#25 - Arabella

Egyetlen mondat, három rövidke, jelentéktelennek tűnő szó. Mindez tetemes ólomsúlyként lóg a levegőben, beékelve magát az agyam legkisebb zugába. Három szó, ami mégis többet mond, mint gondolnánk. Egy üres, fekete tekintet. Egy vérző, egykoron helyes arc, melyből egy lándzsa mered a levegőbe. Mindössze ennyi maradt a pár perce még az életéért harcoló fiúból.

  Azzal, hogy azt mondta, az Országtársa vagyok, mérhetetlen mennyiségű sebet tépett fel bennem. A nézők valószínűleg azt hihetik, Julio kezdett megkattanni, azért emlékeztetett a nyilvánvaló tényre, én azonban meglátom a szavak mögötti tartalmat. Mindketten Brazíliából származunk, a győzelmem az egész ország sorsán nagyot lendítene. Ha az én fejemre kerül a korona, egy évre megszűnik az éhezés, a rettegés a Viadaltól, sőt talán Gabriel hírnevén is javítanék egy kicsit. Meg aztán ott van Rebelda. Julio mindennél és mindenkinél jobban szerette a lányt, talán ő volt az utolsó ember a világon, aki még számított neki valamit. Egyszer azt mondta, a húga valósággal beleőrülne az elvesztésébe, és száznyolcvan fokos fordulatot venne a személyisége, a lehető legnegatívabb irányba. Most, az utolsó pillanataiban is Rebeldára gondolt, és arra, hogy talán én kirángathatnám a gödörből, amibe éppen most készül belesétálni.

  Lövésem sincs, mennyi idő telt el azóta, hogy halálos csapást mértem Julio Fuarez koponyájára. Másodpercek, amik hosszú, kínkeserves óráknak tűnnek. A távolból fülsiketítő robajra leszek figyelmes, egy tiszteletteljes, diadalmas morajra, ami már oly sokszor megütötte a fülemet az elmúlt napokban. Nem ébredek rá, hogy a mennydörgésszerű zaj Julio halálát jelezte, csak ülök az Országtársam egykoron még vadul emelkedő, izmos mellkasán, és rendíthetetlenül bámulok a túlontúl gyönyörű, napbarnított arcba, amit egyedül egy apró, vérben ázó lyuk csúfít el. Nem jönnek szavak a számra, egy pillanatra még sírni is elfelejtek. A copfomból néhány tincs az arcomba hullik, és megszáradt könnyeimnek hála, ott is marad. Nem gondolkozom, nem pislogok, még csak nem is veszek levegőt. Üveges tekintettel bámulok a harmadik áldozatomra. A tekintetemben nincs helye szánalomnak, megértésnek, de még diadalittas csillogásnak sem. Jóformán egyetlen érzelem sem él már bennem, hacsak nem számítjuk a végtelen mennyiségű csalódottságot és bosszúvágyat, amit Isabel Infierno okozott.

  Közeledő léptek zajára leszek figyelmes. Normális körülmények közt magamhoz kapnám a lándzsámat, és gondolkodás nélkül a támadómra vetném magam – de ez a szituáció még csak távolról sem nevezhető normálisnak. Továbbra sem cselekszem semmit, a hajszálaim takarásában kémlelem Julio arcát. Nem vagyok őrült, nem is reménykedem benne, hogy feléled. Halálos csapást mértem rá, visszafordíthatatlanul megsebesítettem, esélye sem volt a túlélésre. Elég kiszolgáltatott helyzetbe kergettem. Hogy élveztem-e a meggyilkolását? Nem mondanám. Hogy örültem-e, amikor meghalt? Cseppet sem. Hogy mit t érzek most? Gyakorlatilag semmit. Egy kis üresség motoszkál a lelkemben, de fel sem veheti a harcot a bosszúvágy ellen.

  Haragos hanglejtésű, hangos szitokzápor zúdul rám. Mindössze néhány szót értek meg belőle, és azok sem a legkedvesebb jellemre vallanak. Nem foglalkozom vele, tudom, hogy csak fel akar hergelni. A szemem sarkából három pár lábra leszek figyelmes, a gazdáik alig néhány méterre állhatnak tőlem. Ajkaimon feszült vonaglás fut végig, ahogy a szövetségeseimre gondolok. Már, amennyire bajtársnak lehet nevezni azokat az embereket, akik egy csepp jóérzés nélkül elárultak. Christinával és Carlosszal még nem is lenne problémám, ahhoz képest zöldfülű játékosok, amit Isabel követett el. Ha jól veszem ki, éppen ő küldi melegebb éghajlatra az egész családfámat, de nem foglalkozom vele. Hadd tombolja ki magát a kis ribi, ha már máshoz nem ért! A bosszú akkor édes, ha váratlanul érkezik.

  Nem telik bele öt perc, a spanyol szitkozódása máris alábbhagy. A gerlepárt nyilván borzalmas megrázkódtatás érte, még egymás szájából is sikeresen kimásztak, és láss csodát; túlélték! Azt hiszem, gyakrabban kellene embereket ölnöm, akkor eljutna a két idióta agyáig, hogy rohadtul nem illenek össze. Végül Carlos töri meg a közénk települt feszült, hajszálnyi csendet.

-Mi a franc történt? – ordítja el magát.

  Nem nézek a fiúra, de tudom, hogy ezernyi ráncba tornyosult tökéletes bőre, a szeme pedig méregzöld árnyalatba csapott át. Képtelen vagyok arra, hogy megértsem őt, hogy átérezzem a barátja elvesztésével járó megannyi fájdalmat. Nem számít semmi más, csak Julio és én. Én és Julio. Milyen kár, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye!

-Én… - Ingatagul próbálom megemelni a fejem, de a próbálkozásom elég vérszegényre sikeredik. Nem tudom levenni a szemem Julio egyre sápadó arcáról, félek, akkor fontos pillanatokat mulasztanék el. – Nem akartam…

- Nem akartad! – csatlakozik az enyhén sokkos barátjához Christina. – Te teljesen őrült vagy!

- Pszichopata…

  Nem is figyelek rá, mit kérdez ezután Carlos, az igazat megvallva egyáltalán nem izgat a spanyol lelkivilága. Egyedül Isabel megszólalására kapom fel a fejem, erre az undorító, ellenséges szóra. Hogy mer ez a csaj pszichopatának nevezni? Mi van, azt hiszi, ettől majd menőbb lesz? És még azt várja, hogy meghunyászkodva tűrjem, ahogy sérteget? Na, azt lesheti! Ha így folytatja, nem sokára ő is a kis szerelme sorsára juthat! Alig várom, hogy megölhessem. Julio halálában nem leltem nagy örömömet, ám az övét annál inkább élvezni fogom, arra mérget vehet.

-Tényleg, azt mondod, te nyomorék kurva? – üvöltöm el magam. A társaság tagjai önkéntelenül is hátrálnak pár lépést, Carlos még el is fordítja a fejét rólam. Tudom, hogy ez az a pillanat, amikor végre-valahára beolvashatok annak a csóró, agyhalott, idegesítő libának, ezért még arra is képes vagyok, hogy elemeljem a tekintetem az áldozatomról. – Én vagyok a pszichopata? Ja, persze, mindig elfelejtem, hogy te tökéletesnek születtél, és az összes pasit megkaphatod! Oké, tudod, kit érdekelsz… De az, amit tettél… - vicsorgok a könnyeivel küszködő lányra. – Hogy lehetsz ekkora ribanc? Tudtad, mindvégig pontosan tudtad, hogy szeretem Juliót! Mégis ráhajtottál, és elvetted tőlem! Ez neked a barátság?! – Egy gyors mozdulattal kihúzom az Országtársam homlokából a lándzsámat, úgy közeledek a spanyol felé. – Baszki, mi szükségem ellenségekre, ha ilyen barátaim vannak?!

  A hatás kedvéért még macskakörmöket is rajzolok a levegőbe, miközben kiejtem az utolsó szavakat. Nem érdekel, hogy Christina értetlenül kapkodja köztünk a tekintetét, sem az, hogy Carlos, a mocskos bűnrészes, beharapott szájjal, ugrásra készen követi minden egyes megmozdulásomat. Öles, ám mégis kecses léptekkel indulok meg a lány felé, csak és kizárólag a tekintélyem megőrzése érdekében nem ugrok azonnal a torkának. Ő persze rögvest hosszadalmas magyarázkodásba kezd.

-Én nem akartam csak úgy elvenni tőled! Julio azt mondta, nem vagy belé szerelmes! – Még jó, hogy Juliót sem az eszéért szerettük. – Hogy nem érdekled! Ha tudtam volna, nem hajtottam volna rá! Amúgy meg te nem tudod felfogni a csöpp agyaddal, hogy mást választott – rázza meg lenézően világosbarna hajzuhatagát. – És honnan tudhattam volna, hogy szerelmes vagy belé? Sose mondtad nekem.

  Látom rajta, hogy még órákon át folytatná a szánalomra méltó meséjét. Komolyan, ezt a tyúkot a drámázás élteti? Még ezek után is a szende jótündér szerepében akar tetszelegni?

-Julio engem szeretett! – torkolom le vérben forgó szemekkel. – Ezt te is tudhattad volna! Nem hiszem, hogy annyira sötét lennél. Láttad, hogy majdnem megcsókolt, én hülye még azt is elárultam neked, hogy bejön. nem hiszem el, hogy nem vágtad le! – A kezeim öntudatlan remegésbe kezdenek, az összes izmom megfeszül, ahogy az ellenségemre nézek, akit nemrég még a barátaim listáján tartottam számon. – Mellesleg te magad hívtad fel rá a figyelmemet! És csak hogy tudd, Julio szerelmes volt belém, és az is maradt volna, ha nem mászol rá! Ja, hogy azt hitted, nem jövök rá? – nevetem el magam gúnyosan. – Reménykedtél, hogy olyan ostoba vagyok, hogy azt hiszem, semmi bátorítás nem kellett neki, amiért beléd szeretett?

- Már két napja volt ez – csóválja meg a fejét lemondóan. – te vagy a nyomorék kurva, amiért nem esett le neked! Mikor volt a lavina. És, csak hogy tudd, ő mondta először, hogy szeret. Én nem vettem el tőled! Sose volt a tiéd.

  Minden egyes szava ostorcsapásként ér. A szívem azt súgja, bolondságokat beszél, és Julio nem is vallott neki szerelmet, ez mindössze az Isabel-féle szánalmas hergelés része. Az eszem viszont nagyon is afelé hajlik, hogy ezek ketten ténylegesen belezúgtak a másikba, és a spanyol lány minden egyes szava a valóságot tükrözi.

-Hagyjátok már abba!

  Meg is lepődtem volna, ha a másik ribi nem szól közbe. Szegény Crinek köztudottan a lételeme a veszekedés, és megőrül, ha egyszer az életben nincs középpontban. Most pedig rendesen kiszorult a játszmából. Egy gunyoros mosoly kíséretében fordulok a lányhoz.

-Fogd már be! – vetem oda foghegyről. – Örülj a fejednek, hogy nem te vagy a legnagyobb lotyó ebben az átkozott szövetségben!

- Most magadra céloztál? – vonja fel a szemöldökét Isabel. Kár, hogy ez az ő szájából egy icipicit irreálisan hangzik.

- Arabella, még egy mondat, és lelőlek! – száll be Cri is a veszekedésbe. Hogy ez az egész hogy jön ide, vagy hogy egyáltalán mi köze van az egészhez, szerintem még ő maga se tudja.

- Mindannyian vegyetek vissza! – Carlos hangja meglepően kemény és magabiztos, nyoma sincs benne az érzelmeknek. Úgy beszél, mint aki uralja a helyzetet, vagy legalábbis nagyon azon van, hogy ez sikerüljön neki. – Nyugodjatok le, ez nem segít a helyzetünkön.

  Na, fantasztikus, a másik hülye is belepofázik a dolgaimba. Mondjuk, neki több joga van hozzá, mint a hülye barátnőjének, hiszen ő rengeteget tett azért, hogy most itt tartunk.

-Te csak ne pofázzál, Contreras! – húzom össze a szemöldököm. – Mondd, drága, egyetlen, síkhülye Carlosom, nehezedre esett volna elmondanod ezt az egészet? Hidd el, másra is lehet használni a nyelvedet, minthogy ötpercenként ledugd a csajod torkán!

  Megrendíthetetlen tekintetemet egyenesen a spanyol sötétzöld íriszébe fúrom, még Isabel megjegyzései sem tántorítanak el attól, hogy a fiút vizslassam. Meg akarom tudni, miért nem volt képes elárulni, mi van az Országtársaink között, miért hagyta, hogy pofára essek. Nehogy bárki is azzal jöjjön, hogy ez is a Viadal műve, mert esküszöm, felképelem! Carlos már az edzés alatt is sejtett valamit Julio és Isabel közti kapcsolatból. Emlékszem, nagy naivan nem vetettem bele magam a részletekbe, röhögve hagytam, hogy elviccelje a helyzetet, aztán szó nélkül a földhöz vágjon, mint egy semmirekellő rongybabát.

  Talán ez áll a legközelebb a valósághoz. Az emberek, akiket a barátaimnak, a szövetségeseimnek hittem, titokban szörnyű tervet forraltak a hátam mögött, miközben a képembe vigyorogtak. Úgy dobáltak, mint egy ostoba, magatehetetlen bábut, aki élvezi, hogy végre foglalkoznak vele.

-Arabella, mégis mit érsz el a sértegetésekkel? – fonja össze a karját maga előtt a fiú.

- Igazad van, veled semmi bajom… Pontosabban, kevesebb, mint a drágalátos Országtársaddal! – fordulok vissza Isabelhez. – Ember, te tényleg azt hiszed, hogy lenyúlhatod előlem Juliót? A rohadt életbe ő az én Országtársam, nekem kellett volna összejönnöm vele! Ez így olyan elcsépelt, mintha egy rossz mesefilmben lennénk! – forgatom meg gúnyosan a szememet. – A rosszfiú meg a jókislány. Adjatok egy vödröt, hánynom kell!

  Kihívóan nézek Isabel mogyoróbarna szemébe. Most már látom benne a szomorúságot, és azt, hogy végre sikerült mély sebet ejtenem rajta, sokkal fájdalmasabba, mint Julión. A kezéből kihulló kés, az arcán cillogó megannyi könnycsepp, a remegő ajkak mind-mind arra hagynak következtetni, hogy ezt a csatár megnyertem. Erre már nem tud mit mondani, elsöprő győzelmet arattam felette. A szemében nyoma sincs az akaraterőnek, vagy a küzdeni akarásnak, úgy tűnik, belátta, hogy vesztett. Helyes, ez így van jól. Néhány lépéssel közelebb sétálok hozzá, a lándzsámat csapásra készen tartom a kezemben. Isabel lehunyt szemmel várja, hogy véget vessek az életének, és meglepő módon Carlos és Christina sem szólnak semmit. Talán belátták, hogy kettőnk közül Isabel hibázott, ő indította el a lavinát, ami Julio halálához vezetett. Már éppen emelném a lándzsámat, amikor az utolsó szó jogán elüvölti magát.

-Nem tehetek róla, hogy nehéz elfogadnod az örök vereséget. Pedig ha már ekkora pszichopata vagy, hozzászokhattál volna!

  Ha eddig még csak motoszkált volna a fejemben a terv, hogy a pasija után küldöm a kis lotyót, most végre engedek a vágyaimnak. Isabel ezzel a két mondattal érzékeny helyen érintett, felfedte előttem, hogy Julio halála óta semmi sem változott, ugyanúgy az örök vesztes szerepére vagyok ítélve. Egy másodpercnyi időt sem adok a többieknek, hogy feldolgozzák a történteket, máris Isabelre vetem magam. Nem gondolom át előre a mozdulataimat, csak teszem, amit jónak látok. A közelből állatias, artikulátlan üvöltés hallatszik, ami talán pont belőlem tört napvilágra. Az összes erőmet beleadva püfölöm a lány tökéletes babaarcát, még Carlos kiabálása és felém kapó kezei sem tántorítanak meg ebben. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy minél kegyetlenebbül számoljak le a gaz csábítóval. Mert bármit is állít a kis ribanc, tudom, hogy ő mászott rá Julióra! A fiú engem szeretett, az Aréna óta rá se nézett más lányra, és halálra izgulta magát, amíg nem voltam mellette. Ennek nem lehet egy szende köszönéssel véget vetni. Ehhez óriási, mindent felülmúló akaraterőre van szükség, ami megvan Isabelben. Ezért tudta elvenni tőlem az Országtársamat, a fiút, akit életemben először, tiszta szívemből szerettem.

  Isabel könnyben úszó, ütésektől duzzadt arcát elnézve úgy érzem, itt az ideje komolyabbra fordítani a játékot. Felkapom hát a fegyverem, és már éppen halálos csapást mérnék a spanyol homlokára, amikor egyszeriben különös, bajjóslatú érzés kerít hatalmába. Rosszat sejtve fordítok hátat a földön heverő lánynak, a fejem a mögöttem álló párocska felé fordítom. Még éppen látom, ahogy Christina pisztolyából elindul a golyó egyenesen a hasam felé. Nincs időm cselekedni, nincs időm megszólalni, vagy félreugrani. Az események egy tizedmásodperc leforgása alatt mennek végbe, mégis lassítva látom magam előtt az eseménysort. Isabel ajkát keserves sóhaj hagyja el, Carlos lesütött szemmel vár a következményekre, Christina pedig megtört tekintettel figyeli, ahogy a golyó a testemhez ér. Magam sem értem, miért, de egyszeriben külső szemlélőként figyelem az eseményeket. A lövés a hasam tájékán csapó sistergő, megállíthatatlan tűzcsóvaként veszi birtokába a testemet. Mindenhol, ahol elhalad, égető, múlni nem akaró fájdalmat hagy maga után. Érzem, ahogy átjárja az egész testemet, amíg meg nem akad a gerincemben, tovább perzselve ezzel a csontjaimat. A fejemet önkéntelenül is hátravetem, a térdem kocsonyaszerű remegésbe kezd. Képtelen vagyok egy másodperccel is tovább tartani a testemet, az izmaim maguktól ernyednek el. Éktelen fájdalommal járó, kemény koppanás hasít a fejembe, az orromon át próbálok több levegőhöz jutni. Ismerős hangokat hallok a közelből, dühvel és szomorúsággal átitatott szófoszlányokat. Képtelen vagyok felfogni a valós jelentésüket, nem akarok az áruló szövetségeseimmel foglalkozni. Csak most tudatosul bennem, hogy Christina lövésének köszönhetően perceim maradtak hátra a földi életből.

  Nem sokára halott leszek, pont úgy, mint a többi szerencsétlen. Mint Victoria Fuarez, Guilette, Cho, Francesco, Fiona, Minho, és Julio. Mint a szüleim, és az összes rokonom. Mint egy átlagos Kiválasztott, akinek néhány nap, vagy hét elteltével végleg feledésbe merül a neve. Senki sem fog emlékezni rám, talán csak a 217. Országok Viadalának bajnoka gondolkodik el néha azon, hogy is hívták azt az alacsony, fekete hajú brazil lányt, aki egy idióta szerelmi háromszög miatt vetett végett az Országtársa életének.

  Erre születtem volna? Hogy tizenhét év szenvedés után az egész világ szeme láttára leheljem ki a lelkemet? Nem, az egyszerűen… képtelenség! Sokkal okosabb és értékesebb vagyok annál, minthogy néhány profi dobás, megannyi halálos áldozat, és izgalmas vita maradjon utánam. Én bizonyítani akarok! A rohadt életbe, meg akarom mutatni ennek az elcseszett világnak, hogy több vagyok egy átlagos pszichopatánál! Hogy jóval több rejlik a felszín alatt, mint ahogy azt gondolják. Bassza meg, nem akarok tizenhét évesen meghalni! Annyi szép dolog várna még rám az életben, de így mindez semmibe veszik.

  Furcsamód egy könnycsepp sem hagyja el a szememet, képtelen vagyok megsiratni saját magam. Ugyan, miért is tenném? Hogy elmondhassam magamról, hogy valaki megkönnyezte a halálomat? Ugyan már, az ilyesmire maximum az Isabel-féle, nyomorék ribancok kaphatók.

A közvetlen közelemből egy test hője szivárog felém, kiegészülve a gazdája egyenletes légzésével. Bár haldoklom, nem vagyok őrült, és nem hiszek a reményben, így hát még csak meg se fordul a fejemben, hogy Julio tért vissza. Lassan, halk nyögések közepett fordítom oldalra a fejem. A végtagjaim ólomsúlyúvá nehezülnek, ha akarnám, se tudnám megmozdítani őket. Tekintetem a fölém magasodó szempáron pihen meg. Csodálatos szépségű írisz, nem is tudom eldönteni, inkább a kék, vagy a zöld szín uralja az árnyalatát. Sőt, ha jobban megfigyelem, még egy szikrányi barnát is fellelek benne.

Percekig szótlanul bámulok a fiú változó pupillájába, úgy vélem, nincs mit mondanom neki. Elárult, tehát végeztünk. Nem fogom megölni, egy gyilkosság és egy kísérlet bőven elég egy napra. Pláne, hogy a kettő ilyen szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Lassacskán kirajzolódnak előttem a fiú vonásai. Magam előtt látom egyenes, hibátlan vonalú orrát, duzzadt, lefelé ívelő ajkait, a szemébe hulló, csokoládébarna haját, és azt a végtelenül szomorú, megtört tekintetét, aminek láttán rögvest sajogni kezd a szívem. Úgy bámulok Carlos Contrerasra, mintha néhány perccel ezelőtt meg se fordult volna a fejembe, hogy vele is végezzek. Egy bizonytalan lábakon álló, törékeny terv vázlatai körvonalazódnak a fejemben. Igen kicsi rá az esély, hogy a spanyol hallgat a szavamra, és megteszi, amire nekem nem jutott időm, de ha sikerrel jár, azzal megváltoztatja az egész világot. Perceim maradtak hátra a földi életből, egyszerűen nincs időm húzni a dolgot. beszélnem kell vele, őszintén, még mielőtt túl késő. Kár, hogy nem jönnek szavak a nyelvemre, csak meredten tekintek előre, a szövetségesemre, mintha arra várnék, hogy megmentse az életemet. Közben persze pontosan tudom, hogy semmi esélyem a túlélésre.

Végül ő vet véget a nehéz hallgatásnak.

-Azt a rohadt… - Mindössze ennyit bír kinyögni.

Nekem azonban ez is elég ahhoz, hogy megeredjen a nyelvem.

-A számból vetted ki a szót! – villantok rá egy keserves mosolyt.

- Basszus, Ara, én… - Látom rajta, hogy keresi a megfelelő kifejezéseket, amivel magyarázatot adhat a tettére. Az idő azonban sürget, el kell még intéznem néhány dolgot a vég előtt, Carlos feleslegese locsogásának hallgatása pedig nem tartozik közéjük. – Nem tudtam, hogy ez lesz! Reménykedtem, hogy sosem tudod meg… Rohadtul féltem, hogy ez lesz belőle, meg is mondtad Juliónak, hogy…

- Tök mindegy, Carlos – suttogom ellentmondást nem tűrve. – Ne beszélj félre, az nem hoz vissza se engem, se Juliót! Figyelj, én… Van nálam valami, ami talán… Segíthet.

A szövetségesem kísérő pillantását állva a zsebembe csúsztatom a kezem. Nem kell sokáig keresgélnem, szinte rögtön az ujjaim közé akad az összehajtott kis papír. Egy hangos sóhaj kíséretében nyújtom át a szerzeményemet a fiúnak. Carlos kérdő pillantást vet a fényképre, aztán rám néz, majd ismét a fotóra. Tüzetesen méri végig a rajta szereplő embereket, csak egyszer akad meg a pillantása. Aztán persze észbe kap, és értetlenül rázza meg a fejét.

-Ez mégis mi? – kérdezi lágy hangon, mintha egy gyerekhez beszélne. – Nem tudom, honnan szedted össze, de ez a csaj elég… fura. Mintha engem bámulna, és leszívná a lelkemet.

- Nem bámul – sóhajtok fel lemondóan. – Heterokrómiás. Az egyik szeme fekete, a másik kék.

- Aha… - motyogja az ajándékomat tanulmányozva. – Para. De mit kezdjek ezzel? Bocs, de…

- Használd fel Niels ellen! – vágom rá egyszerűen. – Nem ismerem a srácot, de ha már magánál hord egy képet a családjáról, valószínűleg a markodban tartod a gyenge pontját. Vigyázz vele, kemény ellenfél. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy túléltem a támadását, és elhagyta a képet.

  Még néhány másodpercig figyelmesen tanulmányozza a fotót, aztán, mint aki megértette az utasításokat, egy könnyed mozdulattal a zsebébe süllyeszti a tárgyat. A következő pillanatokban csend telepszik közénk. Nem a kínosabb fajtából, amikor nem tudunk mit mondani a másiknak, épp ellenkezőleg: rengeteg dolgot szeretnék megosztani a fiúval, csak nem tudom, hol kezdjem. A tudtára akarom adni, hogy iszonyatosan sajnálom, amit Julióval tettem, mint ahogy azt is, hogy annyiszor cikiztem az ügyetlensége és a nem éppen kiemelkedő intelligenciája miatt. Elmondanám, mennyire gyűlölöm Isabelt, és a történtek ellenére mennyire szeretem Juliót, hogy bár a hideg ráz Christinától, mégsem haragszok rá a lövés miatt. Túl sok gondolat, túl kevés idő – ebben rejlik a problémám. Még szerencse, hogy el tudom dönteni, mi a fontos, és mi az, amit egyelőre a szőnyeg alá söpörhetünk.

-Carlos! – szólítom meg újra.

- Igen?

- Emlékszel még, amikor elmentem Crivel vadászni? – A gyors bólintást látva rögtön felélénkülök, és belevetem magam a mondandómba. – Tudod, megígérted, hogy ha nem balhézok, és eltűröm az olaszt, akkor jössz nekem eggyel. Nos, mivel nem vesztünk össze, sőt rájöttünk, hogy van bennünk némi közös… Áll még az ajánlatod?

- Jaj, kicsi Ara! – mondja azzal a szenvedélyes, érzelemmel teli hangon, amivel csak a spanyolok tudnak beszélni. – Ha agyba-főbe vered Christinát, akkor is megteszek érted bármit! Hallod, amit csak akarsz! – Kisebb gondolkodás után aztán kiegészíti magát. – Persze, bizonyos kereteken belül. Nem ölök lányokat, és világéletemben a hűséges pasik táborát erősítettem!

  Nem látom értelmét beleásni magam Carlos agyába. Valami azt súgja, mindenki jobban jár, ha nem tudom meg, milyen kérésekre gondolt. Egy fájdalmas nyögés közepette kinyújtom a karom, és kissé esetlenül az ujjai köré fonom az enyéimet. Próbálom figyelmen kívül hagyni a hasam táján gyülekvő vértócsát, sötétbarna pillantásom Carlos világoszöld íriszébe fúrom. A torkomban dobog a szívem, a gyomrom dió méretűre zsugorodik. Érzem, hogy a testemen egy erőszakos, hideg hullám fut végig, önkéntelen, beteges vonaglásra kényszerítve ezzel. A fejemben élő, utálatos hang kivételesen a javamra dolgozik, nagyon is bátorít, hogy fedjem fel a lapjaimat a spanyolnak. Nagy levegőt veszek hát, és magabiztos, ám kimért hangon beszélni kezdek.

-Forradalmat akarok! – Olyan egyszerűen, ám mégis határozottan ejtem ki a bűvös szót, hogy garantáltan senkinek sem támadhat kétsége az épelméjűségemet illetően. – Azt akarom, hogy vess véget ennek az egész borzalomnak, amiben élünk! Nem akarom, hogy mások is olyan szerencsétlen sorsa jussanak, mint én, vagy mint Julio. Odaadó, jólelkű emberekről beszélek, akik akár legjobb barátok is lehetnének, ha nem kényszerítenék őket a vérontásra. Nem elég, ha megölöd Fire-t. Van két fia, biztosan lesz, aki továbbviszi a hagyományt, sőt a végén még téged is kivégeznek. Azt akarom, hogy nyilvános helyen, az egész világ füle hallatára, élő adásban jelentség be, hogy vége.  Hogy nincs többé Országok viadala. Az elnöknek azonban meg kell lakolnia a bűneiért. Bár sosem fog annyit szenvedni, mint mi, az egyszerű nép, azért egy főbelövés kijár neki. – Carloson látszik, hogy közbe akar vágni, én azonban egy pillantásommal belé fojtom a szót. – Nem kell, hogy te végezz vele. Lehet, hogy a lázongások az életedbe kerülnek majd, és megannyi barátod meghal a csaták során. Engem nem érdekel, ki végzi ki azt a férget, te, a heterókrómiás kiscsaj, Bongyorka, Gabriel, vagy akár Julio húga, vagy Christina bátyja. Még egy kiégett, bunkó alkoholistának is örülnék, érted? A lényeg, hogy indíts el valamit, ami megmenti a világot! Nos, mi a véleményed, Carlos?

  A fiú arcán a kételkedés tükröződik. Úgy néz rám, mint egy öngyilkos hajlamú, mazochista elmebetegre, aki éppen most írta alá a halálos ítéletét. Zöld szemét egy pillanatra se veszi le rólam, mintha csak félne, hogy kárt teszek magamban. Azt hiszi, teljesen megkattantam, és már esélyt sem lát a felépülésre. Talán igaza van. Jóllehet, már tényleg nem az a lány vagyok, aki két héttel ezelőtt büszkén, harcra készen nekivágott a Viadalnak. Jó, és rossz értelemben egyaránt megváltoztam. Bár az idő kegyetlen gyilkost faragott belőlem, egyiránt a szememet is felnyitotta az igazsággal kapcsolatban.

-Ara… - Spanyol barátom hangja óvatosan, kissé félénken cseng. – megértem, amit mondasz, de… Én nem akarok meghalni! – néz jelentőségteljesen a szemembe.

  A nevetséges kibúvó hallatán lenéző, már-már kísérteties kacajt hallatok.

-Miért, szerinted én igen? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. – Azt hiszed, Julio meg akart halni? Meg Francesco, Minho és Fiona? Életem, áruld már el, szerinted a többieknek mi a céljuk? Christina, Isabel és Niels miért harcolnak az összes erejüket beleadva? Hidd el, nem arra vágynak, hogy élő adásban közvetítsek, ahogy kilehelik a lelküket. Senki se érdemel ilyen sorsot, Carlos. Te sem. De basszus, cselekedni kell! – üvöltök rá a megszeppent fiúra. – Egyszer, a büdös életben igazán tehetnél valamit a többiekért! Tényleg, meleg szívvel ajánlom! Ha kipróbálnád, milyen az, amikor nem csak a saját bőrödet mented, hanem másokkal is törődsz, a végén még annyira megszoknád, hogy sose akarnál leállni vele. Szedd már össze magad, ember! Szard le, mit gondolnak mások, pláne az a nyomorék, felfuvalkodott elnök! Basszus, nőj fel végre! Igazán sajnálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemed, de nem vagy már kisfiú. Jövőre a tizennyolcat töltöd, de még mindig az a legnagyobb problémád, hogy krumplit vagy rizst egyél a rántott húshoz. Nagyra értékelném, ha egyszer az életben hasznodat venném…

  A szövetségesem arcán alig észrevehető, nehézkes vonaglás fut végig. A zöldeskék tekintetéből ítélve az agyán is átfut valami, egy aprócska gondolat, ami önkéntelenül is elindít benne valamit. A vonásai egyszeriben megkeményednek, és a következő pillanatban már máshogy néz le rám. Nem úgy, mint egy idegbeteg őrültre, akit csak sajnálni lehet a szerencsétlensége miatt, inkább úgy, mintha tisztelne. Azt hiszem, ezzel járok a legközelebb az igazsághoz. Bár a térdénél heverek, Carlos mégis felnéz rám, amiért olyat tettem, mint még senki az Országok Viadalának évszázadokra visszanyúló történelmében. Élő adásban szólítottam fel, hogy harcoljon az elnyomás ellen, és merje kimondani, amit gondol. Legendás szépségű íriszében különös fény csillan, az arca pedig egy szempillantás alatt megváltozik, pedig nem is ráncolja a homlokát. Úgy érzem, nem mindennapi pillanatnak vagyok tanúja, amikor az egykoron megbízhatatlan és gyerekes kamasz bátor, mindenre elszánt férfivá érik.

-Oké! – szólal meg végül. A hangja olyan keményen és határozottan cseng, hogy még jómagam is beleremegek.

- Oké? – villantok rá egy eszelős mosolyt. – Ne is haragudj, de ez így nem túl konkrét…

- Megteszem – egészíti ki magát. – Hiszen igazad van, a fenébe is! Nem élhetünk így, ez egyszerűen nem normális! A Viadal mindent és mindenkit tönkretesz, rég rájöhettem volna… Még szerencse, hogy te okosabb voltál, mint én! – ereszt meg egy óvatos kacsintást. – Megígértem, hogy teljesítem a kívánságod, és ha ez a forradalom… Nos, állok elébe!

  Merész, örömteli mosoly húzódik cserepes ajkaimra, e szavak hallatán legszívesebben eljárnék egy komplett örömtáncot. A szabályokat áthágva pörögnék, forognék, sikítoznék és dalolnék, mint egy félőrült, és csöppet sem érdekelne, mit gondolnak rólam. Szinte a hajamat tépném örömömben, és egyre csak visítanék, nem törődve a következményekkel. Aztán persze Carlos nyakába vetném magam, és halálra puszilgatnám, még akkor is, ha ellenkezne. Mindössze a hasamba lőtt puskagolyó miatt nem adok hangot mámorító boldogságomnak és hálámnak, ezennel egy őszinte mosolynál többre nem futja tőlem. Gyengéden megsimítom Carlos vértől és izzadtságtól ázott, apró hegekkel és vágásokkal tarkított arcát, mire a fiú szemében nosztalgikus fény gyúl. Látom rajta, hogy szíve szerint még órákig beszélgetne. Mi tagadás, én is élvezném még újdonsült cinkostársam társaságát, ám szorít az idő, nem maradhat mellettem örökké. Még akad egy és más, amit el kell intéznem, és egyébként sem várhatom el tőle, hogy végignézze a haláltusámat. Egy könnyed mozdulattal tolom el magamtól a fiút.

-Na, menj! – sóhajtok fel fáradtan. – Már várnak rád.

  Carlos apró biccentéssel adja a tudtomra, hogy megérti a kérésemet. Nehézkesen, a lábát fájlalva tápászkodik fel mellőlem, majd egy megtört mosoly kíséretében hátrál néhány lépést. Méregzöld íriszében még mindig ott lobog a lázadás és a küzdeni akarás vad, forró szikrája, amit még a halál sem olthat ki. Gondolatban büszkén megveregetem a vállamat, amiért ilyen ügyesen bogarat ültettem a fülébe. Bár sejtettem, hogy nem lesz nehéz dolgom Carlosszal, valósággal megrészegít a tudat, hogy ilyen profin jártam el az igazság ügyében.

  A fiú láthatóan menni készül. Zavartan kapkodja a tekintetét a halott barátja és a haldokló szövetségese között, bal lábával idegesen tapossa a jobbat. Csokoládébarna haja a szemébe hullik, elrejtve a nézők elől a sötéten villogó, vakítóan kék szempárt. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mit akar jelenteni ez a beállás. Carlos nyilván nem akar elveszíteni, tisztességgel el szeretne búcsúzni tőlem, ha már Julio esetében erre nem nyílt alkalma. Összeszorított ujjakkal várom, hogy kinyögjön valamit, vagy legalább elmenjen. Nem bírnám ki, ha a szeme láttára véreznék el, vagy netán elveszteném a testem felett a kontrollt, és őt is a másvilágra küldeném.

-Akkor megyek… - nyögi ki végül.

  Itt az ideje, gondolom, miközben unottan biccentek egyet. Carlos hátrál néhány métert, majd váratlanul visszafordul, és egy játékos, ezer éve látott, flörtölő mosollyal az ajkán lép vissza hozzám.

-Hé, Ara, meg se ölelsz? – kérdezi bánatos kiskutyákat idéző, ellenállhatatlan pillantással.

  Természetesen nem állom meg, hogy ne teljesítsem a kérését, egy elnéző mosoly kíséretében fészkelem be magam az erőt adó, izmos karok közé. Nem is kifejezetten Carlos miatt megyek bele a játékba, sokkal inkább azért, hogy életem utolsó perceiben minél több szép emlék tűnjön fel lelki szemeim előtt. A spanyollal űzött megunhatatlan évődés pedig mindenképpen eme pillanatok közé tartozik.

 Hosszú másodpercekig bújok a fiúhoz, abban a hitben ringatva magam, hogy ez csak még jobban megerősíti a forradalom iránti szenvedélyes kötődését. A számon át veszem a levegőt, ugyanis titkon attól tartok, a végén még bebeszélem magamnak, hogy voltaképpen Julióval ölelkezem, és kiborulok, amikor ismételten Carlos arcát látom meg magam előtt. Tudom, hogy a világ legrosszabb taktikája a szőnyeg alá seperni a negatív dolgokat, ám ez esetben, ha akarnék, sem tehetnék mást. Még el kell intéznem valamit, valami fontosat… Nem fogok pont most az Országtársamon agyalni, és elgyengülni miatta!

  Hirtelen maró fájdalom nyilall a hasamba, a vérem megállást nem ismerve omlani kezd, beborítva ezzel a fiú pólóját, és a nadrágomat egyaránt. Az ajkamat halk, keserves nyögés hagyja el, a fejemben gondolatok százai kavarognak. A szememet ólomsúlyúnak érzem, a végtagjaim egyszeriben felmondják a szolgálatot. Magatehetetlenül, elernyedt testtel zuhanok a durva, jéghideg talajra, még Carlos utánam kapó keze se ment meg a végső kimerüléstől. Érzem, hogy a vég egyre közelebb és közelebb ér hozzám, már tényleg csak percek kérdése, hogy mikor csap le.

  Mindezt Carlos is látja, és szerencsére ő sem kívánja élő egyenesben végigkövetni a szenvedésemet. Ennek ellenére még mindig óriási, vérhólyagos markában szorongatja az én piciny kezemet, majd a legváratlanabb pillanatban egy apró csókot nyom rá, le se véve a szemét egyre torzuló arcomról.

-Viszlát, senorita Asesino! – mormolja alig hallhatóan. – Egy élmény volt Önnel dolgozni!

  Ha még egyszer utoljára rám emelné a tekintetét, és nem baktatna a lányok után, most tudná, mennyire megmelengette a szívemet ez a két, rövidke mondat. Úgy tűnik, rájött, mire ment ki a játék, ezért segített visszahozni a legkedvesebb emlékeimet. Bár nem tett túl sokat hozzá a listához, még így is rengeteget köszönhetek neki. Számtalanszor az agyamra ment a hülyeségeivel, mégis hihetetlen hálát érzek az irányába, amiért ilyen hősiesen kiállt mellettem, és még akkor sem futamodott meg, amikor a barátnője és az Országtársa az orrukat felhúzva leléceltek. Jobban belegondolva, Carlost tartom a legjobb barátomnak, úgy… az egész világon! Persze, egy szóval sem említem, hogy hibátlan, és nincs mit változtatni rajta, de megbízható, erős, szorgalmas, kitűnően ért a fegyverekhez, sőt reményeim szerint nem sokára a feje lágya is benő annyira, hogy komolyabban el lehessen vele beszélgetni vele. Ideális forradalmár-alapanyag!

  Egy másodpercre se venném le a szemem egykori és egyben újdonsült szövetségesem távolodó alakjáról. Nem lepődöm meg azon, hogy egyszer sem néz hátra, csak komor, tudatos léptekkel halad előre. A mozdulataiban nincs helye meghunyászkodásnak, vagy félelemnek, mindenre elszántan teszi meg a métereket.

  Alig telik bele néhány perc, már el is tűnik a láthatáron. Hangos sóhaj törik fel a tüdőm mélyéről, a szívem vad kalapálásba kezd. Mit sem törődvén a hasamból szökőkút módjára áramló, meleg vérrel, sötétbarna, dühös szemeimet egyenesen a legközelebbi kamerának szegezem. Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint a világ összes polgára, szegények és gazdagok, családosak és otthontalanok, tisztességesek és elvetemült banditák, fehérek és feketék, öregek és fiatalok, mind-mind engem kémlelnek, az én szavaimra várnak. Egy pszichopata gyilkos utolsó szavaira, akiben volt annyi erő, hogy útjára indítsa a lázadás fényes, megállíthatatlanul haladó szekerét.

-Akarnak még valamit hallani? – A hangom nyugodtan, kifinomultan cseng. Talán el se hiszik a nézők, hogy az imént én követtem el az év legbrutálisabb gyilkosságát. – Nos, úgy érzem, nincs több mondanivalóm, amit fontosnak találtam, már megosztottam Carlosszal. Ó, egyébként ez mindnyájukra, a világ összes emberére vonatkozik. Kérem, nézzenek körbe! Az, amiben élnek, amit maguk életnek mernek nevezni, valójában egy csúf börtön, amiből időnként kirángatnak egy rabot, hogy egy kis időre, kedvére terrorizálja a többit. Idén Angliának jutott ez a megtisztelő feladat, ergo mindenki őket gyűlöli. Van rá okunk? Nincs! – A nyomatékosítás kedvéért még meg is rázom a fejem. Mindez persze könnyebben menne, ha a hasamon tátongó lyuk körüli vér nem kúszna fel a mellkasomig… - Jövőre ugyanúgy szerencsétlen senkik lesznek, akiket Fire és a csatlósai kedvük szerint rángathatnak. Mert az igazi ellenség a világ másik felében, Atlantában lakozik! Ők irányítanak minket, ők kényszerítik évről évre a gyerekeket egymás gyilkolására! Miattuk tettem… - suttogom. A hangom hirtelen elakad, a fejemet automatikusan oldalra kapom, csak hogy még egyszer Julióra nézhessek. Brazília legkívánatosabb fiújára, a hőn szeretett Országtársamra, aki pechére volt olyan naiv, hogy elárulja nekem a titkát. – Emlékszel még arra a végzetes éjszakára, amikor a tetőn beszélgettünk? – kérdezem a fiút. A hegyekből érkező, hűvös szellő összeborzolja a haját, néhány fekete tincset pont a halálos sebre fúj. – Azt mondtad, kössünk kompromisszumot, állapodjunk meg, hogy mindketten bevalljuk az igazat. Elmesélted a történeted, én pedig végighallgattam. Így tudtam meg, miért gyűlölöd annyira Sean Bakert, a nővéred gyilkosát, hogy vesztetted el az anyukádat, miért nem tudtál huzamosabb ideig kitartani egy lány mellett sem, és mennyit jelent számodra a húgod, Rebs. Mindig így nevezted… - Felfelé pislogással próbálom palástolni a szememben makacsul gyülekvő könnyáradatot, úgy érzem, menten megfulladok, ha nem sírhatom el magam. De nem adom fel. Nem fogok se bőgni, se meghalni, amíg nem érek a monológom végére. Bár percekbe telik, mire elhárítom a veszélyt, mégis ugyanolyan erővel, meginoghatatlanul beszélek tovább. Való igaz, a szívem a torkomban dobog, de nem félek a tömeg reakciójától. Haldoklom, már semmivel sem árthatnak nekem, és így legalább felfedem a titkom előttük. Alig várom, hogy ne egyedül viseljem ezt a méretes terhet! – Én azonban hazudtam neked, amikor a Viadalra kerülésemről faggattál. A kis meséből, amit beadtam neked, mindössze annyi volt igaz, hogy feliratkoztam tesszerákért, és gyakorlatilag biztosra vettem, hogy Brittany Jones az én nevemet fogja felolvasni. Én… - Tudom, hogy most már nem hátrálhatok meg, ha egyszer beleástam magam a történetbe, nem mászhatok ki belőle egykönnyen. Megérintem hát Julio vérmocskos ujjait, úgy rántom le a leplet sötét kis titkomról. – Megöltem Guilettát. Igen, aznap este azért maradtam ki, mert a kávéföldön találkoztam a lánnyal. Ő persze nem sejtett semmit, azt hihette, csak beszélni akarok vele valami érdektelen semmiségről. Szegénykém eléggé benézte! – küldök egy cinikus mosolyt a kamera felé. – Valójában elvágtam a torkát, mert nem bírtam elviselni, hogy Brazília elöljárói alkalmasabbnak találták a Kiválasztottságra, mint engem. Meg kellett mutatnom, hogy az apró termetem és a szegénységem ellenére én is vihetem valamire! Nos, szerény véleményem szerint elértem a célom, még ha nem is a várt formában! – kacagok fel mesterkélten. – Egyedül a hazám hírnevét sajnálom, de hát, na… Semmi sem lehet tökéletes!

  Egy sziklatömbnyi bűntudat esik le a szívemről, amint felfedem múltam legsötétebb foltját. A helyet a mérhetetlen nyugalom veszi át, felpezsdítve az egész testemet. A hasamon keletkezett seb még mindig őrjítően kínoz, de még ennek ellenére is önfeledt vigyor kúszik át az ajkaimon. Rádöbbenek, hogy jóformán már egyetlen feladatot sem tartogat számomra az élet, mindent elintéztem, amit csak akartam. Más kérdés, hogy ezzel töménytelen mennyiségű súlyt helyeztem át mások vállára, de ez legyen az ő gondjuk. Sosem akartam Teréz anya szerepében tetszelegni, és elhitetni az emberekkel, hogy bennem feltétel nélkül megbízhatnak, mert egy gyenge, magatehetetlen kislány vagyok, aki kettőig is alig tud elszámolni. Nem ilyennek születtem, kár is tagadnom. Egy őrült vagyok, egy megátalkodott gyilkos, aki a számára legkedvesebb ember életét oltotta ki, csak mert az képtelen volt viszonozni az érzéseit. Egy forradalmár, egy mindenre elszánt lázadó, aki a legutolsó pillanatban mutatta ki a foga fehérjét. Így van ez rendjén. Senki se lehet tökéletes, a jó és a rossz oldal mindenkiben egyaránt fellelhető. Biztosra veszem, hogy emberek százai a szobájuk sarkába kuporodva, a szerencsehozó talizmánjaikat szorongatva fohászkodnak az isteneikhez, hogy még csak véletlenül se kísértsem őket, és soha többé ne halljanak felőlem. Mások a nevemmel fogják ijesztgetni a gyerekeiket, ha azok rossz fát tesznek a tűzre. Szegény kölykök már akkor összevizelik magukat, ha valaki közli velük, hogy milyen aranyosak. De vannak mások is, okos, értelmes emberek, akik a dolgok pozitív oldalát nézik. Akik képesek meglátni a szörnyű tetteim mögött húzódó jót, a tényt, miszerint hosszú évek során először felemlegettem a lázadást. Tudom, hogy Carlos okos srác – vagy legalábbis, okosan is tud viselkedni, ha olyanok a körülmények – emellett pedig rendkívül talpraesett, nem fogja hagyni, hogy egykönnyen kiégjen a forradalom lángja. Még ha nem is nyeri meg a Viadalt, de gondoskodni fog róla, hogy a lázadás híre tovább terjedjen. Olyan könnyedén adja majd a gyilkosa tudatára a hírt, mint ahogy átnyújtottam neki a Blomquist család fényképét. Erős srác, harcolni fog. Van benne elég düh és akaraterő ahhoz, hogy ne adja fel. Biztosra veszem, hogy lesznek, akik melléállnak, sőt talán már most rendelkezik néhány követővel.

  Akárhogy is, mostantól kezdve a világ minden táját bejárja a nevem. Ki félelemmel, ki gyűlölettel, ki csodálttal gondol rám, de a nevem ezennel bevésődik az emberek agyába, és soha senki ki nem veszi onnan. A nép rájön, hogy nem szabadulnak tőlem egykönnyen.

  Arabella Asesino nem az a lány, akiről meg lehet feledkezni!

  Még mielőtt elvigyorodhatnék az elmélgésem hatására, egy apró, szürke doboz száll alá az égből. Kíváncsian, felvont szemöldökkel tanulmányozom az ajándékot, lövésem sincs, mit küldtek nekem. Már annak is csodájára járok, hogy egyik támogatóm sem pártolt el tőlem, hát még hogy a mentorom így, az utolsó napokban is tudott ajándékot szerezni!

  Szerencsére a doboz pont a fejemnél landol, nem kell sokat nyújtózkodnom, hogy a tartalmához jussak. Más kérdés persze, hogy ez a néhány, picinyke mozdulat is eszméletlen mennyiségű fájdalmat von maga után. A tasakban nem találok ajándékot, vagy életmentő gyógyszert, mindössze egy idegesen begyűrt, friss illatú papír hullik az ölembe. Érdeklődve simítom ki a lapot, majd belevetem magam a rajta sorakozó, macskakaparással írt betűk kibogarászásába.

  „Drága, egyetlen, überelhetetlen, síkhülye Arabella Asesino!

Nem akarok hegyi beszédet tartani, rohadtul belefáradtam, hogy folyton eljárjak az ügyeidben. Csak egy kérdésem lenne, ami nem hagy nyugodni: nehéz lett volna megfogadnotok a tanácsimat? De tényleg, mi történik, ha kiderül, hogy nem tök feleslegesen jártattam a pofám?!

  Gondolom, most nem értesz semmit, csak bámulsz ki a fejedből, hogy mit akar már megint ez a vén barom. Engedd meg, drágám, hogy felvilágosítsalak. Nem tudom, maradt-e még hely az emlékezetedben, vagy az egész tudatodat a másik hülyével való hetyegés uralja, de azért a biztonság kedvéért bátorkodom megkérdezni, rémlik-e valami az első közös vacsoránkról? Aznap este megjósoltam nektek, hogy fogtok meghalni, és lám – igazam lett! Te összebalhéztál az olasszal – még ha nem is közvetlenül – aki erre golyót röpített a hasadba, Julio meg addig szívatott egy hülye libát, hogy az belezúgott, aztán nem viselte el a pofára esést. Nem hiába vagyok én a mentorotok, megmondtam előre, hogy ez lesz. Csak tudod… A franc se gondolta volna, hogy te leszel az a hülye liba!

  Van benned valami, ami megfogja az embert, és amit sosem értettem igazán. Még most sem teljesen tiszta, hogy csinálod. Amikor már azt hinnéd, hogy ennél már nincs tovább, akkor leped meg igazán az embert! Ilyen simán kimondani, hogy te nyírtad ki Guilettát… Bocs, de ez pofátlanság! Gondolom, még nem tetted össze a cuki kis agyadban, úgyhogy segítek. Megölted a csajt, hogy te nyerhesd meg a Viadalt. Jó, lenyeljük valahogy, valakinek becsvágyónak is kell lennie. Eljöttél Angliába, küzdtél, mint állat, aztán egyszer csak belezúgtál Fuarezbe, aki dobott Infierno húga helyett, mire te megölted. Őt is. Hidegvérrel meggyilkoltad Brazília utolsó reménysugarait. Baszki, ember, kinyírtad a reményt!

  Legalábbis, ami a hazádat illeti. A legjobb információim szerint mindenki totál kiakadt, anyukád meg valószínűleg fél órája folyamatosan csuklik, de… Basszus, itt őrüljek meg, ha értem az embereket, de néhány országban konkrétan majdhogynem himnuszt írnak rólad! Komolyan, amit a Contreras gyereknek mondtál… Na, az ütött! Más kérdés persze, hogy pont a mezőny legsötétebb és legirritálóbb tagját avattad a bizalmadba, de hagyjuk, ő volt kéznél, meg amúgy is a szándék a fontos, vagy mi.

  Mit is mondhatnék még… Ha azt írnám, öröm volt benneteket mentorálni, nagy eséllyel rám szakadna az ég, szóval ezt inkább hagyjuk. Sajnos nem garantálhatom, hogy figyelni fogok Julio húgára, meg amúgy sem hiszem, hogy a bizalmába engedne. Egyébként is, kell is nekem még egy nyavalygó kiscsaj!

  Nos, ennyi lett volna. Ez a szarházi svéd itt pattog mellettem, hogy hagyjam már abba, mert küldeni akar valamit a Niels gyereknek. Na, mindegy.

  Asszem, ennyi. Szurkolj, hogy jövőre ne kerüljünk be, vagy ha mégis, legalább a Kiválasztottak ne szenvedjenek hormontúltengésben!

 Viszlát, Ara!

G. „

 

  Hangos sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy a levél végére érek. A világ összes kincséért sem mondanám ki hangosan, de azért magamban elismerem, hogy Gabrielnek, mint mindig, most is igaza volt. Pontosan átlátta a helyzetet, már egy nap után megjósolta, mi lesz a végzetünk. Azóta mindketten megváltoztunk, de sajnos nem eléggé ahhoz, hogy átírhassuk a sorsunkat. Csak néhány, jelentéktelen lépést tettünk, de nem vettük észre, hogy mindvégig a start körül bolyongunk, a cél pedig végeláthatatlan kilométerekkel arrébb fekszik.

  Talán megbántam, amit tettem, talán nem. Ami azt illeti, már nem tud érdekelni. A Viadal minden egyes érzelmet kiölt belőlem, már csak a lázadói ösztön maradt meg bennem. Szeretet, barátság, félelem, büszkeség, öröm, bánat, kalandvágy, magány… Ugyan már, miről beszélünk? Talán csak a lelkem legeldugottabb zugában pislákol halkan, észrevehetetlenül a szerelem utolsó, leghalványabb parazsa, de azzal már nem megyek sokra. Nem is törődök vele igazán, ha már egyszer viszonzatlan maradt.

  Hirtelen kínkeserves, keserves borzongás szalad végig a testemen. Az arcomon kövér izzadtságcseppek gyülekeznek, a tagjaim pedig minden ízükben remegnek a hidegtől. Elfog az émelygés, attól tartok, élő adásban dobom vissza a reggelimet. Úgy sajog a fejem, mintha egy ökölvívó meccs színpadául szolgálna. Az erőm egyre fogy, a csontjaim pillekönnyűvé válnak. Képtelen vagyok akár egy másodperccel is tovább tartani a fejem, a szemhéjam önkéntelenül mered a semmiségbe. A fejem felett színes gömbök gyülekeznek, a szívem még sosem vert olyan hevesen, mint most. Szinte hallom, ahogy kiadják az utasítást, hogy jöjjenek értem, és készítsék az ágyút.

  Úgy vélem, nem ártana egy végső pillantást vetnem a helyre, ahol kilehelem a lelkem. A hegyekig nem tudom felemelni a fejem, de erre nincs is szükség, úgysem kötődtem hozzájuk túl erősen. Annál inkább izgalomba jövök, amikor megpillantom a mellettem fekvő, csakugyan élettelen testet. Be kell vallanom, Julio Fuarez még a halálában is pofátlanul jóképű, és elmondhatatlanul vonzó. Bogárfekete szeme élettelenül mered a távolba, ám még így is ott lobog benne a küzdeni akarás, a kitartás, és a szenvedély soha ki nem gyúló lángja. Telt ajkán keserves, csaknem szánalmas, mégis felháborítóan szexi mosoly fut végig, sötét haja pedig pont eltakarja a halálos sebet, amit a lándzsám ejtett a homlokán.

  Most a régi Juliót látom magam előtt, a fiút, aki mérhetetlen komolysággal közli, hogy ő bizony pucérra fog vetkőzni Tymothy Hayes előtt, és a közönség kedvence lesz. Aki megcsókol, csak mert kávés a szám. Aki mindenféle baromságról beszél Carlosszal, hogy ezzel is felhergeljen. Aki két perc ismeretség után rányomul Isabelre. Aki azt hiszi, bejön Christinának, csak mert a lány őrültségeket üvöltözik éjnek évadján. Aki gondolkodás nélkül lekever egyet Francescónak, mert az a pia hatására kikezdett velem. Ő az, az én Országtársam, a fiú, akit még a halálban sem fogok elfelejteni, olyan mély nyomot hagyott bennem. Porcelánfehérré színeződött kezemet óvatosan a markába csúsztatom, hogy ha már az életben nem is jött össze, legalább az elmúlásban hadd tudhassam a magaménak.

-Show-t akartak, mi? – motyogom a legközelebbi kamerába nézve. – Megkapták… Remélem, élvezték!

  Az utolsó szavaknál már sziszegek. Hogy a Fire iránt táplált leküzdhetetlen gyűlölet, vagy a szemhéjamra nehezedő elnyomhatatlan álmosság váltja ki belőlem ezt a hatást, örökké titok marad. Nem is számít igazán, úgysem érdekel senkit.

  A szivárványra emlékeztető picinyke gömbök falain át ismerős képek villannak fel a hozzám közel álló emberekről. A szüleimről, ahogy dédelgetnek, és éjt nappallá téve robotolnak a földeken, csak hogy javítsanak a sorsomon. Gabrielről, ahogy ezredszerre is leüvölt a túlontúl agresszív viselkedésem miatt, majd megannyi jó tanáccsal lát el a Viadalt illetően. Carlosról, ahogy megnevettet, vagy éppen az őrületbe kerget a butaságaival, de a végén mégis eléri, hogy megbízzak benne. Isabelről, ahogy nevetgélek és beszélgetek vele, ám mégsem áll ki mellettem a bajban, sőt kegyetlenül hátba támad. Christináról, ahogy habzó szájjal szidja a felmenőimet, miközben a pisztolyával hadonászik, de végül ráébred, hogy több közös van bennünk, mint azt gondolta volna. George-ról, ahogy szadista vigyorral az ajkán közli, hogy tönkre fogja tenni az életemet, csak mert egyszer beszóltam neki. Brittany-ról, ahogy a maga módján bár, de kifejezi az ügyességem iránti mérhetetlen rajongását. A szótlan stylistról, ahogy mosolyogva figyel minket, miközben a körmünket rágjuk idegességünkben. Fire-ről és Hayesről, ahogy a Kiválasztottakról tárgyalnak. Sőt, egy jelenet erejéig még az örökké szótlan, magába forduló Francesco is feltűnik a színen, ahogy a számra tapasztja viszkitől bűzlő ajkait.

  Természetesen Julio sem maradhat ki. Látom magam előtt az egész történetünket, ahogy a kapcsolatunk felszínes ellenségeskedésből barátságba, aztán szerelembe csapott át, ám végül mégis a gyűlölet kerekedett felül. A fürkésző pillantása, amivel rám nézett az Aratáson, ahogy már a repülőben is flörtölni próbált, és ahogy kiakadt a limuzinban, amikor rájött, hogy nem a szívem csücske. A feszélyezett izgulás a bevonuláson, amin csak ő tudott segíteni, az árulásnak hitt mentési kísérlete a spanyoloknál, az edzés alatti rivalizálás, és békekötés. A beszélgetés a pontozás előtt, a közös ottalvós buli Carlosékkal, az interjún való beégésünk, és az éjjeli tanácskozás az erkélyen. Ahogy megölte Chót, csak hogy segítsen rajtam, majd megmentett Christina gyilkos golyójától. A nagy, közös vadászatok, a stratégiai megbeszélések, amik aztán egyre csak fogyatkoztak. A kiáltása az őserdőben, az az átkozott pizzaszelet, és a vallomásom, amivel mindent tönkretettem. Az árulása, a meggyilkolása, az elvesztése, és a végső összeroppanásom. Na meg a tőle kapott megannyi csók, melyekkel minduntalan felbolygatta a lelki egyensúlyomat, melyek egyszerre voltak áldások és átkok. A csókjai kiutat jelentettek a sötétségből, még egy esélyt a menekülésre, és értelmet a szánalomra méltó, sivár életemnek.

  Bár megöltem, hidegvérrel végeztem vele, mégis úgy érzem, óriási köszönettel tartozom neki. Meg is mondanám neki, ha lenne hozzá erőm. Ha nem ütné meg egy túlontúl ismerős zaj a fülemet, amit, ha az emlékezetem nem csal ágyúdörrenésként szokás emlegetni. Ha nem látnám, hogy egy harci gépre emlékeztető repülő tűnik fel a láthatáron, és emeli meg a testemet, kitépve megmerevedett ujjaimat hideg markának fogságából. Ha nem érezném őt egyre távolibbnak, ha nem villanna fel előttem két kép, két különböző társaságról, és nem vonnál el a figyelmemet, mindenért köszönetet mondanék neki.

  Az egyik képen három személyt látok, két lányt és egy fiút. Míg a világosabb hajú lány a könnyeit törölgeti világszép arcáról, a sötétebb hajú, merész arcú a fiútól kérdez valamit. Amaz fáradtan beletúr csokoládébarna hajába, és választ ad a kérdésre. Zöldeskék íriszéből azonban tisztán kiolvasható, hogy nem árult el mindent a partnerének, az igazságnak mindössze egy icipici részét fedte fel.

  A másik társaságot mindössze ketten alkotják, egy különösen jóképű, szőkésbarna hajú fiú, és egy kávébarna hajú, hüppögő lány. Egy ház előtt ülnek, és úgy ölelik a másikat, mint ha az jelentené számukra az egész világot, mintha nem maradt volna más támaszuk ezen a földön. A lány szeméből vízesés módjára áramlanak a könnyek, lefogadom, hogy már nem is lát tőlük. Formás, ám remegő ajkai közt összeegyeztethetetlen szavak sokasága szalad ki. Legfőképp Fire-ről, Julióról, rólam és a forradalomról magyaráz, amitől automatikusan felcsillan társának sötétzöld írisze.

  Aztán egyszer csak mindennek vége szakad. Eltűnnek az emberek, a világot egy sziporkázó, hófehér fény kerti hatalmába. A szemem elé kell kapnom a kezem, hogy ne vakuljak meg a nagy kavalkádtól. Bár nem látom magam, mégis pontosan tudom, hogy ébenfekete hajam illatosan, frissen mosottan hullik a vállamra, végigvezetve karcsú testem vonalát. A lábamra egy fehér, elegáns cipőt húztak, a rajtam lévő kisestélyi is hasonló színben pompázik. Az arcomra kiül a boldogság önfeledt mosolya, magabiztosan megyek előre a tarkabarka virágokkal kirakott úton.

  A sétány végén két alak bontakozik ki előttem, akikről tudom, hogy egy házaspár. A férfi egészen magasra nőtt, kreol bőrét enyhe borosta díszíti, ébenfekete hajába már belevegyül egy-két őszülő hajszál. Mindenre készen, oltalmazva karolja át a mellette álló, eszméletlenül alacsony nő vállát. Az asszony alig bír a könnyeivel, jobb híján takaros otthonkájába törölgeti sötétbarna szemeit. Hosszú, éjsötét haja rendezetlenül lóg a vállára, ám ez cseppet sem akadályozza földöntúli örömében.

  Egy pillanatig sem habozok, futólépésben indulok meg a páros felé. Az orromat megcsapja a semmihez sem fogható virágok mámorító illata, és ez egyszer örömkönnyeimnek is szabad folyást engedek. Meg se állok, amíg magamhoz nem ölelhetem őket.

  Úgy érzem, végre-valahára én is elnyertem a jól megérdemelt boldogságot.

  Mert megtaláltam a helyem ebben a sötét, kegyetlen világban. Itt van a helyem, a karjaikban.

  Az elveszettnek hitt szüleim karjaiban.