátra. Ki elől futhatott? Mi elől futhatott? Sajnos kérdésemre, választ is kapunk. Hatalmas nagy, és pont minket bámul. Két hatalmas szemfogával készen áll, hogy átharapja a torkunkat. Rövid barna szőrében egy minta rajzolódik ki. Egy zászló. Az olasz zászló.
- Futás! - üvölti telitorokból az Országtársam. Engem se kell noszogatni, rögtön sprintelésbe kezdek. A kardfogútigris utánunk lohol, és csatlakozik hozzá pár társai is, közben morgó hangot adnak ki. Mindegyik szőrén ott van egy-egy zászló. Ez de morbid. Francesco-mutáns nagyon gyorsan fut, a lábamért kap, de én egy elfojtott sikoly közepette húzom el a lábamat. Cristina is felsikolt, de ő nem jár sikerrel; megbotlik, magával rántva a holtsápadt Carlost. Mindez olyan hirtelen, hogy én neki ütközök Carlosnak, így mind a hárman a földön fetrengünk, a mutánsok egyre közelebb. Carlos talpra ugrik, Cristinát felsegíti. Én is felállnék, de valami irdatlan mennyiségű fájdalom hasít a lábamba, mintha átharapták volna. Voltaképp ez is történt. Az egyik mutáns lerángat a földre. A pulzusom az egekben. Carlos és Cristina ijedten néznek rám. Szóval, most kell szembenéznem a halállal. Egy fintort erőltetek magamra, és úgy szólok a szövetségeseimnek.
- Carlos! Meneküljetek! - ha ez az ára annak, hogy ők megmeneküljenek, akkor tessék. Büszkén fordítok arccal előre a halálnak. Cristina veszi a célzást, futna is, de Carlosnak mintha gyökeret vert volna a lába. Hálásan pillantok rá. Ha ő nem lenne, már rég halott lennék. Ennyivel legalább tartozok neki, hogy feltartsam ezeket a mutánsokat - ha nem is sok idejig. Érzem, ahogy a lábam körül felgyülemlik a vértócsa. Mi lesz már Carlos? Fuss! Carlos viszont könnyekkel küszködve néz rám. Gyengéden elmosolyodok. El szeretném mondani neki, hogy mennyi mindent köszönhetek neki, de nem tehetem. A többi tigris is ólálkodik a közelben. Az én drága Országtársam, mintha olvasna a gondolataimban, szólal meg.
- Vigyázni fogok Swanre... Esküszöm! - biccentek egyet. Swannek nem szabad átélnie azt, amit most nekem! Carlos Cri után ered, de még gyorsan visszafordul, és ezt tátogja: Sajnálom. És már nem is látom. Én is sajnálom. De ha így kell meghalnom, akkor nem úgy fogok mint egy... hogy is fogalmazott Arabella? Nyomorék kurva. Érzem is, és hallom is ahogy a mutánsok belém vájják hatalmas kardfogukat. Ahol csak szétmarcangolják a húsomat, nagyon fáj. Hamarosan el fog múlni. Hamarosan elmúlik minden fájdalmad. - nyugtatom magamat. Carlos vigyázni fog Swanre, Noah pedig... Remélhetőleg kibírja nélkülem. A három legfontosabb ember az életemben. Bár még korán sem biztos, hogy Carlos lesz a Bajnok, de reménykedem. Reménykedem, hogy túléli. Felrémlik előttem, a megismerkedésünk, hogy rátalált Swanre. Akkor még nem tudtam hogy ő lesz az Országtársam. A legjobb barátom, aki végig itt volt nekem. Az egyiket vad, egy nőstény, rajta a magyar zászlóval, kiharap egy darabot az oldalamaból. Fájdalmasan felordítok. Nem szabad látnom. Mert a végén elhányom magam, és nem akarok abban fetrengeni, míg a haláltusámat tartom. Becsukom a szememet, és érzem, ahogy egy nagy forró könnycsepp száguld végig az arcomon. Cristina, a lány aki megmentett Arabellától. Mindegy, hogy akkor vagy most halok meg. Hisz én erre születtem. Hogy meghaljak. De mégis, nagyon hálás vagyok a lánynak. Már csak azon izgulok, hogy ő vagy Carlos hal meg? Vagy mindkettő. Attól tartok, ha az olasz lány meghal, Carlos is követi a példáját, hisz szereti. Szereti. Szerelem. Julio. Még egy harapás, még egy könny. Ne gondolj erre! Julio volt az egyetlen, aki megtudta dobogtatni a szívemet, noha megfogadtam, hogy többször nem leszek szerelmes. De az Országtársa, véget vetett az életének egy lándzsa segítségével. Talán jobb is hogy meghalt. Nem kell látnia a szenvedésemet. Arabella, a tökös csaj Brazíliából, aki néha megnevettetett, vagy épp felbosszantotta az agyamat. Akiről nem tudom eldönteni, hogy a barátom vagy sem. Inkább az előbbire tippelnék. Mivel ha ott helyben megöl, kevesebbet szenvedtem volna... Egy halk morgást érzek a balfülemtől. Valami csikizni kezdi, ami csak megrémiszt. Mi lesz a következő? A fejemet harapja ketté? Kinyitom a szememet. A testem konkrétan egy csonk. Vér mindenütt, a fejemet nem tudom megmozdítani. De a tigrist látom. Nőstény egyed. Brazíl nőstény. Arabella. Egy ezüst csomag érkezik közel a fejemhez. Nem tudom megmozdítani a karjaimat. Mit beszélek. Konkrétan karom nincs. De a doboz olyan szerencsétlenül landol, hogy kiömlik a tartalma. Egy levél az. Nem tudom megnézni, nem tudok megmozdulni. A levél utolsó sorát látom csak: Szeretlek, Noah-Levi. El kell olvasnom! De nemmtudok megmozdulni. Pedig elakarom olvasni Nole sorait. Ekkor az állat, olyat tesz, amire tulajdonképp számítok. Hosszű szomfogait beleméjeszti a nyakamba. Felüvöltök, de rögtön el is halkulok. Még nem szabadna meghalnom! El kell olvasnom azt a levelet! A távolból felhangzik az ágyú. Ne, ne! Az égből egy ezüst fénykar ereszkedik alá, a testemet megragadja, és magával húzza. El kell olvasnom azt a levelet... De már túl magasan vagyok. Leesnék. A kar felhúz a világosságba... Pislogok egyet, és minden ugyanolyan ragyogóan fehér. Egyedül vagyok, egy szobában. Fehér ruhát viselek, és fehér cipőt. Minden olyan földöntúli. A fejem mintha leszakadna. Végighúzom a nyakamon a kezemet, érzem a hegeket. Hol vagyok? A szoba fehér, az ajtók zárva, ablak nincsen. Csupán egy kanapé, és egy tálca. A tálcán a levéllel. A levelemmel. Most már el tudom olvasni.
Minden elcsendesedik, az égen pedig felvillan a címer, utána pedig Minho a koreai srác képe jelenik meg, akit Julio ölt meg. Vicces. Míg ők haláltusáztak, mi Arabellával veszekedtünk, csak mert tudni akartam, hogy érez-e valamit az Országtársa iránt. És később, Ara elmondása szerint, én nyitottam fel rá a szemét - hogy halálosan beleszeretett szívtipró Országtársába. Átkozom azt a beszélgetést. Ha az nem lenne, most mind a ketten itt ülnének, mind a ketten élnének, és az Arénában újra plusz két fővel lennénk. Mert hát halálukkal mindenki egyre közledik a bajnoki korona aranyló ékszeréhez. Minho nyúzott képe elhalványul, és helyette Arabelláét mutatják. A lány, sose hitte hogy egyszer még az ő képe is ott fog díszelegni. Magyon magabiztos volt, amit irigyeltem is. Mert ez az a tulajdonság, ami belőlem kiveszett a játék ideje alatt. Hazudnék ha azt mondanám, hogy bárcsak itt lehetne most köztünk. De azért még is csak, nem azt a halált érdemelte volna ami lémyegében egy elcseszett szerelmi háromszögről szólt.
A lány arcképe elhalványodik, és Brazília másik Kiválasztottja jelenik meg. A jóképű Julio. Ezen a képen is, ott van az az ellenállhatatlan mosoly, a vadítóan fekete szemei kihívóan néz minket, és az egész lány mérhetetlen nagy önbizalomról tanúskodik - na meg persze egóról. A szemem elhomályosodik, ahogy a halott Juliot pillantom meg magam előtt. Kétségtelen, ő szenvedte a legbrutálisbb halált a 217.Országok Viadalán. Eszembe jutnak Arabella szavai. Uh, hogy is voltak? Valahogy úgy, hogy ne sírjak. Mert minek? Az angolok és Fire csak gyengének lát. Ezt méh Francesco halálánál mondta - milyen rég is volt már... Még mindig meg nevettet. Azt hitte, hogy ez csak ilyen egyszerű - de voltaképpen az is. Letörlöm gyülekező könnycseppjeimet, és az ég újra elsötétül. Fárasztó és hosszú nap áll mögöttem. Ki kell pihennem holnapra, hisz ki tudja ki hal meg legközelebb. Lehet én. Lehet hogy Cristina, Carlos vagy Niels. Ez már nagyon is a vége. Hamarosan küldeni fogják a Végjátékot, ami mindennél durvább lesz.
Behunyom a szememet, és rögtön mély álomba merülök. Egy szörnyű álomba. Amiből csak Carlos hangja ébreszt fel. Kinyitom a szememet, de bár ne tettem volna. A vakító nap majd' kiégeti a retinámat. Carlos felém tornyosul, és ki hitte volna, vigyorog. De ő mindig vigyorog. Viszont ez a mosoly más volt mint a többi. Nem volt annyi életkedv benne. Egy mosolyt erőltetek magamra. Bevallom, nem vagyok top formában. Sajog minden végtagom, de ezt nem vallanám be még Carlosnak sem. Csak egy élettelen nyomoréknak gondolna.
- Jó reggelt Csipkerózsika, hogy aludtál? - kérdezi mintha nem is az Arénában csücsülnénk. Egy őszinte és hálás mosolyt varázsolok magamra.
- Szarul.
- Én is - vigyorodik el. Halkan felkuncogok, és megrázom a fejemet. Cristina egy kicsit távolabb áll. Felállok, és Carlosszal a nyomomban megyek oda hozzá.
- Mi legyen? Maradjunk itt, vagy menjünk tovább? - fordul felénk. Van valami furcsa a lányban. Úgy néz ki, mint eddig, de még sem. Hosszú sötét haja a vállára omlik, végig vezetve karcsú testalkatán. Kreol bőre sápadtabb, mint amikor megismerkedtünk, a csokoládé barna szemeiből is kiveszett egy s fajta tűz. Mintha titkolna előlünk valamit, mintha rejtegetni valója lenne. Heves mozdulatai, és kínos pillantádai amivel felméreget minket, mind-mind erről tanúskodik. De még reggel van a kérdezősködéshez. Bármi baja is van, ha ránk tartozna elmondaná nekünk is. Pont te mondod ezt, Isabel?
- Egy helybe biztos hogy ne maradjunk - rázom meg a fejemet. Hisz ha itt vagyunk, meg se mozdulunk, az olyan mintha a halált várnánk, és ehhez nincs kedvem. Carlos is egyetértően bólogat, a szeme zölden vakít. Egy kis időbe telt, míg kiismertem Carlos szemszín ingadozásait. Ha mérges méregzöld, ha csodálkozik, világoskék, ha szomorú akkor is világos, szinte már szürke, ha vidám zöldeskék. Viszont hogyha ilyen intenzíven zöld, akkor elszánt. Mi üthetett belé, mintha bármelyik percben verekedni tudna.
- A sivatag vagy az erdő felé? - kérdezi magához kapva a fegyverét. Amikor az ominózus tájat felemlegeti, a tekintetem megkemémyedik. Nem akarok a sivatagba menni, nem jó élmények kötnek ahhoz a helyhez.
- A sivatagba ne... kiráz attól a helytől a hideg - még meg is rázkódom a hitelességnek. Carlos rám mosolyog mintha értené a gondolataimat.
- Amúgyis, az erdő közelebb van - ért egyet az olasz lány is.
- Akkor menjünk oda - egy nagyot nyelek, és magamhoz veszem a késeimet. Kettő darab maradt, az egyik éles, a másik pedig véres és egy kicsit tompább. - Vajon Niels merre lehet? - terelem a témát. Egy percre beállt közénk a kínos csend.
- Utoljára az óceánnál volt. Most feljebb jöhetett, szerintem - mondja Cristina. Nem gondoltam volna hogy az óceánnál volt, de ha ő azt mondja, akkor biztos úgy van.
- Akkor lehet, összetalákozunk vele... - és megöljük, aztán Cri és Carlos megölnek engem, majd Carlos öngyilkos lesz, mert nem tudna Cristina nélkül élni, a lány kimenekül az Arénából, de idegi roncs lesz belőle mert szerelme miatta halt meg, ezért inni fog, drogozni, rossz társaságba keveredik, lehet hogy még vagdosni is képes lenne magát, aztán egyszer csak eldurran az agya, mikor egy szennylap róla és a spanyol szívtipróról szól, öngyilkos lesz, mert nem tud ebben a tudatban élni, Fire pedig hátradől a székében, összeteszi a kezét, és bejelenti, hogy kezdődik a 218.Országok Viadala. Paranoiás vagyok? Nem - miért?
- Lehet - bólogatok mint egy politikus.
Elindulunk az esőerdő felé. Az ágaktól sűrű erdő csöndes. Túl csöndes. Mintha valami sorscsapásra készülnének. Csöndben haladunk egymás mellett mind a hárman, mindegyikünk a tájat pásztázza, a fegyvert előreszegezve. Hisz bármikor ránk támadhatnak. Mintegy végszóra, egy fájdalmas üvöltés hagyja el valaki száját. Se Cristina, se Carlos nem adta ki ezt a hangot. Niels. A szőke hajú svéd fiú, fejvesztve rohan el mellettünk. Eszeágában sincs megállni harcolni. Hegekkel tarkított arcával előre néz, és rohan. A fegyvereinket előkapjuk, de mire ezt megtesszük, a fiúnak csak az illata marad hátra. Ki elől futhatott? Mi elől futhatott? Sajnos kérdésemre, választ is kapunk. Hatalmas nagy, és pont minket bámul. Két hatalmas szemfogával készen áll, hogy átharapja a torkunkat. Rövid barna szőrében egy minta rajzolódik ki. Egy zászló. Az olasz zászló.
- Futás! - üvölti telitorokból az Országtársam. Engem se kell noszogatni, rögtön sprintelésbe kezdek. A kardfogútigris utánunk lohol, és csatlakozik hozzá pár társai is, közben morgó hangot adnak ki. Mindegyik szőrén ott van egy-egy zászló. Ez de morbid. Francesco-mutáns nagyon gyorsan fut, a lábamért kap, de én egy elfojtott sikoly közepette húzom el a lábamat. Cristina is felsikolt, de ő nem jár sikerrel; megbotlik, magával rántva a holtsápadt Carlost. Mindez olyan hirtelen, hogy én neki ütközök Carlosnak, így mind a hárman a földön fetrengünk, a mutánsok egyre közelebb. Carlos talpra ugrik, Cristinát felsegíti. Én is felállnék, de valami irdatlan mennyiségű fájdalom hasít a lábamba, mintha átharapták volna. Voltaképp ez is történt. Az egyik mutáns lerángat a földre. A pulzusom az egekben. Carlos és Cristina ijedten néznek rám. Szóval, most kell szembenéznem a halállal. Egy fintort erőltetek magamra, és úgy szólok a szövetségeseimnek.
- Carlos! Meneküljetek! - ha ez az ára annak, hogy ők megmeneküljenek, akkor tessék. Büszkén fordítok arccal előre a halálnak. Cristina veszi a célzást, futna is, de Carlosnak mintha gyökeret vert volna a lába. Hálásan pillantok rá. Ha ő nem lenne, már rég halott lennék. Ennyivel legalább tartozok neki, hogy feltartsam ezeket a mutánsokat - ha nem is sok idejig. Érzem, ahogy a lábam körül felgyülemlik a vértócsa. Mi lesz már Carlos? Fuss! Carlos viszont könnyekkel küszködve néz rám. Gyengéden elmosolyodok. El szeretném mondani neki, hogy mennyi mindent köszönhetek neki, de nem tehetem. A többi tigris is ólálkodik a közelben. Az én drága Országtársam, mintha olvasna a gondolataimban, szólal meg.
- Vigyázni fogok Swanre... Esküszöm! - biccentek egyet. Swannek nem szabad átélnie azt, amit most nekem! Carlos Cri után ered, de még gyorsan visszafordul, és ezt tátogja: Sajnálom. És már nem is látom. Én is sajnálom. De ha így kell meghalnom, akkor nem úgy fogok mint egy... hogy is fogalmazott Arabella? Nyomorék kurva. Érzem is, és hallom is ahogy a mutánsok belém vájják hatalmas kardfogukat. Ahol csak szétmarcangolják a húsomat, nagyon fáj. Hamarosan el fog múlni. Hamarosan elmúlik minden fájdalmad. - nyugtatom magamat. Carlos vigyázni fog Swanre, Noah pedig... Remélhetőleg kibírja nélkülem. A három legfontosabb ember az életemben. Bár még korán sem biztos, hogy Carlos lesz a Bajnok, de reménykedem. Reménykedem, hogy túléli. Felrémlik előttem, a megismerkedésünk, hogy rátalált Swanre. Akkor még nem tudtam hogy ő lesz az Országtársam. A legjobb barátom, aki végig itt volt nekem. Az egyiket vad, egy nőstény, rajta a magyar zászlóval, kiharap egy darabot az oldalamaból. Fájdalmasan felordítok. Nem szabad látnom. Mert a végén elhányom magam, és nem akarok abban fetrengeni, míg a haláltusámat tartom. Becsukom a szememet, és érzem, ahogy egy nagy forró könnycsepp száguld végig az arcomon. Cristina, a lány aki megmentett Arabellától. Mindegy, hogy akkor vagy most halok meg. Hisz én erre születtem. Hogy meghaljak. De mégis, nagyon hálás vagyok a lánynak. Már csak azon izgulok, hogy ő vagy Carlos hal meg? Vagy mindkettő. Attól tartok, ha az olasz lány meghal, Carlos is követi a példáját, hisz szereti. Szereti. Szerelem. Julio. Még egy harapás, még egy könny. Ne gondolj erre! Julio volt az egyetlen, aki megtudta dobogtatni a szívemet, noha megfogadtam, hogy többször nem leszek szerelmes. De az Országtársa, véget vetett az életének egy lándzsa segítségével. Talán jobb is hogy meghalt. Nem kell látnia a szenvedésemet. Arabella, a tökös csaj Brazíliából, aki néha megnevettetett, vagy épp felbosszantotta az agyamat. Akiről nem tudom eldönteni, hogy a barátom vagy sem. Inkább az előbbire tippelnék. Mivel ha ott helyben megöl, kevesebbet szenvedtem volna... Egy halk morgást érzek a balfülemtől. Valami csikizni kezdi, ami csak megrémiszt. Mi lesz a következő? A fejemet harapja ketté? Kinyitom a szememet. A testem konkrétan egy csonk. Vér mindenütt, a fejemet nem tudom megmozdítani. De a tigrist látom. Nőstény egyed. Brazíl nőstény. Arabella. Egy ezüst csomag érkezik közel a fejemhez. Nem tudom megmozdítani a karjaimat. Mit beszélek. Konkrétan karom nincs. De a doboz olyan szerencsétlenül landol, hogy kiömlik a tartalma. Egy levél az. Nem tudom megnézni, nem tudok megmozdulni. A levél utolsó sorát látom csak: Szeretlek, Noah-Levi. El kell olvasnom! De nemmtudok megmozdulni. Pedig elakarom olvasni Nole sorait. Ekkor az állat, olyat tesz, amire tulajdonképp számítok. Hosszű szomfogait beleméjeszti a nyakamba. Felüvöltök, de rögtön el is halkulok. Még nem szabadna meghalnom! El kell olvasnom azt a levelet! A távolból felhangzik az ágyú. Ne, ne! Az égből egy ezüst fénykar ereszkedik alá, a testemet megragadja, és magával húzza. El kell olvasnom azt a levelet... De már túl magasan vagyok. Leesnék. A kar felhúz a világosságba... Pislogok egyet, és minden ugyanolyan ragyogóan fehér. Egyedül vagyok, egy szobában. Fehér ruhát viselek, és fehér cipőt. Minden olyan földöntúli. A fejem mintha leszakadna. Végighúzom a nyakamon a kezemet, érzem a hegeket. Hol vagyok? A szoba fehér, az ajtók zárva, ablak nincsen. Csupán egy kanapé, és egy tálca. A tálcán a levéllel. A levelemmel. Most már el tudom olvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése