Nem tudtam, hogy hogy kezdjek neki a mondandómnak így egy kérdéssel fordultam Carlos felé.
-Miért kerestetek meg?-kérdezem halkan. A fiú nem fordul felém, a semmibe mered.
-Tudod, mindenki ki volt akadva, hogy elmentél.-mondja és vesz felém egy pillantást.-Ezért Arabella úgy döntött, hogy megkeres téged, velünk együtt.
Meglepedten bámultam a fiúra, vártam, hogy mikor fogja elnevetni magát és közölni, hogy csak viccelt. De semmi ilyen nem történt.
-Arabella?-kérdezek vissza döbbenten mire Carlos bólint egyet. Újabb csönd. Tudom mit akarok mondani, hogy miért ültem ide, egy szó, de mégis nagyon sokat jelent.
-Sajnálom.-suttogom-Annyira, de annyira sajnálom.
Carlos végre ràm néz. Egyenesen a szemembe, mintha belelátna a lelkembe. A kezem után nyúl és megszorítja majd a vállamra pillant.
-Megnézhetem a sebed?-kérdezi. Meglepett a kérdése, nem egészen erre a reakcióra számítottam.
-Pe-persze...-hebegem zavartan. Ő lesöpri a vállamról a hajam majd a pólómra néz.
-Le kéne venned, tiszta vér.-mondja mire én bólintok. A pamut teljesen rámragadt a vérnek és a sárnak köszönhetően, alig bírtam lerángatni magamról. Carlos óvatosan nyúlt a sebemhez, de én még a legkisebb mozdulattól is összerezzentem.
-Fáj?
-Csak egy kicsit.-válaszolok. A fiú tekintete lesiklik a mellkasomon, egészen a csípőmig majd újra rám néz.
-Akkora hülye voltam, hogy hagytalak elmenni...-mondja, az arca megbánással volt tele. Nem hittem a fülemnek. Még ebben a helyzetben is magát okolja.
-Ez nem rajtad múlott. Tudod...Hatalmas hibát követem el amikor itt hagytalak titeket.-mondom neki-Ez is, és ez is azt bizonyítja-mutatok a vállamra és a lábamra-hogy hülyeség volt itt hagyni benneteket.
-Én mondtam, hogy meg tudunk védeni...-motyogja Carlos.
-De nem is ezen van a hangsúly, nem csak ez a legrosszabb, hogy nem tudtál megvédeni hanem az, hogy...-itt megakadtam, Carlos szemébe néztem és lesütöm a szemem.-hogy fájdalmat okoztam neked, hogy játszottam az érzéseiddel.
Igen, én aki egész viadal óta azt mondogatom Carlosnak, hogy ne játszon az érzéseimmel, pont én teszem vele ugyanezt.
Éreztem, hogy a fiú közelebb húzodik hozzám.
-Tudod, mikor elmentél amellett, hogy csalódott voltam, haragos is. Magamra voltam haragos, azt hittem rosszul csináltam valamit, hogy én tehetek az egészről. Pedig nem, mert te hibáztál.-mondja mélyen a szemembe nézve az ajkamba harapok. A hangja érzelmes volt, szeretet teljes.-De én hibáztam a legnagyobbat azzal, hogy hagytam, hogy elmenj.-mondja halkan.
A romantika sose az én műfajom, sosem szeretem ha valamit túl ragoznak, hogy nyálttengert csinálnak egyetlen mondatból. Valószínűleg kívülről ez annak tűnt. De nekem nem, nekem ez a mondat sokat jelent.
-Mivel érdemeltelek ki?-kérdezem és mégközelebb jövök hozzá, annyira, hogy érezem a leheletetét az arcomon.-Hogy tudod ezek után is magadat okolni? Hogy tudsz egyáltalán rámnézni? Meggyilkoltam három embert, itt hagytalak titeket, rátöklőttem, olyanakat mondtam neked, hogy...-nem hagyta, hogy befejezzem a derekam után nyúlt és a homlokát az enyémhez támasztotta.
-Ne rágódj a múlton. A jelen a fontos.-mondja. Emlékszem, ugyan ezt gondoltam az első csókuknál, nem gondoltam, hogy mi lesz, vagy mi volt, csak a csók pillanatára. Így aztán belenéztem Carlos szemébe majd magamhoz húztam és megcsókoltam. Elsőnek lágyan, bizonytalanul, de amint éreztem, hogy nem ellenkezik a lábamat a csípőjére kulcsoltam és mégközelebb húztam magamhoz. A nyelvünk összetalálkozott, Carlos a hajamba túrt és a másik keze a derekam körül járt. A csókunk szenvedélyes, vad volt legszívesebben sose engedtem volna el a fiú nyakát, de a levegő fogytán volt is lihegve szakadtunk el egymástól. Carlos tekintete csillogott, sötét volt az írisze.
-Mondjak még egy okot arra, hogy miért volt hülyeség itt hagyni titeket?-kérdezem oldalra döntött fejjel.
-Mondj.-néz rám felhúzott szemöldökkel.
-Nem csókolhatalak meg több mint egy napig, már majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés...-vigyorogtam a fiúra majd mellkasára hajtottam a fejem és hallgattam a szívverését.
-Na és milye érzés?-kérdezi a fülemhez hajolva. Pár percig gondolkozok majd ennyit mondok:
-Olyan szerelmes érzés.
Fura érzésekkel keltem fel. Szerelmet vallottam Carlosnak. Vagy valami ilyesmit. Ez az első, hogy ilyet teszek. Sose mondtam ki senkinek az érzéseim, nemhogy azt, hogy szeretem...Még Marconak is csak a jobbik napokban mondtam. A bátyám utána megkérdezte, hogy lázas vagyok-e...
Nagyon hamar keltem, a sebem fájt nem is kicsit. Feltámaszkodtam a kezemre és átöleltem magam a karommal. Még mindig nem volt rajtam póló, az este is csak Carlos pulcsija volt rám terítve így elvettem azt és felvettem. Nem aludtam sokat, pontosabban nem akartam aludni, volt jobb elfoglaltságom is Carlos mellett...Magamban elmosolyodtam majd körbe néztem a szövetségeseimen. Meglepedten konstatáltam, hogy már Julio is ébren van, a kezében egy kulacsot szorongatott és a semmibe meredt. Odamentem hozzá és ledobtam magam mellé. Ő felhúzott szemöldökkel nézett végig rajtam.
-Carlos pulcsija? Cuki...-mondja szórakozottan mire én megforgatom a szemem.
-Jobb lenne ha melltartóban mászkálnék?-kérdezek vissza nevetve. Ő erre újra felvonta a szemöldökét. Nem vagyok az esete. Tudom, mert látom ahogy rámnéz. Nem mintha bánnám, Juliohoz sose vonzódtam, persze ez nem azt jelenti, hogy nem veszem észre azt a kisugárzást amibe beleesnek a többiek.-Egyébként...Kösz, hogy visszavettél a szövetségbe.-mondom komoly tekintettel a fiúnak-Még akkor is ha ezt nem azért tetted mert annyira bírnál...-nevetek fel halkan. A brazíl fiú megrántja a vállát majd felèm fordul.
-Carlos a haverom, láttam, hogy mennyire beléd zúgott, úgyhogy mindenképp jó, hogy újra itt vagy.-mondja.-Kibékültetek?-kérdezi mire én csak bólintok egyet. Inkább nem megyek bele a békülésünk pontos részleteibe.
-Akkor megint egész nap rajtad fog lógni?-ez inkább kijelentések, mintsem kérdésnek hangzott.
-Tudod, párszor úgy érzem, hogy elveszem Isabelltől...-mondom és megtámaszkodok a kezemen. Ahogy kimondtam a spanyol lány nevét a fiú érdeklő fordul felém.-Főleg mostanában...Mintha magányos lenne.-teszem hozzá. Julio nem válaszol rögtön, mintha gondolkozna azon mit mondjon.
-Hidd el, Isabell nem magányos, emiatt nem aggódj, szereti Carlost, úgyhogy megérti ha nem vele, hanem veled van.
Ez a fiú egyre értelmesebbnek tűnik a szemembe. Az egoja mellé egy kis ész is társult? Varázslatos....
-Tegnap történt valami? Boldognak tűnt.
-Igen? Nem is vettem észre!-vágja rá egy kicsit gyorsan Julio. Hosszan néztem a fiúval farkasszemet majd megadtam magam és csak ennyit mondtam:
-Figyelj jobban Isabellre, hidd el jobb választás mint Arabella...-mondom elhúzott szájjal. Julio ahelyett, hogy leszúrna azért mert kritizálom az Országtársát, felnevet, mintha valami viccet mondtam volna.
-Mindenképp figyelek majd Isabellre.-vigyorog, összeráncolt szemöldökkel bámultam a fiúra, majd úgy döntöttem ráhagyom a dolgot. Időközben mindenki felkelt, Carlos Arabellával beszél valamiről, Isabell pedig egy levelet olvas. Összeszorúl a gyomrom ahogy eszembe jutnak Alessandro levelei. Talán épp Isabell is Noha-Levi levelét olvassa? Mindenesetre elég furán meredt a papírra.
-Például nézz most rá...-bólintok a lány felé, Julio gyorsan, talán egy kicsit túl gyorsan is, kapja oda a fejét.-Szerintem valami baj lehet...-mondom. A brazíl Kiválsztott sokáig nézi Isabellt majd elfordul tőle.
-Majd beszélek vele.-a majd alatt azt értette most, ugyanis azonnal odament a lányhoz. Cuki.
Rövid idejig beszélgettek, figyeltem Isabellt, hogy rájöjjek miről lehet szó, aztán megéreztem valaki arcát az enyém mellett. Carlos hátulról ölelt át és egy csókot nyomot a vállamra.
-Szia, Cri!-motyogja a fülembe. Mosolyogva húztam előre és a többiekre néztem. Ahogy Isabell is megérkezett, a szóban forgott levelet összegyűrte és egyenesen Carlos fejéhez vágta. A fiú megfogta és kinyitotta. Ahogy elolvasta a levél tartalmát elröhögte magát:
-Ezt nem olvasni szeretném hanem, hogy hangosan ki is mond.-vigyorog az Országtársára. Én Carlos válla fölött próbálok megtudni valamit erről a titokzatos levélről.
Te hülye vagy.
Meglepetten olvastam el újra ezt a sort. Ez elég...lényegretörő volt. Vajon miért írt ilyet Isabellnek a bátyja?
-Kétlem.-mondja a lány.
-Mi?-értetlenkedik Ara-Miről van szó?-a spanyol lány átadja a levelet amit Arabella gyorsan elolvas majd felvont szemöldökkel néz fel.-Milyen jelenetről magyarázz a tesód? Meg egyáltalán mit csináltál, hogy lehülyézett?-kérdezi. Kezdet bennem is összeállni a kép, hogy mi lehet abban a levélben.
-Épp ez a lényeg: én se tudom. Lehet, csak részeg volt.-mondja vállrántva Isabell.
-Biztos az volt!-helyesel Julio.-Tuti bedepizett a viadal miatt, vagy előjöttek benne a régi emlékek...
A fiú túl sokat magyarázkodik, gyanúsan méregettem őket.
-Mi legyen a vadászattal?-tereli a témát Carlos.
-Ezt te se gondoltad komolyan!-torkolja le Ara.
-Miért is?-kérdezz vissza Carlos. Én is kérdően figyeltem Ara arcát.
-Van elég ételünk?-kérdezem a többiektől.
-Szerintem van.-mondja Isabell.
-De maximum egy napra.-javítja ki a brazíl fiú.
-Akkor vadásznunk kell.
-Na igen, de nem együtt!-akad ki Arabella mire én kérdően nézek rá.-A fogyatékos pasid kitalálta, hogy menjünk ketten!
-Én? Veled? Jó vicc...-nevetek fel.
-Én is ezt mondom...-válaszolja a brazíl lány. Na, végre valami amibe egyetértünk.
-Ne csináljátok már-szól közbe idegese Carlos -Csak egy óra! Max kettő...-forgatja a szemét a spanyol fiú, mire Ara azonnal neki ugrik.
-Mit ne csináljunk? Két percet nem bírok ki a hülye ribancod mellet, nem hogy két órát! Miért nem megy inkább Isabellel? Vagy veled, ha már ennyire szeretitek egymást.
A sértésekre szemet hunyva néztem összekulcsolt kezekkel a lányra.
-Félsz Ara? Hogy megöllek?-vigyorgok a lányra gúnyosan.
-Az agysejtjeimre nagyon veszélyt jelentesz, Drágám.-kötve hiszem, hogy neki lennének működő agysejtjei.-Mellesleg előbb állítok lándzsát a hátadba, minthogy lelőj!-teszi hozzá.
-Hm..Próbáljuk ki!-vicsorgok rá indulatosan.
-Benne vagyok!-markolja meg a lándzsája nyelét.
-Álljatok le!-lép közénk Carlos, de ez nem akadályozott meg abban, hogy folytassuk a vitánkat.
-Ribanc!-sziszegem Arabellanak.
-Érdekes ezt a te szádból hallani Cri!-mondja gúnyosan majd Carlosra néz-Drága Carlos, hülye vagy. Menthetetlenül.
Hietetlen, hogy a spanyol fiú szótlanul bírja Arabella beszólásait! Én már rég nekiestem volna.
-Hagyd már, Ara!-inti le Julio-Tényleg csak pár óráról van szó! Nem rólad, vagy Angellről van szó, hanem arról, hogy ne haljunk éhen. És ti ugyebár vagytok olyan jófejek, hogy szereztek nekünk valami kaját.-karolja át Országtársát Julio. Arabella végül megadja magát a nyomásnak és a tisztes távolságot megtartva tőlem elindult az erdő felé. A pisztolyomra markoltam és reménykedtem, hogy Arabella most az egyszer vissza tudja fogni azt a nagy pofáját. De nyilván ez egyenlő volt lehetetlennel, úgyhogy öt perc gyaloglás után megszólal.
-Ha tudnám, mit esztek ti úgy egymáson…
- Még mindig bánt, hogy Carlos csak egy pótlékként tekint rád?-kérdezek vissza, remélve, hogy ezzel rátapintok a gyenge pontjára, de mint mindig, Arabella most se hagyja magát megalázni.
-Le vagy maradva, Cri!-fordul felém gúnyosan-Nem, mintha bármi közöd is lenne hozzá, de nem áll szándékomban ráhajtani a srácra. Más kérdés persze, hogy ha megtenném, garantáltan sikerrel járnék, és ezt te is pontosan tudod. -jelenti ki. Ennek a csajnak valami problémái lehetnek. Mi az, hogy ha megtenném? Úgy mondja, mintha nem próbálkozott volna be Carlosnál minden adandó alkalommal.
- És még nekem van túl nagy egom? – kérdezem kikerekedett szemekkel. – Ha ráhajtasz, max annyit érsz el vele, hogy golyóval a szívedben halsz meg!-mosolygok rá édesen. A brazil lányt nem hatotta meg túlzottan a fenyegetésem.
- Szövegértési nehézségekkel küzdesz? Nem hallottad, hogy nem érdekel a pasid? Jézusom!-forgatja meg a szemét unottan.
-Hanyagold inkább a sértegetéseket...-szólok vissza. Időközben beértünk az esőerdőbe ahol azonnal rám törtek az emlékek, majdnem itt haltam meg. A gondolataimból Arabella hangja szakított ki.
-Akkor én megyek elől ! – jelenti ki határozottan. – Jegyezd meg, Cri, utánam jössz, nem mozdulsz el mögülem, és ha valami gyanúsat észlelsz, rögtön szólsz! Az pedig még csak eszedbe se jusson, hogy rám támadj!-sorolja ingerülten. Látszott rajta, hogy simán kinézi belőlem azt, hogy hátulról lelövöm. De abban semmi szórakoztató nem lenne.
- Ne parázz, Ara! – nevetek fel gúnyosan. Elindulunk, ő elől én pedig hátul haladok. Látszott Arabellán, hogy nem most vadász életében először, úgyhogy nem kellett attól félnem, hogy egy rossz mozdulata miatt elriasztjuk az egyik állatot. Percek múlva megpillantok egy majmot, mellette pedig ott gyülekezett a többi. Tökéletes célpontok. Megragadtam Arabella karját aki azonnal hátrafordult. A kezemmel a majmokra mutattam mire ő a szájára szorítja az ujját és megragadja a lándzsáját. Hátralépek pár lépést és hagyom, hogy elhajítsa a fegyvert.
Percek múlva már egy majom lógott a vállunkon. Minél mélyebbre mentünk az erdőbe, annál több majommal találtuk szembe magunkat. Többet is lelőttem, próbáltam lehetőleg úgy célozni, hogy ne szenvedjenek túl sokat. Végül összegyűjtöttük a zsákmányokat és szembefordultunk egymással.
-Szép volt! – biccent felém hidegen, miután leülünk kicsit pihenni. - Egész jól bánsz a pisztollyal. Mondjuk, nekem a közelembe se érsz, de nem vagy tehetségtelen.-teszi hozzá.
- Kösz, Ara – vetem oda foghegyről. – Ha egy kicsit megerőlteted magad, még te is érsz valamit ebben a szövetségben!-vigyorgok vissza gúnyosan.
-Te aztán tudsz oltogatni! – forgatja meg a szemét. – Az iskolában tanultad?
- Hát persze… -emelem az ég felé a tekintetem-És mondd, te honnan örökölted ezt a fantasztikus humorodat? -kérdezek vissza unottan.
- Nem tehetek róla, hogy jók a génjeim! - tárja szét a karját. - Sajnos nem mindenkinek adatott meg. Ha gondolod, egyszer majd elmesélem, milyen érzés.
- Ezt te se gondoltad komolyan…-nevetek fel.
- Igazad van, tényleg nem! A világért sem osztanám meg veled a titkot. Egyen csak meg az irigység!
Irigység? Jó vicc...
-Sajnálom a szüleidet...-motyogom magamban. Szegénykék, szar lehet ha ilyen lánya van valakinek. Arabella felém kapja a fejét, fájdalom volt a szemébe.
-A szüleim négy éves koromba meghaltak.-mondja halkan, mintha a sírás határán állna. Ez mennyire szánalmas! Azt hiszi, hogy majd az ilyen sztorikkal fog támogatókat szerezni? Akkor mindjárt benyögöm én is, hogy az apám elhagyott öt éves koromba...
-Szomorú...-mondom maró gúnnyal, de nem azt a reakciót kaptam amit vártam Arabellától.
-Nem is tudod, mennyire!-támad rám hirtelen, de a hangja annyira elkeseredett volt, hogy azonnal bűntudatom támadt az előző mondatomért. A brazil lány nem viccelt, tényleg meghaltak a szülei. Legbelül megsajnáltam őt, akármennyire is gyűlölöm.
-Van testvéred?-kérdezem végül.
Irigység? Jó vicc...
-Sajnálom a szüleidet...-motyogom magamban. Szegénykék, szar lehet ha ilyen lánya van valakinek. Arabella felém kapja a fejét, fájdalom volt a szemébe.
-A szüleim négy éves koromba meghaltak.-mondja halkan, mintha a sírás határán állna. Ez mennyire szánalmas! Azt hiszi, hogy majd az ilyen sztorikkal fog támogatókat szerezni? Akkor mindjárt benyögöm én is, hogy az apám elhagyott öt éves koromba...
-Szomorú...-mondom maró gúnnyal, de nem azt a reakciót kaptam amit vártam Arabellától.
-Nem is tudod, mennyire!-támad rám hirtelen, de a hangja annyira elkeseredett volt, hogy azonnal bűntudatom támadt az előző mondatomért. A brazil lány nem viccelt, tényleg meghaltak a szülei. Legbelül megsajnáltam őt, akármennyire is gyűlölöm.
-Van testvéred?-kérdezem végül.
-Nincs. Hát neked?
-Egy bátyám.-mondom érzelemmentesen–Valamilyen szinten szerencsés vagy, hogy nincs kihez kötődnöd. Egy Arénában ez előny.-fordulok a lányhoz.
-Aha...-motyogja.-Hogy hívják a srácot?-érdeklődik.
- Marco.-válaszolok halkan és nyelek egyet. Annyira hiányzik. Mielőtt teljesen kiborulnék témát váltok. -Te önként jelentkeztél volna, ha nem húznak ki?-kérdezem, hiszen kinézném Arabellából, hogy van annyira idegbeteg, hogy megtegye. Ő egy rejtélyes mosolyra húzza a száját majd ennyit mond:
- Sosem lehet tudni... –válaszol elgondolkodva. - Tudod, miután a szüleim meghaltak, árvaházba kerültem, és finoman szólva sem éltem valami fényűző életet. Éheztem és szenvedtem, folyamatosan. A Viadal másoknak a félelmet jelenti. Nekem az első lépést egy szebb jövő felé. Ha megnyerem, gazdag leszek, és nem kell többé éheznem.
-Neked ennyit jelentene a győzelem? Pénzt?- kérdezem kikerekedett szemekkel–És mi van azokkal az emberekkel, akiket megöltél? Gondolj Julióra, vagy Carlosra! Nem hiszem, hogy a győzelem egy jó dolog lenne. –düh és bosszúvágy gyúl fel bennem.– A Viadal biztos halál. Fire a győzteseknek sem engedi, hogy éljenek.-rázom a fejem ingerülten.
- Mondja már meg valaki, mi a francért paráztok Firetől! –akad ki ő is. - Jesszus, csak egy vén paraszt, aki dirigál nekünk, jusson már el az agyatokig! A srácok meg... - sóhajt fel lemondóan. - Nem szabad kötődnöm hozzájuk. Úgyis meg fognak halni…
Nem akartam hinni a szavainak. Tényleg ilyen könnyen hagyja, hogy irányítsák?
-Hát nem érted? –lépek közelebb a lányhoz– Pont ezt akarja elérni Fire, hogy ne legyenek érzéseink egymással szemben, csak gyilkoljunk, ne gondolkodjunk. – mondom– Senkitől se félek, Arabella, csak a többi embert féltem. Akik úgy ugrálnak, ahogy Fire akarja. Ők vannak veszélyben.-teszem hozzá és mélyen Arabella barna szemébe néztem.
- Ugyanezt tesszük, Christina! Ugyanúgy gyilkolunk, pedig nem lenne rá okunk. Azért tesszük, mert az a gyökér ezt akarja. Basszus, ha nem lennénk a Viadalon, eszünk ágában sem lenne acsarkodni, pláne nem egymás életére törni.
- Gyilkolunk, nyerünk, azt hisszük, biztonságban vagyunk, pedig ez az egész egy hazugság– sorolom lemondóan. – Egyetlenegy embert ölnék meg nyugodt szívvel, ez pedig nem te vagy, Arabella, hanem Fire.-a hangom magabiztos volt. Komolyan gondoltam azt, amit mondtam.
- Hoppácska, a végén még kiderül, hogy több közös van bennünk, mint azt elsőre hittük! - kacsint egyet vigyorogva.-Akkor, ha esetleg, véletlenül úgy alakulna, hogy megölsz, biztosíthatlak, hogy életed végéig kísérteni foglak, csak hogy átérezd a szenvedéseimet!-mondja szórakozottan.
-Hm… Ijesztően hangzik!-vigyorgok rá, de semmi gúny nincs a mosolyomba.
- Szeretem riogatni az embereket! - mosolygok vissza.- Most viszont már indulni kellene. Későre jár, és a végén még éhen hal a zabagép pasid! - bök meg viccelődve.
- Biztos parázik, hogy széttépjük egymást!
- Tuti! - bólogat. - Ne már, csajok, két kicseszett óráról van szó! Nem hiszem el, hogy nem bírjátok ki! Amúgy is, mindketten fontosak vagytok nekem, olyan nincs, hogy veszekedtek! Hát össze akarjátok törni a szívemet? - utánozza viccesen a fiú hangját.
- Hú, már több mint két órája együtt vagyunk! – nézek viccelődve a csuklómra, mintha az órámat nézném. – Nem kéne egymásnak esnünk?-nézek rá kérdően.
- De, már igazán itt lenne az ideje! - bólogat hevesen. - A végén még Carlosnak egyszer igaza lesz az életben!
Egyszerre nevetjük el magunkat, szinte folynak a könnyeink a röhögéstől. Ha valaki nekem azt mondja, hogy Arabellával fogok viccelődni a viadal közepén akkor valószínűleg az arcába röhögök. Pedig tessék, megtörtént és bár ezt sose vallanám be senkinek, de jól érzem magam a brazil lánnyal. Furcsa, hogy a vadászat elején majdnem egymásnak estünk, utána együtt fordultunk Fire ellen, most pedig Carlosról viccelődünk.
Végül összeszedtük magunkat és vissza indultunk a többiekhez.
A csapat ujjongva fogadott minket, de az öröm mégis akkor volt a legnagyobb amikor meglátták a majmokat a hátunkon. Carloson látszott, hogy megnyugodott, hogy mindketten élünk, és semmilyen komolyabb sérülést nem szereztünk, ami valljuk be, nagy dolog ha rólunk van szó. Ma senki se halt meg, de már így is kevesen vagyunk, a végjáték egyre jobban közeledik, és ahányszor ez eszembejutt legszívesebben ordítanék idegességemben.
-Fáradt vagy?-kérdezi Carlos és a homlokát az enyémhez támasztja.-Aludj, Angyalka!-mosolyog.
-Ne parancsolgass nekem!-mondom viccelődve majd megcsókolom-Jóéjt!
-Egy bátyám.-mondom érzelemmentesen–Valamilyen szinten szerencsés vagy, hogy nincs kihez kötődnöd. Egy Arénában ez előny.-fordulok a lányhoz.
-Aha...-motyogja.-Hogy hívják a srácot?-érdeklődik.
- Marco.-válaszolok halkan és nyelek egyet. Annyira hiányzik. Mielőtt teljesen kiborulnék témát váltok. -Te önként jelentkeztél volna, ha nem húznak ki?-kérdezem, hiszen kinézném Arabellából, hogy van annyira idegbeteg, hogy megtegye. Ő egy rejtélyes mosolyra húzza a száját majd ennyit mond:
- Sosem lehet tudni... –válaszol elgondolkodva. - Tudod, miután a szüleim meghaltak, árvaházba kerültem, és finoman szólva sem éltem valami fényűző életet. Éheztem és szenvedtem, folyamatosan. A Viadal másoknak a félelmet jelenti. Nekem az első lépést egy szebb jövő felé. Ha megnyerem, gazdag leszek, és nem kell többé éheznem.
-Neked ennyit jelentene a győzelem? Pénzt?- kérdezem kikerekedett szemekkel–És mi van azokkal az emberekkel, akiket megöltél? Gondolj Julióra, vagy Carlosra! Nem hiszem, hogy a győzelem egy jó dolog lenne. –düh és bosszúvágy gyúl fel bennem.– A Viadal biztos halál. Fire a győzteseknek sem engedi, hogy éljenek.-rázom a fejem ingerülten.
- Mondja már meg valaki, mi a francért paráztok Firetől! –akad ki ő is. - Jesszus, csak egy vén paraszt, aki dirigál nekünk, jusson már el az agyatokig! A srácok meg... - sóhajt fel lemondóan. - Nem szabad kötődnöm hozzájuk. Úgyis meg fognak halni…
Nem akartam hinni a szavainak. Tényleg ilyen könnyen hagyja, hogy irányítsák?
-Hát nem érted? –lépek közelebb a lányhoz– Pont ezt akarja elérni Fire, hogy ne legyenek érzéseink egymással szemben, csak gyilkoljunk, ne gondolkodjunk. – mondom– Senkitől se félek, Arabella, csak a többi embert féltem. Akik úgy ugrálnak, ahogy Fire akarja. Ők vannak veszélyben.-teszem hozzá és mélyen Arabella barna szemébe néztem.
- Ugyanezt tesszük, Christina! Ugyanúgy gyilkolunk, pedig nem lenne rá okunk. Azért tesszük, mert az a gyökér ezt akarja. Basszus, ha nem lennénk a Viadalon, eszünk ágában sem lenne acsarkodni, pláne nem egymás életére törni.
- Gyilkolunk, nyerünk, azt hisszük, biztonságban vagyunk, pedig ez az egész egy hazugság– sorolom lemondóan. – Egyetlenegy embert ölnék meg nyugodt szívvel, ez pedig nem te vagy, Arabella, hanem Fire.-a hangom magabiztos volt. Komolyan gondoltam azt, amit mondtam.
- Hoppácska, a végén még kiderül, hogy több közös van bennünk, mint azt elsőre hittük! - kacsint egyet vigyorogva.-Akkor, ha esetleg, véletlenül úgy alakulna, hogy megölsz, biztosíthatlak, hogy életed végéig kísérteni foglak, csak hogy átérezd a szenvedéseimet!-mondja szórakozottan.
-Hm… Ijesztően hangzik!-vigyorgok rá, de semmi gúny nincs a mosolyomba.
- Szeretem riogatni az embereket! - mosolygok vissza.- Most viszont már indulni kellene. Későre jár, és a végén még éhen hal a zabagép pasid! - bök meg viccelődve.
- Biztos parázik, hogy széttépjük egymást!
- Tuti! - bólogat. - Ne már, csajok, két kicseszett óráról van szó! Nem hiszem el, hogy nem bírjátok ki! Amúgy is, mindketten fontosak vagytok nekem, olyan nincs, hogy veszekedtek! Hát össze akarjátok törni a szívemet? - utánozza viccesen a fiú hangját.
- Hú, már több mint két órája együtt vagyunk! – nézek viccelődve a csuklómra, mintha az órámat nézném. – Nem kéne egymásnak esnünk?-nézek rá kérdően.
- De, már igazán itt lenne az ideje! - bólogat hevesen. - A végén még Carlosnak egyszer igaza lesz az életben!
Egyszerre nevetjük el magunkat, szinte folynak a könnyeink a röhögéstől. Ha valaki nekem azt mondja, hogy Arabellával fogok viccelődni a viadal közepén akkor valószínűleg az arcába röhögök. Pedig tessék, megtörtént és bár ezt sose vallanám be senkinek, de jól érzem magam a brazil lánnyal. Furcsa, hogy a vadászat elején majdnem egymásnak estünk, utána együtt fordultunk Fire ellen, most pedig Carlosról viccelődünk.
Végül összeszedtük magunkat és vissza indultunk a többiekhez.
A csapat ujjongva fogadott minket, de az öröm mégis akkor volt a legnagyobb amikor meglátták a majmokat a hátunkon. Carloson látszott, hogy megnyugodott, hogy mindketten élünk, és semmilyen komolyabb sérülést nem szereztünk, ami valljuk be, nagy dolog ha rólunk van szó. Ma senki se halt meg, de már így is kevesen vagyunk, a végjáték egyre jobban közeledik, és ahányszor ez eszembejutt legszívesebben ordítanék idegességemben.
-Fáradt vagy?-kérdezi Carlos és a homlokát az enyémhez támasztja.-Aludj, Angyalka!-mosolyog.
-Ne parancsolgass nekem!-mondom viccelődve majd megcsókolom-Jóéjt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése