#24 - Isabel

 Rögtön a hang iránya felé kezdek rohanni. De Arabella még rajtam is túl tesz. Alig bírok lépést tartani vele, annyira rohan az Országtársához. Nem tudom miért nem tűnt fel, hogy ennyire idegesítő. Annyira makacs, mint egy öszvér! De most más problémánk is adódott. Még hozzá az, hogy Julio kiáltásához egy ágyú dörrenés is csatlakozott. Na itt már ráparancsolok a lábaimra, hogy fussak gyorsabban. Add Istenem, hogy ne Julio haljon meg! Mi történhetett? És ki került az örök vadászmezőkre? Csak még gyorsabban futok. A szívem a torkomban dobog, a hasam pedig mogyorónyi méretűre zsugorodik. Arabellának most igaza volt. Nem szabadott volna egyedül mennie. Ha meghalt... Ne is gondolj erre, Isabel. Lehet egy Kiválasztottba botlott, akit megölt. Mert ez is lehet; ő gyilkolt meg valakit, nem pedig fordítva. Csak legyen ez...

 Arabella már lekörözött, így egyedül futok a dzsungelben. Egy növényen átvágva megpillantom őket. Julio csurom vér, a kardjáról is csöpög, Arabella pedig zokogva öleli át. A lány suttog valamit, közben sír. A válla meg-megrázkódik. Nem messze tőlük egy holttest terül szét. A koreai Minho holtteste. Megkönnyebbülésemtől nekem is majd kicsordulnak a könnyeim, de megemberelem magamat. Tekintetem összekapcsolódik Julioéval. Tekintete aggódással és csodálkozással teli.

 Nem is kellett több, most már tudom mi a válasza Arának a feltett kérdésemre. Szinte biztos, hogy szerelmes belé. Én meg voltam hülye, hogy elhittem Julionak hogy Ara nem zúgott bele. Ahj. Én nem akarok egy olyan fiúval járni, akibe Arabella Asesino bele zúgott. De mindegy. Most nem ez a lényeg. Mèrhetetlenül örülök hogy életben van. Még ha nincs is a toppon, örülök hogy nem halt meg. Carlos és Cristina is megérkezett, és körbeálljuk a fiút.
- Súlyos a sebesülés? - kérdezi az olasz lány.
- Nem vészes! - próbálja meg nyugtatni Julio. - Rohadtul fáj, de túlélem.
- Majdnem meg... megha... meghaltál... - Arabella hangja meg-megcsuklik minden szónál. - Ez neked nem veszes?!
 Én csak dermedten állok. Majdnem meghalt. De él. És most ez a legfontosabb.
- De nem halt meg - mondja megkönnyebbülve az Országtársam. - Mondtam én, hogy kemény srác!
- Az vagyok! - próbál minket meggyőzni Julio is. De amint megmozdul fájdalmasan felszisszen. Oda akarok menni hozzá, ellátni a sebeit. Kár, higy Arabella a testével védi. - Minho rám támadt, egyszerűen csak előugrott egy fa mögül... Megvágta a vállamat, azért üvöltöttem. De megöltem, es élek. Minden oké, srácok! - gyengéden eltolja magától Arát, és letöröl egy kósza cseppet az arcáról. - Nyugi, Ara. Túléltem.
- Mondtam, hogy vigyázz Minhoval! - hüppögi a lány.
- Egy ellenfélel kevesebb. Mar csak Niels maradt - és mi. Már csak Niels, és mi. Mi és Niels. Ha meg is öljük a svédet, mi itt vagyunk. Meg kell ölnünk egymást. Régebben, szinte biztos voltam a győzelmemben, de most már nem tudom mit higgyek.
- Passzolom nektek! - tárja szét a karjait Julio. - Elég volt Minhot legyőznöm. Persze, ez nem azt jelenti, hogy Nielst nem tudnám, csak...
- Persze, értjük! - bólogat megértően Ara.
- Örülök hogy nem esett bajod - mondom látszólag nyugodtan, de belülről szinte tombolok. Nem kellett volna hagynom hogy egyedül menjen. Nagyon megijedtem... Ha bármi baja esett volna, én esküszöm...
 Ara közelebb hajol Juliohoz, és suttog valamit a fülébe, és a fiú válaszol. Majd Julio felém fordul.
- Isabel segítenél leápolni a sebem? - mosolyogva bólintok, de Arabellának ebbe is bele kell szólnia.
- Én is meg tudnam oldani! - mérgelődik.
- Jaj, Ara - néz az Országtársára Julio. Cuki... - Remeg a kezed. Majd Isabel megoldja. Te meg szépen menj vissza a hegyekhez, Carlosékkal.
 Látszik a lányon hogy még mondana valamit, de Carlos elhúzza tőlünk, és elindulnak a hegyekhez. Mérgesen veszem ki a kötszert és a fertőtlenítőt a hátizsákomból - ami mindig velem van. Mérges vagyok. Magamra. Arabellára. Fire-re.
- Na, nyugi, túléltem - húz magához szemforgatva. Tudom, higy túlélte. Mert jó harcos. Egy Minho nem tudja legyőzni.
- Nem az a bajom - sóhajtok fel, és először lefertőtlenítem a sebét.
- Akkor?
- A drága Országtársad. Azt mondtad, nem szerelmes beléd. Tévedtél. Totálisan beléd zúgott. Mikor együtt vadásztunk, rákérdeztem, de azt mondja nem tudja eldönteni. De aztán most... Megvilágosodtam. Ahogy átölelt téged, ahogy zokogott... - mondom ki teljesen őszintén a problémámat. Julio először csak meglepetten néz, de aztán meglágyul, és rám mosolyog.
- Engem nem érdekel Arabella, te is tudod jól - bekötöm a sebét, mire felszisszen. Magához húz, és csak állunk. Beszívom az illatát, amitől elfelejtem kis időre a problémáimat. Csak rá koncentrálok. Olyan mintha nem is egy Arénában álldogálnánk. Csak mi ketten. Senki más.
- De vigyázz vele - emelem fel a mutatóujjamat. - Ne játssz vele. A végén még megöl...
- Ara? Soha. Nem ölne meg - nyom egy puszit a halántékomra, egy picit megnyugszom. De ő Arabella. Kiszámíthatatlan. - Ugye milyen romantikus? Te, én... és Minho.
- Jaj, ne már fúj. Menjünk! - nézek a közelünkben lévő Minho-holttestre.
- Ígérem, nem lesz semmi baj - húz magához egy csókra.  - Ugye tudod, hogy szeretlek? - mikor ezt kimondja, elkerekedeik a szemem. Tényleg kimondta? Elvigyorodom, es hosszasabban megcsókolom.
- Én is - ezzel a végszóval indulunk el a többiek felé.
  A többiek a hegylábánál telepedtek meg, és pizzát esznek. Hogy honnan kerítettek pizzát, foggalmam sincs. De nem is annyira érdekel. Levakarhatatlan mosoly ül ki a számon, annyira boldog vagyok, hogy kedvem támad mindenkit végig ölelni - persze nem teszem.
- Na, látjátok, élek! - hiába szeretem Juliot, az egója akkor is nagy. - Hoppá, még pizzát ia rendeltetek a tiszteletemre?
 Elveszünk egy-egy szeletet, de Julio aggodalommal teli pillantása Cristinán nyugodott meg. Mi történt vajon?
- Hát persze, Julio, csakis miattad! - forgatja meg a szemeit az olasz.
- Angell, mondanom kell valamit! - suttogja lefehéredve Julio. - Gyere!
 Cristina még mondja nekünk hogy nyugodtan együnk, és Julio után eredve megállnak nem messze tőlünk. Nem leselkedek utánuk, nem lenne valami szép dolog. Csak egy kis hangos hangokat hallok ki. Úgy látszik, idegesek valami miatt. Egy kis idő után, Julio jelenik meg lehajtott fejjel.
- Angell csak egy kis egyedüllétre vágyik, hamarosan jön - valami durva dolog történhetett. Valami egészen durva. Hátrapillantok, ahol meglátom a tajtékzó lányt. Teljesen ki van akadva. Nem kérdezem meg Juliot, hogy mitől, mert ha ránk is tartozna, előttünk mondta volna el.
 Julio le akar telepedni mellém, de amint lehuppan a földre, ismét fel kell állnia Arabella jóvoltából.
 - Julio, tudnál egy kicsit jönni? Én is mondani akarok valamit! - mosolyog rá az Országtársa. Nem tudom de nekem ez a mosoly elég morbid. Talán csak azért, mert ez egy kedves mosoly volt. Arabellától. Kedves mosoly.
 Ők is elmennek messzire, hogy még véletlenül se halljuk őket. Felmordulok, és összenézek Carlosszal. Ő mintha megértene, megpaskolja maga mellett a földet, én meg leülök mellé.
- Nyugi, nem lesz semmi baj - próbál nyugtatni, mire én még idegesebb leszek. - Hisz mi baj történhetne?
- Nem tudom... Valami szemet szúrt nekem mikor megölte Minhot. Mintha nem lenne túl rajta még Ara.
- Mert nincs is túl. Halálosan beleszeretett - mondja ki lazán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kikerekedett szemekkel nézek rá, mire ő egy kicsit megijed. - De nyugalom, Julionak nem jön be.

 Átkarolja a vállamat, úgy próbál nyugtatni. De nem sikerül neki. Mi van, ha... Ha most mondja el neki Julio? Arabella végez vele, majd velem? De ha engem megöl, őt Carlos megöli. A viadal előtt, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy Carlos nem is annyira gyerekes, valószínüleg a képébe röhögtem volna. De most így, a viadala vége felé, kezdek kételkeni. A győzelmemben. Carlos a legesélyesebb mindannyiunk közül. A zsebembe turkálva találom meg a kis tárgyat, amit pár nappal ezelőtt faragtam. A kis totemoszlop. Ezt Swannek faragtam. De már belátom; nem fogom viszontlátni. Vannak itt nálam is jobb harcosok. Például Carlos. Ugyanis ő erős. Julionak nagy a támogató csapatja. Cristinának is, mint nekem, van küzdeni valója. Arabella pedig szimplán pszichopata.

 Megforgatom az ujjaim közt az oszlopot, és átnyújtom Carlosnak. Összeráncolt szemöldökkel nézni az ajándékomat, majd elveszi tőlem.

- Szép - bólint egyet, nagyot nyelek, és elmagyarázom neki a helyzetemet.

- Ha nyersz, kérlek add át Swannek - kikerekedett szemekkel néz rám, mint aki nem hiszi el amit az előbb hallott.

- És ha te fogsz nyerni?

- Tudod te is, hogy az nem lehet - hangom kemény, ellentmondást nem tűrő.

- De...

- Nincs de, ígérd meg, hogy átadod - bólint egyet, és elrakja a zsebébe. Sóhajt egyet, feláll, és elsétál Cristina irányába. Kedves mondhatom. Itt hagy engem a gondolataimmal. Egyedül, miközben jobbra valószínüleg már egymás torkában próbálják lenyomni a nyelvüket, míg balra foggalmam sincs mi történik, és ez aggaszt.
 Nem telik bele tíz percbe, a gerlepár vissza is jön. Kérdően tekintek az olasz lányra, aki megrázza a fejét. Valami tuti nincs rendben.
 Minden egyes perc, míg Julioék távol vannak, nekem szenvedés. Mi történhet vajon? Miről beszélgethetnek? Ha egyáltalán azt csinálják... Carlosra pillantok, aki csak bátorítóan kacsint, és inkább odafordul a barátnőjéhez. És ebben a pillanatban felhangzik az ágyú ismerős moraja. A szívem a torkomban dobog, nem figyelek Carlosékra, csak futok oda ahol Arabelláék elmentek. Kérlek, ne haljon meg! Mikor odaérek, szörnyű látvány fogad.