2016. január 11., hétfő

#1 - Isabel

Sziasztok! :) Megerkezett a blogunkra, az 1.Fejezet :) Jövő héten, pedig szintén jön egy fejezet. Kommentet szívesen várunk, jó olvasást! :)
Dorothy Reed

Idegesen masszírozom két-két ujjammal a halántékomat. Spanyolország még itt a 21.században sem mondott le a kereskedelem szakpályáról. Különféle országokkal üzletelünk, mindenféle árucikkekért. És én, mint egy jó állampolgár, minden nap, bejövök az iskolámba, és meghallgatom az unalmasabbnál unalmasabb beszédeket a tanároktól. Általában olyanok merülnek fel, mint például: "hogy kössünk alkut/szövetséget a barátainkkal", vagy "hogy kössünk alkut/szövetséget az ellenségeinkkel". Most is itt ülök, és Mortenz professzor kielégült szónoklatát hallgatom. Nem is csodálom, hogy a szempilláim kezdenek leragadni. Egyre nehezülnek a szemeim, míg teljesen becsukódnak.
- Au! -kiáltok fel, ahogyan fejem egy hatalmasat koppan a laptopomon, amivel jegyzetelni szoktam. Fejem után, a jegyzetben ez található: "és motorbicikli ára megusjwozn". Na köszi. Most szépen elrontottam. De nem is ez a baj, hanem hogy akkorát jajdultam fel, hogy Mortenz professzor kivételével - aki még mindig mintha egy alvajárót utánozna - a teremben mindenki kíváncsian emeli fel a tekintetét rám. A padtársam, egy fiú, olyannyira vissza tartja a röhögését, hogy feje színe hamarosan pirosabb lesz, mint egy paradicsom.
- Hoppá. -nevetek fel kínosan. Mindenki vissza fordul Mortenz professzor felé, és én is úgy döntök, hogy most már nekem is figyelnem kéne. A homlokom hasogat, a kemény laptoptól. De nem igazán zavar.
- És akkor... -ül le az öreg Mortenz professzor egy karfás székbe. -...akkor... -tűnődik el a messzeségbe. Nyelvét csattogtatja, mint ha egy cukrot enne. -Jól van mehettek!
- Te jó ég. -hajtom le a fejemet. Végre vége a kínzásnak. Fénysebességgel rendezem össze a holmimat, majd ugyanilyen sebességgel viharzok ki a teremből. Ettől a tanártól egyszerűen elzsibbad az agyam. A kollégiumból ki érve, rögtön az általános iskola fogad. Itt tanul a húgom, Swan. Igen, Swan. Elég egzotikus neve van. Rögtön meg is pillantom őt. Lehajtott fejjel, búskomoran álldogál az iskola előtt. Az osztálytársai kivetik őt. Még csak tizenkét évesek, úgyhogy nem nagyon tudják megérteni szegény lányt. Ugyanis, Swan vak. Még hat éves korában vesztette el a látását, mikor az egyik osztálytársa, szemébe öntötte a ként, ami maró hatásával elvette a látását. Minket, vagyis az Infierno családot nem vetik meg. Az országunk gazdag, és mióta a bátyám Noah-Levi egyszer győzött a viadalon, gazdagok lettünk. A viadalon. Azt a szörnyű játékot, még évszázadokkal ezelőtt találták ki. Régen, az országok majdnem fellázadtak, hogy megkaparintsák a Nagy Hatalmak címet. De ezt Atlanta lerendezte, és ki találta azt a borzalmat. Swan-hez sétálok, és megfogom a kezét.
- Gyere Swan, menjünk haza. -Swan attól hogy a látása már nincs meg, a hang alapján mindent és mindenkit meg tud határozni. Bólint egyet, és elindulunk a nagy utcákon.
- Mi lesz ha kihúznak? -kérdezi már-már szipogva. Ha kihúznák, én megesküszök bármire, hogy önkéntjelentkezek. Bár, az önkéntjelentkezést, betiltották, de ez engem nem érdekel. Hogy megmentsem a húgomat bármire képes vagyok.
- Önként jelentkezek. -húzom ki magamat.
- De Isabel. Nem lehet önként jelentkezni...
- És? Annak meg mi akadálya? -vonom meg a vállamat. Arcán, egy halovány mosoly jelenik meg. Imádom mikor mosolyog. Engem is megszokott ez mosolyogtatni. Gyorsan battyogunk haza felé. Próbálom elterelni a gondolataimat az Aratás felől, de nem megy. Mi lesz ha kihúzzák? Önként kell jelentkeznem. Ez a kötelességem. Ilyen egy testvér. Be áldozza magát a húga helyett. Még jó, hogy mi spanyolok, komolyan vesszük Az Országok Viadalát, és emiatt külön edzünk rá. Igaz, hogy ezt megtiltották, de mi spanyol fittyet hányunk a szabályokra. Az alatt az idő alatt, megtanultam rendesen bánni a karddal, az íjjal, a lándzsával, de legfőképpen a késekkel. Ha a késeket használom, sosem tévesztem el a célpontot. Esélyesnek tartom magamat. De ha mégis én nekem kell mennem az Arénába, tuti hogy nem a túl élés fog ösztönözni a győzelemhez, hanem Swan. Meg hát, a bátyám az egyik mentor idén. És nagyon jól fognak jönni a tanácsai. Noah-Levi, - vagy ahogy én szoktam őt nevezni, Nole - országunk leghíresebb győztese. Ő egy nap alatt mészárolta le az ellenfeleit. A kis házunkhoz érve, rögtön belépünk a lakásba. Süti illat terjeng a levegőben. Megnyalom a számszélét, mintha már érezném a süti ízét a számban. Nole lépdel le a lépcsőnkről. Semmi smoking, semmi elegáns nincsen rajta. Igaz hogy idén ő lesz a mentor, de azért kicsíphette volna magát. Mikor leér az utolsó lépcsőfokra, össze kócosítja Swan és az én hajamat.
- Nole! Megígérted, hogy nem csinálod ezt többet! Nole! Ne...Ne menj el! Noah-Levi! Most megparancsolom, hogy fordulj vissza! Ne menj el! -természetesen nem hallgatott rám. Mosolyogva indul el a többi mentorral találkozni. Igen. A mentorok, mindig hamarabb mennek a sorsolás helyszínére, mint bárki. Swan felszaladt a lépcsőn, aztán a falat használva, be navigált a szobájába. Én is így teszek, a szobámba megyek elkészülni. Megállok a tükröm előtt, és hatalmasat sóhajtok. Nem fognak kihúzni -gondolom magamban. -Nem.- a szekrényemhez lépek, és kotorászni kezdek valami normálisan kinéző ruháért. A kezem aztán, megtorpan az egyik ruhámnál. Kiveszem, és jobban szemügyre veszem. Még sosem láttam ezt a darabot. Ez egyszerűen gyönyörű! Barack színű, ujjatlan felső, a mellrészénél fodros. A szoknya meg, ugyanolyan barack, de apró kis kövecskék díszítik. Nem tétovázom, rögtön fel is veszem. Élénk színe, kihangsúlyozza napbarnított bőrömet. De nem fog így fázni a lábam, hogy mindössze a szoknya csak combközépig ér? Á biztos nem. Tavasz közepét írjuk. Madarak csicseregnek a fán, mókusok szaladgálnak egyik fáról a másikra. Idilli kép. Mi is ronthatná el...Ja meg van! Az Aratás. Megint a tükrömhöz lépek, hogy megcsináljam a hajamat. Sima fonatot készítek, amit egy szoros kontyba tekerek fel. Olyan gazdagok azért nem vagyunk hogy legyen mindenféle sminkem, fülbevalóm, nyakláncom meg ilyesmi kenceficék. Végig nézek magamon. Sokak szerint szép vagyok, bár nem hiszem. Kreolbarna bőröm van, egy fokkal világosabb barna hajam, és mogyoróbarna szemem. Az orrom tövében, pár szeplő ül. Kitántorgok a szobámhoz, és Swan-ébe megyek be. Anya már ráadott egy fehér ruhát Swan-re, de a haja ugyanolyan kócos maradt. Közelebb megyek hozzájuk, és leülök Swan mögé. Egy fésűt veszek magamhoz, és fésülni kezdem a haját. Mikor már selymesen puha lesz, befonom egy sima szálkafonatra.
- Figyeljetek lányok. Bármi is lesz, semmi baj sincsen...
- Anya...
- Én továbbra is támogatni foglak titeket...
- Anya...
- Meg persze Noah-Levi is vigyázni fog rátok...
- Anya...
- Mi van már Isabel? -nagy levegőt veszek, és végre elmondhatom amit akartam.
- Bármi baj lesz, én megyek a Viadalra. Nem Swan, hanem én...
- Reménykedjünk hogy nem lesz baj...Na de most már induljatok, mert már csak tíz perc, és dél van.
Swan-el, síricsöndben haladunk végig az utcákon. Megértem hogy izgul. Ez az első Aratása. Kis vártatva, megérkezünk a városunk egyetlen egy nagy és szabad területére. Már minden készen áll az Aratásra. A színpadok felvannak állítva, a két gép is ki van helyezve. A regisztrációs pultnál, egy nő másolatot készít az ujjlenyomatunkról. Eszembe jut, mikor először meghallottam az Országok Viadala keletkezését, és szabályait.: réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban...Na jó. Inkább mesélem máshogy. Szóval, régen az országok versengtek, hogy melyikük legyen a Nagy Hatalom. Majdnem háborúk robbantak ki. De egy kicsi ország, Atlanta ezt megakadályozta. De  Atlanta, nem akart Nagy Hatalom lenni, ezért megrendezte az Országok Viadalát, ahol tizenkét ország mérheti össze az erejét. És a győztes, a Nagy Hatalom. De ez, később már sporttá alakult át. Azóta, kisorsolják a tizenkét várost, és onnan, egy tizenkettőtől tizennyolc éves egy fiút és egy lányt küldenek az Arénába...
- Hányszor szóljak még?! Gyere már. -ragadja meg a kezemet a regisztrációs nő. Egy másolatot készít az ujjlenyomatomról, és leellenőrzi, hogy nem vagyok e beteg.
- Jól van mehetsz.
- Gyere Swan, álljunk be a sorba...-mondom a húgomnak akinek itt kellett volna állnia előttem. Hol van?! Pánikba esek. Gyorsan kapkodom a levegőt, mintha légszomjam lenne.
- Swan! Swan hol vagy? -kiabálok körbe-körbe. Nem jön válasz. A sírás kerülget. Ó ne ne ne ne! Miért nem figyeltem!?
- Őt keresed? -szólal meg egy férfias hang mögülem. Megperdülök a tengelyem körül, és egy helyes fiúval találom magamat szembe. Barna haja, a homlokába lóg, de mégsem hosszú a haja. Neki is ilyen barna bőre van mint nekem. A szeme...a szeme a legszebb. Egyszer kék, egyszer zöld. Valami baromi helyes srác ez...és emiatt gyűlölöm. Amióta volt az a kis incidens...khm...azóta nem rajongok a helyes fiúkért. Kezei közt, Swan-t tartja, akinek látszólag semmi baja.
- Köszi. -veszem el tőle Swan-t.
- Semmiség. Ott bóklászott egyedül. Mikor megláttam, hogy ő vak... -a vak szót direkt nagyon halkan szinte suttogva ejtette ki a száján. -...rögtön oda mentem hozzá segíteni.
- Rendben, tényleg köszönöm. -fordulok meg, és próbálok a helyünkre menni.
- Carlos Contreras! -kiált utánam. Megfordulok. Hogy mi? Ezzel meg mit akart mondani?
- Tessék? -kérdezek vissza.
- Carlos Contreras. Ez a nevem.
- Örvendek. Isabel Infierno. -mosolygok rá.
- Ömm szép név.
- Köszi. -mosolygok rá egy tettetettet. Bájgúnár. Elfordulok, és Swan-t a tizenkét évesekhez viszem, én meg beállok a tizenhat évesekhez. Egy nő lépdel fel a színpadra. Szőke göndör haja, alig ér a nyaka közepéig. Ráadásul, olyan vékony, mint egy ceruza.
- Sziasztok! -köszönt minket cérna hangon. -A nevem, Sia Kiera. Angliából jöttem. -igen. Tavaly az angolok győztek, és emiatt az ő hazájukban lesz megtartva az idei Viadal. Egy werkfilm jelenik meg a kivetítőn. Próbálok figyelni, de nem megy. Magamat nyugtatgatom, hogy nem lesz semmi baj. Nem is tudom, mikor lett vége a kis filmnek, de Sia, a mikrofonhoz lép, és bejelenti, hogy ideje van kihúzni Spanyolország kiválasztottjait. A lányok gépéhez lép. Egy fogantyúk lehúz, mire a gép, kiad egy kis gömb szerűséget. Abban van a szerencsétlen lány neve. Vissza tipeg a mikrofonhoz.
- Az idei év női Kiválasztottja, nem más mint...Swan Infierno. -hallásom, és minden érzékszervem letompul. Tudjátok milyen érzés, mikor száz méterről a hátadra esel? Na én is ezt éreztem most. Torkomban gombóc növekedett, a hasam pedig öklömnyi méretűre zsugorodott.
- Ömm...Biztos hogy te vagy Swan Infierno? -mosolyog kedvesen Swan-re, aki épp most botorkált ki a sorából. Nem gondolkozom: megindulok feléje, és amikor utol értem, elkiáltom magamat.:
- Önként jelentkezem! -szinte megfagyott a levegő. Sia is döbbenten méregetett. Nole, oda fordult a társaihoz. Valamit sutyorogtak, majd odalépett a mikrofonhoz - Sia-t fellökve - és a következőt jelentette be:
- Nagy tapsot Spanyolország női Kiválasztottjának; Isabel Infierno-nak! -gyér taps hangzik fel. Swan sírva fakad, és a szoknyámba kapaszkodik.
- Swan! Menj anyához! Most! -mutatok a síró anyánk felé. Nagyszerű. Egy vak lánynak mutatom,hogy merre menjen. Kibontakozok a szorításából, és egy még nagyobb gombóccal a torkomban lépkedek fel a színpadra.
- Ő a húgod volt? -nem válaszolok, csak egy lesújtót pillantok rá. Remélem ebből rájött. -Akkor most, jöjjenek a fiú. Az idei év fiú kiválasztotta...Carlos Contreras! -meglepedten nézek a nőre. Carlos?! A srác aki Swan-re vigyázott? Ő lesz az Országtársam? A srác meglepődve de magabiztosan lépked ide mellénk.
- Nagyszerű. -nyávogja az Angol liba.
                           ~\~
Egy kis szoba szerűségbe tuszkoltak be, ahol a szeretteinktől kell elbúcsúzni. A sós könnyeim mardossák a torkomat. Nem akarok sírni. Nem most.
Nyílik az ajtó, es Swan meg anya lép be rajta. Oda rohannak hozzám, és szorosan átölelnek.
- Ó kicsim!
- Ne anya! Kijutok az Arénábol még hozzá élve, nem egy koporsóban. Megígérem. -anya elhúzódik tőlem, de Swan még mindig belém kapaszkodik. Így állunk három percig, csöndben. Egy őr szolt be, hogy ideje menniük. Rá egy percet, Sia néz be, megfogja a karomat, és maga után húzza. Egy szürke Ford autóhoz vezet, ahol beülök Carlos mellé a hátso ülésre. A fiú szomorúan néz rám.
- Sajnálom...
- Ne. Bármit csak ne sajnálj. -nézek mélyen a kék - vagy zöld? - szemeibe. Mindketten ugyanarra gondolhatunk: Hölgyeim, és Uraim! Bemutatjuk önöknek a 217.Ország Viadalának Spanyolország Kiválasztottjait!

6 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Nagyon tetszik, és fura újra lány szemszögből olvasni tőled, annyira hozzá szoktam már Dylen gondolkodás módjához! :D
    Kicsit hasonlít Katnissre ez a lány, legalábbis a reakciója - bár szerintem mindenkinek ez lenne a reakciója, ha a vak tizenkétéves húgát kisorsolnák.
    Bevallom őszintén, én tudtam ezekről a dolgokról, de azért nagyon meglepődtem, voltak bent dolgok, amiket nem mondtál el. Kis cseles.
    Szóismétlésekre viszont figyelj! :)
    Puszi,
    Lauren W.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Köszönöm, és igen nekem is fura Dylan szemszögéből áttérni, de hát, áttértem és kész. :D Igen, ahogy visszaolvastam, tényleg elég Katnissesre sikerült. Tényleg? :D Mit nem mondtam el? Hoppá. :D
      Rendben figyelni fogok. :)
      Szia!
      Puszi, Dorothy

      Törlés
  2. Szia :)
    Érdekes a történet, ez az első Éhezők Viadala ff amit láttam, és tetszik. :)
    Puszi,
    Timi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönjük szépen, nagyon örülünk, hogy tetszik! Reméljük, a továbbiakban is elnyeri majd a tetszésedet, és olvasónk maradsz :)
      Puszi, Maja<3

      Törlés
  3. Még csak most kezdtem el olvasni, de máris imádom!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Bocsi a késői válaszért, csak nem volt időm/időnk felnézni a blogra. Az írótársaim nevében is nagyon-nagyon köszönöm a kommentedet, örülünk hogy a történet elnyerte a tetszésedet :) Reméljük, a továbbiakban sem okozunk csalódást, és olvasónk maradsz^^
      Puszi, Maja<3

      Törlés