#18-Cristina

A hőmérséklet lehűlt. Ha nem tekerném magamra Carlos kabátját, akkor biztos jéggé fagynék. Mindketten fegyverrel a kezünkben állunk a szaru mellett, az éjszaka nyugalma meglep. Nem sokat beszéltünk, én többször is Arabellara pillantottam, aki nem látszott valami nyugodtnak. Jobban megszorítottam a pisztolyom nyelét és magamba lejátszottam a jelenetet miközben lelövöm a brazíl lányt. De ez nem lenne méltó hozzám, azt akarom, hogy küzdjön az életéért. Adok neki még egy kis időt.
-Látom, már egy kicsit jobban elviseled Arat.-szólal meg Carlos. Ara? Mióta becézgeti azt a ribancot?
Én válaszkép csak motyogok valamit. Semmi kedvem róla beszélni.
-Remélem rájössz, hogy jófej, kedves lány.-mosolyog rám, nem viszonzom a gesztust.-Nehéz sorsa volt, tudod elég szegények voltak és...
-Muszáj folyton róla beszélned?-szakítom félbe idegesen, amivel szemlátomást megleptem őt.
-Én nem beszélek róla folyton...-mondja összeráncolt szemöldökkel. Hosszan néztem a fiú szemébe, majd felsóhajtottam és beletúrtam a hajamba.
-Csak jó lenne ha megbékélnél vele. Arabella könnyen letámadhat, ha egyszer kiakad.-teszi hozzá.
-Engem se kell félteni.-motyogom és megforgatom a kezembe a fegyvert. Unom, hogy folyton a brazíl csaj a témánk. Kezdek bizonytalan lenni, mitha távolodnánk egymástól.
-Neked könnyű. Nincsenek ellenfeleid.-mondom, Carlos szemében pedig felvillan valami. Talán düh? Sértettség?
-Könnyű?-néz rám kikerekedett szemekkel-Egy Arénában lenni minden, csak nem könnyű.
-Jó, de te helyes vagy, kedves, a nézők kedvence-fordulok a fiúhoz-Én pedig...Hát...Cristina Angell, a lány aki folyton azzal a pasival lóg, akit minden angol liba az ágyába kíván.-nevetek fel halkan és közelebb húzodom a fiúhoz.
-Csak az angolok?-vonja fel a szemöldökét.
-Na jó, az egész világ!-bököm meg az oldalát. Újra nevetésbe törünk ki.-De ne bízd el magad.-teszem hozzá egy vigyorral.
-És veled mi  helyzet, Cristina?-kérdezi.
-Mi lenne?
-Te nem kívánsz az ágyadba?-kérdezi kajánul és a csípőm után kap. Nem sokszor fordul elő velem, de most teljesen elvörösödöm. Úristen! Most komolyan megkérdezte? Tehetetlenségemben elnevettem magam és a nyakára kulcsoltam a kezem. Éreztem az illatát, a csípőnk összért, a tekintetünk találkozott.
-Tegyük féltékennyé a hülye angol libákat?-suttogja és  az arcomat fürkészi. Nyelek egyett, a tekintetem a szájára terelődik, majd újra a szemére. Meg fog csókolni? Nem. Biztos nem. Nem hagyhatom! De mégis. Amikor közel hajol hozzám én is így teszek.
-Csak azért csókolsz meg, hogy féltékenyé tegyél valakit? Nem túl hízelgő...-rázom meg a fejem játékosan.
-Azér csókollak meg, mert az ágyamba kívánlak.-nevet fel édesen, és nem hagy nekem időd a gondolkozásra. A száját az enyémre tapasztja és szorosan hozzám simul. A csókja édes volt, figyelmes,  de úgy éreztem ennyi nem elég. Többet akartam. Fecsúsztattam a kezem a tarkóján és a hajába túrok, a másik kezem pedig becsúszik a pólója alá.
-Hé, Cri...-szakad el tőlem. Mindketten gyorsabban vesszük a levegőt-Az előző megjegyzésemet nem gondoltam komolyan. Vagyis igen...de...
-Túl sokat beszélsz!-nevetek fel és újra megcsókolom. Elárasztott a boldogság,  azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Carlos a hajamhoz nyúl és kihúzza belőle a hajgumit. A sötét fürtök a vállamra hulltak.
-Utálom, ha össze van fogva a hajad.-mondja majd végig néz rajtam-És azt is, ha ennyi ruha van rajtad.-teszi hozzá.
-Hülye!-nevetek fel és meglököm majd szorosan mellé bújtam.
Francba a viadallal, Arabellával, a kamerákkal és az ésszerű gondolkozással! Kit érdekel ha ez csak egy taktika? Ha Carlos csak kihasznál? Ha ez az egész egy baromság? A jelenbe élek, a holnap még messze van. Úgyhogy átölelem a fiút és a nyakába temetem az arcom.
*
Reggel arra ébredek, hogy valaki mellettem szuszog, a kezem egy kemény mellkason pihen, valaki pedig a csípőmet fogja. Kipattanak a szemeim és szembetalálom magam Carlossal. Hirtelen újra eszembejutnak a tegnap emlékei és, mint valami tini lány, elkuncogom magam és vigyorogva nézek a fiúra. Megcsókolt! És azt mondta,  hogy az ágyába kíván. Jó, nyílván csak viccelt...De jézusom! Az egész világ előtt! Az arcom falfehér lett amikor rájöttem, hogy a tegnapi kis jelenetünket az egész országom, sőt az anyám és a bátyjám is látta.
-Úristen...-motyogom és mégjobban belekapaszkodok Carlos mellkasába.
De végülis, kit érdekel, hogy ki látta? Hogy ki mit gondol? Legalább az Arénába hadd csináljam azt, amit akarok.
-Na mi van? Bealudtak az őrök?-hallom meg Julio gúnyos hangját. Feltornáztam magam ülésbe és megdörzsöltem az arcom. Még túl korán van ahhoz , hogy ezzel a seggfejjel egy vitába bonyolódjak úgyhogy csak leintem és lehajolok Carloshoz.
-Hé, kelj fel!-suttogom halkan. Túl közel volt az arcunk. A szánk egymáshoz ért, mire a fiú lassan kinyitja a szemét.
-Minden nap így keltesz fel, Cristina?-nevet fel és még egyszer megcsókol. Pár nappal ezelőtt ezt a jelenetet szemforgatva és gúnyos megjegyzésekkel nézném végig. De most, hogy én tapasztalom meg, milyen érzés, nem tiltakozom ellene. Sőt...Ha nem jutna eszembe, hogy mindenhol kamerák vannak el sem engedném Carlost.
-Gyere, mielőtt még belehalnak az irigységbe.-vigyorgok a fiúra és felhúzom a földről. Bár még magamnak se akarom bevallani de jót tesz az egómnak, hogy az a fiú fogja a kezem, akit mindenki akar. De tudom, hogy nem szép dolog úgy gondolni Carlosra, mint valami trófeára. Úgyhogy visszafogom magam és a táskámhoz sétálok majd reggeli gyanánt eszek egy szelet kenyeret. Egyelőre megteszi ez is, de ma még jó lenne vadászni. Miközben ettem végignéztem a többieken. Isabel egyedül ült és egy fát tartott a kezében, mellette nem messze Julio és Arabella beszélgettek.
Carlos megfogta a kezem és a többiekhez húzott, de amint a két brazíl és Isabel felénk nézett, elengedte a kezem.
-Hallottam egy ágyúdörrenést, arra keltem fel.-mondja Arabella, amikor már mindannyian egy kört alkottunk. Meglepve néztem a lányra. Hogy hogy nem hallottam semmit? Kedvem lett volna megkérdezni, hogy esetleg nem csak álmodta-e, de ez csak egy újabb vitát szülne, úgyhogy inkább csöndben maradtam.
-A közelben hallottad az ágyút?-kérdezem végül a lányt.
-Nem közvetlenül. Azt hiszem, kicsit távolabbról jöhetett. Mivel nem láttam légpárnást, úgy gondolom, ott halt meg valaki.-mutat az erdő felé. Én csak bólintok egyet, és legszívesebben tapsikolva adnék egy pacsit Aranak és magamnak is, hogy végre sikerült normálisan kommunikálnunk.
-Arra a németek voltak.-mondja Isabell az erdő felé bámulva.
-Nem!-rázza a fejét a brazil lány-Fiona az esőerdőben támadt rám, a srác pedig már a vérfürdőben meghalt. Meg amúgy is honnan veszed, hogy mindenki a saját cikkje felé ment.-forgatja meg a szemét Arabella. Na mi van, még Isabellel is elkezdett gúnyolódni?...-Sokkal valószínűbb, hogy olyan vert az erdőbe tábort, aki otthon érzi magát a környezetben.-fejti ki Arabella mire Carlos is közbe szól:
-Akkor ki? Minho? Niels?
-Minhot az első éjszaka láttam, de azóta leléphetett. Nielsről semmit se tudok. -Valaki figyelt rá esetleg?-kérdezi Ara. Az igazat megvallva csak halványan tudom felidézni ezeknek a Kivalasztottaknak az arcát,  mert nem nagyon törődtem velük.
-Talán találgatások helyett mi is elmehetnénk az erdőbe.-mondom. Már kezdtem unni, hogy egy helyen táborozunk, ráadásul jobb lenne leelenőrizni a többi helyszínt is.
-De az nem jó,ha mindenki egy helyre megy.-teszi szóva véleményén Isabell-Menjetek ketten.-Julio szinte azonnal válaszol.
-Vállom a feladatot. Arával együtt.-néz Julio Arabellával aki furán néz az Orszagtársára, de azért bólint. Titokban reménykedtem, hogy Julio csak azért ragaszkodott enyire Arahoz, hogy az erdőben megölje. Bár ez nem tűnt valószínűnek, ezek ketten mindig úgy néznek egymásra, mintha folyton csak azon járna az eszük, hogy smárolják le egymást. Vajon mi is így nézünk ki kívülről Carlossal? Hát...Nagyon remélem, hogy nem...
*
A többiek mind elmentek és egy kicsit idegesít, hogy nekem kell itt ülnöm és őriznem a helyünket. Az unalmam határtalan,  már a homokban ezermillió mintát rajzoltam, befontam a hajam, nem létező szöszöket szedtem le a pólómról..És izzadtam. Nagyon. A hőség kezdett elviselhetetlenné válni. Minden lehetséges ruhadarabot levettem magamról, de nem segített semmi, ráadásul egy egész üveg vizet megittam. Messziről hallottam a tenger morjlását és alig bírtam magammal, hogy ne menjek el innen. Ma biztos tájékoztatom a szövetségeseimet, hogy a sivatag nem jó táborhely. Épp egy olasz dalt dúdolgattam, amikor egy újabb olasz zászlós doboz szállt le elém. Izgatottan nyúltam utána és titokban reménykedtem, hogy valami étel lesz benne. De csalódnom kellett,  úgyanis újra csak egy levél volt. Kihajottam és gyorsan elkezdtem olvasni:
"Cristina, ne hülyéskedj! Normális vagy? Az Arénába belezúgni valakibe? Amióta ledugtad a spanyol srác torkán a nyelved, még az utolsó támogatóid is visszakérik a pénzt! Azt akarod,  hogy meghalj?! Mert akkor jó úton jársz!
Bontsd fel a szövetséget, ez így nem mehet tovább.
A."

Pár pillanatig még levegőt is alig bírtam venni. A torkom elszorult és muszáj volt lesütnöm a szemem. Ledugtam a torkán a nyelvem? Ennél megalazóbbat nem is írhatott volna. Mit gondol magáról? Hogy ő irányíthat? Hogy ebbe a kibaszott Arénában se csinálhatom azt, amit akarok?!
-Vaffanculo!-ordítom és most rohadtul örülök, hogy ezt senki se értheti, csak Alessandro. Belecsaptam a homokba a levelet és széttéptem, a dobozt pedig elhajítottam.
Elbizonytalanodtam. Nyernem kell, és ha tényleg annyira rossz a helyzet,  mint ahogy azt Alessandro írta, akkor nekem végem. Megér ennyit Carlos? Szeretném azt gondolni,  hogy nem, mert ez csak sima vonzalom, de legbelül tudom, hogy ennél több van a dologban, és ez hihetetlenül rossz.
Nem halhatok meg, vissza kell térnem az otthonomba, itt nem lehetnek érzéseim...Nem lehetnek szerelmes! Carlosnak is jobb lesz nélkülem, újra a viadalra tud koncentrálni, és ha elhagy engem, akkor újra lesznek női támogatói.
Bontsd fel a szövetséget.
Pont ezt fogom tenni.