Álmomban egy
furcsa, értelmezhetetlen eseménysor kísért. Nem olyan ijesztő és kísérteties,
mint az esőerdős, de azért rengeteg megmagyarázatlan kérdést hagy maga után.
Egymás után ismétlődő, szinte véletlenszerűnek tűnő képek peregnek le előttem.
A legtöbb valamelyik még életben lévő Kiválasztotthoz kapcsolódik. Isabel
például lélekszakadva menekül valami állat elöl, Christina őrült módjára
lövöldözik, csak hogy eltaláljon egy aprócska bogarat, Carlos a haját tépi
idegességében, Niels a vérében fekve nézi az elcsaklizott képet a testvéreiről,
Minho pedig keservesen üvöltözik. A legmegindítóbb dolgot mégis Julio teszi.
Bár az Országtársam semmi különöset sem csinál, csak egy helyben álldogál a
szilafal tövében, majd mond valamit, mindezt ugyanazzal a kifejezéstelen,
elgondolkodó tekintettel. Az egész mégis hihetetlenül zavarossá válik, amikor
elkezd rázkódni a kép, és váratlanul elmosódik a fiú alakja. Úgy érzem, mintha
kilöktek volna egy fénysebességgel száguldó repülőről, képtelen vagyok
uralkodni a testemen, csak zuhanok le, a nagy feketeségbe. Homályos tárgyakat
és arcokat fedezek fel a környezetemben, mindezt ugyanazzal az eszméletlen
sebességgel. Nem kapok levegőt, nem tudom se becsukni, se kinyitni a szemem,
csak azt érzem, hogy nem sokára valami nagy dolog fog történni, amiben óriási
szerepet játszok. A látomás utolsó képkockáján ráesek egy alvó emberre, majd,
mintha sosem létezett volna, porrá válik a testem. Az eddig még mélyen
szundikáló lány kinyitja nagy, ébenfekete szemét, aztán gúnyos mosoly fut végig
az ajkán. Hallom, hogy a nevemet kántálja, ám csöppet sem olyan ellenségesen,
mint az előző álmomból megismert bokor mögött húzódó lény. Előbb nevezném a
hangját betegesnek és megszállottnak, mint gonosznak. Iszonyatosan emlékeztet
valakire a csaj, biztosra veszem, hogy már találkoztam vele, csak éppen a neve
nem jut eszembe. Egyébként meglehetősen szép lány lenne, ha nem vigyorogna
ilyen pszichopatán, és nem ismételgetné folyton-folyvást a nevemet. Te jó ég,
annyira ismerős… Vajon hol láthattam? Otthon, Brazíliában? Vagy esetleg
Angliában, a közönség soraiban?
A
kérdésemre azonban nem kapok választ, ugyanis – sajnos, vagy szerencsére –
magamhoz térek az álmomból. Persze, ez nem egyenlő azzal, hogy megszűnik a
szívem hevesen dobogni, és nem fürdök a saját verítékemben. Beletelik néhány
percbe, mire megnyugtatom magam, és a gondolataim visszatérnek az Aréna
zegzugos hegyeihez.
Sajnos már
nem maradt túl sok élelmünk, így hát kénytelen vagyok egy fél szelet kenyérrel
beérni. Miután két korty vízzel leöblítem a reggelimet, szemügyre veszem az
ébredező társaimat. Christina és Julio valószínűleg korábban kelhettek, mint
én, ugyanis nem tűnnek fáradtnak, sőt elmélyülten beszélgetnek valamiről.
Isabel még törölgeti a szemét, úgy olvassa át újra és újra a kezében tartott
papír tartalmát. Láthatólag nincsenek ínyére a leírtak, minden egyes szó után
gúnyosan fintorog egyet, miközben arcszíne egyre vörösebb árnyalatba csap át.
Carlos is még csak most nyitotta ki a szemét, ám a többi szövetségesünkkel
ellentétben egyáltalán nem tűnik lestrapáltnak, sőt levakarhatatlan mosollyal
közeledik felém. Erről automatikusan azok a napok jutnak eszembe, amikor még
tartott a felkészítő tábor. A spanyolok már akkor is brutálisan korán kelőnek
számítottak, szinte mindig elsőként léptek be az edzőterembe. Persze, mindez
remek hatást gyakorolt Julióra, a srác úgy pattogott, mint egy szöcske, amint
meghallotta, hogy a szövetségesei már javában gyakorolnak. Ha jól emlékszem,
mindezt Isabelért tette, hogy többet legyeskedhessen a lány körül, és aztán
meghódítsa. Kicsit furcsállom, hogy az egészből nem lett semmi, az Országtársam
akkora lendülettel vetette bele magát a dologba. Mondjuk, azóta velem is
smárolt néhányszor, és az erdőben történtekről sem szabad megfeledkezni.
Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy az Országtársam ráébredt, nem éri meg
nőügyekbe kavarodni, miközben a mezőny egy része a halálára pályázik. Vagy
egyszerűen csak akkora sokkot okozott neki a Viadal, hogy elfelejtette, hogy
kell csajozni, esetleg rájött, hogy jelenleg a túlélés és a húga többet jelent
neki annál, minthogy egy lány miatt romba dőljön az olyan gondosan felépített
álma a győzelemről.
-Jó reggelt, Ara!
– huppan le mellém Carlos. – Mizu?
A spanyol
fiúra nézve megállapítom, hogy talán ő sínylette meg eddig a legkevésbé az
Arénát, legalábbis ami a fizikai dolgokat illeti. A vérfürdőt és a
mutánstámadást leszámítva még nem is került komolyabb párviadalba, és a
Bőségszarunál is csak néhány karcolást szerzett. Na, nem mintha annyira
irigyelném, azért neki is kijutott bőven a szenvedésből, de legalább nem néz ki
úgy, mint egy öltésekkel teli rongybábu. Mindössze a világoskéken ragyogó
szemei alatt elhelyezkedő karikák, és az égnek meredő, sötétbarna haja nyújt
arról tanúbizonyságot, hogy nem pihenéssel töltötte az elmúlt napokat.
-Szia! – mosolygok
rá kedvesen. – Semmi különös, csak rosszat álmodtam. Vagyis, nem feltétlenül
rosszat, inkább olyan… furcsát. De semmi komoly. Túlélem.
- Akkor oké! –
folytja belém a szót. – Hallod, még meg se köszöntem, hogy segítettél
megkeresni Christinát. Szuper vagy, tényleg! Ha nem veted be az ötletet,
esküszöm, én…
- Nem kell
hálálkodnod, ennyit bárki megtenne a szövetségeséért! – állítom le gyorsan.
Semmi kedvem azt hallgatni, mennyire tökéletes is a drágalátos angyalkája.
- Persze, tudom,
de akkor is… Annyira jó arc vagy! Azt hiszem, jövök neked eggyel. Szóval, ha
kéne egy kis segítség, csak szólj, és ugrok!
- Nem volt ez a
döntés egy kicsit elhamarkodott? – veszem elő a sátáni mosolyom. Carlos persze
nem visszakozik, egy laza nevetés keretében nyugtázza, hogy igenis komolyan
gondolta az ajánlatát.
A spanyol
fiú vesz magának egy kenyeret, majd jóízűen falatozni kezd. Megpróbálok úgy
ránézni, hogy ne vegye észre, hogy figyelem. Jó, tudom, nem illik megbámulni
másokat, de valószínűleg más is hasonlóképpen cselekedne a helyemben, ha látná
a szövetségesem arcáról sugárzó örömöt. Bár Carlos mindig is az indokolatlanul
vigyorgó emberek táborát erősítette, mégsem lehet elmenni szó nélkül a ma
reggeli mosolya mellett. Ez teljesen más, mint amikor tegnap este lepacsiztak
Julióval, vagy mint amikor tíz pontot kapott, sőt még azzal sem lehet
összehasonlítani, amikor megtaláltuk Christinát, vagy amikor az edzésen
flörtölt velem. Nem, ilyet még sosem láttam rajta. Biztosra veszem, hogy
történt valami az éjjel, aminek köszönhetően egész álló nap ilyen undorítóan
boldog lesz, Christinával egyetemben. Egy gyors pillantás elég, és
megállapítom, hogy a páros másik tagja csakugyan majd’ kicsattan a
boldogságtól.
-Ti őrködtetek
éjszaka, ugye? – faggatózom finoman.
- Hallod,
Christina szerelmes belém! Ő mondta.
Bár nem a
kérdésemre adott választ, mégis leesett állal bámulok a fiúra. Mi. A. Franc?
Christina szerelmet vallott Carlosnak? Hát, mit ne mondjak, erre álmomban se
gondoltam volna! Persze, jó eséllyel ezt csak azért tette a kis ribi, hogy
biztos helyet tudjon magának a szövetségben, és a pasija megakadályozza, hogy
egy gyengébb pillanatomban kést állítsak abba a ronda fejébe. Más szempontból
nézve viszont, a dolog akár pozitívan is elsülhet. Na, nem Carlos kapcsolatára
gondolok, szerintem semmi esély rá, hogy jól végződjön a dolog – elvégre egy
Viadalon vagyunk, nem? Csak egy élheti túl, ezt még a hülye is tudja. – hanem
arra, hogy ez mégis mekkora show-ként foghatja fel a közönség. Lefogadom, hogy
Anglia összes létező szennylapja Viadal ifjú szerelmespárjának életével
van tele, miközben az ország összes firkásza információk után nyomoz. Nem kérdéses,
mennyi pénz ütheti Fire markát. Persze, a nézőket is érdekli a téma, egyre több
ember ül le megnézni a műsort, amiből ismét a Játékmesterek jönnek ki jól.
Talán annyira megörülnek a hirtelen jött fogásnak, hogy legalább a mai napon
nem zargatnak minket mindenféle idegsokkos mutánssal meg természeti
katasztrófával.
-Nahát, de jó! –
Miután rájövök, hogy már vagy két perce nem szóltam Carloshoz, próbálom behozni
a lemaradást. – Akkor már értem, miért vagy ennyire feldobva.
- El se tudod
képzelni, mennyire örülök! Tudod, amikor azt mondtam, hogy sose legyél
szerelmes… - dönti oldalra a fejét gondolkozva. – Na, azt felejtsd el! Ideges
voltam, hülyeségeket beszéltem. Nyugodtam belezúghatsz bárkibe, akibe csak
akarsz, csak Julióba ne, me…
Váratlanul
félbeszakítja a mondatot, majd az üvege után nyúl. Úgy húzza meg a palackot,
mintha mi sem történt volna, nekem azonban szöget üt a fejembe az elcsípett
mondatfoszlány. Biztosra veszem, hogy a tegnapi értelmezhetetlen
beszélgetésükkel hozható kapcsolatba. Hogy is mondta az Országtársam? Döntöttem,
vagy valami ilyesmi. De mégis miről döntött? Hogy érti Carlos, hogy ne
zúgjak bele Julióba? Na, nem, mintha annyira fenyegetne ez a veszély! Persze,
Julio eszméletlenül helyes pasi, akire képtelenség nem odafigyelni. Az utóbbi
napokban azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy végre belenézzek azokba a
csodaszép, merész, sötét szemeibe, és hogy váltsak vele néhány szót. A lavinát
követően is földöntúli boldogság járta át a testemet, amikor magamhoz
ölelhettem, beszívhattam az illatát, ami az Arénában átélt borzalmak ellenére
is olyan hamisítatlanul Juliós maradt. Meg aztán, mostanában kicsit jobban
kijövünk egymással, mint korábban, még ha nem is beszélgetünk annyit. A fiú
ezerszer kedvesebb hozzám, és valamelyest én is kezdem értékelni a beszólásait.
Talán azért van ez, mert rájöttem, mi rejlik a felszín alatt, hogy ő valójában
egy rendes és jófej srác, akire bármikor számíthatok. De hogy ez elég-e a
szerelemhez? Nem, az teljesen kizárt. Persze, szeretem Juliót a magam módján,
de ez távolról sem hasonlít a rózsaszín, cukormázas érzéshez. Legalábbis,
nagyon remélem, hogy nem…
-Ezt most értenem
kellene? – vonom fel gúnyosan a szemöldökömet.
- Öhm, izé, nem
tudom… Nem hiszem! – kortyol egy utolsót az üvegből. – Képzeld, éjszaka
gondolkoztam, és azt találtam ki, hogy…
- Bocs, de ebből
nem kérek! – húzom el a számat. – Nézd, örülök, hogy már nem szenvedsz, és újra
összejöttetek Christinával, de azt azért tartsd tiszteletben, hogy kiskorú
vagyok!
Carlos
néhány másodpercig kifejezéstelen arccal bámul rám. Már éppen kezdeném félteni,
hogy valaki hátba támadta valami lassan ölő méreggel, amikor hirtelen hangosan
elröhögi magát.
-Ja, nem, semmi ilyesmi
– mondja szórakozottan. – Csak azon gondolkoztam, miért utáljátok egymást
ennyire Christinával, és hogy lehetne változtatni ezen.
- Sehogy, és
azért, mert a kis barátnőd egy beképzelt ribanc
- Ne már, Ara! –
néz rám azokkal a kiskutyás szemeivel, amitől az összes élő embernek megpuhulna
a lelke. Kivéve persze az enyém. Ha Carlos azt hiszi, hogy ettől majd
megbocsájtok az olasznak, és békét kötök vele, hát közlöm, hogy rohadtul téved!
– Nézd, gondolom, te is tudod, hogy mindketten rengeteget jelentetek nekem.
Cri… Én szeretem őt, Ara! Te viszont nagyon jó barátom vagy, és ez így nagyon
nem oké, hogy mindig csak marakodtok. Szóval, azt találtam ki, hogy
elmehetnétek vadászni. Mármint ketten, együtt.
Komoly pillantásomat
a fiúra szegezem, és úgy döntök, várok néhány percet. Azt hiszem, ennyi kell
neki, hogy röhögve közölje, hogy csak szívatott, valójában esze ágában sincs
közös vadászatra küldeni Christinával. Fél perc elteltével azonban még mindig
ugyanaz a helyzet áll fenn, vagyis hogy az én sötétbarna, zavart íriszem az ő
zöldeskék, izgatottan ragyogó, kissé bizonytalan szempárjába fúródik. Egy perc
után már kezd gyanússá válni a dolog, hogy talán nem is viccel, úgyhogy gyorsan
rákérdezek az igazságra. Carlos egy zavart félmosoly kíséretében beletúr a
hajába.
-Cri jófej, majd
rájössz.
- Ugye nem
gondolod komolyan, hogy órákon át a hülye pofáját fogom bámulni?
- Hé, a
barátnőmről beszélsz! – ráncolja a homlokát sértetten.
- Jó, bocsánat!
Csak rohadtul nem értem, mit akarsz! Miért jó az neked, ha összebarátkozunk? –
üvöltök rá a megdöbbent srácra. – Ember, a Viadal vége itt lohol a sarkunkban,
miért pont most találtad ki ezt a baromságot? Hülye vagy, Carlos?! Agyadra ment
a szerelem, vagy mi?
Zavarában a
földet kezdi pásztázni, a tekintetéből csak úgy süt, hogy ki szeretne találni
valamit a megfékezésemre. Na, azon aztán törheti a fejét! Inkább bele se
gondolok, hogy jött neki ez az ötlet. Komolyan mondom, normális embernek eszébe
se jut ilyen! Még hogy én, Arabella Asesino, menjek el vadászni Christina
Angell-lel? Nonszensz az egész. Értem én, hogy Carlos annyira kikészült a
Viadaltól, hogy kötelességének érzi Teréz anyut játszani, de azért igazán
tudhatná, hol a határ. Vagy legalábbis rendelkezhetne egy minimális
képzelőerővel, és kitalálhatná, mi fog kisülni ebből az egészből. Nem akarok
vészmadárkodni, de valami azt súgja, hogy ha mi ketten közösen csinálunk
valamit, amihez a fegyvereknek is köze van, akkor a hét élő Kiválasztottból egy
csapásra hatan maradnak meg. Természetesen Christina lenne a hetedik, de akkor
is, képtelen vagyok több órán át annak a beképzelt lotyónak a társaságában
tartózkodni.
-A kedvemért sem
teszed meg? – hozakodik elő Carlos a világ leggyengébb érvével. Ja, meg a kiskutyaszemeivel.
- Nem! – vágom rá
ellentmondást nem tűrően. – Bocs, de nem bírom a barátnődet. Meg amúgy is, ha
annyira belezúgtál, miért nem kíséred el te?
- Jaj, Ara, ez nem
arról szól, hogy Christina elmenjen, hanem arról, hogy együtt elmenjetek, és
összebarátkozzatok! Vagy legalább, ne utáljátok egymást annyira…
A következő
percekben levág egy mérhetetlenül unalmas és sablonos dumát arról, hogy
mennyire fontosnak tartja a szövetségesek közti jó viszonyt, meg hasonlók.
Unottan nézek el a válla fölött, a végén már nem is figyelek a szavaira.
Helyette azon morfondírozom, ha ennyire fontos neki ez az egész, hogy-hogy nem
találta ki előbb? Mondjuk, mielőtt a kis ribi kilépett, és vagy a fél mezőny
élt. Miért pont mostanra egyeztette az időpontot? Ahogy a vadul gesztikuláló
fiúra nézek, átsuhan az agyamon egy gondolat. Pont azt látom Carloson, mint
amit tegnap este, amikor összepacsizott Julióval. Ezek ketten titkolnak
előlem valamit, ez holtbiztos. Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy Carlost
nem is érdekli annyira a Christinával való viszályom, mindez csak egy jó ürügy
arra, hogy kitárgyalhassa Julióval azt a bizonyos döntést. De akkor miért nem
küldi velünk Isabelt is? Talán azt túl feltűnőnek érzi. Viszont simán meg
lehetne oldani, hogy a két fiú megy vadászni, mi meg itt maradunk. A francba
már, egyre kevésbé bírom követni Carlos hülye logikáját! Bár eddig se volt túl
könnyű dolgom vele, de amióta elkezdődött a Viadal, egyre bonyolultabb eset a
srác.
-Igazán adhatnál
neki egy esélyt! – veszi hisztisre a figurát, miután rádöbben, hogy a hosszú
monológokkal semmit sem ér el. – Nem hiszem el, hogy nem tudsz másfél órát
kibírni mellette!
- Nem, képzeld,
zsenike, nem tudok! – üvöltök rá idegesen. – És megsúgom, ő sem bírná ki!
Rajta, kérdezd csak meg, ha nem hiszel nekem!
A
szövetségesem erre mérgesen feltápászkodik, majd öles léptekkel megindul a
beszélgető szövetségeseink felé. A bosszúságok ellenére semmi kedvem ahhoz,
hogy nélkülem döntsenek, tehát nincs mit tenni alapon követem a spanyol fiú példáját,
és morogva megindulok a társaink felé.
-Ezt nem olvasni
szeretném, hanem hogy hangosan ki is mondd! – vigyorog Carlos az Országtársára.
- Kétlem…
Kíváncsian
vezetem körbe a pillantásom a szövetségeseimen. Bár mindannyian pont úgy néznek
ki, mint tegnap, mégis hatalmába kerít az érzés, hogy az éjszaka során, vagy
bármikor az elmúlt napokban, amikor nem figyeltem eléggé, valami megváltozott.
Magam sem tudnám megfogalmazni, mire gondolok, de az biztos, hogy valami más…
-Miről maradtam
le? – nézek felhúzott szemöldökkel Isabelre.
A spanyol
lány először kissé kétségbeesett fejet vág, ám ezt jó eséllyel rajtam kívül
senkinek sem szúr szemet. Néhány pillanatig hezitál, aztán végre kitép valamit
Carlos kezéből, majd az enyémbe nyomja azt. Mint kiderül, egy levél miatt
veszekedtek, amit Noah-Levi írt a húgának. Nem ismerem túl jól a spanyol
bajnokot, de az azért nekem is feltűnik, hogy normális esetben nem így szokott
kommunikálni a testvérével. Olyanokat ír ugyanis, hogy Isabel mennyire hülye,
meg milyen jó kis show-t lenyomott a barlangban. Lövésem sincs, hova tegyem ezt
az egészet, így hát egy kérdő pillantást vetek az érintettre.
-Milyen jelenetről
magyaráz a tesód? – ráncolom a homlokom. – Meg egyáltalán, mit csináltál,
amiért lehülyézett?
- Épp ez a lényeg,
én se tudom – von vállat kissé zavartan. – Lehet, hogy részeg volt.
- Biztos az volt!
– helyesel Julio. – Tuti bedepizett a Viadal miatt, vagy előjöttek benne a régi
emlékek…
Az
Országtársam olyan gyorsan és természetesen ejti ki ezt a pár mondatot, hogy
azzal automatikusan rossz érzést kelt bennem. A fejemben élő apró hangocska,
amit mindennél jobban utálok, vad kiáltozásba kezd, arra kényszerítve ezzel,
hogy gyanakodjak a többiekre, hogy eltitkolnak előlem valami fontosat. Felvont
szemöldökkel fürkészem a társaság tagjait. Láthatólag mindannyian zavarba
jöttek, legfőképp Isabel és Julio azok, akik kínosan kapkodják a fejüket köztem
és Carlos közt, de a spanyol fiú is zavartan harapdálja az ajkait. Engem
leszámítva egyedül Christina az, aki nem teljesen érti a dolgot. Már éppen
kínossá válna a helyzet, amikor Carlos ügyesen eltereli a témát.
-Mi legyen a
vadászattal?
- Felejtsd el,
amit az előbb mondtál! – teszem fel a kezem idegesen. Tényleg, bármit
megteszek, még az esetleges titkolózást is elnézem nekik, de az kizárt, hogy az
olasz ribivel karöltve kelljen az erdőben lófrálnom!
- Miért is?
- Van elég
ételünk? – szól közbe Christina, nem törődve azzal, hogy egy komoly beszélgetés
közepén vagyunk. Jelentőségteljes pillantást vetek Carlosra, csak hogy eljusson
a picurka agyacskájáig, hogy mennyire rühellem a kis lotyóját.
- Szerintem van… -
tűnődik el Isabel.
- De maximum egy
napra! – javítja ki Julio.
- Akkor vadászni
kell! – sóhajt fel Christina unottan.
Elszakad a
cérna, nem bírom ki, hogy ne avassam be a lányt a barátja eget rengető tervébe.
Kíváncsi leszek, mit reagál majd, ha megtudja, mit eszelt ki az a barom!
Remélem, jól lecseszi, Carlosra már igencsak ráférne egy alapos fejmosás.
Remélem, a ku… khm, akarom mondani, a barátnőjére azért hallgat, ha már
én nem jártam nála sikerrel.
-Na, igen, de nem
együtt! – üvöltök fel magamból kikelve. Mint ahogy azt sejtettem, Critől
mindössze egy kérdő pillantást zsebelek be, így gyorsan meg is magyarázom neki
a helyzetet, amibe Carlos akaratomon kívül belerángatott. – A fogyatékos pasid
kitalálta, hogy menjünk ketten!
- Én, veled? Jó
vicc!
- Én is ezt
mondtam… - vetek egy lesújtó pillantást a spanyol fiúra, aki ezennel megelégeli
a dolgot.
- Ne csináljátok
már! – túr a sötétbarna tincsei közé idegesen. – Csak egy óra! Max kettő…
A srác
nyilván azt hiszi, hogy mély hatást gyakorol rám a béna kiskutyaszemeivel, és
ettől majd beadom a derekamat. Kár, hogy fordítva sül el a terve, és éktelen
ordítozásra gerjedek a csitításától.
-Mit ne
csináljunk? Két percet nem bírok ki a hülye ribancod mellet, nem hogy két órát!
Miért nem megy inkább Isabellel? Vagy veled, ha már ennyire szeretitek egymást.
Úgy tűnik,
Christina agyát is sikerült rendesen felhúzni, nem hiába lendül ő is támadásba.
Csak hogy meglepő módon a beszólását nem a barátjához intézi, hanem hozzám.
-Félsz, Ara, hogy
megöllek?
Gondolom,
azt hiszi a kis ribi, hogy ilyen könnyen rám hozhatja a frászt. Egy lenéző
mosollyal a szám szélén veszem tudomásul, hogy a csaj tényleg baromira nem
ismer, ráadásul az egója is a felhők közt repked, ha már egyszer azt hiszi
szegénykém, hogy könnyedén végezne velem. Komolyan, néha már sajnálom a
mérhetetlen naivitása miatt.
-Az agysejtjeimre
nagyobb veszélyt jelentesz, drágám! – kapom a szám elé a kezem „sajnálkozva”. –
Mellesleg, előbb állítok lándzsát a hátadba, minthogy lelőj!
- Hm… Próbáljuk
ki!
Vadállati
vicsorából ítélve akár azt is hihetném, hogy komolyan gondolja a fenyegetést.
Sajnálatos módon azonban már túl régóta kell elviselnem a ronda képét ahhoz,
hogy pontosan tudjam, csak játssza az eszét, és képtelen lenne nekem ugrani,
már csak Carlos miatt is. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem mutatom meg
neki, ki az erősebb kettőnk közül. A lándzsám nyelét markolászva sziszegek neki
a fogaim közt.
-Benne vagyok!
Ahogy a
sötétbarna, gyűlölettől izzó szempárba nézek, egy másodpercre megfordul a
fejemben, milyen is lenne, ha tényleg végeznék a csajjal. Mi történne akkor?
Nyilván mindenki lesokkolódna, aztán Carlos elbőgné magát, mint egy fogyatékos
kislány, akit elhagyott a pasija. Julio a haját tépve szidná a felmenőimet,
Isabel meg szokásához híven, nem tudna mit kezdeni a helyzettel, csak lefagyva
figyelné a holttestet. Talán Carlos annyira bedühödne, hogy nekem rontana, és
dulakodni kezdenénk. Bár a hülyeségei ellenére jó véleménnyel vagyok a
spanyolról, ebben az esetben gondolkodás nélkül szúrnám át a cuki kis pofiját,
minek hatására talán Isabel is megpróbálkozna a megölésemmel. A statisztikák
szerint a lány ügyesebb nálam, bár ez csak egy elenyésző adat, amit semmiképpen
sem szabad komolyan venni. Én vagyok a jobb harcos, ezt mindenki tudja!
Lefogadom, ha párbajra kerülne a sor, csont nélkül megnyerném a harcot. Akkor
aztán ketten maradnánk Julióval, szemben Minhóval és Nielsszel, akik szintén
nem az ügyetlenségükről ismertek. Ha szövetséget kötnének kettőnk ellen, és a
svéd fiú a múltkori taktikáját alkalmazná… Nos, azt hiszem, mégsem kellene
lemészárolnom az összes szövetségesemet. Bár nem nőttek annyira a szívemhez, be
kell látnom, hogy együtt lényegesen jobbak az esélyeink a túlélésre.
-Álljatok már le!
– lép közbe Carlos, míg mielőtt elfajulna a helyzet.
- Ribanc! – veti
oda Christina foghegyről.
- Érdekes ezt a te
szádból hallani, Cri! – villantok egy gúnyos mosolyt az olaszra, majd a szintén
nem túl eszes barátjához fordulok. – Drága Carlos, hülye vagy! Menthetetlenül.
Carlos
persze nem veszi a szívére a beszólásomat, szerintem már rég megszokta, hogy
nem tartom a világ legokosabb emberének. Ellenben a drágalátos kis barátnője,
akinek jóformán semmi köze az egészhez, úgy vizslatja a srácot, mint aki arra
vár, hogy nekem essen. Na, azt lesheti a kis ribi! A spanyol köztudottan kedvel
engem, mellesleg szorult belé annyi ész, hogy tudja, nem menne sokra nélkülem.
Talán ezért is tűri szó nélkül az alázásaimat.
-Hagyd már, Ara! –
Julio néhány lépéssel közelít felém, majd mosolyogva magához húz. - Tényleg
csak pár óráról van szó! Nem rólad, vagy Angellről van szó, hanem arról, hogy
ne haljunk éhen. És ti ugyebár vagytok olyan jó fejek, hogy szereztek nekünk
valami kaját.
Magam sem
értem, miért kerít hatalmába az az ismeretlen, kényelmetlen érzés, amikor Julio
karja az enyémhez ér. Váratlanul egy gonosz gondolat fúrja be magát az agyamba,
mérhetetlen hiányérzetet hozva magával. Rádöbbenek, hogy az elmúlt napokban
alig beszéltem az Országtársammal, jóformán nem is köszöntünk egymásnak. Az
pedig, hogy hozzám érjen, netán megcsókoljon, jó eséllyel még csak fel se
merült benne. Mondjuk, én se gondoltam túl sokat ilyesmire, kisebb bajom is
nagyobb volt ennél, ám mégis… Hiányzott a fiú. Hiányoztak az idióta, perverz
beszólásai, az isteni szépségű, csábos mosolya, a kedvessége, amivel
megannyiszor megajándékozott a játék elején… Hiányzik az Országtársam! Legszívesebben
most azonnal elvonszolnám a szövetségeseinktől, és beszélnék hozzá, ha kell, a
semmiről. Szinte el se tudom mondani, mennyire vágyom már arra, hogy valakinek
ténylegesen kiöntsem a szívemet, vagy egyszerűen csak nyugodt körülmények
között váltsunk pár szót, hogy elfeledkezzünk néhány órára arról, hol is
vagyunk egyáltalán, és mi mindent rejteget számunkra ez a sötét hely. Rengeteg
mondanivalóm van Julio számára, ám a sötét, titokzatos szempár láttán mégis
csak egyetlen mondat hagyja el az ajkamat. Hidegen közlöm a fiúval, hogy sosem
szerepelt a terveim közt a kiszolgálása, pláne nem a kis olasszal karöltve.
Pedig egy másodpercig sem terveztem így. Fogalmam sincs, mit kellett volna
tennem, mivel kellett volna rávennem Juliót, hogy Christinát felváltva tartson
velem, hátha ezúttal egyik degenerált pszichopata sem akarja majd megzavarni a
vadászatunkat. A gondolataimba feledkezve, csak fél füllel hallom, hogy Carlos
idegesen megkér minket, hogy próbáljuk meg túlélni azt a két órát, Cri pedig,
mint egy engedelmes kiskutya, rögtön igent mond a pasijának. Az olasz egy
metsző pillantással illet, mire automatikusan észhez térek. Bármennyire is
csábító Julióval mászkálni az erdőben, mégsem hagyhatom, hogy ez a hülye liba
gyengének tartson! Ha egy valamit megtanultam az elmúlt tizenhét év során, az
az, hogy sose szabad kiadnom az érzéseimet, úgy kell tennem, mintha nem is
léteznének, a szó fogalmát sem ismerném, és nem is akarnám megismerni. Ez az
egyetlen módja annak, hogy életben maradjak. Magabiztosan felkapom hát a
lándzsámat, majd kissé szomorkásan bár, de kibontakozom Julio karjaiból, és
Christina mellé lépek. Nem érzem szükségét, hogy akár egy szóval is említést
tegyek neki bármiről. A szövetségeseimnek hátat fordítva, Christinával a
nyomomban indulok meg a hórihorgas fák övezte, halálos terület felé.
Még csak
meg sem próbálok jó képet vágni az elmebeteg ötlethez. Mégis miért jópifiznék
már Christinával, ha utálom, és ezt Carlos is pontosan tudja. Esküszöm, ha
érteném a srác logikáját… Bár, ki tudja, lehet, hogy addig kéne örülnöm, amíg
nem látok bele a fejébe. Oldalra sandítva az olasz lányra lesek, hátha
leolvasok valamit az arcáról. Pechemre viszonylag ügyesen kezeli az érzéseit,
legalábbis egyelőre nem tervez dührohamot kapni. Na, mi van, gondolom gúnyosan,
Cri ilyen könnyen behódol a srác akaratának? Részemről az is kétséges, hogy
egyáltalán szereti Carlost…
Úgy döntök,
a legjobb, ha kipuhatolózom a helyzetet.
-Ha tudnám, mit
esztek ti úgy egymáson… - motyogom az orrom alatt.
- Még mindig bánt,
hogy Carlos pótlékként tekint rád? – villant rám egy cinikus mosolyt.
Azt
mondják, a hülyeségnek is van határa, bár a lány megjegyzése hallatán, ebben
erősen kételkedem. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem játszadozom el szívesen
a cérnavékony idegeivel.
-Le vagy maradva,
Cri! – vetek rá egy sokatmondó pillantást. – Nem, mintha bármi közöd is lenne
hozzá, de nem áll szándékomban ráhajtani a srácra. Más kérdés persze, hogy ha
megtenném, garantáltan sikerrel járnék, és ezt te is pontosan tudod.
- És még nekem van
túl nagy egóm? – kerekedik el a szeme. – Ha ráhajtasz, max annyit érsz el vele,
hogy golyóval a szívedben halsz meg!
- Szövegértési
nehézségekkel küzdesz? Nem hallottad, hogy nem érdekel a pasid? Jézusom! –
emelem az égnek lebecsmérlő tekintetemet. Hiába, ez a csaj menthetetlenül
sötét!
Christina
morog valamit arról, hogy hanyagoljam a sértegetést, de nem veszem túlzottan a
szívemre. Mondjuk, azt én is belátom, hogy egyelőre okosabb lenne szüneteltetni
a csevejt, a végén még képes ez a pszichopata, és a vadászat előtt nekem esik.
Azt pedig a világért sem kockáztatnám meg, hogy egy ostoba tyúk miatt
meghaljak. Mogorván, kissé sietősen szedem a lépteimet, figyelmen kívül hagyva
a szövetségesemet. Az Aréna tiszta egét szemlélem, és azon morfondírozom, vajon
ma este felragyog-e az egyikünk képe az éjszakában. Ha rajtam múlik, és nem
futunk össze egyik ellenfelünkkel sem, nem kerülhet ilyesmire sor. Bár magamnak
is nehéz bevallani, egyelőre még nem áll szándékomban végezni az olasszal. Sajnos
Carlos túlságosan is ragaszkodik hozzá, és bármire képes lenne, hogy
megbosszulja a halálát. Inkább nem keveredek összetűzésbe a sráccal, túl kemény
ellenfélnek tartom ahhoz. Bár, az se dobná fel túlzottan a kedvem, ha nekem
kéne megölnöm. Inkább ráhagyom másra a piszkos munkát, biztosan akadna
jelentkező, aki helyettem végezne vele. Aztán pedig szabad a pálya Christina
megölése és a győzelem felé!
Nem sokára
az esőerdőhöz érünk. A hórihorgas fák láttán azonnal megrohamoznak az emlékek
az álmomról, és Fiona támadásáról, ám szerencsére egy gyors fejrázás elég, és
máris megfeledkezem az elém táruló rémképekről. Az már elmúlt, most egy új
kihívással kell megküzdenem. Egy sokkal titokzatosabb, nehezebb kihívással,
akit Christina Angellnek hívnak.
-Akkor én megyek
elől! – jelentem ki határozottan, még mielőtt bármit is szólhatna. – Jegyezd
meg, Cri, utánam jössz, nem mozdulsz el mögülem, és ha valami gyanúsat
észlelsz, rögtön szólsz! Az pedig még csak eszedbe se jusson, hogy rám támadj!
- Ne parázz, Ara!
– nevet fel gúnyosan, miközben meglengeti a kezében tartott pisztolyt. –
Indulj!
Kérésének
eleget téve vágok át a dús lombú növények közt. Gondosan ügyelek arra, hogy ne
keltsek feltűnést, a lehető legkisebb zajjal tegyem egymás elé a lábaimat.
Szerencsére Christina követi a példámat. Az út során nemigen beszélgetünk, bár
véleményem szerint, nincs is sok mondanivalónk egymás számára. Egy vadászat
erejéig csak-csak elviselem a csajt, de ez nem jelenti azt, hogy beszélgetni is
fogok vele. Bőven elég azzal a tudattal végig sétálni az esőerdőn, hogy egy
percig sem tudhatom biztonságban az életemet, amíg az olasz mögöttem
tartózkodik. Mindössze azért ajánlottam fel ezt a lehetőséget, hogy a hülye ne
kezdjen összeesküvés-elméletek gyártásába.
Már vagy
egy órája barangolunk, amikor a lány hirtelen megragadja a karom. Nem teszi túl
agresszívan, vagy erőszakosan, inkább olyan, mintha mutatni akarna valamit.
Rögtön megállok, a lábam földbe gyökerezik, úgy veszem szemügyre a terepet. Az
átázott talajon és az égimeszelő fákon kívül semmit nem veszek észre egészen
addig, amíg Christina rá nem mutat a közelben tanyázó majmokra. Nagyjából
négyen-öten lehetnek, mind apró, barnás színű jószágok, és nem tűnnek
veszélyesnek. Pont ideális vacsora lenne a szövetségeseimnek! Ha jól látom, nem
is vettek észre minket – ez pedig óriási előnyt jelent számunkra, minden
szempontból.
A szám elé
tartom a mutatóujjamat, jelezvén a társamnak, hogy maradjon csendben, amíg
belövöm az állatokat. Nincsenek túl messze tőlünk, de a méretük miatt előnyösebb
lenne a csapat közepébe célozni, hiszen a lándzsám láttán valószínűleg szét
fognak rebbenni. Halkan közlöm Crivel, hogy képes vagyok eltalálni őket, majd
eleget téve a szavamnak, útjára engedem a fegyveremet. A lándzsa becsapódását
természetesen oltári ricsaj követi, a kismajmok mind-mind a fák közé
menekülnek. Büszkén veszem tudomásul, hogy a próbálkozásom szerencsével járt,
pont a nyakánál találtam el az egyik állatot. Alaposabban szemügyre veszem a
halott jószágot. Nem a legtestesebb, de van rajta némi hús, amivel
jóllakhatnánk. Ez azonban jó, ha kiteszi egy ember vacsoráját, a szövetséget
azonban öten alkotjuk.
Nincs hát
vesztegetni való időnk, folytatjuk az állatok irtását. Nem is vesz sok időt
igénybe, nagyjából fél órán belül sikerül annyi majmot elejtenünk, hogy
csillapítsuk az egész társaság éhségét. Miközben a lándzsámat hajigálom a
dzsungel lakosaira, óhatatlanul is felfigyelek a szövetségesem harctudására.
Korábban sem támadtak komolyabb kétségeim Christina tehetségét illetően, ám
most nyílik először alkalmam alaposabban is megfigyelni, hogy bánik a
pisztollyal. Komolyan, ha nem tudnám, mennyire sötét és irritáló a lány, még
féltékeny is lennék rá az ügyessége miatt! Egyszer sem téveszt célt, profikat
megszégyenítő pontossággal közelíti meg az áldozatát, és már-már kínosan ügyel
arra, hogy a golyó úgy csapódjon be, hogy ne okozzon sok szenvedést a
jószágnak, és könnyedén ki lehessen halászni a testéből.
-Szép volt! –
biccentek felé hidegen, mikor a vérengzés után leülünk kicsit pihenni. - Egész
jól bánsz a pisztollyal. Mondjuk, nekem a közelembe se érsz, de nem vagy
tehetségtelen.
- Kösz, Ara – veti
oda foghegyről. – Ha egy kicsit megerőlteted magad, még te is érsz valamit
ebben a szövetségben!
Carlosnak
tett ígéret ide, vagy oda, nem bírom ki, hogy ne szóljak vissza. A végén még
elbízza magát a kis ribi, azt pedig nem hagyhatom.
-Te aztán tudsz
oltogatni! – forgatom meg a szemem gúnyosan. – Az iskolában tanultad?
- Hát persze… És
mondd, te honnan örökölted ezt a fantasztikus humorodat?
- Nem tehetek
róla, hogy jók a génjeim! - tárom szét a karom mézesmázosan. - Sajnos nem
mindenkinek adatott meg. Ha gondolod, egyszer majd elmesélem, milyen érzés.
- Ezt te se
gondoltad komolyan…
- Igazad
van, tényleg nem! - csettintek. - A világért sem osztanám meg veled a titkot.
Egyen csak meg az irigység!
Christinától nem is számíthatok másra, mint egy unott szemforgatásra. Néhány
percig szótlanul ücsörgünk egymás mellett. Az elejtett majmokat figyelem, és
azon töröm a fejem, hogy fogjuk ezt a sok kaját visszavinni a táborba. Biztosra
veszem, hogy elég lesz a többieknek, még ha nem is olyan izmos jószágok.
Rengeteget küzdöttünk értük, és ha még azt is hozzávesszük, hogy majdnem két
órát töltöttünk egymás társaságában… Ha ezek után valamelyik fogyatékos gyökér
közli, hogy túl kevés kaját hoztunk, és ő sokkal több állatot ejtett volna el, szó
nélkül átalakítom a cuki kis pofiját!
Nagy sokára
aztán Christina töri meg a csendet, egy olyan mondattal, ami nagyon betalál.
-Sajnálom a
szüleidet…
Meg se
lepődöm azon, hogy beszél a vakvilágba, és azt se tudja, mekkora fájdalmat okoz
nekem ezzel. Nem ez lenne az első, hogy próbált beégetni, megszámlálhatatlanul
nevezett olcsó ribancnak, hülye libának, aki máshoz sem ért, mint hogy mindenét
kitegye a kirakatba, és elcsavarja a szépfiúk fejét. Azt is a fejemhez vágta,
hogy egy kegyetlen, szerethetetlen pszichopata vagyok, és semmi esélyem a
győzelemre, amíg ő életben van. Néhány beszólása fájt, néhányat könnyen
elfelejtettem, a legtöbben csak magamban nevettem. Ám az iméntivel egy olyan
régi sebet tép fel, ami sosem gyógyult be igazán, és erre a jövőben sem látok
nagy esélyt. Az eddig hülyeségein csak fogtam a fejem, ám az, hogy ez az idióta
a szájára veszi a szüleimet, több a soknál. Megfordul a fejemben, hogy a
majmokhoz hasonló sorsra küldöm, ám túl gyengének tartom magam ahhoz, hogy
rászánjam magam erre a lépésre. Így hát a messziségbe meredve világosítom fel
az igazságról.
-A szüleim négy
éve meghaltak.
- Szomorú…
Hitetlenkedve emelem a lányra vérben úszó, sötétbarna szemeimet. A mimikája, az
íriszének gúnyos csillogása, és a lenéző hangsúlya mindent elárul. Christina
Angell azt hiszi, hogy hazudok.
- Nem is tudod,
mennyire!
Cri
meglepett pillantását látva az égnek emelem a tekintetem. Na, még csak az kéne,
hogy ez a beképzelt ribanc sírni lásson! Abból nem eszik! Ha bele halok is, de
nem adom meg neki ezt az örömöt. Semmi szükségem a sajnálatra, pláne nem erre a
csajéra. Ő az ellenségem, ezt mindenki tudja! Nem fogok vele beszélgetni,
kiönteni neki a szívem. Még, hogy barátkozzunk össze! Pff… Mindig is tudtam,
hogy Carlosnak elmentek otthonról. Azt aztán várhatja, hogy valaha is a
barátommá fogadom azt az öntelt, érzéketlen csajt, aki mindenféle tudás nélkül
beszólogat nekem. Legalább, ha tisztában lenne a tényekkel… Bár, nem várhatom
el tőle, hogy utánanézzen az életemnek, elvégre neki a nap huszonnégy órájában
nincs más dolga, csak az agyhalott pasijával smárolni!
Úgy tűnik,
Christina rájött, hogy érzékeny ponton érintett, így hát megpróbálja elterelni
a témát. Bár ki tudja, lehet, hogy csak kémkedni akar utánam. Mindenesetre
egész normális hangon szól hozzám, mintha nem is gyűlölne annyira.
-Van testvéred?
Ó,
szóval rászálltunk a családi konfliktusokra? Nahát, Christina, hogy te milyen
kreatív vagy!
-Nincs – rázom meg
a fejem közömbösen, majd unottan a lányra szegezem a pillantásom. Meglepő módon
a gúny és a lenézés halvány jelét sem fedezem fel az arcán, így megkísérelem a
faggatózást. – Hát neked?
- Egy bátyám. –
mondja érzelemmentesen, de a szemén látszik, hogy igenis hiányzik neki a fiú. –
Valamilyen szinten szerencsés vagy, hogy nincs kihez kötődnöd. Egy Arénában ez
előny.
- Aha… - motyogom.
A majmok tetemeire téved a pillantásom, amiről eszembe jut, hogy nem ártana
végre összeszedni őket. Az olasz lányt magam után vonva fogok hozzá a munkához.
– Hogy hívják a srácot?
- Marco – feleli
csendesen.
Felvillan
előttem egy kép, az olaszországi Aratásról. Tisztán emlékszem, milyen
kétségbeesett, riadt arccal meredt maga elé a szövetségesem, amikor egy fiú
önként akart jelentkezi Francesco helyett. Van egy sanda gyanúm, hogy Marco
lehetett a titokzatos illető, ezért rá is kérdezek Christinánál. Nem lepődöm
meg, amikor igenlő választ ad. Csak magamban jegyzem meg, hogy a bátyja nyilván
nem az eszéről lehet híres. Nem gondolt bele, hogy ha együtt megy a testvérével
a Viadalra, legjobb esetben is csak az egyikük térhet vissza Olaszországba?
Vajon feláldozta volna magát a húgáért? Vagy ennyire nem bízott a győzelmében?
Mielőtt faggatózni kezdenék, Christina egy új témával áll elő. Ezt valamilyen
szinten megértem, nyilván nem akar a bátyjára emlékezni, a végén még
ország-világ szeme láttára sírná el magát.
-Te önként
jelentkeztél volna, ha nem húznak ki?
Cinikus
mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy arra gondolok, mi mindent nem tud rólam a
lány. Bármennyire pszichopatának tart, lefogadom, hogy álmában sem feltételezné
rólam, hogy megöltem egy embert, csak hogy a Viadalra jöhessek. Önként
jelentkezés… Ugyan, sokkal profibb módszerekhez folyamodtam! Eszembe jut, hogy
az interjú után, az igazság egy részét be is vallottam Juliónak, csak kissé
kiszíneztem a háttértörténetet. Azt hiszem, hitt nekem. Bár, meglehet, hogy
csak a saját titkait akarta felfedni.
- Sosem lehet
tudni... – mondom elgondolkodva. - Tudod, miután a szüleim meghaltak, árvaházba
kerültem, és finoman szólva sem éltem valami fényűző életet. Éheztem és
szenvedtem, folyamatosan. A Viadal másoknak a félelmet jelenti - húzom gúnyos
mosolyra a számat. - Nekem az első lépést egy szebb jövő felé. Ha megnyerem,
gazdag leszek, és nem kell többé éheznem.
Ha egy
pillanatig is elhittem, hogy egyeznek a nézeteim Christinával, most megdőlt az
elméletem. Az olasz lány ugyanis úgy néz rám, mintha nem lennék magamnál.
-Neked ennyit
jelentene a győzelem? Pénzt? – A szavai valósággal csöpögnek a gúnytól, amitől
megint kezdem kényelmetlenül érezni magam. – És mi van azokkal az emberekkel,
akiket megöltél? Gondolj Julióra, vagy Carlosra! Nem hiszem, hogy a győzelem
egy jó dolog lenne. – Éjfekete íriszében valami ismeretlen, dühös és bosszús
fény gyúl, amit nála még sosem tapasztaltam, sőt talán másnál sem. – A Viadal
biztos halál. Fire a győzteseknek sem engedi, hogy éljenek.
Nehéz
eldöntenem, ledöfjem, vagy megöleljem a szövetségesemet ezekért a szavakért.
Egyre inkább úgy érzem, a csaj nem is olyan ostoba, mint azt gondoltam, sőt
vannak egész jó meglátásai is, melyekkel egyetértek. Például az, hogy hogyan
fogok majd bajnokként visszaemlékezni erre az időszakra, a kioltott életekre, a
szövetségeseimre, akik időközben a barátaimmá avanzsáltak… Nehéz lesz, az
biztos. A kérdés már csak az, megéri-e. A másik, amire felfigyelek, amit az
elnökről mondott. Ekkor viszont elmegy a kedvem az egész ölelgetéstől, meg
barátkozástól, a legszívesebben lekevernék Crinek egy akkorát, hogy egyenesen a
kis szerelméhez repüljön. Gyűlölöm, ha valaki irányítani akar, világéletemben a
hideg rázott ezektől az emberektől. Fire pedig pont ezt műveli velünk, ezért is
utálom annyira. Csak azt nem értem, miért hagyjuk magunkat. Christina miért
hagyja magát? Hiszen egy erős, magabiztos, viszonylag okos lány, akkor miért
tűri, hogy marionett-bábuként rángassák? És mi, többiek? Miért nem mondjuk ki a
véleményünket? Miért érdekel annyira, mit követel tőlünk az a rohadék?
- Mondja már meg
valaki, mi a francért paráztok Fire-től! – adok hangot a véleményemnek. -
Jesszus, csak egy vén paraszt, aki dirigál nekünk, jusson már el az agyatokig!
A srácok meg... - sóhajtok fel lemondóan. - Nem szabad kötődnöm hozzájuk. Úgyis
meg fognak halni…
Az utolsó
mondatommal nem tudom, kit akartam meggyőzni, Christinát, vagy saját magamat.
Nem is érek rá nagyon agyalni ezen, tekintve, hogy az olasz belemászik az
aurámba, megmutatva ezzel, milyen vad gyűlölet is él benne a rendszerrel
kapcsolatban.
-Hát nem érted? Pont
ezt akarja elérni Fire, hogy ne legyenek érzéseink egymással szemben, csak
gyilkoljunk, ne gondolkodjunk. – Egy másodpercre elakad, de nem azért mert
elbizonytalanodna. Mindketten pontosan tudjuk, hogy feltámadt benne az ősi,
megfékezhetetlen, szenvedélyes olaszok vére, amivel nem lehet egykönnyen
leszámolni. Folytatja is a monológját, egyre veszélyesebb vizekre evezve. –
Senkitől se félek, Arabella, csak a többi embert féltem. Akik úgy ugrálnak,
ahogy Fire akarja. Ők vannak veszélyben.
- Ugyanezt
tesszük, Christina! - csóválom meg a fejem lemondóan. - Ugyanúgy gyilkolunk,
pedig nem lenne rá okunk. Azért tesszük, mert az a gyökér ezt akarja. Basszus,
ha nem lennénk a Viadalon, eszünk ágában sem lenne acsarkodni, pláne nem egymás
életére törni.
- Gyilkolunk,
nyerünk, azt hisszük, biztonságban vagyunk, pedig ez az egész egy hazugság –
sorolja lemondóan. – Egyetlenegy embert ölnék meg nyugodt szívvel, ez pedig nem
te vagy, Arabella, hanem Fire.
- Hoppácska, a
végén még kiderül, hogy több közös van bennünk, mint azt elsőre hittük! -
kacsintok rá vigyorogva. Aztán persze észbe kapok, hogy ezt a párbeszédet
bizonyára rögzítették a kamerák. Távolabb húzódik a lánytól, majd a jól
megszokott gúnyos stílusomat felvéve odaszólok neki. - Akkor, ha esetleg, véletlenül
úgy alakulna, hogy megölsz, biztosíthatlak, hogy életed végéig kísérteni
foglak, csak hogy átérezd a szenvedéseimet!
Természetesen még csak fel se merül bennem, hogy Crinek valaha is sikerülni fog
golyót repítenie a fejembe, mindössze a show kedvéért játszom az eszem,
na meg hogy eltereljem a figyelmet a lázongásainkról. Bármi is legyen az igazság
a románc hozta nyugalommal kapcsolatban, nem bízom a Játékmesterekben annyira,
hogy nyugodt szívvel ócsároljam a rendszert. Hayest ismerve örülhetünk, ha ezek
után nem küld ránk egy falka mutánst.
-Hm… Ijesztően
hangzik! – vigyorodik el Christina. Kíváncsian fürkészem az arcát, hátha
felfigyelek egy apró jelre, ami arra utal, hogy ő is tart a Játékmesterek
bosszújától. Semmi ilyesmit nem veszek észre, de azért folytatom a hülyülést.
- Szeretem
riogatni az embereket! - mosolygok rá. Furcsamód a kapcsolatunk alatt először
nem érzek égető kényszert, hogy megalázzam, sőt kifejezetten örülök neki, hogy
felfedeztünk magunkban valami hasonlót. - Most viszont már indulni kellene.
Későre jár, és a végén még éhen hal a zabagép pasid! - bököm meg a vállát viccelődve.
- Biztos parázik,
hogy széttépjük egymást!
Halkan
elkönyvelem magamban, hogy kifejezetten szimpatikus, ha valaki nem kel minden
esetben a párja védelmére, ha nem olyan égetően fontos helyzetről van szó, még
el is szórakozik rajta egy kicsit. Ezért Christina kap egy pontot. Elég jól
halad felfelé a tízes ranglistán, még elsüt vagy húsz poént, és máris eléri a
nulla pontot!
- Tuti! -
bólogatok. - Ne már, csajok, két kicseszett óráról van szó! Nem hiszem el, hogy
nem bírjátok ki! Amúgy is, mindketten fontosak vagytok nekem, olyan nincs, hogy
veszekedtek! Hát össze akarjátok törni a szívemet? - utánzom a fiú hangját.
- Hú, már több
mint két órája együtt vagyunk! – néz viccelődve a csuklójára, mintha az karóráját
szemlélné. – Nem kéne egymásnak esnünk?
- De, már igazán
itt lenne az ideje! - bólogatok hevesen. - A végén még Carlosnak egyszer igaza
lesz az életben!
Mindkettőnkből hangos nevetés tör ki, amivel vagy öt percig nem is bírunk
leállni. Szinte már folyik a könnyem a röhögéstől, de Cri sincs sokkal jobb
állapotban. Nagy sokára persze sikerül megemberelnünk magunkat, így hát
összeszedjük a zsákmányt, majd csöndesen megindulunk vissza, a hegyek felé.
Útközben nem beszélünk, egyszerűen túl fáradtak vagyunk hozzá, és egyébként sem
érezzük szükségét semmiféle eszmecserének. Még arra sem veszem a fáradtságot,
hogy figyelmeztessem a társamat, hogy megkeserüli, ha ellenem fordul.
Nyugodtan, mosolyogva közelítjük meg a szövetségeseinket, és a vacsorát is
hasonló hangulatban fogyasztjuk el. Amikor Carlos meglát minket, egy kérdő
pillantást küld felénk, ám látván, hogy minden a legnagyobb rendben, nem
firtatja tovább a dolgot. A hasa amúgy is a majomhúshoz szólítja.
Mindannyian
a gondolatainkban merülünk, még az sem késztet senkit sem beszédre, hogy ma egy
Kiválasztott sem halt meg. Lövésem sincs, mi járhat a többiek fejében, az én
gondolataim legfőképp Fire körül forognak. Egyre csak az jár a fejemben, ha már
Christinával is egyezik a véleményem az ügyről, akivel általában nem értünk
egyet, mit gondolhatnak az egészről a többiek? Úgy döntök, a legokosabb az
lenne, ha szépen, egyesével faggatnám ki őket. Szívem szerint Julióval
kezdenék, ám ő vacsora után rögtön kidől. Kissé csalódottan veszem tudomásul,
hogy már napom óta alig váltottunk néhány szót, pedig nagy szükségem lenne a
fiúra. Végül aztán Carlosra osztjuk az őr feladatát, én pedig készségesen
vállalom, hogy besegítek neki, ha gondolja. Mivel Cri sem néz ránk rossz
szemmel, a spanyol fiú beleegyezik, hogy virrasszak vele, én pedig egyre inkább
várom, hogy végre beszélhessek az álmaimról. Hogy végre kiönthessem valakinek a
szívemet, és elmondhassam azt, amit eddig még sosem mertem.
*
Az őrködés
elvállalását akár kemény feladatnak is nevezhetnénk, elvégre alig aludtam
valamicskét az elmúlt napokban. Most viszont mégis úgy érzem, képtelen lennék
akár egy pillanatra is lehunyni a szemem. Az éjszaka borús sötétségébe bámulva
egy kellemetlen gondolat férkőzik az agyamba. Bár hála a szövetségeseim
románcának, a mai napot mindannyian sértetlenül megúsztuk, ám a nézőknek jó
eséllyel ennyi elég is volt a semmittevés bámulásából, és ezt a Játékmesterek
is pontosan tudják. Az csak rosszat jelenthet. Legalábbis, számunkra biztosan…
Az éjszaka
hűs, kissé vad szeleket hozott le a hegyekből, gondoskodva arról, hogy Carlos
haja összekócolódjon. Nem mintha különösebben izgatná a nekem háttal ülő fiút;
van, ami jobban leköti a figyelmét. Bár nem látom az arcát, lefogadom, hogy még
mindig a mellette szunyókáló Christinát nézi, arcán azzal az édes, már-már
túlontúl nyálas mosollyal, amiben megannyi nő szeretne részesülni világszerte.
Pár lépést közelítek a fiúhoz, majd gyengéden porban ázott vállára helyezem az
úgyszintén mocskos kezemet.
-Nem muszáj fent
maradnod – szegezi rám világoszöld szemét, ami a sötétben macskákat
megszégyenítve villog. – Megoldom egyedül is, tényleg.
- Beszélni akarok
veled.
Nem látom
értelmét a kertelésnek, így hát csöndesen lekuporodom Carlos mellé. Néhány
percig nem szólunk egymáshoz, csak bámulunk magunk elé, mint két életképtelen
zombi. Furcsa, hogy a felkészülés elején a legtöbb Kiválasztottnak be nem állt
a szája, mára pedig ők a legcsendesebbek. Talán pont azért alakult így, mert
már nem kell letorkolniuk sok embert. Mi tagadás, ijesztően kevesen maradtunk
életben.
-Történt valami
érdemleges a vadászaton? – töri meg a csendet.
- Nem láttuk se
Nielst, se Minhót, és mutánsokba se futottunk bele – felelem szűkszavúan. –
Csak beszélgettünk.
- De nem
békültetek ki, ugye?
A
szövetségesem minden bizonnyal bűntudatot akar ébreszteni bennem, azért néz rám
ilyen vádlón. Sajnos vagy szerencsére, de ezzel a pillantással nálam nem megy
sokra, köztudottan nem nagyon foglalkoztat mások véleménye. Maximum annyit
érhet el ezzel az egésszel, hogy egy másodpercet se alszok, holnap pedig már a
halálomat megelőzve is tök hulla leszek. Nem rossz taktika, Contreras!
-Hülye vagy,
ha azt hiszed, valaha is barátok leszünk! – suttogom magam elé meredve. –
Gondolkozz már egy kicsit! Pár nap, és vége. Egyikünk meghal, vagy mindketten. Nem
lenne értelme. Te örülnél, de ennyi.
- Nem azt kértem,
hogy legyetek legjobb barátnők! – csattan fel indulatosan. – Csak szeretném, ha
nem marakodnátok ennyit… Elvégre egy csapat vagyunk, vagy mi.
Egy unott
fejrázásnál többre nem méltatom a témát. Szeretném, hogy végre belenyugodjon,
hogy teljesen feleslegesen erőlködik. Egyébként sem érdekel Christina, sokkal
fontosabb témákat akarok boncolgatni. A szemem sarkából a fiúra sandítok. Nem
hiszem, hogy egykönnyen kiteregetné a lapjait, túl óvatos ahhoz, hogy nyíltan a
rendszer ellen forduljon. A gyenge pontjához kell nyúlnom, ha el akarok érni
valamit.
-Gyűlölöm azt a
lotyót! – mordulok rá Carlosra. – Tényleg olyan sötét vagy, hogy nem vágod le,
hogy ő a legnagyobb ellenségem!
-Nem az ellenséged…–
motyogja kissé gépiesen.
- Jaj, de vicces
vagy! – forgatom a szemeimet. – Azt is elárulnád, drága Carlos, hogy akkor ki ő
nekem? Bocs, de mérhetetlenül kíváncsi vagyok erre a bazinagy titokra!
- Hát… Nem is
tudom… - gondolkozik el. – Nem a barátod, és még a szövetségesednek sem
nevezném, hiába lógtok egy bandában. Azt hiszem… Igen, a vetélytársad. Ez a jó
szó!
A szél valamivel hűvösebbre vált, szinte meg is borzongom az érintésétől. A
lábaimat automatikusan a mellkasomhoz préselem, majd biztos, ami biztos alapon
a pulcsim alá is bedugom. Ólomsúlyúvá nehezedett fejemet a térdemre hajtom,
fekete fürtjeimet a szél gondjára bízom. Nem nézek Carlosra, pontosan tudom,
hogy a világért sem rángatná le a barátnőjéről a pulcsiját, amit mellesleg a
csaj szó nélkül lenyúlt szerencsétlen gyerektől. Mindössze a sóhajaiból
következtetem ki, hogy ő sem rajong túlságosan a hidegért. Tovább vizslatom
Carlost, szinte már teljesen belefeledkeznék sötétzöld ködben úszó íriszébe,
amikor egy apró reccsenésre leszek figyelmes. Borzongás járja át a testemet, a
szemem automatikusan az ellenfél keresésére indul Ha nem lennék ilyen álmos,
már fel is pattantam volna, hogy megvédjem magam és Carlost a közelgő
veszélytől.
-Nyugi már! –
suttogja a fiú. – Csak megnéztem, mennyi kajánk maradt.
És valóban, jobb keze a táskáknál pihen. A
légzésem visszaáll a normális kerékvágásba, de a fejemből nem tűnik el a zűr.
Te jó ég, tiszta paranoiás lettem! Mondjuk, nincs mit csodálkozni, kíváncsi
vagyok, más hogy bírná egy Arénában! Pláne, ha azt is hozzávesszük, hogy a
háttérben Hayes mozgatja a szálakat…
A
gondolattól, hogy néhány szadista, ötvenes pasi kénye-kedve szerint ugrálok,
egyszeriben felmegy az agyvizem. Folyton csak Juliót és Carlost nevezem
idiótának, pedig egy cseppet sem vagyok különb náluk. Ugyanúgy gyilkolok ebben
a pszichopata börtönben, mint ők, és mint ahogy azt sokan tették előttünk.
Inkább ki se számolom, hány ezren lelték halálukat a Viadalon. Bár mindegy is,
ugyanolyan sötét volt az összes, hogy behódoltak a világ fejeseinek, és zokszó
nélkül tűrték az elnyomást. Ha szigorúan vesszük, még Noah-Levi Infierno, Sean
Baker, és a spanyol Claire is idióta, a mentoromról már nem is beszélve!
Mondjuk, az más kérdés, hogy ezt sose fogom megmondani nekik, pláne nem
Gabrielnek. Ha már egyszer úgy alakulna, hogy megnyerem a Viadalt, semmi kedvem
utána pár nappal rögtön meghalni…
Miután
kellőképpen elrettentem magam a mentorom különböző kínzási technikáitól, újra
az Játékmesterek munkája felé terelődnek a gondolataim. Megöletnek
gyerekeket, és pénzt kapnak érte! – fortyogok magamban. – Szép kis
állás, a következő életemben tuti Játékmesterként szeretnék újjászületni! Mondjuk,
ez esetben a munkaadót, a főnököt kell hibáztatni. Nem Hayesre gondolok, ő egy
ugyanolyan jelentéktelen kis bábu, mint mindenki más. A rendező a bűnbak, az a
férfi, aki kitalálta a darabot. Vagy legalábbis, nem vetett véget a sorozatnak,
amint alkalma nyílt rá.
-Kérdezhetek
valamit?
- Hm?
Egy
pillanatra eljátszadozom a gondolattal, hogy inkább hagyom a francba az
egészet. A szövetségesemnek mindjárt leragad a szeme, képtelenségnek tartom,
hogy normálisan tudjon gondolkozni. Mondjuk, könnyen meglehet, hogy a
faggatózásom csak felébreszti. Elvégre egy nem mindennapi kérdéssel készülök
elé állni.
-Szóval, arról van
szó… - kezdek bele bizonytalanul. Mi tagadás, kicsit félek a reakciójától. A
kamerák közelsége nem aggaszt, kötve hiszem, hogy pont minket mutatnának a
tévében. Hiszen mi izgalmas van abban, hogy két szövetséges ül egymás mellett,
és félóránként megszólalnak? Mondjuk, bizonyára jelentősebb, mint a többiek
szunyókálása. Ó, hogy mit ne adnék azért, ha Niels és Minho pont most futnának
össze! – Gondolkoztam ezen az ellenség-kérdésen, és azt hiszem, igazad van.
Christina nem az ellenségem. Viszont…
- Kérlek, Ara,
bökd már ki! Nyugi, nem harapok! – kacsint rám egy halovány mosollyal a szája
szélén. – Meg amúgy is, legalább nem alszom be…
Bár ő nem
tud róla, a szavai mégis erőt adnak nekem. Nagy levegőt veszek, és anélkül,
hogy a világoskék szempárba néznék, befejezem a gondolatmenetemet.
-Ha büntetlenül
megtehetnéd, megölnéd Fire-t?
Néhány
másodpercig nem emelem fel a fejem, csak várom, hogy Carlos előálljon egy
valamire való válasszal. Mikor azonban már jó ideje hallgat, kénytelen vagyok a
kezembe venni az ügyet. Kissé lomhán a térdemre támasztom az állam, úgy
fürkészem a spanyol arcát. Bár még mindig sötétségbe burkolózik a táj, a szeméből
mégis mindent tisztán ki tudok olvasni. Hogy mit látok benne? Döbbenetet, de
egy kis reménykedés és félelem is befészkeli magát mellé. Egy laza mosolyt
villantok rá, hátha ettől felélénkül, és végre-valahára válaszol. Ő azonban
csak ül a szerelme mellett, és továbbra is úgy bámul rám, mintha kísértetet
látna. Öt percbe is beletelik, mire kibök valamit.
-Ez… Mégis hogy
jutott eszedbe?
- Ez nem válasz! –
jegyzem meg gúnyolódva. – Egyébként, ha annyira tudni akarod, az ellenségekről.
Nem is örülsz, hogy valakit jobban gyűlölök a kis szerelmednél?
Mintha
ettől újra életre kelne, ingerülten beletúr kócos, kávébarna hajába, aztán egy
olyan arckifejezéssel ajándékoz meg, amitől még a mutánsok is megijednének.
Carlos Contreras világszép szeme szikrázva mélyed belém, mintha csak meg akarná
fejteni a gondolataimat. Mosolyogva állom a pillantását, még csak számításba se
veszek más reakciót. Komolyan gondoltam, amit kérdeztem, tényleg érdekelne, mi
a véleménye a fiúnak a témáról.
-Te. Tiszta.
Beteg. Vagy. – nyögi ki végül, minden egyes szót hangsúlyozva.
- Ja, bocsi! –
kapom a szám elé a kezem, megjátszva a riadt kislányt. – Mindjárt vissza is
szívom, csak előbb add ide a késem, hadd vágjam el a ribanc barátnőd torkát!
Persze
eszem ágában sincs Carlos halála előtt végezni az olasszal, de mégis jó érzés
játszadozni a fiú idegeivel. Lövésem sincs, mi történik velem, miért viselkedem
ilyen furán. Egyszerűen képtelen vagyok irányítani a gondolataimat. Végig az
járt az eszemben, hogy elő kell csalnom Carlos lázadó énjét, de fel se merül
bennem, hogy mekkora problémát jelent ez az alanyomnak. Így hát óvatosan
elemelem a kését, és látványosan az én drága vetélytársam felé közelítek
vele. Még csak meg se érintem, Carlos rögvest elkapja a csuklómat, majd egy
könnyed, ám annál fájdalmasabb mozdulattal visszalök az eredeti helyemre. Ettől
automatikusan röhögni támad kedvem. Persze nem nevetgélhetek kedvemre, a végén
még felverném az alvó szövetségeseimet, így jobb híján marad a csendes
kuncogás. Persze mindennek egykettőre vége is szakad, amint megérzem a spanyol
Kiválasztott durva leheletét a bőrömön.
-Elárulnád, hogy
mi a francot művelsz? – sziszegi a fogai közt. A Hold fénye éppen hogy csak
rávilágít az arcára, ám ez pont elég ahhoz, hogy lássam, mennyire felkavarták
az elmúlt percek történései. – Ember, normális vagy? Itt papolsz nekem
Fire-ről, aztán rátámadsz Christinára? Más már rég megölt volna a helyemben.
- Akkor te miért
nem teszed meg? – vonom fel a szemöldököm. – Talán félsz?
- Pontosan tudod,
hogy nem lennék rá képes… - vallja be, miközben lazít a szorításomon. –
Mondjuk, attól még igazán megmagyarázhatnád, hogy mi ez az egész…
Egy óriási
vigyorral köszönöm meg neki, hogy érdekli a véleményem. Bele is kezdenék a
mesélésbe, ha egy óvatlan pillanatban a számra nem tapasztaná izzadt tenyerét.
-Tudod mit, inkább
hagyjuk! – rázza a fejét. – Csak ígérd meg, hogy nem támadsz rá Crire, aztán
elintéztük.
- Jó, megígérem! –
motyogom fáradtan. – Amúgy sem akartam végezni vele, csak vicceltem!
Carlos
elmormol valamit a koránt sem kitűnő humorérzékemről, aztán pár lépéssel
eltávolodik tőlem. A pillantása már nem olyan gyanakvó, sőt kifejezetten
tisztának tűnik. Mintha helyet foglalna benne egy pici aggódás, bár lehet, hogy
a szánalma űz gúnyt belőlem. A kését az övébe dugja, majd egy gyengéd
mozdulattal lefektet a puha pázsitra. Még egy hátizsákot is rak a fejem alá,
csak hogy szebb legyen az álmom. Miután mindezzel végez, még egyszer, utoljára
a fülemhez hajol, és suttogni kezd, de olyan halkan, hogy azt nem hogy a
szövetségeseink, de még a legközelebbi kamera se hallhatja meg.
-Senkinek egy szót
se az előbbiekről! Mindezt meg nem történtnek tekintjük, oké? – Aprót biccentek,
mire folytatja. – Ja, és az elnökről se dumálj többet. Csak aludj, rendben?
- Oké, az menni
fog – felelem egy hatalmas ásítás közepette. – Carlos!
- Mi az?
- Még nem
válaszoltál a kérdésemre…
- Aludj, kérlek.
Jó éjt, Arabella!
Ez nem válasz,
gondolom magamban, mielőtt lecsukódna a szemhéjam. Idióta vagy, Carlos.
Pont, mint a többiek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése