#24-Cristina

Beszorult a levegőm, fájt a lábam,  de végre utolértem a spanyol kiválasztottat aki most ijedten fut egy alak felé. Közelebb érve rájövök, hogy Julio az, akin most Arabella csimpaszkodik. A lány nem törődik azzal, hogy a fiú csurom vér, és még a fegyverei a kezében van, zokogva szorítja magához az Országtársát. Isabell nem messze tőlük áll. Carlos is odamegy a brazíl fiúhoz, így mindannyian ott vagyunk körülötte. Nem festett túl jól Julio, de még mindig jobb állapotvan volt mint a halott Kiválasztott aki fejjel a föld felé terült el. Nem ismerem fel, nem tudom, hogy kit ölt meg a brazíl fiú. Valószínűleg a szövetségből én aggódtam legkevésbé Julioért, de még engem is elfogott a nyugalom, hogy élve látom őt. Hiszen őt tartom a mezőny egyik legkeményebb ellenfelének, ha Julio meghalt volna akkor bizony kemény Kiválasztottal álltunk volna szemben.
-Súlyos sebesülés?-kérdezem végül Juliot, mert én voltam az aki már túlesett  a sokkon. Nem úgy mint Isabell, aki még mindig ki van akadva.
-Nem vészes!-nyugtat meg, mire küldök felé egy halvány mosolyt-Rohadtul fáj, de túlélem.-mondja elhúzott szájjal.
-Majdnem meg...megha...meg haltál...-szipogja Arabella, ennyire még sose láttam megtörtnek.
-De nem halt meg. Mondtam én, hogy kemény srác!-mondja nevetve Carlos, de látszott rajta, hogy megnyugodt, hogy egyben rátalált Juliora.
-Az vagyok!-húzza ki magát a fiú, de a mozdulat után fájdalmasan felnyögött-Minho nem támadt, egyszerűen csak előugrott egy fa mögül. Megvágta a vállamat, ezért üvöltöttem.-magyarázza.-De megöltem, és élek. Minden oké srácok!-mondja és egy mosolyt erőltett az arcára, majd óvatosan eltolja magától az Országtársát-Nyugi, Ara, túlélem.
-Mondtam, hogy vigyázz Minhoval!-mondja Arabella egy kicsit nyugodtabban.
-Egy ellenfélel kevesebb. Már csak Niels maradt.-mondom, próbálok pozitív maradni, még akkor is ha nekem is szemet szúrt a nagy seb a vállán.
-Passzolom nektek!-sóhajt fel Julio-Elég volt Minhot legyőznöm. Persze, ez nem azt jelenti, hogy Nielst nem tudnám csak...-túrbozza fel újra az egóját, de Arabella közbeszól.
-Persze, értjük.-mondja szemforgatva.
-Örülök, hogy nem esett bajod!-szólal meg végre Isabell, látszólag nyugodtan.
-Isabell, segítsz leápolni a sebem?-kérdezi Julio a lányra mosolyogva. Ettől a mozdulattól azonnal eszembe jutott az előző beszélgetésünk Carlossal.
-Én is meg tudom oldani!-szól közbe Arabella.
-Jaj, Ara...Remeg a kezed, majd Isabell megoldja. Te meg szépen megy vissza a hegyekhez Carlosékkal.-a hangjába mintha egy kis szánakoás is lenne.
-Menjünk!
-Gyere, Ara!-karol bele Carlos lányba.- És me aggódj. Julio túlélte.-nyugtatja tovább. Végül a lányt sikerült meggyőzni, úgyhogy megindultunk a hegyek felé, Isabell és Julio később csatlakozik hozzánk.
Az út csöndben telt el, Arabella ki volt akadva, nekem pedig egyre jobban fájt a karom. Olyan érzésem volt mintha lángolna belülről a bőröm a csípés helyén. El akartam terelni a gondolataimat a fájdalomról úgyhogy Carlos felé fordultam.
-Hol fogunk letáborozni?-kérdezem a fiút aki hanyagul megrántja a vállát.
-A hegy alján, közel az erdőhöz.-mondja majd az arcomra néz.-Jól vagy, Cris?-kérdezi felhúzott szemöldökkel és közelebb lépve hozzám rászorítja a kezét a homlokomra.-Mintha sápadtabb lennél...-mondja aggódva mire küldök felé egy mosolyt.
-Minden rendben, csak fáradt vagyok.
Pár perc múlva letáboroztunk egy szikla közelében. Carlos leül és megragadva a kezem magához húzott. A mozdulat közben valami kicsúszott a zsebemből, egyenesen a földre. Kérdő tekintettel nyúlok a papír után ami gyűrött volt. Amint meglátom, hogy mi van a képen alig bírom visszafogni a könnyeimet.
Mutasd meg, hogy milyenek az igazi angyalok!
Olvastam el a kézzel írt feliratott, amit valószínűleg csak én tudnám megérteni, mert Marco kézírása szőrnyen ronda. A képet még az előtt adta oda az apám, mielőtt becsukódott volna a henger ami az Arénába visz. Akkor csak hanyagul begyűrtem a kabátzsebembe, később pedig teljesen elfeledkeztem róla.
-Ki van veled?-kérdezi Carlos, és áthajol a vállam felett.
-A bátyàm.-suttogom halkan és hosszasan nézem az arcát. Mosolyogva ölelt át, egy fejjel magasabb volt nàlam. A tizenhetedik szülinapját ünnepeltük, én még csak tizenötéves voltam, de már akkor is hihetetlen jóba voltunk. Ő az akit a legjobban szeretek ebben az elcseszett világban. Ő az én őrangyalom.
Carlos szorosan átölel, hagyja, hogy az övéhez szorítsam az arcom, biztos vagyok benne, hogy átérzi azt, hogy mennyire hiányzik a családom.
Felsóhajtottam és küldtem egy halvány mosolyt a fiú felé majd Arabellára pillantottam aki egy szót se szólt, még pislogni is alig pislog, csak bámul egy fát, teljesen elveszett a gondolataiba. Valoszínűleg észre vette, hogy bámulom mert felénk fordult.
-Srácok, mi lenne ha rendelnénk pizzát? Élet-halál kérdése!-mondja mire nekem mosolyra húzodik a szám, de a szívembe fájdalom hasít. Istenem, annyira hiányzik a hazám.
-Oké, kapsz pizzát , nyugi.-mondja Carlos és végigsimít Arabella arcán. Összeszorított fogakkal néztem végig ezt a mozdulatot, de miután Carlos felém nézett a zöldeskék tekintetével magamra parancsoltam, hogy ne legyek gyerekes. Ők csak barátok, ezt tiszteletben kell tartanom.
Nem kellett sokat várni és Juliojék is megérkeztek, kifejezetten boldogan. Abban a pillanatban, hogy közelebb értek hozzánk leereszkedett közénk egy pizzás doboz. Kikerekedett szemekkel néztem az ételre, nem hittem volna, hogy tényleg kapunk. Felálltam, és hagytam, hogy Carlos odaloholjon a pizzához.
-Na, látjátok, élek!-fordul körbe vigyorogva, már sokkal jobban néz ki, a sebe is le van ápolva.-Hoppá, még pizzát is rendeltetek a tiszteletemre?-néz meglepve a dobozra mire megforgatom a szemem. Igen, Julio meggyőzően jobban van.
-Hát persze, Julio, csakis miattad!-mondom vigyorogva mire Julio felém pillant és leolvad a szájáról a mosoly. Valami fura volt a tekintetében, ami megfélemlített.
-Angell, mondanom kell valamit!-motyogja maga elé, csak úgy, hogy én haljam.-Gyere!
-Ti egyetek nyugodtan, mindjárt jövünk!-erőltetek egy mosolyt az arcomra és Julio után megyek aki egy kicsit messzebb a többiektől állt meg.
-Mit szeretnél mondani?-kérdezem idegesen, úgyanis ez a helyzet túl fura volt. Julio rám néz majd a karomra, majd újra rám.
-Angell...Mi történt a vadászaton?-kérdezi a hajába túrva mire én összeráncolt szemöldökkel néztem vissza rá.
-Semmi különös, nem találkoztunk senkivel...-motyogom a fiúnak, de egyáltalán nem nyugtattam meg a válaszommal.
-A kezed...-nyúl a jobbkezem után. Én is odanéztem a vállamra és a pánik teljesen elfogott.
Nem érzem a jobb kezem.
Hát ezért nem fájt már a csípés. Teljesen lezsibbat a kezem.
-Megcsípett egy bogár miközben futottunk feléd. Nagyon fájt.-mondom elszorult torokkal és ijedten néztem a brazíl fiú szemébe.-De most....nem érzem a karom!
Julio nyelt egyett és mélyen a szemembe nézett.
-Cristina...Az a bogár, ami megcsípett...Halálos mérge van.-mondja. Nem is bírom elsőnek felfogni a szavait, rezzenéstelen arccal bámultam a fiúra majd hisztérikusan ragadtam meg a pólóját.
-Ne!-alig bírtam visszafogni magam, legszívesebben ordítanék.-Nem lehet! Honnan tudod?!-nézek rá kiakadt tekintettel. Az ő fekete szemében lemondás látszódott.-Biztos van valami  gyógymód!
-Angell...Brazíliában születtem, a dzsungelekben nőttem fel, ismerem az összes állatot.-mondja halkan és a hátam mögé pillant, majd újra a szemembe néz.-Sajnálom.-a szemébe tényleg sajnálat volt. Megfordult és a többiekhez ment, egyedül hagyva engem a gondolataimmal.
A gondolattal, hogy meg fogok halni.
Hagytam, hogy a testem lerogyon egy sziklára, a többiek tekintete szinte lyukat égett a hátamban, de semmi sem érdekelt. Ökölbe szorítottam a kezem és lesütöttem a szemem. Nem lehetséges! Nem halhatok meg. Így nem halhatok meg. Egy rohadt bogár mérgétől. Hát ezért szenvedtem ennyit? Nem ezt érdemlem, még annak is jobban örülnék ha Arabella nyírna ki.
-Kérlek, Alessandro!-nézek fel-Küldj valamit, ami megment! Kérlek...-suttogom megtörten. Nem bírom elfogadni a halál gondolatát, kell lennie valami megoldásnak! Muszáj!
Valaki megérintette a vállam, az érintése gyengéd volt, aggódó, de a testem mégis megremeg alatta. Pislogtam párat, próbáltam elrejteni előle az igazi érzésimet.
-Mi történt, Cris?-kérdezi halkan és leül mellém. Én átkarolom a térdeim és csak bámulok magam elé. Még közelebb húzodik hozzám és végigsimít az arcomon. Az alsó ajkamba haraptam, nem akartam sírni.
-Nagyon hiányzik a hazám, Carlos. A régi életem...A bátyjám!-mondom elhaló hangon. Biztos voltam benne, hogy nem mondom el neki azt amit Julio mondott. Ez az én kis titkom marad, hiszen megfogok gyógyulni.
-Ne sírj!-suttogja és magához húz, a meleg mellkasa, a védelmező karja és a nyugtatgató szavai se segítettek rajtam,  hagyom, hogy a könnyeim végig folyannak az arcomon, egyenesen a pólójára.
-Köszönöm, minden köszönök, Carlos..-motyogom a mellkasába és végre erőt veszek magamon.-Menjünk vissza Isabellhez, ne legyen egyedül.-mosolyok rá és egy gyors csókot nyomok a szájára majd felállok és magammal húzva a fiút, visszamegyek Isabellhez aki kérdően nézett rám, de kerülöm a teikintetét. Leültem melléjük és elvettem egy pizzaszeletet, számítottam rá, hogy valami fagyasztott szart küldenek, a tésztája ragadós volt, és sokkal vastagabb volt mint az igazi olasz pizza. Ha most itt lenne Francesco együtt röhögnénk azon, hogy ezt valaki meri pizzának nevezni.
Ez a nap más volt mint a többi, olyan mintha valaminek véget akarnának vetni a Játékmesterek. Talán unják már a viadalt. Mert az a bogár nem véletlenül engem csípett meg, és biztos vagyok benne, hogy Minhonak is volt valamilyen oka odamenni, ahol Julio volt, meg ez az egész pizzás dolog...Meglepedten vettem észre, hogy a brazilok eltüntek, kérdően néztem Carlosra.
-Hol vannak Arabellaék?-kérdezem felvont szemöldökkel, Carlos megrántotta a vállát de a szemében feszültség volt, épp úgy mint Isabellében is. Túl gyanús volt, hogy ezek eltüntek, az egyik pillanatból a másikba. Megtapogattam az övem ahol ott volt a pisztolyom és a késem is. Egy nagyon rossz előérzetem volt, ami nem hagyott nyugodni. Az étvágyam is elment, ezért eltoltam magamtól az ételt és feszülten néztem a spanyolokra. Percek teltek el és még mindig nem hallotunk semmit a brazilok felöl, úgyhogy Isabellhez fordultam aki idegesen tördelte a kezét.
-Nem kéne megnézni, hogy mi van velük?-kérdezem. Nem őket, inkább magamat és a két spanyolt féltettem, nincs kedvem ahhoz, hogy hátbaszúrjon a kettő régebbi szövetségesünk. A spanyol lány nem válaszol semmit csak aggódva bámul egy szikla felé, gondolom arra mentek Arabelláék. Carlos a kezemre teszi az övét, mire kérdően nézek vissza rá.
-Nem lesz semmi baj.-mondja és küld felém egy halvány mosolyt, de a szemébe valami fura volt, talán nem is engem, hanem inkább magát akarta meggyőzni. Alig telt el pár perc, a halált jelző ágyú megszólalt. Azonnal felpattantam remegett a kezem az idegeségtől, Arabella és Julio felé kezdtem rohani, közben kibiztosítottam a fegyvert, egy gyors mozdulattal átugrodtam egy sziklát és előre szegezett fegyverrel néztem szembe Arabellával.
-Úristen...-lehelem lesokkolva ahogy meglátom Julio véres, szétroncsolt testét és a brazíl lányt aki az Országtársa mellkasàn ült. Hátratántorodtam, a fegyvert tartó kezem lehullot az oldalam mellé.
Arabella meggyilkolta az Országtársát.