#8 - Arabella

Sziasztok!
Mostanában nagyon jól alakulnak a dolgok az OV háza táján. Nem elég, hogy kezdetét vette a nyári szünet - aminek gondolom, mindenki nagyon örül :) - de a múlt héten túlléptük az 5000 oldalmegtekintést, valamint egy újabb feliratkozót szereztünk, a kedves Majra Loranch személyében. Ezúton is köszönjük hát nektek a támogatást, mint ahogy Reese-nek is a díjat, amivel megjutalmazott minket. Ezt egyébként igyekszünk minél hamarabb kitölteni, és kitenni a blogra ;) 
De nem is pofázok tovább feleslegesen, itt van az új rész. Jó olvasást! (véleményeket szívesen fogadunk)
Puszi, Maja<3 

Az este viszonylag eseménytelenül telt, semmi említésre méltó nem történt. Brittany végig az egyik ismerősével telefonált, na meg közben idegtépően sivalkodott, Gabriel nem szidott le minket, bár különösebb dicséretet sem kaptunk – mondjuk, egyikünk sem olyan ostoba, hogy elvárja tőle a hálakönnyek közepette átadott színaranyból készült díjat csak azért, mert normálisan viselkedtünk. Julio nem fényezte sem magát, sem Isabelt, mindössze arról magyarázott egy keveset, hogy a német csaj mennyire sötét. A névtelen stylist pedig szokásához híven csendben, rezzenéstelen arccal fogyasztotta el a vacsoráját. Ha úgy vesszük, az éjszakám sem sikerült olyan borzalmasan, mint általában. Igaz, egy pillanatra feltűnt előttem az őserdő rémisztően titokzatos, vérfagyasztó képe, szerencsére még időben elhessegettem a fejemből a képet azzal, hogy kényszerítettem magamat, hogy nyissam fel a lenehezülő szemhéjamat, és gondoljak valami kevésbé ijesztő dologra.

  A napfény dacosan töri át szobám hatalmas, kétszárnyú ablakának üvegét, derűs világosságot adva ezzel a csicsás helyiségnek. Ajkaimat egy mélyről jövő ásítás hagyja el, fejemet nyűgösen a pihe-puha párnámba fúrom. A fenébe is, miért kell felkelnem? Pedig annyira jól ellennék itt, egész nap a baldachinos franciaágyamba…. Jó, tudom, hív a kötelesség, és a szunyókálásért még senkit sem koronáztak bajnokká, de akkor is… Mit meg nem adnék azért, ha nem lennék ilyen mániákusan koránkelő! Talán csak a spanyolok hiperaktívabbak nálam.

  Megrázom a fejemet, pár kósza hajtincset egy gyors mozdulattal elsöprök a homlokomból. Ráérősen nyújtózkodni kezdek, majd a tevékenység végeztével nehézkesen elhagyom a fekhelyemet, és vontatottan végigcsinálom a szokásos reggeli procedúrát, ami az Angliában töltött napok során kialakult bennem. A jéghideg zuhany, az aranyfésűvel történő hajigazítás, az alapos fogmosás, az ügyetlenkedéssel járó átöltözés, és az étkezőbe való unott kicsoszogás alig néhány nap leforgása alatt szerves részeivé váltak az életemnek, talán már nem is tudnék visszaszokni a normális kerékvágásba. Pedig egyszer muszáj lesz… Nem vennék rá mérget, hogy Brazília nevesebb polgárai engedélyeznék számomra a korai pepecselést csak azért, mert megnyertem a Viadalt. 

  Az asztalnál már várnak rám. Julio kissé zavartan, vagy idegesen tekinget hol rám, hol Gabrielre, a férfi pedig iszonyatosan zabosnak tűnik. Szemöldökét összehúzza, mintha furcsának tartana valamit a reggeliben, úgy méregeti a tányérját. Sötétbarna haja ezzel szemben teljesen makulátlanul áll, úgy, ahogy még sosem az elmúlt évek során. A ruhái viszont ugyanolyan lazák, mint máskor. Viszont ahogy az asztalra bámul, na, az közel sem nevezhető mindennapinak! Mintha nagyon-nagyon dühös lenne valamiért.

  Kezdődjön a nap! – gondolom magamban, és gyorsan letelepszem a helyemre, Julióval szemben.

- Mi történt? – tátogom a fiúnak, mire mindössze egy vállrándítást kapok feleletül. Annyira imádom, hogy Fuarezzel ilyen értelmesen lehet kommunikálni!

- Julio, beszélnem kell veled! – tér rögtön a tárgyra Gabriel.

- Igen? – kérdezi a fiú feszengve. Szinte kézzel tapintható a hangjából áradó feszültség. Ha nem tudnám, hogy idővel rám is sor kerül, még viccesnek is találnám a helyzetet. – Arával nem? Csak mert hölgyeké az elsőbbség, és mivel úriember vagyok, szívesen magam elé engedem, ha gondolod…

  Az ominózus mondat hallatán felkuncogok, mert eszembe jut a tegnapi beszélgetésem Carlosszal. Te jó ég, mennyire ledöbbent szegény, amikor közöltem vele, hogy biztosan csak meg akar nézni magának, azért udvariaskodik! Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt az édesen piros arcot, amit abban a pillanatban vágott! Egyébként, nagy valószínűséggel a spanyol fiú bármilyen idióta arckifejezést is öltene, szívdöglesztő látványt nyújtana. Nem teljesen értem, miért van ez, talán a gének döntése, de vannak emberek, akik bármennyire is igyekeznek furcsábbnál furcsább fejeket vágni, mégis eszméletlenül dögösen festenek! Bezzeg nekem nem megy. Már csak abban reménykedem, hogy a kép, amit a Viadal miatt készítettek rólam, nem sikerült olyan rosszul. Elég gáz lenne, ha a pontozásnál csúnya lennék… Vagy… Na, erre nem is akarok gondolni! Teljességgel lehetetlen, hogy az arcképem felkerüljön az égboltra.

- Ez igazán… Nagyvonalú ajánlat, de sajnos nem élnék vele – morogja a mentorunk unottan. – Meg amúgy is, ezennel Arabella megcsinálta a lehetetlent, egész nap úgy viselkedett, mint egy normális Kiválasztott. Ez azonban rólad nem mondható el, Julio…

- Miért, mit követtem el már megint? – ráncolja a homlokát értetlenül.

- Nézd, nem tudom, eljutott-e már az agyadig, de az Országtársad lány. Mivel ugye az első napokban megígértettem veled, hogy senkit sem szedsz fel, senkire sem mászol rá, és hasonlók, mindezt a békességért, azt hittem, evidens, hogy Arabella is beletartozik a körbe. Nos, úgy látszik, nem bírtad olyan könnyen összerakni az egyébként eszméletlenül bonyolult kirakós darabkáit, és nem esett le, hogy Arabellára sem nyomulhatsz. 

  Kis híján kiköpöm a számban lévő péksüteményt, amint meghallom ezt a kijelentést. Kikerekedett szemmel bámulok Gabrielre, miközben azon morfondírozom, hogy mehetett ki a fejemből a tegnapi incidens. Mondjuk, igaz, ami igaz, erősen késztettem magam, hogy mással foglalkozzak, és még véletlenül se jusson eszembe az Országtársammal vívott csókcsata, de aztán valahogy mégis megfeledkeztem róla. Magam sem értem, miért, de kicsit elszégyellem magam emiatt. Most komolyan, ki szokta elfelejteni, hogy csókolózott? Maximum az ostoba lotyók, akik minden nap más szájára tapadnak rá. De ki az az idióta, akinek kiesik, hogy csókolózott Julio Fuarezzel? Na, itt már jóval kevesebb „bűnös” akad, az egyszer biztos! Szám szerint egy, mégpedig én. Bár, mindezt nem bánom annyira, legalább nyugodtan alhattam, és az edzésen is jól teljesítettem. Nem gondoltam másra, csak a harcra, a cselezgetésekre, a közelgő Viadalra, Carlos csodaszép szemeire és észbontóan vonzó mosolyára…

  Várjunk, az utóbbi kettő valahogy nem illik bele az oly gondosan felépített képbe! Idegesen kitörlöm a maradék álmosságot a szememből, sötét hajzuhatagomat vadul rángatni kezdem, csakhogy végre teljesen kitisztuljon a fejem, és rájöjjek, mégis mi a fészkes fenéért fantáziálok erről a két baromról! Mi a franc történt velem? Egy szempillantás alatt kizárom a zavaró tényezőket – vagyis a veszekedő párost, akik még mindig nem jutottak dűlőre a megállapodásuk és a csók kapcsán – és megpróbálok rájönni, miért vagyok ilyen fura.

  Amíg nem kerültem be ebbe az őrületbe, tehát a szüleim halála előtt is tetszett nekem pár fiú. Persze, nem kell nagy dolgokra gondolni, semmi szerelem vagy hasonlók, mindössze megnéztem magamnak egy-két helyesebb egyedet, de nem éreztem irántuk semmi komolyabbnak nevezhetőt. Ha jól emlékszem, még Julio is felkeltette az érdeklődésemet egy pillanatra. Aztán, amikor elvesztettem apuékat, száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Már nem izgattak a fiúk, a harc és az edzés töltötte ki az egész életemet. Nem érdekeltek az érzelmeim, ha netalán mégis megtetszett valaki, elfojtottam magamban a dolgot, egyszerűen nem törődtem vele, és így előbb-utóbb elszakadtak a köztünk lévő gyengédebb szálak.

  Most azonban érzem, hogy mindez nem lesz ilyen egyszerű. Amíg Julio ilyen mániákusan érdeklődik irántam – miközben rendszeresen flörtöl Isabellel… - és Carlos ennyire kedvesen és aranyosan viselkedik, nem fogom tudni egykönnyen elterelni a gondolataimat. Pedig most fontosabb lenne, mint bármikor. A rohadt életbe, hiszen jó eséllyel semmit nem akarnak tőlem, mindössze kihasználni, aztán elvágni a torkomat! Ebből pedig köszönöm szépen, de nem kérek. Inkább meghagyom a játékszer szerepét Fionának meg Christinának!

- Hahó, Föld hívja Arabellát! – hadonászik Gabriel az arcom előtt.

- Mi? – rázom meg a fejem. – Bocs, azt hiszem, elkalandoztam… - motyogom zavartan, majd megajándékozom a halkan nevetgélő Juliót egy szúrós pillantással. – Miről maradtam le?

- Semmi különösről – von vállat a férfi. – Meggyőztem az Országtársadat, hogy akadjon le rólad, és hogy lehetőség szerint a spanyol kiscsajt is hagyja békén, ugyanis nem válna előnyére, ha esetleg nem sülne el jól a dolog, megnyerné a Viadalt, és Noah szétverné a cuki kis pofiját.

- Hagyjál már, mondtam, hogy ez baromság! – fortyog a fiú. – Noah bír engem, szerintem bennem bízik meg a legjobban a szövetségesek közül.

- Igazán? – vonom fel a szemöldököm gúnyosan. – Mesélj, miből vontad le ezt a zseniális következtetést?

- Abból, drága Ara, amihez neked semmi közöd!

- Basszus, ha még egyszer Arának mersz hívni…

- Na, mit csinálsz akkor? Ebből a vonzó arckifejezésből ítélve nagyon durva lesz… Talán még káromkodni is fogsz.

- Említettem már, hogy mennyire irritál a fejed?

- Persze, de hidd el, nem nagyon érdekel. Köztudott, hogy béna az ízlésed.

- Ezt nem hiszem el! Hogy tudod még ezt is rám fogni? Ó, persze, hiszen te tökéletes vagy, nincs olyan, hogy te hibáztál! – üvöltök rá egy szúrós pillantás kíséretében.

- Mi lenne, ha befognátok, és elmennétek edzeni? – vet véget a vitának a társaság egyetlen épelméjű embere, vagyis Gabriel. – A spanyolok már biztos lent vannak.

  Mit ne mondjak, kezdem már unni, hogy a mentorunk folyton Isabellel és Carlosszal nyaggat minket. Bár, ha úgy vesszük, sikeresnek bizonyul a taktikája. Julio ugyanis a „bűvös szó” említésére abbahagyja a rinyálást, egy szempillantás alatt betolja a reggelijét, és öt perc múlva már edzős ruhában várakozik az ajtóban. Fekete haja makulátlanul simul a homlokára, a szemei is kipihentnek tűnnek, száján kiismerhetetlen, mégis csábító mosoly terül el. Csak ámulok és bámulok az értelmezhetetlen gyorsaságán. Azon morfondírozom, normálisnak nevezhető-e, hogy egyetlen szó ennyire felpörgette. Gyors átgondolás után arra jutok, hogy sajnos igen, elvégre Julióról beszélünk. Feltápászkodom a székemről, majd komótosan a fiúhoz lépdelek.

- Megint elbénáztad a kávéivást – közli tényszerűen.

  Egy másodperc erejéig teljesen zavarba jövök, lövésem sincs, mit kellene tennem. Egyáltalán, hogy érti ezt az egészet? Megint le akar smárolni, vagy mi? Egy enyhén idegbeteg pillantást vetek rá, mire nemes egyszerűséggel kiröhög, aztán közli, hogy csak szívatott. Hm, említettem már, mennyire páratlan humorral áldotta meg a sors? Kár, hogy az egyik beszólása sem vicces…

  Persze az unott szemforgatásom nem dönti le az önbizalmát, így hát inkább hagyom is az egész procedúrát. Ahhoz képest, hogy a legfelső emeleten lakunk, egész gyorsan leérünk a földszintre. A lift pont a kiképző központ előtt tesz le minket. 

  Az edzőterembe lépvén elsőként Isabelt pillantom meg, aki éppen a késeknél gyakorol. Mindig is lenyűgözött a lány tehetsége, amit most is remekül bemutat a bámészkodóknak. Úgy dobálja a késeket, mint egy igazi profi, szinte az összes fegyver eltalálja a bábút. Mikor észrevesz minket, mosolyogva biccent egyet, majd folytatja a gyakorlást. Julio már éppen megindulna felé, ám ekkor egy közel sem mindennapi dolog eltereli a figyelmét, mint ahogy az enyémet is.

  Az íjaknál ácsorog, éppen lőni készül. Tekintetét egyenesen a céltáblára szegezi. Gyorsan, mindenféle kínlódás nélkül ereszti el a nyílvesszőt, ami halkan, mégis tökéletesen fúródik az áldozata hasába. Ő magabiztosan elvigyorodik, majd megfordul. Hosszú szempillái által keresztezett íriszét – mely most éppen zöld színben pompázik – egyenesen az én sötétbarna, kissé szégyenlős tekintetembe fúrja, szája sarkában nyugodt mosoly jelenik meg.

- Azt a rohadt, ez miért nem nekem jutott eszembe? – morog mellettem Julio. – Nem értem… Már az első nap említette a dolgot, de azt hittem, csak viccel, és nem meri megtenni. Jaj már, miért öltöztem fel tegnap?

  Figyelmen kívül hagyva az Országtársam nyafogását, továbbra is Carlos Contreras meztelen felsőtestét bámulom. Nem értem, mi ösztönözte arra a srácot, hogy mindössze egy szál alsónadrágban vágjon neki az edzésnek, de az biztos, hogy élete eddigi legjobb döntése volt! Már az Aratás visszanézése alatt is látszott, hogy nem kifejezetten gyenge a fiú, sőt… De így, hogy semmit sem bíz a képzeletre, még lélegzetelállítóbb látványt nyújt! Olyannyira, hogy a lábaim automatikusan, az akaratomon kívül kezdenek mozogni, egészen addig, amíg el nem jutok a segítségükkel a szívdöglesztő spanyol elé. Most nyílik csak igazán lehetőségem arra, hogy jó alaposan megcsodáljam a testét: a széles vállait, az izmos mellkasát, a kockákat a hasán, a puha, napbarnított bőrét… Hm, van egy megérzésem, miszerint nem fog sokáig tartani ez a „nem álmodozom egyik srácról sem” – projekt.

- Mizu, Arabella? – kérdezi úgy, mintha egy teljesen átlagos és hétköznapi szituációba csöppentünk volna bele. Persze engem nem olyan könnyű átverni, látom a szemén, hogy mennyire izgatja a reakcióm. Így hát úgy döntök, nem árulom el neki, mennyire odáig vagyok érte. Egyébként, mennyire is? Á, nem vészes, csak szívem szerint itt helyben leteperném…

- Nem rossz, Carlos, nem rossz… - Kissé oldalra hajtom a fejem, mintha csak keresném a megfelelő szavakat. Azonban én már tudom, hogy mit fogok mondani. – Kicsit túlöltöztél, de nem gond, tudod, hogy bírlak, tehát ezt az apró baklövést nagylelkűen elnézem neked.

- Kösz, kedves vagy! – nevet fel, mire az én számon is egy hatalmas mosoly terül el. – Bár, ha őszinte akarok lenni… - túr bele sötétbarna hajába. – Mostanában azt látom rajtad, hogy meleged van, de valami eszméletlenül. Érted, túl sok ruhát hordasz. Pláne a megnyitón, na, azt nem értem, hogy nem sültél szét…

- Ne is mondd! – fintorodom el. – Nem szeretnék arról beszélni… A stylistom a világ legnagyobb rohadéka! Az egyik legnagyobb – teszem hozzá gyorsan.

- Nekem bejön az ízlése! – kacsint rám Carlos cinkosan.

  A megjegyzéstől újra zavarba jövök, és a copfomat kezdem igazgatni. Annyira idióta helyzetbe keveredtem! Jól tudom, hogy semmi értelme flörtölnöm a fiúval, hiszen egyszer úgyis meg kell majd, hogy öljem. Ezzel szemben áll, hogy igazságtalanul jól néz ki, és ha még azt is hozzávesszük, hogy meglepően kedves, és még a humora is egész jó… Nos, igen, ilyenkor merül fel bennem a kérdés, hogy mégis mi a fenét csináljak. Ha elszalasztom a fiút, és hagyom, hogy más lányok csorgassák rajta a nyálukat, egész edzés alatt idegeskedni fogok, és megutálom a fél mezőnyt, viszont legalább nem fog fájdalmat okozni, amikor megpillantom Carlos helyes arcképét az égbolton… Legalábbis, remélem. Viszont, ha itt maradok vele, és folytatom a tegnap este megkezdett beszélgetést, lehet, hogy a végén annyira megkedvelem a srácot, hogy akár még belé is szeretek. Az pedig nem történhet meg, teljességgel kizárt, hogy lángra lobbanjon a szívem valaki iránt, akivel semmi esélye a kapcsolatunknak!

- Ezek szerint meglehetősen eltérően vélekedünk bizonyos dolgokról, Carlos – A szavakat lassan, tagoltan ejtem ki, ez segít abban, hogy pontosan átgondolhassam, mire is vágyom igazán.

- Ez nem okoz gondot. – von vállat lazán. – Amúgy nincs kedved beszállni? – bök a nyilak felé.

- Nem-nem, köszi, már megjártam ezt az állomást, és Gabriel megkért, hogy minél több helyen forduljak meg, tudod, hogy több fegyverhez értsek, meg minden… - magyarázom.

- Ó… Oké! – biggyeszti le a száját kissé csalódottan. – Azért ha kedved támad egy jó kis közös edzéshez, szólj nyugodtan!

- Mindenképpen – bólintok mosolyogva. – Megígérem, hogy ha esetleg egyedül érezném magam, te leszel az első, aki eszembe jut!

  Már éppen készülnék elhagyni a helyszínt, amikor a fiú váratlanul megragadja a karom, és közelebb húz magához. Nem tudok igazán mit kezdeni a kialakult helyzettel, így hát jobb híján hagyom, hogy azt tegyen, amit akar.

- Na, azért te sem gondoltad komolyan, hogy búcsú nélkül leléphetsz! – kacsint rám egy édes mosoly kíséretében. – Mi az, már egy ölelést sem kapok?

- Dehogynem! – sóhajtok fel fáradtan, majd jó erősen megszorongatom.

  Hallom, ahogy elégedetten felsóhajt, és a derekam köré fonja izmos karjait. Nem kifejezetten rossz érzés így állni, kettesben, a terem közepén, de valamiért mégsem érzem azt, hogy akár az idők végezetéig is képes lennék Carlos karjaiba kapaszkodni. Persze, semmi bajom a kialakult helyzettel, sőt még élvezem is a magam módján, hogy a mezőny egyik legsármosabb embere ölelget, de valami mintha hiányozna ebből az idilli képből. 
  Úgy döntök, nem éri meg firtatni a kérdést, így hát a gondolataim elterelése végett finoman eltolom magamtól a spanyolt, egy dögösnek szánt szempilla-rebegtetés kíséretében elbúcsúzom tőle, majd az ökölvívók állomása felé veszem az irányt. Időközben a többiek is kezdenek szállingózni, öt perc múlva már a mezőny nagy része a teremben tolong. Az általam kiválasztott állomás nem bizonyul különösen népszerűnek, mindössze hat ember gyűlt össze, hogy megmérettesse az erejét. Az edző súlycsoportok szerint párokba oszt minket, azt állítja, így könnyebb lesz ráhangolódni a harc ízére. Engem az egyiptomi lány mellé állít, amit mondjuk nem tartok túl igazságos döntésnek, tekintve, hogy a csaj csont és bőr, látszik rajta, hogy még nem sokat evett életében, de hát, ki vagyok én, hogy eldöntsem? Minket leszámítva még a német fiú, a szerb lány, és a két amerikai választotta ezt a helyszínt a tanulásra. Először a két fiú méri össze az ügyességét. Ádáz dulakodás kezdődik kettejük között, rettentően szoros a harc, melyből végül Fiona Országtársa kerül ki győztesként. Az edzés vezetője gratulál neki, de korántsem akkora lelkesedéssel, mint két nappal ezelőtt Korea Kiválasztottjának. A fiúkat a másik páros követi. Ez még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kemény küzdelemnek. Mindkét csajról üvölt, hogy félnek hozzáérni a másikhoz, rettegnek, hogy kárt tesznek valamiben, és emiatt megbüntetik őket az Arénában. Nyilvánvalóan még nem jutott el a csöppnyi kis agyukig, hogy bizony ettől a szánalmas bambulástól és tipegéstől nem fog egykönnyen meglágyulni az ellenfeleik szíve, gondolkodás nélkül eltörik a nyakukat. Vagy negyed órán át kell figyelnem a szenvedésüket, mire az edző elküldi őket a küzdőtérről, és felszólít minket az egyiptomi lánnyal, hogy mutassuk be, mit tudunk.

  Természetesen tisztában vagyok a ténnyel, miszerint könnyebb ellenfelet még csak álmodni se tudnék magamnak. A csaj felé fordulok, pillantásomat mélyen az övébe fúrom. Amint észreveszem, milyen szerencsétlenül és félénken tekint vissza rám tágra nyílt, vizenyős szemeivel, kedvem lenne ráüvölteni, hogy szedje már össze magát, nem azért jöttem ide, hogy nézzük egymást, küzdeni akarok! Sajnos mindezt nem tehetem meg, tartani kell magam a karakteremhez… Amit mellesleg nem is olyan egyszerű eljátszani, mint gondoltam, de sebaj, majd csak megoldom valahogy!

  A nő int, hogy kezdhetjük, én pedig rögvest akcióba lendülök. Szegény lány felé rohanok, és azonnal rávetem magam. Megpróbálom lenyomni a földre, ugyanis ezt a versenyszámot köztudottan az nyeri, aki tovább képes fent tartani a fejét. Jobban belegondolva ez a Viadalon is így működik: ha egyszer már letaszítottak a talajra, már csak a szerencsén múlik, megkínoz-e a támadód, vagy egyetlen gyors, ám fájdalmas mozdulattal kíván véget vetni földi szenvedéseidnek. Viszont az ellenfelem egy jó pontot szerez nálam azzal, hogy nem adja olyan könnyen a bőrét, a tőle telhető leghősiesebb módon próbálkozik. Mondjuk, ez annyit tesz, hogy idegbeteg módjára rángatózik, azt hiszem, így próbálja fent tartani a kobakját. Mondjuk, ennek csak örülni tudok, így legalább élvezem egy kicsit az összecsapást.

  Amint így viaskodok, hirtelen egy röhögcsélő hang üti meg a fülemet, ami a világ leidegesítőbb emberétől származik. Gyorsan elfordítom a fejemet a kétségbeesetten vinnyogó lányról, hogy szemügyre vegyem, mit művel már megint az olasz ribi. Amint megpillantom, az összes vér a fejembe száll. Beletelik néhány másodpercbe, mire felfogom, mi is történik a kardoknál. Christina ugyanis éppen ott illegeti magát, méghozzá Carlos és Julio társaságában. Összeszűkült szemekkel figyelem, ahogy csábos pillantásokat küld a spanyol felé, sőt egyszer még az Országtársamra is ránevet. Láthatólag fantasztikusan szórakoznak. Bár nem beszélgetnek túl sokat, csak harcot imitálnak, mégis egy maró, hasogató valami kezdi szorítani a szívemet, amint arra gondolok, hogy milyen szívesen lennék Christina helyében. Vad késztetést érzek arra, hogy ellökjem magamtól az afrikai kiscsajt, és beolvassak annak a libának. Úgy megmondanám neki a magamét, miszerint sokkal jobban tenné, ha nem vihogna ilyen feltűnően, ugyanis ez édeskevés ahhoz, hogy a fiúk belezúgjanak! Elmondhatatlanul idegesítő ez a csaj… Ahogy boldogan felkiált, hogy már szerzett tíz pontot – na, az már teljesítmény! Pf. – ahogy fényezi magát, és az, ahogy Carlosra néz… Mintha még azt az egyetlen darab textilt is le akarná tépni róla! Jézusom, csak egyszer fussak össze ezzel az ostoba, magakellető libával az Arénában! Na, abban nem lesz sok köszönet, arra mérget vehet!

  A gondolatmenetemből egy tompa puffanás ráz fel. Érzem, ahogy a kemény fájdalom belehasít a koponyámba, majd lassan, de folyamatosan végigfut az egész testemen. Nem bírok megszólalni, egy másodperc erejéig fel sem fogom igazán, mi történt velem. Nehézkesen kinyitom a szemeimet, hosszú szempilláim alól kérdőn nézek a mellettem térdelő Kiválasztottra.

- Remek! – harsogja ez edző. – Igaz, nem volt annyira izgalmas és fordulatos, mint a srácoké, de azért a másik párosnál jobban teljesítettetek. Jól vagy? – hajol le hozzám aggódva.

- Öhm, én, izé… - dadogom zavartan.

- Hé! – teszi a vállamra a kezét biztatóan. – Ne aggódj, ez csak az edzés! Még van hova fejlődnöd, bár… - Kissé halkabbra veszi a hangját, gondolom, mert fél, hogy a többiek olyan információkhoz jutnak, amihez semmi közük. – Már több évtizede űzöm ezt a szakmát, felismerem, ki tehetséges, és ki nem. Benned van erő és szenvedély, ami az ellenfeledből hiányzott. Ha máskor kellőképpen koncentrálsz ahhoz, hogy ne vonja el a figyelmedet egy jól fésült izompacsirta, nyert ügyed van!

  A nő kedélyesen hátba vereget, majd kedvesen üdvözli a többi jelentkezőt. A  Kiválasztottak lenéző pillantásaival mit sem törődve felpattanok, és a kardozó csapat felé veszem az irányt. Bevallom, tényleg elég feltűnően bámulhattam őket, ha ez még az edzőnek is szemet szúrt… Kár, hogy ez nem vet rám túl jó fényt, bár még mindig szimpatikusabb a viselkedésem, mint a kis olaszé, aki a jelek szerint egyszerre flörtöl két sráccal, méghozzá a mezőny legszemrevalóbb tagjaival. A legjobb az egészben, hogy Carlos mintha még élvezné is a lány társaságát. Meglepő módon nem veszem észre, hogy Julio is heves érdeklődést mutatna iránta, amin igazság szerint kicsit meg is lepődöm, ám azonnal megfeledkezem az ügyről, amint eszembe jut, amit Carlos mondott még a kiképzés elején. Azt merte állítani, hogy bármikor odamehetek hozzá, amikor csak kedvem tartja, vagy unatkozom. Mindez úgy hangzott, mintha rettentően sajnálta volna, hogy otthagyom, és semmi másra sem vágyik, mintsem hogy újra beszélgessünk. Erre fel, mit csinál? Ott hetyeg azzal az idiótával, egy gyors pillantásra sem méltatva engem! Gondolom, ebben Christinának is vastagon benne van a keze. Ó, hát persze, hogy benne van, mint ahogy minden béna kavarásban! Simán kinézem belőle, hogy miután felszabadult a pálya, rögvest rávetette magát Carlosra, akárcsak egy tapadós kis pióca, és telebeszélte a fejét mindenféle hülyeséggel. Ha azt hiszi, hogy ennyivel le lehet pattintani, hát nagyon téved! Nem vagyok olyan gyenge, mint ahogy az első ránézésre tűnik! Igenis harcolni fogok a fiúért, és beégetem Christinát, még ha beledöglök is!

  Amint megérkezek a kardforgatókhoz, menten elcsendesülnek, a fegyvereiket békésen leeresztik maguk mellé. Az olasz lányról üvölt, hogy majd felrobban dühében, annyira idegesíti a felbukkanásom. Juliót és Carlost nem nagyon hatja meg, hogy csatlakozni kívánok hozzájuk, de azért egy-egy szívdöglesztő mosolyt bezsebelek tőlük. Nem halogatom sokáig, azonnal akcióba lendülök.

- Helló, srácok! - küldök egy vonzó mosolyt a fiúk felé. Christinát még egy pillantásra se méltatom, ami jó eséllyel még az eddiginél is jobban felhúzza az agyát. - Nem lenne gond, ha beállnék hozzatok edzeni? Gyakorolnom kell, sokat...

- Helló, Ara! Egyedül nem tudsz gyakorolni? – Az olasz gúnyosan felhúzza a szemöldökét, úgy méregeti minden egyes mozdulatomat.

  Mit ne mondjak, eléggé ledöbbenek az idióta becenevem hallatán. Oké, azt már valamelyest megszoktam, hogy Julio így hív, sőt el is nézem neki, de az, hogy ez a hülye tyúk is rákezdett, már több a soknál! Viszont valószínűleg jól haladok, ha ennyire zavarja a jelenlétem. Már csak pár lépés, néhány perc választja el attól, hogy átalakuljon egy dühöngő őrültté, akit aztán messziről elkerülnek a Carlos típusú fiúk. Ez pedig hatalmas élményt jelent majd számomra, csak győzzem kivárni a végét!

- Társaságban jobb! - villantok egy erőltetett mosolyt. - Vagy talán zavarok? - teszem hozzá ártatlan szemekkel.

- Ó, dehogy! A te társaságodat mindig örömmel fogadom! – piszkálódik vigyorogva.

- Ezt örömmel hallom, Cri! - mondom lenézően. - Kár, hogy az érzés nem kölcsönös!

- Te tényleg nem érezted az iróniát? – Az olasz úgy bámul rám, mintha fogyatékos lennék. Ezzel rendesen felhúzza az agyamat, ugyanis köztudottan rühellem, ha leminősítik a képességeimet, pláne, ha egy olyan illető teszi mindezt, akinek a tudása a kislábujjamig sem ér fel.

- Azta'! - A szám elé kapom a kezem, mintha hatalmas csodálkozást váltana ki belőlem a megjegyzés. - Te tudod, hogy az mit jelent? Okosabb vagy, mint hittem. A végén meg kiderül, hogy számolni is tudsz!

- Most igazán a lelkembe tiportál ezzel a megalázó beszólással!

  Christina drámaian a szívére szorítja a kezét, mintha valóban erős fizikai fájdalmat okoznának neki a szavaim. Miközben zseniálisnak távolról sem nevezhető színészi tehetségét fitogtatja, a szemem sarkából Carlosékra sandítok. Láthatólag nincs ínyükre egy újabb botrány, ám nem is szeretnének nagyon belebonyolódni az ügybe, így hát jobb híján a padló mintáit és a cipőjüket kezdik tanulmányozni. Pontosabban, csak Julio, mert Carlos még cipőt sem húzott. Na, marha jó, ennél azért többet vártam tőlük! Ahelyett, hogy megpróbálnának megfékezni minket, vagy közbeszólnának, itt állnak, mint két életképtelen hülyegyerek, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal! Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy az egész mezőnyből én vagyok az egyetlen normális. Na, jó, még Isabelt is ide sorolnám, de hogy a többieknek mi termelődött az agya helyén, azt inkább nem szeretném megtudni.

- Hidd el drágám, nem ismersz meg eléggé! Mellesleg, te mihez értesz? Azonkívül, hogy minden pasira ráhajts, aki szembe jön veled? – folytatódik a szitkozódás.

- Jaj, de vicceske itt ma valaki! – mormogok lenézően. - Miből szűrted le ezt a zseniális következtetést? Talán abból, hogy Carlos engem megölelt, de téged nem? Bocs, a féltékenység néha igazan fájdalmas tud lenni.

  Hamarosan eljön a pillanat, amikor Christina Angell, Olaszország „bátor és rettenthetetlen” Kiválasztottja kikel magából, olyannyira eldurran az agya, hogy szitkozódva, őrjöngve üvöltözik, akárcsak egy eszelős. Persze ettől Carlos rögtön kiábrándul majd belőle. Minden egyes percét ki akarom élvezni a csaj dührohamának! Alig várom, hogy belekezdjen.

- Igazán büszke lehetsz magadra! Ha már le is smárol, felvágom az ereimet! - mondja gúnyosan, majd úgy tesz, mintha elgondolkozna valamiről. - Bár azt hiszem, ez sose fog bekövetkezni… Hamarabb fog megcsókolni egy patkányt, minthogy hozzád érjen.

- Engem ebből hagyhatok ki! - teszi fel a kezet Carlos védekezően.

- Ja, egyetértek, engem is - csatlakozik Julio is.

- Ember, rád senki se kíváncsi! - mordulok rá idegesen az Országtársamra, majd visszafordulok Christinához. - Mielőtt annyira elájulnál magadtól, közlöm, hogy az összes próbálkozásod egyszerűen röhejes. Azért sértegetsz, mert így akarod leplezni a féltékenységedet!

- Istenem, szállj már le erről a féltékenykedős témáról! Az egyetlen, aki itt féltékeny, az maximum te vagy!

- Ó, igen? - vonom fel a szemöldökömet. - Ugyan, kire? Rád? - röhögök fel lenézően. - Szivi, akkor sem lennek olyan idegesítő és beképzelt, min te, ha az életem múlna rajta!

- Hát persze... Mert te egy ártatlan lélek vagy, mi? Mégis ki jött ide, és kezdett el beszólogatni nekem?!  - A tekintete csak úgy szikrázik, ahogy kiejti ezeket a szavakat . -  Hát te, szivi!

- Én edzeni akartam - teszem fel a kezem hárítóan. - Az, hogy te meg ezen is kiakadsz, mert egy hisztis liba vagy, egy dolog.

- Már megint csak magadat véded!- vigyorodik el gúnyosan. - Ne mondd, hogy Isabellel vagy Francescóval nem tudtál volna "edzeni”… Nem, neked pont hozzánk kellett jönnöd!

- Jézusom, akadjál már le rólam! - fakadok ki. - Basszus, hagyjál már végre békén, és folytassuk az edzést! Na, valaki? - fordulok gyorsan a fiúkhoz. Ők persze, mint ha meg se hallanák, kínosan néznek hol egymásra, hol a földre.

- Mi szívesen folytatnánk az edzést, ha végre elmennél! – civakodik tovább az olasz.

- Csak hogy itt vagyok, szívem! Ha annyira zavarok, menj el te! – vágok vissza reflexből.

- Te hallod, amit mondasz?! Ide pofátlankodsz, aztán még neked áll feljebb? Hűtsd már le magad! – kiált rám, majd legnagyobb meglepetésemre nemes egyszerűséggel arrébb lök.

- Ó, szóval azt hiszed, hogy engem csak úgy ellökhetsz! – üvöltöm, ezzel kiesve a szerepemből. Most azonban nem nagyon tud érdekelni az aprócska baklövés… - Azt ajánlom, édesem, minél előbb vegyél vissza a stílusodból, már ha nem akarod lándzsával a képedben végezni!

- Gyere csak, Ara! Ne csak a szád járjon! – felesel.

- Hát jó, te akartad, Cri! - vicsorgok a magas lányra, aztán teljes erőből behúzok neki egyet.

  Még jómagam is meglepődöm azon, amit tettem, mint ahogy az összes jelenlévő érdeklődve figyeli az eldurvult vitatkozás folytatását. A Kiválasztottak, az edzők, a Játékmesterek – mindenki minket bámul, páran izgatottan összesúgnak a hátunk mögött. A fiúknak is sikerül nagy sokára megmozdulni. Egy gyors pillantást vetnek, amivel azonnal megbeszélik, hogy itt bizony nagy szükség lesz rájuk, majd pár lépéssel közelebb jönnek hozzánk. Úgy tűnik, végre eljutott az agyukig, hogy nem kellene olyan szerencsétlenül ácsorogni, így hát ugrásra készen előrébb lépnek. Micsoda úriemberek! Pf!

  Christina pár másodperc erejéig tapogatja egykoron tökéletes vonalú orrát, melyből vízesés módjára omlik a lány vörös vére. Értetetlenül motyog valamit az orra alatt, majd váratlanul felpattan, leránt maga mellé, és eszelős módjára tépni kezdi a hajamat. Persze engem sem kell ám félteni, igazi amazon módjára püfölöm a fejét, és közben megpróbálom kivédeni a rám irányuló ütéseit. Mindkettőnket majd’ szétvet az ideg, ám ennek ellenére mégsem hagyjuk abba a verekedést, sőt csak még jobban erőre kapunk. Szívem szerint most rögtön átvágnám a torkát! Kár, hogy nem tehetem meg, máskülönben letartóztatnának, kizárnának a versenyből, vagy még rosszabb… Mindegy, azt hiszem, pár napot még kibírok! Addig is jól szétverem a csaj cuki kis pofiját! Kíváncsian várom Carlos reakcióját, amikor megpillantja a kis szerelme új profilját! Van egy olyan érzésem, hogy attól a perctől kezdve rémálmok fogják gyötörni szegénykémet.

  Éppen készülnék döntő csapást mérni ellenfelemre, mikor egyszeriben azt érzem, hogy valaki erősen megragadja a derekamat, majd egy könnyű mozdulattal lerángat a lányról. Természetesen nem hagynám magam ilyen könnyen, ha Christina jóakarója nem lenne ilyen eszméletlenül erős és határozott. Az illető ugyanis úgy szorítja a csípőmet, hogy valósággal félek, menten eltöri. Még mindig nem adom fel, üvöltözve rugdalózok és kalimpálok, nem túl nőies kifejezésekkel illetve Christinát, és az egész családfáját. Látom, hogy az olasz is ugyanezt teszi, a többi Kiválasztott pedig még izgatottabban kémleli az eseményeket. Egy pillanatra elkapom Isabel pillantását, aki értetlenül áll az eseményekhez. Fészkelődni kezdek, ki akarom tépni magam ennek a békemániás baromnak a szorításából, ám ez sajnos nem megy egykönnyen. Még mindig csak rángatózom, egy lépéssel sem jutok előrébb. Az edzőteremben lévő alakok egyre kisebbé, és kisebbé zsugorodnak, egyszer csak azon kapom magam, hogy nem is látom őket, mindössze a kiképző központ hatalmas, aranybevonatú ajtaja magaslik a láthatáron. Egy ajtó nyikkanását hallom, majd érzem, hogy a hideg csempének koccan a fejem. Nem ütöm meg magam, éppen, hogy hozzáérek a finom márványhoz. Idegesen megrázom a copfomból kiomlott tincseimet, és oldalra fordítom a fejem, hogy megtudjam, ki volt az a balfácán, aki elrángatott a többiektől a… Hova is hozott egyáltalán? Tüzetesen átvizsgálom a helyszínt. A helyiség egészen kicsi, falát hófehér csempe borítja, a talapzatán bíborvörös szőnyeg fut végig. Szemben legalább tíz, átlagos méretű tükör csillog kristálytisztán. Az egész szobát valami iszonyatosan undorító bazsalikomszag lengi körül.

  Az utolsó, amin megakad a tekintetem, az én drágaságos kis Országtársam, aki a történtek szerint jó poénnak tartja, ha berángathat valakit egy ilyen béna helyre. Még az eddiginél is jobban felmegy az agyvizem, ahogy megpillantom a dulakodás közben kipirult arcát, a zavartan villogó, éjfekete szemeit, melyekkel dühvel vegyes aggódással fürkészi minden egyes mozdulatomat, és sötét haját, mely a szokástól eltérően kócosan mered a levegőbe. Izmos karjait maga elé fonja, tökéletes vonalú szemöldökét kissé felvonja, de éppen csak annyira, hogy ne nézzen ki hülyén, fejét pedig kérdőn oldalra biccenti. Szinte az összes gondolatát ki lehet olvasni a tekintetéből: hogy mennyire nem érti ezt az egészet, hogy mennyire kiakadt rám, hogy mennyire unja már a Christinával való viszályunkat. Szóra nyitja a száját, ám mielőtt egy hangot is kinyöghetne, eszelős módjára üvöltözni kezdek vele. A fejéhez vágom, hogy mindig beleszól a dolgaimba, hogy mindent elront, még arra is megkérem, hogy végre-valahára szálljon már le rólam, mindezt persze egy jó adag szitokszóval megfűszerezve.

  Julio a falnak támasztja a fejét, úgy hallgatja az ordibálásomat. Látszólag halálra unja magát, egyszer még ásít is egyet a hatás kedvéért, amiért kedvem lenne képen törölni. Mikor végzek a monológommal, unottan felsóhajt, majd komolyan rám szegezi vadítóan ébenfekete pillantását.

- Befejezted? – kérdezi. A hangja mintha pár oktávval keményebben csengene az átlagosnál.

- Igen, azt hiszem – túrok bele zavartan a hajamba, melynek köszönhetően szétjön az egész frizurám. Halkan elkáromkodom magam, aztán egy gyors mozdulattal kiszabadítom átizzadt tincseimet a hajgumi fogságából.

  Julio letelepszik a szőnyegre, int a szemével, hogy én is tegyek így. Bár még mindig fogalmam sincs, hol vagyunk, és mi ez az egész, mégis követem a példáját. A térdemet a mellkasomhoz húzom, az államat pedig a lábamra támasztom. Egy várakozó pillantást küldök a fiú felé, aki végre belefog a mondandójába.

- Csak hogy tudd, hét és fél percen keresztül üvöltöztél velem – bök a falon csüngő, ezüstös óra felé. – Ez rekord. Már rengeteg lány küldött el melegebb éghajlatra, de még senki sem bírta ennyi ideig. Ráadásul, ha azt is hozzáveszem, hogy mindezt levegővétel nélkül tetted… Hát, Ara, te aztán nem vagy semmi!

- Ezt bóknak veszem! – húzom gúnyos mosolyra a számat.

- Felőlem! – von vállat, amolyan „Engem aztán nem érdekel!”- stílusban. – Figyelj, beszélnünk kellene pár dologról… Amik fontosak, nagyon. Legfőképp rólad, meg a folyamatos balhéidról. Mert  elárulom, drága Ara, hogy az, amit az elmúlt percekben levágtál, még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető normálisnak.

- Megkérdezhetem, hogy mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok? – csattanok fel indulatosan. Még fel is ugranék, ha ez a paraszt nem rántana vissza egy határozott mozdulattal maga mellé. – Nem mindegy neked, hogy kivel balhézok össze? Miért érdekel ennyire az életem, ha?

- Azért, mert nem akarom, hogy bajba kerülj. Nézd, egy fokkal jobban ismerem Christinát, mint te. Igaz, hogy a csaj kívülről egy hisztis libának tűnik, de annál sokkal több, nekem elhiheted. Megfigyeltem, hogy nagyon ügyesen lő, és más fegyverekhez is ért valamicskét. Ha magadra haragítod, az olyan, mintha aláírtad volna a halálos ítéletedet!

- Hú, most aztán megijedtem! – fintorodom el cinikusan. Na, ja, majd pont a kis Guseppétől fogok félni! Igen, valószínűleg egy csiszolatlan gyémánt, hát hogyne… Kár, hogy eddig mindössze a pasizásban fitogtatta a tehetségét.

- Jó, ha akarod, nézd le, majd Gabriel megmondja a tutit! – forgatja a szemét unottan. – Nem is ez a fő oka annak, amiért ide hoztalak…

- Pedig már azt hittem, lecseréled Isabelt Christinára! – fújtatok.

- Mi? – Jaj, annyira szeretem Fuarez hirtelen jött, értelmes megállapításait. Ez a csodás kifejezés is arra utal, hogy szegénykét bizony enyhén lassú felfogással áldotta meg a sors. – Hallod, akadj már le a magánéletemről! Meg úgy alapból, fogd be, és hagyd, hogy elmondjam, amit szeretnék.

  Egy megadó bólintásnál sajnos nem futja többre az erőmből. Az igazat megvallva semmi kedvem Julióval bájcsevegni, de azért hagyom neki, hadd jártassa a száját, hátha még valami értelmeset is mond. A fiú egy hálás pillantást küld felém, aztán belekezd a monológjába.

- Az a helyzet, hogy abszolút nem tudsz figyelni az érzelmeidre. Az összes gondolatod az arcodra van írva, mindenki tudja, aki egy kicsit is figyel rád, hogy mennyire utálod Christinát, hogy mennyire megveted Hayest, vagy éppen, hogy legszívesebben letepernéd Carlost. Mondjuk, ez másokról is elmondható, szinte alig van pár ember a mezőnyben, akire ez nem igaz, és remekül elrejti az érzéseit a világ elöl. Ez pedig óriási előnyt jelent számukra. Ha úgy hozza a sors, szemrebbenés nélkül kihasználják az érzéseiteket az Arénában, sőt a Játékmesterek is szívesebben szadizzák a labilis idegállapotú Kiválasztottakat. Mellesleg, tudom, hogy rohadtul nem érdekel a véleményem, de azért elárulom neked, hogy senkinél sem fogsz bevágódni azzal, ha bevered valaki orrát, Carlosnál meg végképp nem. Nagyjából ismerem a srácot, a múltkor egész jól elbeszélgettünk, és azt mondta, hogy ki nem állhatja, ha két lány miatta esik egymásnak. Persze, ezt meg lehet érteni, ezzel az összes fiú így van. Most komolyan, Ara – Az államat kissé megemeli, hogy az íriszét az enyémbe fúrhassa. – Te mit szólnál, ha két srác összeverekedne miattad? Oké, persze, jót tenne az egódnak, meg minden, de mit gondolnál? Hát megmondom én: azt, hogy ezek ketten idióta, agresszív állatok, amiért csak így tudják lerendezni a problémáikat! Na, most valami hasonló járhat Carlos fejében is…

  A fejemet ólomsúlyúnak érzem, a szemeim kis híján leragadnak a fáradtságtól és a döbbenettől. Oké, aláírom, Julio nem tartozik a kedvenceim közé, de most kivételesen minden egyes szava ostorcsapásként ér. A rohadt életbe, tényleg mindent elcsesztem, amit csak lehetett! Nem elég, hogy felhívtam magamra a Kiválasztottak és a Játékmesterek figyelmét, még végérvényesen magamra haragítottam a mezőny egyik legerősebb versenyzőjét is! Az még csak hab a tortán, hogy valószínűleg Carlos is zakkantnak néz… Még az sem nyújt vigaszt, hogy talán Christináról is hasonlóképpen vélekedik. Most döbbenek csak rá igazán, hogy egy fikarcnyit sem sikerült tartanom magam a gondosan kitalált tervemhez, mely szerint eljátszom a kedves jókislányt, aki két szót sem szól a kiképzés alatt, majd az Arénában átváltozik egy valóságos gyilkológéppé. Itt már nem segíthet semmi, biztosra veszem, hogy a Játékmesterek kiszemeltek maguknak, Christina fogcsikorgatva elmélkedik a meggyilkolásomról, az összes Kiválasztott elmebetegnek tart, Carlos pedig még ha korábban érzett is irántam valamit, most aztán végleg kiábrándult belőlem. Beletelik néhány percbe, mire eljut a tudatomig, hogy ha Julio engem próbál észhez téríteni, Carlos bizonyára Christinát vigasztalja. Ettől a gondolattal azon nyomban ökölbe szorul a kezem. Nem rájuk vagyok dühös, sőt még csak nem is Julióra, sokkal inkább magamra, amiért hagytam magam belerángatni ebbe az őrültségbe.

  Bár, ha jobban belegondolok, talán jobb lesz így. Christina csak szeressen bele a cukipofa kis Carloskába, aztán majd sírjon, amikor a srác egy másik lánnyal enyeleg, majd szemrebbenés nélkül kést állít a ronda fejébe! Én nem hagyom, hogy ilyen könnyen letegyenek láb alól! Nem engedhetem meg ezeknek a rohadékoknak, hogy úgy rángassanak, mint egy jelentéktelen marionett-bábut! Én igenis harcolni fogok, és ha törik, ha szakad, megnyerem a Viadalt! Ebben pedig még egy csodaszép szemű spanyol vonzó felsőteste sem állíthat meg!

- Szóval Carlos megutált? – mormogom közömbös hanglejtéssel. – Oda ne rohanjak! Remélem, Christina majd megvigasztalja!

- Hagyjad már őket! – int le Julio. – Ja, és ha elfogadsz még egy tanácsot… Hagyd békén a srácot. Nem az a típus, aki egy csapásra beleszeret valakibe, azt meg pláne ne várd el tőle, hogy pont te leszel az. Ne vágj már ilyen fejet, ezt nem én találtam ki, ő mondta! Na, köszönöm. Szóval, nem szeretnék bizalmas információkat kiadni, de…

- De mi? – faggatom izgatottan. Bár magamnak sem könnyű bevallani, mégis fúrja az oldalamat a kíváncsiság a spanyol szépfiú szerelmi életével kapcsolatban.

- Tetszik neki pár ember, bár már nagyjából tudja, hogy kire akar ráhajtani, úgy igazán. És sajnos, vagy szerencsére, de nem te vagy az. Bocs.

  Igaz, kicsit elszontyolít a hír, mégsem török össze miatta. Ez az Országok Viadala! – emlékeztetem magamat. – Vagy megnyered, vagy belehalsz, nincs más opció!
  Ha szerencsém van, és az élet kivételesen nem akar kiszúrni velem, ez a jelentős információ még nem jutott el Cri csöppnyi agyáig, és a lány gondolkodás nélkül belesétál majd Carlos csapdájába. Mert biztos, hogy van csapda, egyszerűen lehetetlen, hogy egy olyan fiú, mint Carlos komolyan belezúgjon valakibe! Julio is csak azt mondta, hogy a csaj tetszik neki, de nem azt, hogy szerelmes belé.

  A két fogalom között ugyanis óriási különbség van.

- Semmi gond! – A kiabálástól kicserepesedett ajkaimat halvány mosolyra húzom. Ez észrevehetően eléggé letaglózza az Országtársamat, bár ez valamilyen szinten érthető is. Rádöbbenek, hogy az elmúlt napokban nem sok őszinte mosolyt kapott tőle, amitől kissé kellemetlenül érzem magam.

- Akkor jó! – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Viszont lenne még valami…

- Igen, miről van szó? – kérdezem kíváncsian.

  A fiú nagy levegőt vesz, éjfekete szemeit végig az arcomon tartja, óvatosan fürkészve minden egyes arcrándulásomat. Tapasztalataim szerint, amikor ilyesfajta módon viselkednek az emberek, nem teljesen biztosak a dolgukban, vagy netán félnek a negatív választól, az elutasítástól. Mondjuk, az már nem olyan biztos, hogy ez Julióra is igaz, ugyanis a fiút közel sem a szerénysége miatt szeretik annyian…

-Jó, de ne röhögj ki! – mondja végül. – Szóval, az a helyzet, hogy figyeltelek benneteket Christinával, meg a többi Kiválasztottat is. Nem tudom, mennyire esett le, de a legtöbben nem igazán akarnak szövetséget kötni. Szinte csak a mi ötösünk állt össze. – Amint meglátja a gyilkos pillantásomat, megpróbálja elterelni a témát.  – És ez nem véletlen. Közülünk, engem leszámítva, mindenkinek benne van a szövetségben az Országtársa, és még ha nem is akkora nagy haverok, valamilyen szinten bírják egymást…

- Nem térnél a lényegre? – csattanok fel hirtelen. Oké, persze, tudom, Julio imádja feleslegesen jártatni a száját, de azért néha gondolhatna mások idegállapotára is!

- Szeretném, ha jóba lennénk. – böki ki végre.

  A furcsa kérés először meglepődést vált ki belőlem, olyannyira, hogy a szemöldökömet a fejem tetejéig húzom, kicsin múlik, hogy nem tűnik el a tépett hajzuhatagomban. Ezt most komolyan gondolja? Jézusom, ki az az idióta, aki odamegy a másikhoz, és megkéri, hogy legyenek jóban?

- Na, látom, lesokkoltalak! – húzza gunyoros mosolyra a száját a fiú. – De nyugi, meg tudom magyarázni!

- Te mit nem? – mormogom unottan az orrom alatt.

  Úgy tűnik, Julio nem vette zokon a megjegyzésemet, így hát szemrebbenés nélkül osztja meg velem az elméletét. Azt állítja, sokkal jobb esélyekkel vágunk neki az Arénának, ha kiállunk egymás mellett, és legalább egymást nem szívatjuk folyton. Elvégre, arra ott vannak a többiek, akik majd meg akarnak ölni minket. Hosszasan bizonygatja, hogy így mindkettőnknek jobb lesz, majd a végén, csak hogy ne veszítse el a hülye imidzsét a szememben, még azt is hozzáteszi, hogy amúgy is vétek lenne ilyen dögös lánnyal ennyit üvöltözni. Utóbbit egy laza szemforgatással le is reagálom.

  Aztán lassan átgondolom a hallottakat. Az első kételkedések után bizony belátom, hogy Juliónak igaza van. Hiszen mégsem vághatok neki úgy az Arénának, hogy az egész mezőny a halálomra pályázik! Jó, az talán túlzás, hogy az összes Kiválasztott szívesen látná az arcképemet az égbolton, de mi tagadás, akad pár jelentkező, aki meg akar ölni, vagy legalábbis eddig nem zártak különösen a szívükbe. Ott van mindjárt Fiona, Christina, aki valószínűleg majd jól befolyásolja azt az idióta Carlost… Ha elég alaposan figyeltem meg az ellenfeleimet, arra is rájöhetek, hogy Korea Kiválasztottjainak sem nyertem el a szimpátiáját, sőt valószínűleg az egyiptomi csaj is tart tőlem egy kicsit, annak ellenére, hogy a nyálas kis párocskának köszönhetően könnyűszerrel padlóra küldött. Ha jobban átelemzem magamban az elmúlt napok történéseit, rájövök, hogy maximum Isabelben bízhatok meg… Na, meg Julióban!

  Igaz, hogy vele veszekedtem a legtöbbet, sőt meg is pofoztam, de mindezek ellenére úgy érzem, hogy bizalmat szavazhatok neki. Elvégre, segített nekem, és most is megpróbál támogatni. A szemem sarkából egy gyors pillantást vetek a fiúra. Nem tűnik zavartnak vagy idegesnek, ha mégis az, remekül leplezi. Olyan, mint akinek elege van a körülötte hemzsegő őrültekből, és egy kis nyugalomra vágyik. Tudom, hogy ez az énje egy másodperc töredéke alatt szertefoszlik, amint kilépünk a… Várjunk, hol is vagyunk egyáltalán? Ah, inkább nem is érdekel! A lényeg, hogy itt nem zargat senki, főleg nem a drágalátos kis Christina.

  A tekintetem ismételten az Országtársam felé vándorol. Egy szempillantás alatt megfogalmazódik a fejemben a tökéletes terv. Hát persze, erre eddig hogy nem jöttem rá! Pedig mindvégig itt lebegett az orrom előtt, csúfondárosan várta, hogy végre-valahára kinyissam a szemem, és lecsapjak rá! Olyan egyértelmű az egész… Julio Christina szövetségese, ám érezhetően nem túl felhőtlen a kapcsolatuk. Ha én összehaverkodom a fiúval, talán megtudok pár szaftos infót az olaszról. Ki tudja, talán még azt is kiharcolja, hogy vegyenek be a szövetségbe! Akkor aztán semmi sem állhat utamba, hogy kikészítsem azt a libát! Persze okosan fogom csinálni, úgy, hogy a többiek még csak ne is sejtsék, hogy miben mesterkedem. Legfőképp Julio előtt kell titokban tartanom a dolgot.

- Ez igazán… Kedves!

  Gratulálok, Arabella! – szitkozódom magamban. Ennél rosszabbat nem találhattam volna ki!

- Akkor benne vagy? – csillan fel hirtelen Julio szeme.

- Öhm… Igen! – bólogatok hevesen. A hatás kedvéért még rá is játszok egy kicsit. – Szerintem sincs semmi értelme az örökös veszekedésünknek. Gabrielnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy csak egymásra számíthatunk úgy igazán. És neked is igazad van! – teszem hozzá gyorsan, csak hogy le ne lankadjon az egója szegénykémnek. – Tudod, kezdek már belefáradni ebbe az egészbe… Annyira unom már, hogy folyton csak csesztetjük egymást! Szóval, ja… Kössünk békét!

  Nagy kegyesen kinyújtom felé a kezemet, várva arra, hogy ő is hasonlóképpen cselekszik. Legnagyobb döbbenetemre a fiú azonban lágy csókot hint a kézfejemre, mintha körülbelül én lennék a világ királynője, ő meg a szolgám. Erősen türtőztetnem kell magam, hogy ne kérdőjelezzem meg hangosan a srác értelmi szintjét, így hát egy csöndes mosoly kíséretében hagyom, hogy felhúzzon a padlóról, és szorosan megöleljen. Bár még mindig nem tudok magyarázatot adni a viselkedésére, arra meg pláne nem, hogy mi a francért csimpaszkodom úgy belé, mint egy tapadós kis pióca, és hogy miért szívom magamba olyan hevesen a friss kókusz illatát, ami a testéből árad. Hm, ezek szerint megtaláltam életem második legnagyobb küldetését: azután, hogy sikeresen lekattantam Carlosról, már csak azt kell elérnem, hogy Julio érintésétől se kezdjen el semmi sem bizseregni bennem, és nyert ügyem van!

- Na, gyere te botrányhősnő! – kacsint rám a fiú vigyorogva, miközben óvatosan letesz maga mellé. – Ideje visszamennünk a lakosztályba.

- Miért, még edzenünk kellene, nem?

- Felesleges. Tíz perc múlva végeznek a többiek, semmi értelme csak azért visszamenni, hogy kikapard Angell szemét is…

- Pedig jó poén lenne! – sóhajtok fel ábrándozva, mire mindössze egy mérges pillantást kapok válaszul.

  Julio kivágja előttem az ajtót, és hogy bizonyítsa, hogy ő bizony egy gáncs nélküli lovag, még maga elé is enged. Bár nem hat meg túlzottan a gesztus, azért hálás vagyok, hogy nem csapta a pofámra az ajtót. Mindössze akkor akadok ki egy kicsit, amikor a biztonság kedvéért megfordulok, hogy megtudakoljam, mégis hol van az a szent helyszín, ahol hivatalosan is kibékültünk. Amikor megpillantom az ajtón lévő kis figurát, kis híján dührohamot kapok.

- Nem hiszem el, hogy bevittél a lánymosdóba! – vetek egy szúrós pillantást az Országtársamra.

- Most mér’? – Hangzik a kulturált válasz. – Hallod, ha a másikba megyünk, még jobban kikészülsz! Meg amúgy is, senkivel sem futottunk össze, ne parázz már annyira!

- Te tényleg nem érted a lényeget! – rázom a fejem indulatosan. – Ember, te ennyire csökött agyú vagy? Basszus, te oda nem mehetsz be!

- Ara, hagyjál már békén, most miért nem tudsz leállni?!

  És így folytatjuk tovább, egészen a lakosztályunk bejáratáig. Ezt a vitát csak az különbözteti meg a többitől, hogy kivételesen nem érzek igazi haragot Julio iránt. Na, jó, az azért túlzás… De legalább már nem akarom kinyírni! Azt hiszem, ez haladásnak számít.