#18 - Arabella

Kedves Olvasók, és Idetévedők!
Már rég nem beszéltünk a statisztikai adatokról, szóval gondoltam, megosztok veletek néhány információt: eddig 28-an iratkoztak fel a blogunkra, és több, mint 13 000-szer kerestek rá az oldalra! Mivel a sztori kezdetekor nem tudtuk biztosan, mennyi ideig tart ki a történet, pár hónapra állítottuk be az oldalsávban található szavazást, ám azóta nem egyszer kellett hosszabbítanunk. Eddig 53 szavazat érkezett, közületek a legtöbben Arabella győzelmére fogadnának. Hogy a brazil lány élete hogy alakul a továbbiakban, kiderül a következő fejezetből.
Jó olvasást! 

Maja <3 

 

Irgalmatlan erejű zaj tölti be az Arénát. Néhány madarat annyira megrémít a váratlan ricsaj, hogy éles rikácsolásban törnek ki, majd hangos szárnycsapkodás kíséretében új fészkelőhely után néznek. Megrázza őket ez az esemény, pedig jóformán fogalmuk sincs, mi történt.

  Én azonban pontosan tudom. Az imént egy ágyúdörrenéssel adták tudtunkra, hogy egy társunk az örök vadászmezőkre távozott. Eggyel kevesebb ellenfél, és még egy gyilkosság, ami nem az én nevemhez köthető. Örülnék is a halálesetnek, ha nem a legédesebb álmomat szakította volna félbe. Mondjuk, már nem is emlékszem, hogy miről szólt az éjjeli látomás. Mindösszesen annyi maradt meg belőle, hogy a szüleim is szerepeltek benne. Akkor bizonyára vidám jelenés lehetett.

  Nehézkesen feltornázom magamat, és unottan megdörzsölöm a szememet. Az ajkamat egy kiadós ásítás hagyja el. Az ujjaimmal kifésülöm ébenfekete sörényemet, majd egy laza lófarokba rendezem a fürtjeimet. Reggeli gyanánt néhány szem aszalt szilvát dobok a számba, melyet pár korty vízzel öblítek le. Gondolom, a többiek is hasonlóan gyorsan lezavarják majd az ébredést. Legalábbis, erősen ajánlom nekik, hogy ne kezdjenek hisztizni a kimaradt kávé miatt. Ha tegnap sikerült felkelniük, a mai nap sem okozhat problémát!

  Gyorsan végigvezetem a pillantásom a szövetségeseimen. Isabel az igazak álmát alussza, bár a gyors lélegzetvételeiből utalva nem érzi magát olyan jól. Remélem, azért észben tartja, amit tegnap mondtam, és nem fog többet keseregni Francesco miatt. Egyébként az esti beszélgetésünk rengeteg fejtörést okozott nekem. Nem azon gondolkoztam, hogy alakul a továbbiakban a lány sorsa, sokkal inkább önmagam miatt izgultam. Bárhogy is nézem, hatalmas ostobaságot követtem el azzal, hogy Anglia lakosságát minősítettem. Mentségként maximum azt hozhatnám fel, hogy elfáradtam, és a Christinával vívott szócsata sem tett jót az idegeimnek. Kár, hogy Fire-t egyik indok sem hatná meg túlságosan. A legjobb tehát, ha egy időre meghúzom magam, és nem ócsárolom az angolokat. Még akkor sem, ha jól tudom, hogy a tegnap elhangzottakban van némi igazság.

  A figyelmem elterelése érdekében Julióra irányítom a tekintetem. Az Országtársam még alszik, de korántsem olyan mélyen, mint Isabel. Kifejezetten nyugtalannak tűnik, mint aki szenved valamitől. Csábítóan telt ajkai közül szófoszlányok szűrődnek ki, fekete haja izzadtan tapad a homlokára. Valamiért őrjítő kényszert érzek arra, hogy arrébb söpörjem azokat a tincseket, de persze ezt nem teszem meg. A végén még felébreszteném a fiút, és egész nap úgy viselkedne, mint egy idióta másnapos. Utóbbiból pedig köszönöm, de nem kérek.

  A társaság maradék két tagját kezdem keresni a szememmel, és nem sokára rájuk is akadok. Bár kicsit távolabb fekszenek a többiektől, mégis idehallatszik a szuszogásuk. Közelebb kell húzódnom hozzájuk ahhoz, hogy alaposabban szemügyre vegyem őket. Amikor ez megtörténik, nem tudom eldönteni, sírjak vagy nevessek. Carlos és Christina ugyanis egymást átölelve szunyókálnak, és közben úgy vigyorognak, mintha megnyerték volna a főnyereményt a lottón. Legnagyobb sajnálatomra a párocska egyik tagjának sem húzódik egy méretes nyálcsík az állán, az arcukat borító kisebb vágásokat leszámítva úgy festenek, mint egy romantikus film tökéletes főhősei. Bah! Mindjárt hányok.

  Nem tetszik nekem ez az egész az álompár között. Carlost eszméletlenül kedvelem, imádom, hogy olyan kis béketűrő és aranyos, még ha nem is áldották meg annyi ésszel az égiek. Fel sem tudom fogni, hogy választhatta ezt a kiállhatatlan hárpiát! Persze, könnyen meglehet, hogy csak kihasználja, de akkor is! Ez a barom mosolyog álmában. Nem azzal a beteges, pszichopata mosollyal, ami akkor jelenik meg az ember arcán, amikor egy különösen agresszív tettre vetemedik. Inkább kedvesnek mondanám, és felhőtlenül boldognak, mintha teljesült volna a legnagyobb álma. Te jó ég, a végén még kiderül, hogy több történt köztük az őrködés alatt, mint gondoltuk!

  Ha még két percig figyelem ezt a két idiótát, esküszöm, elhányom magam, úgyhogy inkább visszamegyek az eredeti helyemre, és jobb híján a felkelő Napnak szentelem a figyelmem. Valahol, a távolban ezüstös csillogás kíséri a sugarait – ha az emlékezetem nem csal, arrafelé lehet a Bőségszaru. Jó lenne, ha visszajutnánk oda. Ott nincs ilyen undorító hőség, és valószínűleg kevés az esély arra, hogy éppen arrafelé terelgetik a Játékmesterek az édes kis teremtményeiket. Már csak azt kellene kitalálni, hogyan jutunk vissza. Sajnos lövésem sincs, mekkora lehet az Aréna. Az biztos, hogy öt részre osztották fel. Sivatag, esőerdő, hegyvidék, vízpart és fenyőerdő; ezek a helyszínek is nagy szerepet játszanak a Kiválasztottak életének megkeserítésében. Tényleg, a reggeli áldozat vajon hol halt meg? Mivel nem láttam a fölöttem elsuhanó légpárnást, gondolom, elég messze történhetett tőlünk. Vagy nem is tudom… Végül is, könnyedén megoldható, hogy a gépnek csak az adott helyre kelljen bemennie, anélkül, hogy más zónákat is érintsen.

  Kis idő múlva a többiek is mocorogni kezdenek. Mint ahogy sejtettem, mindannyian hullafáradtak, bár azért még maradt annyi kitartásuk, hogy ne fetrengjenek órákon át. Legnagyobb meglepetésemre Julio tűnik a legfittebbnek, egy keserves nyögés sem hagyja el a száját. Mikor felkel, megmozgatja elgémberedett tagjait, majd felém veszi az irányt. Természetesen nem állja meg, hogy az álompár mellett elhaladva ne szóljon be nekik a lustaságuk miatt. Mivel Carlosék nem szentelnek neki különösebb figyelmet, hozzám lép.

- Helló, Ara! – üdvözöl vigyorogva. Nem állom meg, hogy magamban meg ne jegyezzem, hogy milyen jól áll neki ez a féloldalas mosoly. Hihetetlen, hogy ez a srác még korán reggel, madárfészekszerű szerű hajjal, álomittas szemekkel is szexi.

- Szia! Mi újság?

- Figyu, kitaláltam valamit – mondja, miközben levágja magát mellém. Rá szegezem a tekintetemet, és figyelmesen hallgatom a beszámolóját. – Rájöttem, hogy érhetnénk el, hogy Angell megbízzon benned.

-  Nem lenne elég kinyírni?

  Julio unottan megforgatja sötét szemeit, majd ismerteti a tervét.

-Van pár erős versenyző rajtunk kívül. Ha egyikükkel végeznél, biztosítanád a helyed a szövetségben. Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy hogy Christina bármit megtenne azért, hogy kitúrjon. És egyre közelebb kerül Carloshoz, aki viszont Isabellel van jóban…

- Nem hiszem, hogy befolyásolható lenne! – ellenkezek komolyan. – Sőt, szerintem csak kihasználja a kis ribit. Meg amúgy is, a spanyolok kedvelnek. nehogy már egy Christina kategóriás csaj tegye tönkre a barátságunkat!

  Julio pár percig csendben marad, ébenfekete tekintete a messziségbe réved. Aztán egyszer csak eszébe jut valami, és ismét hozzám fordul.

-Azért mégsem ártana, ha bizonyítanád a hűségedet. Ezért azt találtam ki - folytja belém a szót, mielőtt ellenkeznék. – hogy menjünk hajtóvadászatra! Csak te meg én, ketten. Tudom, hogy nem vagy egy gyilkológép, de ezt is megoldjuk. Én a földre nyomom az adott Kiválasztottat, neked csak annyi lesz a feladatod, hogy elvágd a torkát, tudod, a kivetített képek miatt.
  Megértően bólogatok, de közben az jár a fejemben, hogy lehet Julio ennyire naiv. Hogy hiheti azt, hogy nem értek a gyilkoláshoz, hogy félek ölni? Való igaz, az utóbbi napokban rendesen túljátszottam a szerepem, nem meglepő hát, hogy elhitte a mesémet. Mondjuk, az azért jobban esne, ha nem tekintene ennyire életképtelennek. 
  A tekintetem a reggelihez készülődő Carlosékra vándorol. Rögvest összeszűkül a gyomrom attól, ahogy azok ketten egymásra néznek. Te jó ég, hogy fogom én ezt még legalább egy hétig elviselni? Maximum az jelenthet megoldást, ha messziről elkerülöm őket, viszont viszont ez gyakorlatilag teljesen lehetetlen, ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy a szövetségeseim lettek. Ebbe a nyáltengerbe viszont előbb-utóbb bele fogok fulladni. Kivéve, ha...
  Lopva Julióra sandítok, aki még mindig izgatottan lesi a reakciómat. Egy másodperc töredéke alatt áll össze a fejemben a tökéletes terv. Levakarhatatlan mosolyt villantok az Országtársamra, majd biztosítom arról, hogy zseniális tervet eszelt ki, és eszméletlenül jó arc, amiért így törődik velem. 
- Ugyan, ez semmiség! - válaszol, majd mintegy véletlenül hozzáteszi. - Mutass valakit, aki ne segítene egy olyan dögös lánynak, mint te! 
  A bók hallatán kissé elpirulok. Mit ne mondjak, Julio aztán tudja, mivel vegye le az embert a lábáról! Ilyenkor sajnálom, hogy okos vagyok, és nem dőlök be a hülyeségeinek. Nem feledkeztem meg ugyanis a kis fogadásunkról, amit az interjú után, a tetőn kötöttünk. Biztosra veszem, hogy mindezt csak azért csinálja, hogy elnyerje a fődíjat. Más kérdés, hogy egyelőre esélytelen számára a helyzet. Nem azért, nagyra értékelem, hogy mostanában normális ember módjára viselkedik, de remélem, tisztában van vele, hogy többet is le kell tennie az asztalra ahhoz, hogy elnyerje a szívemet.
  Odasétálunk a többiekhez, és miután mindannyian elmormogunk az orrunk alatt egy fáradt Jó reggelt!, nekilátunk az étkezéshez. Mivel nincs sok kajánk, kénytelenek vagyunk tartalékolni, mindenki csak egy szelet kenyeret eszik. 
- Hallottam egy ágyúdörrenést, arra keltem fel - csapok bele a dolgok közepébe, amikor jóllakom.  
  A szövetségeseimet váratlanul éri a hír, szerintem a fáradtságtól fel se fogják teljesen, amit mondtam. Kicsit bambán merednek rám, körülbelül úgy, mintha még csak most értelmeznék a hallottakat. Legelőször Christina kap észbe. Legnagyobb meglepetésemre félreteszi a hülye lekezelő stílusát, és emberi hangon szól hozzám.
- A közelben hallottad az ágyút?
  Ügyesen megállom, hogy ne tegyek megjegyzést a lány hirtelen jött változására, és ne firtassam Carlos szerepét a furcsa jelenségben. Úgy vélem, ha már ilyen szépen alakulnak a dolgok, kár lenne mindezt elcseszni egy vitával.
- Nem közvetlenül. Azt hiszem, kicsit távolabbról jöhetett. Mivel nem láttam légpárnást, úgy gondolom, ott halhatott meg valaki - mutatok az erdős rész felé.
- Arra a németek voltak... - gondolkozik el Isabel.
- Nem! - Határozottan megrázom a fejem. - Fiona az esőerdőben támadt rám, a srác pedig már a vérfürdőben meghalt. Meg amúgy is, honnan veszed, hogy mindenki a saját cikkelye felé ment? - forgatom unottan a szemem. Bár alapjába véve kedvelem a spanyol lányt, mostanában kicsit kezd idegesíteni. Tegnap este a kifakadása Francesco miatt, ma meg ez az értetlenkedés... Remélem, ez csak egy múló hullám nála, és hamarosan összeszedi magát, meg a gondolatait. - Sokkal valószínűbb, hogy valaki olyan vert tábort az erdőben, aki jól ismeri az ottani terepet.
- Akkor ki? Minho? Niels? - tanakodik Carlos,.
- Minhót az első éjszaka láttam, de azóta leléphetett. Nielsről semmit sem tudunk. Valaki nem figyelt rá esetleg? - fordulok körbe. Nem álszenteskedek, be kell vallanom, baromira élvezem a szószóló szerepét! Jó érzés, hogy a szövetségeseim figyelnek rám, és végre én irányítom a beszélgetés menetét.
- Talán találgatások helyett mi is elmehetnénk az erdőbe! 
 Na, igen, még jó, hogy egy percre elgondolkoztam, és azt hittem, Miss Önimádó kibírja, hogy ne kotyogjon közbe. Bár, mit is vártam? Ez a csaj csak és kizárólag a saját hangját szereti hallani. Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne körülötte forogjon minden!
- De az nem jó, ha mindenki egy helyre megy! - jegyzi meg Isabel. 
- Menjenek ketten! - javasolja az Országtársa. 
- Vállalom a feladatot! - Julio most először szólal meg, mióta leültünk reggelizni. Mindenki kíváncsian néz rá. Isabel szemében mintha még egy kis vágyakozást is felfedeznék. Bár, nem hiszem, hogy lenne a dolognak alapja, biztos csak beképzeltem magamnak. Ha az információim nem csalnak, nem túlzottan kedveli az Országtársamat. - Arával együtt! 
  Pár másodpercig döbbenten nézek a fiúra, aztán mikor észbe kapok, heves bólogatásban török ki. 
- Öhm, oké, menjünk együtt!
  A szövetségeseink szerencsére nem ellenkeznek, inkább belevetik magukat a további tervezgetésbe. Arra a döntésre jutunk, hogy a spanyolok felderítik a jeges részt, Christina pedig a táborban marad, és vigyáz a cuccainkra. Miután ezt megbeszélik, összeszedjük a fegyvereinket és a szükségesebb dolgainkat, majd ki-ki megindul a saját területe felé.  

* 

Az erdő igazán kellemesnek hat a sivatag után. Itt nincs akkora hőség, hála a fák terebélyes lombkoronájának, és a vízzel átitatott talajnak. Néhány cserje is található a környéken, melyek kisebb-nagyobb szemű, pirosas bogyókat termelnek. A lágy szellő éppen csak, hogy megérinti a bőrömet, feledtetve ezzel a homoktengerben átélt szenvedéseket. A fák között néha elsuhan egy-egy árny, amitől automatikusan összerezzenek, és támadásra készen magam elé kapom a lándzsámat. Julio ezért természetesen folyton kiröhög.

- Mondták már, hogy nem vagy vicces? - kérdezem a tizedik alkalom után.

- Mondták már, hogy a mókusok nem esznek embert? - gúnyolódik vigyorogva.

- Egy Arénában vagyunk - mutatok rá. - Itt bármi megtörténhet. Gondolj csak bele,  egy pszichopata börtöntöltelék irányítja a játékot...

  Julio unottan vállat von, majd utat tör magának két cserje között. Egy hangos sóhaj kíséretében követem a fiút, de közben folyton azon jár az agyam, hogy rossz nyomon járunk. Mi van, ha nem nem válik be a megérzésem, és a gyilkos máshol rejtőzködik? Meg amúgy is, az erdő hatalmas, bárhol bujkálhat!

  Már éppen feladnám a keresést, és közölném Julióval, hogy visszafordulok, amikor eszembe jut a tervünk. Ökölbe szorítom a kezem, úgy kényszerítem magam, hogy folytassam a keresést, és magamnak se valljam be az igazat, hogy eszméletlenül kezd elegem lenni az egész Viadalból. Nem, ez baromság. Én győzelemre születtem, néhány hétnyi szenvedést el kell viselnem! Így hát szaporázom a lépteimet, és gyorsan beérem az Országtársamat. 

- Hallod! - Julio nagylelkűen bevár, aztán rám villantja bogárfekete pillantását, melyben több kérdés rejlik, mint azt gondolnám. - Biztos, hogy erről hallottad azt az ágyút? Mert nekem úgy tűnik, nincs itt egy lélek sem.
  Idegesen megrázom a fejem, és farkasszemet nézek a fiúval. Szívem szerint visszaszólnék neki, hogy ne kételkedjen bennem, de nem teszem. Sajnos be kell látnom, hogy Julio ez esetben nagy valószínűséggel nem téved, hiszen már jó ideje annak, hogy elindultunk, és még mindig nem futottunk bele senkibe. Persze, ez nem feltétlenül baj, de tényleg kedvezőbb lenne számomra, ha megölnénk valakit. Olyan pontosan kifundáltuk a tervet, nem szabad, hogy egy ilyen jelentéktelen apróságon bukjunk el! 
- Menjünk tovább! - sóhajtok fel kényszeredetten.
  Julio csendesen bólint, majd folytatja az utat. Furcsamód nem előz meg, hanem gondosan ügyel arra, hogy végig egymás mellett sétáljunk. Valószínűleg ezzel szeretné kivédeni a titokzatos gyilkos rajtaütésszerű támadását. Valamiért eszméletlenül jólesik ez az apró gesztus, nagyobb biztonságban érzem magam tőle. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kapok szívrohamot minden egyes ágreccsenés hallatán, de legalább már él bennem a tudat, miszerint nem eshet egykönnyen bántódásom. Nem sokára mindketten elfáradunk, úgyhogy elhatározzuk, hogy leülünk egy kicsit pihenni az egyik fa tövébe. Egy hangos sóhaj kíséretében vetem neki a hátam az átnedvesedett törzsnek, a szememet unottan a szemközti növény koronájára függesztem. Egy aprócska madárfészekre nyílik rálátásom, melyben öt-hat szürkésbarna állatka mocorog. Felettük két nagyobbacska, sötétbarna színű szárnyas köröz, rovarokat adogatva a kicsinyeik csőrébe. Ez a kép teljesen felfoghatatlannak hat az Aréna közepén ülve. Most komolyan, Hayes mégis mire gondolt, amikor iderakta ezt a rohadt fészket? Hogy majd megpróbálom leszedni őket a késemmel? Vagy hogy honvágyam lesz a családom iránt? Nos, elárulom, hogy ezzel pusztán annyit ért el, hogy elmondhatatlanul felmenjen az agyvizem, és kis híján gutaütést kapjak. Ezekről a sötétbarna élőlényekről ugyanis automatikusan Christina és Carlos jut eszembe, ahogy az Aréna közepén enyelegnek, és elhiszik, hogy minden rózsaszín és virágmintás csak azért, mert ők boldogok. Pedig nincs rá okom, hogy háborogjak a románcuk miatt. Christinára nem vagyok féltékeny, hiszen már rég kiábrándultam Carlosból, most már egyszerűen csak sajnálom a srácot, amiért el kell viselnie a hisztikirálynőt. Bár, nem tűnik annyira letörtnek az olasz társasága miatt - talán ez a legirritálóbb az egészben.
- Minden oké, Ara? - kérdezi Julio. - Elég idegesnek tűnsz...
  Halk káromkodás hagyja el a számat, amiért már megint nem sikerült kordában tartani az érzelmeimet. Basszus, ha belegondolok, honnan indultam, és hová jutottam... Emlékszem, pár napja még azt hittem, szövetségesek nélkül, egyes-egyedül képes leszek győzelmet aratni  a Viadalon, méghozzá úgy, hogy még csak véletlenül sem mutatom ki a fogam fehérjét. Ezzel szemben már két napja tart a játék, én meg többször kaptam idegbajt, mint az elmúlt tizenhét évben összesen. Ráadásul, ha azt is hozzávesszük, hogy vonzódtam Carloshoz és kétszer is smároltam Julióval... Biztos, hogy kezdek bekattanni! Talán ennek tudható be, hogy őszintén felelek az Országtársam kérdésére.
- Csak azon gondolkoztam, mi ez az egész Carlos és Christina között... - motyogom. - Tegnap este arra jutottam, hogy Carlos csak kihasználja, tudod, hogy jobb színben tűnjön fel a támogatók előtt, de amikor ma láttam őket... Fogalmam sincs, mi az igazság, de szerintem ez minden, csak nem taktikázás... Te nem tudsz esetleg valamit?
- Á, semmi különöset! - vágja rá gyorsan. Túlságosan is gyorsan... Hm...
- Na, ne már! - veszem könyörgőre a figurát. - Carlos tuti elmondott neked valamit! Légyszi, légyszi, légyszi, áruld el, hogy mi van köztük! Ez nem olyan nagy titok, meg amúgy is, sosem kell megtudniuk, hogy elmondtad!
  Julión látszik, hogy erősen tipródik a két lehetőség között, amiből egyértelművé válik számomra, hogy van valami, még ha egyelőre semmi konkrétat nem mondott el. Nos, ha rajtam múlik, ez nem marad így sokáig. Közelebb húzódok hát a fiúhoz, rávillantom a legbájosabb mosolyomat, és közben úgy nézek rá, mint egy szerencsétlen, de aranyos kiskutya, akit az ember a világért sem hagyna ott az utcán. A mutatványt a szempilláim rebegtetésével igyekszem csábosabbá varázsolni. Juliónak nem kell sok idő, pár perccel a kis akcióm után halkan elkáromkodja magát, aztán beleveti magát a mesélésbe.
- Carlos eleinte annyit mondott, hogy nagyon tetszik neki Christina, de semmi komoly - kezdi. Ha jól látom, kissé feszélyezve érzi magát, ami valamilyen szinten érthető is, elvégre most adja ki a haverja legféltettebb titkát. - Aztán néhány napra rá, amikor ott aludtak nálunk, már komolyabban érdekelte a csaj, most meg... Hát, nemtom'. Elég furán viselkedik, az biztos. Angellnek elég megszólalnia, máris ugrik, és látom rajta, hogy szétparázza magát, ha beszélnie kell vele, meg ahogy ránéz... - Kínosan elröhögi magát, mintha még maga sem hinné el, amit mond. - Szerintem kicsit meghülyült a srác. Persze, ezt rá lehetne fogni a Viadalra, de... Ez más. Az a nagy helyzet, drága Ara, hogy Carlos belezúgott Christinába. 
  A szavai súlyos teherként lógnak a levegőben. Beletelik néhány percbe, mire felfogom, amit mondott. Hogy mi? Carlos nem lehet szerelmes Christinába! Hiszen ő annyira kedves és jófej, meg persze béketűrő, az a csaj meg a világ legnagyobb ribije, aki ráadásul arrogáns, beképzelt, és mindenbe belepofázik! Ez teljességgel lehetetlen! Carlos hivatalosan is a világ leghülyébb embere, ha igaz, amit az Országtársam összehordott. 
- De ennek ellenére Carlos még ugyanaz a srác marad, aki pár napja lebüfögött vacsora közben! - szólal meg a fiú pár perc hallgatás után. A gyilkos pillantásomat látva máshogy próbálkozik. - Istenem, Ara, de depizz már miatta! Ha ők ezt akarják, hát ez van. Ne borulj ki miattuk! Egyszerűen csak ne foglalkozz velük, és...
- Hogy a francba ne foglalkozzak velük, ha ott falják egymást az orrom előtt! - fakadok ki.
  Nem érdekel, hogy Julio egy hisztis libának tart, hogy a csökött agyú - nem létező - támogatóim elpártolnak tőlem, hogy Gabriel idegbajt kap, sőt az sem, hogy Hayes újabb őrültséggel áll elő az elpusztulásomat illetően. Csak üvöltözök, csapkodok, és szitkozódok, válogatott jelzőkkel illetve Christinát és az egész családfáját. Pedig még magam sem értem igazán, min húztam fel ennyire magam. Már napok óta semmit sem érzek Carlos iránt, és jobban belegondolva, nem is akarom annyira megvédeni senkitől és semmitől. Persze, lehet, hogy megviselne a halála, de nem annyira, hogy éjjelente telesírjam a párnámat miatta. Mégis, teljesen kiborulok ettől a románctól, úgy viselkedek, mint egy elmeháborodott, aki nincs teljesen magánál. Fogalmam sincs, mennyi ideig tombolhatok. A kirohanásomat egy kéz állítja meg, ami egyenesen a számra tapad. 
- Fogd már be! - suttogja Julio a fülembe. A hangja keményen, ellentmondást nem tűrően cseng. - Gondolkozz már néha, kérlek! A hisztidet mindenki látta, az egész világ, érted? Szerinted most mi lehet a véleményük rólad? - Válaszra nyitom a szám, de egy hang sem jön ki a torkomon, hála Juliónak. Ennek viszont az lesz az eredménye, hogy zseniálisan összenyálazom a fiú tenyerét. Hupsz... - Ara, fogd vissza egy kicsit magad! Értem én, hogy nehezen bírod a Viadalt, de ezt ne hangoztasd! Minden helyzetben próbálj erősnek tűnni, akkor a többi ember is annak fog látni. És ne tombolj! Menni fog?
  Egy apró bólintással igazolom a szavait. Ő erre megkönnyebbülten felsóhajt, majd olyan mélyen és közelről néz a szemembe, hogy lehetőségem nyílik alaposabban szemügyre venni az íriszét. Kissé talán megbabonáz a hosszú szempillákkal határolt, éjfekete szem látványa, melyben kivételesen nem a hódítani akarás játékos tüze ég, hanem egy másik fény, amit eddig még nemigen volt alkalmam felfedezni benne. Azt látom rajta, hogy meg szeretne védeni valamitől, és kis túlzással, de talán az életét is hajlandó lenne feláldozni miattam. Lövésem sincs, honnan jött neki ez a hirtelen aggódás, de az biztos, hogy valamiért nagyon jólesik, hogy ő legalább törődik velem. Hirtelen azon kapom magam, hogy kifejezetten élvezem ezt a pillanatot, és ha nem várna rám a kötelesség, még órákon át képes lennék egy helyben ácsorogni, és Julio isteni szépségű szemében gyönyörködni. Ha jól látom, egyre közelebb és közelebb húzódik hozzám, sötét írisze pedig lassan elveszik a szempillák árnyékában. Nem gondolok bele, hogy mit csinálok, és hogy mindez milyen következményekkel járhat. Furcsamód a fejemben lévő idegesítő hang sem kezd őrült visítozásba, mint ahogy azt eddig tette. Azt hiszem, nagy sokára belenyugodott, hogy bármit tesz, nem jár sikerrel. Ez így helyes. Be kell látnom, hogy a magam ura vagyok, nem hallgathatok folyton egy ostoba kis hangra, ami a fejemben élősködik.

  Már csak néhány milliméter választ el minket attól, hogy egy szenvedélyes csókcsatába bonyolódjunk. Az orromat megcsapja a fiú mámorító kókuszillata, ami valamiért ide, az Arénába is elkísérte. Éppen készülnék mindenről is mindenkiről megfeledkezve az Országtársam szájára tapadni, amikor váratlanul zavaró neszek ütik meg a fülemet, amik a közvetlen közelemből szivárognak felém. Fel se fogom igazán, mi történik, és szerintem Julio sincs teljesen önmagánál. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami fémes érintésű, hideg anyag a hátamra zúdul, maró fájdalmat hagyva ezzel maga után. Önkívületi állapotban a földre rogyok. Amint a hátam érintkezik a talajjal, csak fokozódik a fájdalmam. Szívem szerint ordítanék, visítozva könyörögnék segítségért, de egy hang sem jön ki a torkomon. A levegő undorító, sós szagot hoz felém, a szemem előtt lassacskán körvonalak rajzolódnak ki. Fémek csattogását és emberek üvöltését hallom, pont a fejem felett. A hátam sem könnyíti meg a helyzetemet, minden egyes megmozdulásomra egyre élesebben és élesebben hasít belém a kínzó fájdalom.

  Forog velem a világ, úgy érzem, menten elhányom magam, és magatehetetlenül rogyok össze, ha valaki nem vet véget mihamarabb a körülöttem zajló őrületnek. Nehézkesen feltornázom magam, a karjaim automatikusan támaszpont keresésére indulnak. Belekapaszkodok az első dologba, amit megpillantok, vagyis két emberi lábba. Csak reménykedni tudok, hogy Julióhoz tartoznak.

  A következő percek teljességgel elhomályosulnak előttem, talán azért, mert túlságosan gyorsan pörögnek le előttem az események. Az egyik pillanatban még az ismeretlen lábszárát markolászom, a másikban valaki egy véres hegyű tárgyat szegez a torkomnak. Aztán ismét szitkozódástól és fegyverek összecsapódásától lesz hangos a terep, majd hangos lábdobogás zavarja meg a nyugalmat.

  Lövésem sincs, mi történt az elmúlt percekben, egyszerűen kevés emlékkép maradt meg ahhoz, hogy bármit is összerakjak. Mindösszesen néhány dologban vagyok biztos. Megsérült a hátam. Julio harcolt valakivel. Az illető az életemre tört, aztán elrohant. Jó eséllyel Julio követte. Túl sok minden történt, túl rövid idő alatt. És mennyi fájdalmat okozott mindez! Még szerencse, hogy jól tudom, hogy nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Biztosra veszem, hogy a támadónk lelécelt, tehát egyelőre biztonságban tudhatom magam. Más kérdést, hogy Julio is vele ment, tehát nem garantálható a védettsége. Viszont most nem akarok rá gondolni, attól csak még jobban tipródnék. Most magammal kell foglalkoznom.

  Nehézkesen ülő helyzetbe tornázom magam, és óvatosan megsimítom a hátamat. Mint kiderül, ez nem túl okos döntés részemről, tekintve, hogy még mindig őrjítően fáj, ha hozzáérek. Magam elé kapva a kezemet megállapítom, hogy a támadó egy éles késsel, vagy karddal sújthatott le rám. Szerencsére nem okozott maradandó károsodást, hiszen viszonylag kevés vért vesztettem, és azt is csak a felszíni sérülések miatt. Ha nem sikerült belefeküdnöm semmiféle fertőzésbe, jó eséllyel pár napon belül javul az állapotom. A fejemet sem ütöttem be nagyon, a pillanatnyi elmezavar valószínűleg a támadásnak és a hirtelen jött sokknak tudható be.

  Nagyjából tíz percbe telik, mire teljesen összeszedem magam, és feleszmélek a történtekből. Persze, ez nem jelenti azt, hogy teljesen megnyugodnék, ugyanis csak ekkor jut eszembe, hogy Julio nyomtalanul felszívódott, és valószínűleg még mindig az ellenséges Kiválasztottat üldözi. Eleinte úgy állok hozzá, hogy a szövetségesem úgyis kitűnő harcos, nem hiszem, hogy könnyen adná a bőrét. Ám amikor már jó ideje nem bukkan fel, izgulni kezdek. Mi van, ha az ellenfele csapdába csalta, és éppen készül megkínozni? Simán megtörténhet, éppen elég Viadalt végignéztem már ahhoz, hogy tudjak egyet s mást a labilis idegállapotú játékosokról. Ők azok, akik az egyik pillanatban még tisztességesen harcolnak, a másikban pedig kikötözik az ellenfelüket, és addig gyötrik, amíg szerencsétlen nem rimánkodik, hogy ölje már meg. Más kérdés, hogy mennyire nevezhető tisztességesnek az, aki hátulról támad egy éppen smárolni készülő párocskára…

  Amint így idegeskedem, az ujjaimmal önkéntelenül is a földet kaparászom. Fogalmam sincs, miért teszem ezt, de valamiért megnyugtat, és legalább nem kell magatehetetlenül bámulnom a fákat egy újabb pszichopata támadására várva. Mondjuk, azért a biztonság kedvéért magam mellett tartom a lándzsámat. Egy Arénában sosem tudhatja az ember…

  Már jó ideje próbálom elterelni a figyelmemet, amikor hirtelen egy aprócska, kemény papír kerül a kezem ügyébe. Mivel nincs jobb dolgom, gyorsan leporolom, és figyelmesen tanulmányozom a tartalmát. Legnagyobb elkeseredésemre nem egy levelet találok, amiből megtudhatok valamit a titokzatos támadóról, hanem egy fényképet, ami két idősebb, és három fiatalabb gyereket ábrázol. Erősen meg kell erőltetnem a szemem, mire rájövök, hogy kinek a családja is szerepel a fotón, és ki próbált az életemre törni. A képről ugyanis Svédország Kiválasztottja, Niels néz vissza rám. Valószínűleg azért nem ismertem fel elsőre, mert fülig érő mosoly terül el az arcán, egészen megváltoztatva ezzel a kinézetét. Bár magamnak is csak vonakodva vallom be, de egész jóképű fiú a sötétszőke hajával, és a fekete szemeivel. Valószínűleg nem származhat túl gazdag családból, hiszen az összes ruhája kopott és szakadt, mint ahogy a többi gyereké is. Egyedül egy duzzogó, szőke hajú kislányon nem látszik meg az utca pora, tekintve, hogy feketét visel. Ha ez a gyerek itt lenne mellettem, jó eséllyel már rég felképeltem volna. Igaz, nem tudom, miért fonja karba ilyen indulatosan a kezét, és miért néz úgy a kamerába az égszínkék szemeivel, mintha meg akarná ölni a fotóst, de biztosra veszem, hogy normálisan is tudna viselkedni, ha akarna. Elvégre, Nielsnek is sikerült kicsikarnia magából egy vigyort, pedig ő aztán nem az a vidám típus! Legalábbis, a sunyi gyilkosok általában nem a sugárzó jókedvükről ismertek…

  A következő személy, akit kiszúrok, egy eszméletlenül aranyos, kék szemű kisfiú, akinek az orra tövében milliónyi szeplő csücsül. Eddig ő hasonlít a leginkább az ellenfelemhez, bár meglehet, hogy ez csak a szőke fürtöknek tudható be. Rá viszont a mellette álló kissrác hajaz nagyon. Sőt, pont ugyanúgy néz ki, leszámítva, hogy neki fekete szemet adtak az égiek kék helyett. Biztosra veszem, hogy ők ketten ikrek, máskülönben nem hasonlíthatnának ennyire egymásra!

  Az utolsó szereplő mosolyában van valami ijesztő, valami természetfeletti. Nem szokott elriasztani az emberek kinézete, de ez a csaj akkor is félelmetes látványt nyújt! Pedig meglehetősen szép lány a porcelánfehér bőrével és a napsugárszínű, szögegyenes hajkoronájával együtt. Nem értem, miért találom különösnek. Talán azért, mert korban ő áll a legközelebb Nielshez? Nem, ez nem lehet semminek az alapja. Az se valószínű, hogy féltékeny vagyok rá a szépsége miatt, elvégre jelen esetben a külsőm a legkisebb problémám. Valami mást kell keresnem… Alaposabban szemügyre veszem svéd lányt, minden egyes apró arcvonását figyelmesen tanulmányozom, mire rádöbbenek, mit találtam benne elsőre olyan furcsának. Hát persze, nem a mosolyában van a hiba, hanem a szemeiben! Niels húgának – vagy esetleg barátnőjének? – ugyanis felemás szempár jutott; míg a jobb szeme fekete színben pompázik, addig a bal világoskéken ragyog. Ha jól emlékszem, ez egy genetikai rendellenességnek tudható be, amit heterokrómiának hívnak. Nem okoz semmiféle fájdalmat a viselőjének, mindössze a szemszíne nem lesz tőle átlagos.

  A képet elnézve rádöbbenek, hogy Niels miért akart megölni. Nem azért, mert nem kedvel, vagy mert egy pszichopata ámokfutó lenne, egyszerűen csak minden vágya, hogy hazamenjen a családjához, a testvéreihez. Ezért pedig senki sem vetheti meg, hiszen ez a normális. Mindenkire vár valaki otthon. Julióra Rebelda, Isabelre Noah-Levi, a vak kishúga és az anyukája, Christinára a bátyja, Carlosra a családja, Nielsre a testvérei… Biztosra veszem, hogy ha alaposabban utánanéznék, kiderülne, hogy a többi Kiválasztottnak is van kiért küzdenie. Minhónak… Meg azoknak, akik már nincsenek köztünk… A babaarcú Cho, a plázacica Fiona, a csendes Francesco… Hirtelen elkezdi mardosni a bűntudat a lelkemet, amiért végeztem a német lánnyal. Bár Fiona nem volt egy lángész, biztos rengetegen szerették a hazájában, és szurkoltak neki, hogy elhozza a győztesnek járó koronát és a vele járó egyéb szolgáltatásokat. Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy rengeteg szenvedéstől kíméltem meg a lányt, mert ha nem én ölöm meg, a mutánsok tépik darabokra.

  Ingerülten megrázom a fejem. Mégis mi a franc történik velem? Miért gondolkodom ilyeneken? Nem tök mindegy, kire ki vár otthon? Tuti, hogy mindenkit hazavárnak, és akkor mi van? Miért baj az, hogy én vagyok az egyetlen szerencsétlen az egész kicseszett Arénában, akinek meghaltak a szülei, és az egész országa magasról tesz a fejére? Attól még ugyanúgy jogomban áll győzelmet aratni! Igaz, hogy nem fogad majd otthon akkora ováció, de hát mit számít az? A hülye angolok így is, úgy is fetrengeni fognak a boldogságtól.

  Ami pedig a többieket illeti, szert tettem velük szemben egy hatalmas előnyre. Niels családját elnézve biztosra veszem, hogy ennek a fotónak a segítségével bármikor megzsarolhatom a fiút. Na, nem arra gondolok, hogy fegyvert tartok a fejéhez, és közlöm vele, hogy visszakaphatja a képet, ha előtte leöldösi a még életben lévő játékosokat, majd magával is végez. Mindösszesen arról van szó, hogy ha netalán ismét szembe kerülnék Svédország Kiválasztottjával, elé dobom a családját ábrázoló fényképet, és amíg azon vacillál, hogy érte nyúljon, vagy sem, könyörtelenül átvágom a torkát.

  A közelből léptek hallatszanak, amiért automatikusan a lándzsám után nyúlok. Szerencsére azonban csak Julio az, nem egy újabb támadó. Az Országtársam borzalmasan kimerültnek látszik, a homlokáról patakokban folyik az izzadság. Viszonylag olcsón megúszta a Nielsszel való „találkozást”, a karján lévő karcolásokat leszámítva egyetlen sebet sem szerzett.

- Ara… Niels… - lihegi.

  Mivel nem tervezem, hogy lássam kiszáradni, gyorsan átnyújtok neki egy flaska vizet. Miután jól meghúzza az üveget, elmondja, mi történt az elmúlt órákban. Mint kiderül, Niels támadása őt is váratlanul érte. A svéd jó eséllyel csak engem vett észre, ezért próbált hátulról leszúrni. Beestem a két fiú közé, akik azon nyomban ádáz harcba fogtak. Nem érezhettem túl jól magam, és valamiért Niels lábába kapaszkodtam. A fiú ezt támadásnak vette, ezért próbált leszúrni.  A látszat ellenére a svéd nem csak kisebb sérüléseket okozott az Országtársamnak, elég durván felsértette a vádliját, amit a fiúnak még nem volt ideje megvizsgálni. Mondjuk, azért Juliót sem kell félteni, állítása szerint majdnem végzett a svéddel, de az elmenekült előle. Egy darabig üldözte, de aztán Niels átment egy másik térségbe, a hegyek közé, ahova Julio nem akart bemerészkedni, tekintve, hogy az ellenfelének nagyobb a terepgyakorlata.

- Meg amúgy is, – sóhajt fel csüggedten. – nem akartalak magadra hagyni. Tudod, mennyire féltettelek? Eskü, ha az a baromarc megöl, én…

- Jól vagyok, Julio, nyugodj meg! – Egy halvány, ám hálás mosoly kíséretében a vállára teszem a kezem, úgy intézem hozzá az alábbi szavakat. – Nagyon köszönöm, hogy megmentettél, tényleg. A vádlidat meg majd leápoljuk, amikor visszaértünk. El tudsz jönni odáig, ugye?

- Persze! – bólogat a fiú. – Nem nagy ügy, tényleg. Csak egy karcolás, túlélem… - Megértően bólogatok, mintha nem lennék tisztában a ténnyel, hogy csak hősködni akar. Nem számít, ha fertőtlenítem és bekötöm, pár napon belül kutya baja sem lesz. – Egyébként neked mi van a hátaddal?

- Semmi különös, Niels szerencsére csak felszíni sérüléseket okozott. Nem túl kellemes, de túlélem.

- Történt valami érdekes, amíg elmentem? Láttál valakit? – faggatózik tovább.

  Önkéntelenül is elmosolyodom azon, ahogy Julio aggódik értem. Bár  a világért sem árulnám el neki, de eszméletlenül aranyos ilyenkor, amikor félreteszi a nőcsábász énjét, és kedvesen, gondoskodva érdeklődik irántam, mindezt úgy, hogy azt higgyem, valójában félvállról veszi a történteket. Szegény elég rossz színésznek bizonyul.

  Néhány másodpercig tanakodom, megmutassam-e neki a képet, de végül elvetem az ötletet. Való igaz, mostanában kezdem megkedvelni, de ez nem jelenti azt, hogy mindent megosztok vele. A családi fotó, és a kijátszása Niels ellen egyedül az én titkom, amiről senki sem szerezhet tudomást. Még mindig nem bízom meg annyira a szövetségeseimben, hogy beavassam őket a terveimbe.

  Így hát észrevétlenül a zsebembe süllyesztem a képet, aztán a tőlem telhető legkedvesebben belemosolygok az Országtársam aggódással teli, csodaszép szemeibe.

-Semmi. Indulhatunk?