#19-Cristina

A szövetségeseim szinte egyszerre értek a táborhelyünkre. Én már összecsomagoltam, felöltöztem és feltöltöttem a fegyvereim. Készen állok a távozásra. Most már csak közölnöm kell a többiekkel. A két brazílt nem féltem túlzottan, bár idegesít, hogy én megyek el a szövetségből és nem Arabella, még akkor is ha ezt önszántamból, és Alessandro bátorításával teszem. Inkább a spanyolokért aggódom. Isabellel egyre jobban kijöttünk, és nincs kedvem itt hagyni Arabellával, tuti,  hogy a brazíl lány telebeszéli a fejét hülyeségekkel. Aztán ott van Carlos. Már a gondolatol is megfájdul a szívem. Hogy fogom elmondani neki? Mivel magyarázom meg? De amitől legjobban félek az az, hogy azt fogja hinni, hogy csak kihasználtam, hogy ne legyenek támogatói.
De ők még nem sejtenek semmit. A két spanyol Kiválasztott boldogan jött felém, és hihetetlen rossz érzés fogott el, amint arra gondoltam, hogy pár perc múlva miattam lesz rosszkedvük.  Másik oldalon Ara és Julio jött felém, akik fáradtnak és kifejezetten nyúzottnak néztek ki. Amint a közelembe értek magabiztosan megszólaltam.
-Kilépek  a szövetségből.
Kimondtam. Tényleg megtettem...
A kijelentésemre mindenki ledöbbent, de leghamarabb Carlos szólalt meg.
-Na ne hülyéskedj!-próbált nyugodt maradni de nem ment neki. Összeszorított szájjal néztem rá.
-Nem hülyéskedek.-sziszegem neki.
-Cristina, kérlek ne csináld ezt.-mondja Isabell és a Carlosra nézett aki előre lép.
-Jaj, Cri! Most mondhatnám, hogy nem kell miattam kilépned, de...-Arabella nem fejezi be, ugyanis a fiúk pillantása elhallgatatja őt.
-Cristina, nem szállhatsz ki!-mondja újból Carlos.
-Nincs kedvem a hülye játékaidhoz, Arabella.-mondom rezzenéstelen arccal a lánynak, majd újból Carloshoz fordulok.-Ez nem rajtad múlik.
-De, de igenis rajtam múlik!-mordul fel a fiú, kedzett teljesen kiaakadni. Persze a mellette vigyorgó Arabella nem bírta ki, hogy ne szóljon be újra.
-Még egy indok, hogy eltűnj végre! Akár indulhatsz is!
-Fogd már be a szád!-nézek idegesen a brazíl lányra, aki nagyon elégedett magával.-Egyedül jobban boldogulok.-sziszegem a spanyoloknak.
-Egyáltalán miért akarsz elmenni?-kérdezi Julio.-Történt addig valami, míg vadásztunk?
Úgy teszek, mintha nem hallottam  volna a fiú kérdését és lopva odapillantok, ahová dobtam Alessandro levelét.
-Nem, nem tudsz! Én tudnék vigyázni rád! Vagy mi a baj? Én? Valami rosszat mondtam?-Carlos nem bírta visszafogni magát a hangjában érződött a kétségbeesés, és bevallom, kezdett idegesíteni a folytonos kérdéseivel. Miért teszi nehezebbé? Nem hagyná egyszerűen csak, hogy elmenjek?
-Carlos...ez egy viadal. Mind ellenfelek vagyunk.-mondom és előveszem a fegyverem.-Csak egy nyerhet.
-Ellenfelek, mi? Eddig nem egészen így viselkedtél!-a szavai fájtak és legszívesebben az egészt elmagyaráznám neki, de ehelyett csak ennyit mondtam:
-Félreérted az egészet.
-Ja, mert én semmit sem tudok...Főleg nem rólad.-mondja és a szemembe néz, a tekinte tele volt csalódsággal.
Annyira , annyira sajnálom!
-El. Kell. Mennem.-mondom a fiúnak és én is ránézek.
-Tudod mit? Belefáradtam. Menj!
-Carlos Barbara Conteras!-szól Isabel élesen az Országtársára. Barbara? Mi..?
-Ne már, Isabell, megígérted!-mondja Carlos, mire én zavartan néztem a spanyolokra. A fiú újra rámnézett, hihetetlen  haragos volt.
-A rohadt életbe, Carlos! Nem én tehetek róla!-akadok ki, mire az összes szempár rám szegeződik.
-Akkor ki?
Nem akartam elmondani, mert azzal elárulnám magam és biztos vagyok benne, hogy nem hagynának elmenni.
-Igazad volt. Tényleg hagyjuk.-mondom végül Carlosnak.
-Na jó, ez már tényleg sok!-vicsorog ránk Arabella.-Szóljatok, ha abbahagytátok a drámázást, és döntöttek! Bocs, de semmi kedvem a nyavajgásaitokhoz!-mondja flegmán a csaj. Istenem! Mit hisztizik? Senki se kérte, hogy legyen itt!
-Nekem se!-vágja rá Isabel. Meglepetten néztem a lányra, már ő is Arabella mellett áll? A brazíl lány gúnyosan méregetett, nem bírtam ki, hogy ne szóljak be annak az öntelt fejének.
-Egy előnye van annak, hogy kilépek a szövetségből!-mondom Arabellanak.-Az, hogy elvághatom a torkát ennek a ribancnak!-mondom vicsorogva. A brazíl lány már épp közbe szólt volna, de az Országtársa megelőzte.
-Hagyjad már Arát, jól tudod, hogy ez nem is róla szól! A vak is látja, hogy történt valami, amíg elvoltunk. Csak ezt nem akarod elárulni…-Julio szavaira eláll a lélegzetem és nem merek a szemébe nézni. Tudja! A leghülyébbnek gondolt ember rájött, hogy titkolok valamit.
- Igen! – helyesel Isabel. – Ha elmondanád, tudnánk segíteni!
Figyelmen kívül  hagytam a lányt és inkább Carlos felé fordultam. Véget kell vetnem ennek az egésznek!
-Ennek vége.-mondom Carlosnak-Annyia sa..-sajnálom. Ezt akartam mondani, de inkább elharaptam a mondatot. Maradj erős!
-Ha most szakítasz vele, akkor hivatalosan is egy rossz kurva vagy.-szól be Arabella. Esküszöm, itt és most elvágom a torkát, ha így folytatja!
-Ó, pont te beszélsz?-meredek rá, majd az Országtársához fordulok.-Úristen, Julio, hogy bírod?
-Ara jó arc.-válaszol a fiú.
-Te pedig hülye...-vágom rá kapásból. Aki azt mondja, hogy Arabella jó arc, annak valami gondjai lehetnek.
-Te meg hisztis.-néz rám dühösen Carlos, mire kikerekedett szemekkel meredek rá.
-Te meg ribanc!-teszi hozzá Ara.
-Ti pedig mind-mind az ellenségeim mostantól.
Nehezen mondtam ki ezeket a szavakat, de végignézve a többi Kiválasztottan, tudtam, hogy nyertem.
-Cristina, ne csináld..
-Jaj Isabel, te ne csináld. Az ő döntése.-morogja Arabella mire legszívesebben kezetfogtam volna vele. Végre valaki, aki elismeri, hogy nem tudnak mit tenni, elmegyek.
-Igazad van. Ha menni akarsz, menjél. De mondok valamit: rossz húzás volt, hogy az ellenségeiddé tettél minket!-válaszolja Isabel, és keresztbe fonja a kezét. Keménynek akart tűni, de a szeme még mindig szomorú volt.
Annyira, annyira sajnálom!
-Hát Angell..ha itt hagyod a szövtséget, kicseszett hülye vagy.-csóválja a fejét Julio, de én nem figyelek rá. Inkább a spanyol lány felé fordulok.
-Ne félts Isabel, tudomn kikkel állok szemben.-mondom és a többiekre nézek.
-Biztos?-vonja fel a szemöldékét Isabel-Eddig mi is azt hittük, hogy ismerünk.
Senki se ismer. Hátat fordítottam, kihúztam a fegyverem a zsebemből és kibiztosítom, majd lövök. A szövetségeseim kikerekedett szemekkel meredtek rám, az egyetlen aki megőrizte a hidegvérét, az Arabella volt. Ó, bárcsak eltalálta volna az a golyó!
-Biztos. Jobb lesz ha vigyáztok. Az a golyó következő célpontja az egyik ellenségem lesz.-mondom és jelentőségteljesen a brazíl lányra néztem.
-Most meg kéne, hogy ijedjünk?-kérdez vissza gúnyosan Arabella.
-Meg.-válaszolok és Carlosra vezetem a pillantásom. A fiú méregzöld íriszében düh és csalódottság tükröződött.
Annyira, annyira sajnálom!
Hátat fordítottam a régi szövetségeseimnek majd anélkül, hogy figyelnék arra, hogy mit kiált utánam Arabella, elrohanok a többiektől.
Elrohanok az érzéseimtől.

A talpam lesüppedt a homokba, a fegyverem pedig a derekamnak csapódott. Nem néztem hátra, a cipőm orrát bámultam és összeszorítottam a kezemet. Már éreztem a sós illatott és hallottam a víz hullámzását. Besötétedett,  és a levegő is lehűlt, de én gondolkozás nélkül befutottam az óceánba. A víz körülvett, átölelt, biztonságot nyújtott. Szorsan lehunytan a szemem, hogy nehogy egy könnycsepp is lecsorduljon az arcomon. Én döntésem, nem fogom sajnáltatni magam. De ahányszor felrémlik bennem Carlos arca, újra elgyengülök. Belesikítok a vízbe és a hajamba markolok. Utálom! Utálom ezt az egészet!
Levegő után kapva úsztam fel a felszínre. El voltam veszve, az érzéseim felemésztettek belülről, és valami olyat éreztem amit eddig soha ezelött.
Ölni akarok.
Azt akarom, hogy valaki más is szenvedjen. Egy szörnyeteg vagyok.
Ezt akartad , Alessandro? Hát akkor tessék, itt van egy tökéletes gyilkos.
-Annyira, annyira sajnálom...-suttogom az ég felé, majd kibiztosítom a fegyverem.