Epilógus - Az igazság jelképe

Ott ült a szobájában. Pontosabban az ideglenes szobájában aminek a falai fehérek voltak, és csak egy szék volt a helyiségben. De Carlos ezt nem bánta igazán. Amióta kijutott az Arénából, mindenhol luxussal találja szembe magát, pedig ő nem akar kaviárt vacsorázni, aranyburkolatú tányérokból enni, vagy egy jakuzziban ellazulni. Ő csak nyugalmat akar. De ezt sose kapja meg, talán csak a halál lehet az, ami nyugalmat hoz neki. Hiszen ezt érdemli. Mindenki meghalt. A barátai, a szerelme, az Országtársa...Mindenki meghalt, és semmit sem tud tenni. Most pedig itt van. Olaszországban, Cristina Angell otthonában. Most készül egy újabb sebet feltépni, ami még nem is gyógyult be. Túlságosan fáj belegondolni, hogy itt élt a szerelme. Az egyetlen lány aki az élete során igazán megdobogtatta a szívét. Most pedig halott.
-Carlos, drágám, gyere!-lép be Sia és kitárja az ajtót. Nem mozdult, képtelen volt rá.-Carlos...Már mindenki rád vár.-mondja a nő. Ez nem hatotta meg a fiút. Sőt, még rosszabbul lett a gondolattól,  hogy mindenki őt fogja nézni. Ott lesz Cristina családja, a bátyja...Hogy fog  a szemükbe nézni? Hiszen ő ölte meg a lányt. Ezen még az se változtat, hogy egyenesen Cristina kérte erre, hogy ne szenvedjen a rovar mérgétől. De valahogy erőt vesz magán és felállva a színpad felé veszi az irányt. Remegve kifújja a levegőt és beletúr a hajába. Senki se tapsol, őrjöng, senki se mosolyog a fiúra. Nem úgy mint Angliában,  ahol egyenesen valaki aláírást akart kérni tőle. Egy gyilkostól! Mert ő nem nyertes. Egyáltalán nem.
A színpad kicsi volt. Maga a hely szép volt, kicsi, de Carlosnak tetszett. A szeme rögtön megakad az olasz zászló melletti képen ahol Cristina Angell mosolygó arca néz vissza rá. A szívébe mérhetetlen fájdalom nyílalt. Mielőtt meghalt a lány, akkor is mosolygott. Elgyötörten, fáradtan, de a szemébe még mindig ott volt az a tűz amibe beleszeretett Carlos. A kép alatt ott álltak a családtagjai. A bátyja a semmibe meredt és szorosan ölelte a anyját. A másik oldalon Francesco családja állt. Három gyerek, a fiú arra gondolt, hogy a testvérei lehetnek. Mellettük pedig egy lány, kifejezetten szép, de látszott rajta, hogy mennyire szomorú. Carlos nem ismerte jól Francescot, már a második napon meghalt, de annyit tudott,  hogy volt egy barátnője. Talán Anna? Vagy Annie? Nem emlékszik.
Valaki hangosan megköszörülte a torkát mire Carlos zavartan a mikrofon elé lép. Nem tudta, hogy mit mondjom, nem is gondolkozott rajta. Egyszerre volt túl sok és túl kevés mondanivalója. Hiszen mit mondhatnak olyan embereknek akik nem is ismerik őt? Mit mondjon, hogy szerette Cristinat? Nem. Az túl személyes, túl fájdalmas. Óvatlanul is a kezére pillant amin ott virít a szerelme neve. Amikor meglátta a felkészítőcsapata a kezét azt mondták, hogy őrült. Pedig nem az. Ő csak szerelmes.
-Cristina Angell egy hihetetlen lány volt.-kezdi halkan-Semmi sem állíthatja meg. Szenvedély  és tűz égett benne. Elég ránézni, és valami fura érzés keríti hatalmába az embert a közelében.-mondja és közben a képet nézi. Hogy hányszor látta ezt a tekintetet! Valamikor szenvedély volt benne, mindig amikor Carlos megcsókolta, vagy düh, ha Arabellával beszélt, kedvesség, aggódás, fájdalom, remény, gúny, boldogság.  Ezeket mind látta már Cristina szemében.
-Ez a lány rendkívüli. Szó szerint. Ő aztán tudja, hogy kell élni!-egy halk nevetés hagyja el a száját-Sose mutatta a gyengeségét, mindig próbált erős maradni.-mondja-Csodáltam. Szerettem ezt a lányt.-a torkát elszorította egy rossz érzés.-Sajnálom. Meg kellet volna menekítenem a haláltól.-beszívta a levegőt a fiú és a közönségre nézett-Sose felejtsék el Cristina Angellt. Ő nem csak egy lány. Ő az én Győztesem.
A fiú tekintete összeakadt Cristina bátyjáéval. Marco tekintete szomorú volt, de valami mást is fölfedezett benne Carlos. A büszkeséget. Büszke volt a húgára.
-Francesco Fiore-néz a spanyol fiú a másik olasz kiválasztottra-Nem ismertem túlzottan. De egyértelműen egy jó ember volt, becsületes, szerény, kiváló harcos. De legfőképp bátor.-mondja halkan. Sose felejti el azt a pillanatot, amikor Francesco a mutánsok elé ugrott, csak hogy megmentse a többieket.-Hihetetlen fiú. Az ország büszke lehet rá.
A lány aki Francesco képe alatt állt hálásan nézett Carlosra. A fiú tekintete újra körbe járt a kis téren ahol összegyűltek az emberek. Újra el lepte a szorongató érzés a torkát. El akart menni innen, de maradni is akart. Tudni akarja, hogy hol nőtt fel Cristina, hogy milyen utcákon járt, hol tanult, milyen volt a hazája. De valahogy rossz volt belegondolni, hogy úgy sétáljon Olaszország homokos tengerpartjain, hogy nincs ott Cristina.
Vajon mikor lesz képes arra, hogy boldogan gondoljon vissza a lányra? Lesz olyan aki el tudja feledtetni vele a történteket? Akit újra tud szeretni?
-Carlos!-suttogja halkan Sia. A fiú odakapja a tekintetét. A kísérője a kijárat felé hadonászik, ideje elmenni.
*
Összetört. Nem bírja. Túlságosan fáj. Legszívesebben ordítana, sírna, ütné a falat. Csinálni akart valamit, elege volt a fájdalomból ami belülről mardosta őt. Nem képes elviselni ezt a Körutat. Mi jó ebben? Belenézni azoknak a családtagok szemébe akiknek miatta haltak meg hozzátartozói? Gyűlöli magát. Gyűlöli az életet. A kezére pillantva megállapítja, hogy a Cristina neve alig van csak pár centire a főerétől. Meghalhatna, nyugalma lehetne. Hisze  erre vágyik, nem?
De akkor elvesztené a maradék reményt is. A halál az utolsó megoldás, ha lehet annak nevezni. Bár most nagyon jól hangzik az, hogy a könnyebb utat válassza, ő mégis harcolni akart. A békéért, azért, hogy ne halljanak meg ártatlan emberek.
Cristina, Isabel, Arabella, Julio, Francesco.
Miattuk.  Értük akar harcolni. Az igazságért.
Mert bár Carlos felnőtt a viadal alatt, megkomolyodott és tapasztaltabb lett egy dologban még mindig a régi.
Ő hiszi, hogy van igazság, hogy a remény sose hagyja el az embereket. Csak harcolni kell érte, és Carlos pont ezt fogja tenni, küzd az igazságért, a békességért.
Carlos Conteras nem egy megtört győztes lesz, ő egy jelkép lesz. Az igazság jelképe.

Epilógus - A hazatérés

 A vonat, szélsebesen és nyugodtan zakatolt át egy füves pusztán. Carlos a lábait a mellkasához préselve, kezeivel átkatolva azt, nézte a mellette elsuhanó látványt. Mint egy milliónyi csík, úgy fonódtak össze a fák, a bokrok és az ég. 

 Halkan megköszörüli a torkát, mint ha csak mardosná valami. De ez nem is állt messze a valóságtól; alig tudta lenyelni egyre feljebb törő zokogását. A zokogást, amit eddig mint pajzán lovag visszaszorított. Hisz nem láthatják az emberek, mennyire összetört, meggyötört. Mit is tudnak az emberek? Ők csak egy illúzióban élnek, mit eléjük fest a vászon. De ő tudta milyen is valójában az élet; csupa keserűség, fájdalom és meglepetés. Mert ő tudta. Ő megjárta a pokol fenekét is. Ő erre már rég rájött. Ezért is utálja ennyire az életét. Utálta, mert nem csupa móka és kacagás, mint hitte. Utálta saját magát, amiért hagyta meghalni barátait és kedvesét azon a szörnyű helyen. És utálta ezt a vonatot, mi olyan gyorsan viszi őt vissza Spanyolországba, ahol szembesül tetteivel; nem mentette meg az Országtársát, aki épp haldokolt, és aki oly közel állt hozzá. Ha nem lett volna annyira naiv... Ha nem mondott volna le olyan gyorsan a lány megmentéséről... Hisz simán sikerült volna neki! Ott volt, annyira közel hozzá, de ő még se tett semmit. Csak állt, és nézte ahogy a lány lassan és fájdalmasan elvérzik. Nem is vérzett el... Azok a szörnyetegek ölték meg! Simán megtudott volna gyilkolni pár fenevadat, és akkor talán még élne a lány! De ő csak lesokkolva állt, és nézte, majd csak akkor eszmélt fel, mikor eldördült az ágyú, ami Isabel halálát jelentette.
 Zzzz! Az elmélkedését, egy apró fekete légy zavarta meg. A lábai lassan csiklandozni kezdték Carlos kezeit, ahogy leszállt rá. De ezt a fiú nem vette jó néven, és egy hatalmasat csapott a bogárra. Bár a legyet nem sikerült megölnie, a tenyere helyén hatalmas piros folt maradt, ami teljes egészében takarta a kis csíkokat a kezén. Mikor kikerült az arénából, teljesen összetört. Annyira, hogy a szike nyújtott neki menedéket. Mert ha belülről fáj neki, fájjon kívülről is.
 Mélyen vizdlatni kezdi a hegeket. A tekintete megállapodott az egyiken. Az apró pengével, belevályta az alkarjába ezt a szót; Cristina. Apró szócska, még is oly hatalmad jelentéssel. Hajdani szerelme nevére, görcsbe rándul a gyomra. Mert Cristina az volt neki. A szerelme. Talán nem mondta neki sokszor, de mindig is így érzett. Megmagyarázhatatlan érzés ragadta magával, ha csak meglátta, neve hallatára mindig felfigyelt, és csilingelő nevetése, mindig mosolyt csalt az arcára. Szerette. Szereti. Az ő haláláról is ő tehet. Ha vigyázott volna rá... Ha nem hagyta volna, hogy megcsípje az a szaros rovar! Még élhetne! Mint ahogy más is... De Cri esete más. Őt saját kezüleg ölte meg. Mert megkérte rá. Azután az eset után, mindeneste ezt álmodta. Ahogy megölte... Ahogy megölte Őt.
- Argh! - indulatos állatias hörgés szakadt fel a torkából, és vadul kezdte dörzsölni a nevet. Nem! Nem eshet össze! Nem... A feliratból, Carlos sötét vére bugyogott fel, és ahogy a többi heghez ért, fájdalmasan csípni kezdte. Megérdemeltem... A halálos csendet, egy halk kopogás zavarta meg.
- Mi van már megint?! - ordította kicsit sem udvariasan a feldühödött fiú. Ki akarja őt megzavarni?!
- Öhm, megérkeztünk - kukkantott be az ajtón Sia. A fiú a nő szőke bongyori hajáról, megint csak egy fájdalmas emlék tört rá. Isabellel találták ki neki a nevet, hogy Bongyorka, aztán hangos nevetésbe törtek ki. Ez egy fájdalmas emlék számára. Hiába, mindenki azt mondaná, miért fájdalmas? Hisz ez egy vidám sztori! És épp ez a baj. Hogy jól érezték magukat. És emiatt, csak még jobban kezdte el gyötörni a fiút a bűntudat, és az űr, amit a lány maga után hagyott, miután meghalt.
- Nem akarok menni - hajtotta le a fejét a fiú. Nem akart kiállni a színpadra. Nem akart szembesülni Isabel szüleivel. Swan-nel, az anyjával és a bátyjával. Igaz, Noah-Levi megbocsájtott neki, mondván nem az ő sara, Carlos még se hitt neki.
 A színpadon állva, a kezét szorongatva, ezt hangosan ki is mondta. És nem bánta meg egyáltalán. Mert ez  az igazság. A cipője orrát bámulta, mint ha oly érdekes lenne. Érezte, hogy az egész közönség csak őt bámulja. Vett egy mély levegőt, és felpillantott. Az emberek megértően bólogattak, de ez Carlos Contrerast nem nyugtatta meg. Isabel kivetített arcára néz. Gyönyörű volt. Ezt már a legelső találkozásukkor megállapította. És kedves is. Olyan volt neki, mint a húga.
A képe alatt, csak egy személy állt, és ez Carlost meglepte. Noah itt áll mögötte. Swan az egyedüli, aki a fekete szemüvege mögött sír a kép alatt. Hol az anyjuk? Hol van? Mi történt vele?
- Öhm... - csak ekkor eszméledett fel. Már vagy két perce mondogatta, hogy öhm... Nem jutott màs az eszébe. Ráemelte világoskék szemét a lányra. Szép lány lesz - ahogy  a nővére. -gondolta Carlos. Mert így volt. A lány, kísértetiesen emlékeztette az Országtársára. A hosszú világos barna haja, ami hullámosan verdeste a háta közepét. A napbarnított bőre... Mint ha csak Isabel lenne.
- Sajnálom. Szeretnék bocsánatot kérni tőled Swan. Nem tudtam megmenteni. Nem tudtam. Fire tehet az egészről! Ő nem tudta, milyen is volt ő. Kedves, megértő és szép. Na meg az okosság se hiányzott belőle. Olyan volt nekem mint a kistestvérem. Ha tehetném visszaforgatnám az időt, és inkább őt menteném meg. Hisz ő megérdemelte volna a győzelmet - velem ellentétben.
 Alig hallhatóan, de egy nyögés hangzott a fiú mögött. Carlos óvatosan hátranézett, és a vörös fejű Noah-val nézett farkasszemet.
                                *
 Spanyolország egy kis utcájában sétálgatva gondolkozott. A macskaköves úton, néha-néha megbotlik. Ezt a régi Carlos röhögve nyugtázta volna. De történt valami ott vele az arénában. Hirtelen nem úgy kezdett gondolkozni mint egy négy éves, ha nem mint egy felnőtt.
 Swan ott ült az utcában egy kis padon. Carlos gobdolkozás nélkül odament hozzá. Leült, és a kezébe temette az arcát.
- Carlos? - kérdezte félénken a lány. Carlos csak bólintott egyet, majd rájött, hogy a lány nem látja, úgy hogy megszólalt. - Kérdezhetnék valamit?
- Persze - sóhajtott fel fáradtan Carlos.
- A nővérem. Isabel elkövetett egy baklövést... Ha nem lett volna így győzhetett volna? - azért nem nevezném baklövésnek... Tudta mire gondolt Swan. Isabel még az arénában szeretett bele Julioba. És az érzés kölcsönös volt. Próbálták titkolni, de Carlos átlátott a tiszán. Aztán persze Julio Országtársa Arabella is beleszeretett, és mikor ezt elmondta a srác nem visszonozta azt, és Ara kinyírta.
- Nem hiszem. Tudod erős volt, de a mutánsokra nem lehett számítani.
- Aha - Carlos az égnek meresztette a tekintetét. Betartsa vajon amit Cri mondott neki? Megcsinálja a forradalmat? 

#27-Cristina

Carlos ökle többször is nekicsattant a földnek én pedig könnyes szemekkel figyeltem őt. Emlékszem, mennyire fájt amikor Francesco meghalt, hogy a bűntudat felemésztette a lelkem. Mert ilyenkor nem számít, hogy Isabell kérte, hogy meneküljünk. Hiszen mindig ott van az a bizonyos mi lett volna ha... kezdetű kérdés ami nem hagyja nyugodni az embert. Legugoltam a spanyol fiú mellé és megfogtam a kezét.
-Tudod, hogy nem lett volna esélyünk.-mondom halkan, de ő nem nézett rám csak megszorította a kezem.
-Nem mondhatam neki semmit, hogy mennynire szeretem...Semmit!-a hangja megtört volt, amibe az én szívem is belefájdult.
-Carlos, Isabell tudta, a szeretet nem szavakban hanem tetekben kell kimutatni!-mondom a fiúnak és felemelem az arcát,  hogy találkozzon a tekintetünk.
-Meg kellett volna védenem!-vàlaszolja halkan.
-Isabellnek ennél jobb Országtársa nem lehetett volna ezen a viadalon. Higgyj nekem.
A spanyol fiú a nyakamba fúrta a fejét és én szorosan magamhoz húztam.
-Győznünk kell.-suttogja a fülembe mire én az ajkamba harapva bólintottam. Győznöd kell. Nekem pedig meg kell halnom.

Megvannak a viadal dobogós országai. Olaszország,  Spanyolország és Svédország. Talán jobb is így, hogy nem mi hárman, Isabellel maradtunk a döntőben, hiszen nem bírnám bántani őket.
Már egy jó ideje egy fának támaszkodva ülök, éreztem, hogy a testem felhevült, a homlokomra szorítva a kezem pedig megéreztem, hogy lázas vagyok. Felnyögtem és rászorítottam a fejemre a kezem.
-Cristina!-lép mellém Carlos és legugol elém.-El kéne mennünk innen, Niels már tudja, hogy hol vagyunk...
-Tudom.-válaszolok halkan majd összeszorított fogakkal, felálltam, a fának támaszkodva, majd Carlosra nézek akinek a kezében mát ott voltak a fegyverek.-Nincs fegyverem, elejtettem.-világosítom fel a fiút aki add egy kést majd megfogja a kezem és arra kezd sétálni amerre Niels menekült. Elszánt volt, ő még mindig hitt abban, hogy megnyerhetjük ezt a viadalt, hiszen a remény hal meg utoljára. És mi van akkor ha már az se maradt? A halál?

Ahogy megpillantottam a homok rengeteget magam előtt, és azt az elviselhetetlen hőséget ami a sivatagban volt, elfogott a rosszullét. Izzadtam, de közben kirázott a hideg, a fejem fájt és úgy éreztem menten elhányom magam ha még egy lépést kell tennem. Legszívesebben lefeküdnék a földre és örökre ott maradnék, de nem hagyhatom cserben Carlost aki egyre sűrűbben néz rám aggódó tekintettel.
-Cris, nem lenne jobb ha tartanánk egy rövid pihenőt?-kérdezi mire én lassan bólintok egyet.
-Igen, az jól jönne...-alig ismerem fel a saját hangom, rekedt és erőtlen. Carlos lerakja a hátizsákját és ráül, én is így akarok tenni, teszek egy lépést a spanyol fiú felé, de mintha a testem nem akarna engedelmeskedni, a fejembe belehasít a fájdalom, minden elhomályosul. Megszédülve próbálok valamiben kapaszkodni, de csak a levegőt markolom.
-Cristina!
Carlos hangjára kipattantak a szemeim, fejemre szorított kézzel pislogtam a fiúra aki most felettem hajol.-Mi a baj?!-kikerekedett szemei engem bámultak. Eddig tudtam titkolni, nyeltem egyet majd a spanyol Kiválasztottra néztem. Sajnálom Carlos.
-Haldoklom.-a méreg legyőzte a szervezetem.
A fiú arcából kifut a vér, a szemeivel végigméri a testem, majd újra a szemeimbe néz.
-De..hogy? Mikor?! Mindig veled voltam! Semmi sem történt!-a hangja tele volt rettegéssel.
-Emlékszel a vadászatra?-kérdezem halkan mire Carlos hevesen bólint egyet-Akkor megcsípet egy bogár.-mondom és már csak a gondolatától is kirázott a hideg.-Julio imserte ezt a bogarat...A mérge halálos.-ahogy kimondtam ezeket a szavakat Carlos a hajába túr és a  kezébe temeti az arcát. Lehunyom a szemem, nem akartam látni ahogy miattam szenved, ennek az egésznek nem így kellett volna alakulnia. El kellett volna kerülöm a fiút, úgy tenni mintha semmit se éreznék iránta, megölnöm a spanyolokat, majd Arabellat és Juliot, végül megnyernem ezt a viadalt.
És aztán?
Bár a testem egybe lenne, de a szívem darabokra tört volna. Visszagondolva eszembejutnak Alessandronak a szavai: sose felejtsd; ember vagy, nem egy gyilkos. És egy embernek vannak érzései.
Érzem, hogy karok kulcsolódnak körém, és a spanyol fiú a mellkasához húz. Átkarolom a csípőjét és a nyakába fúrom az arcom. Örökre így tudnék maradni.
-Már csak te maradtál nekem, Angyalka! Ha meghalsz akkor én is meg fogok.-suttogja a fülembe mire én eltolom magamtól és belefúrom a tekintetem az övébe.
-Meg kell nyerned, Carlos!-a hangomba mintha visszatért volna az élet.-Ígérd meg, hogy nem adod fel!
A spanyol fiú hosszasan néz velem farkasszemet majd bólint egyet.
-Ígérem.
Újra rámtört a szédülés a kezem rámarkolt Carlos pólójára, mindenem fájt, a végtagjaim, a fejem és hányingerem volt. Az utolsó erőmet összeszedve nyúltam a övemhez és kihúztam belőle a kést.-Carlos, nem egy bogár mérgétől akarok meghalni.-mondom és felényújtom a kést, ő ökölbe szorítja a kezét és tüntetően rázza meg a fejét.
-Képtelen vagyok rá, Cristina!-mondja és az arcomat figyeli ami egy fájdalmas grimaszba torzul.
-Kérlek...-a hangom alig hallható, csodálkozom, hogy egyáltalán Carlos megérti azt amit mondok. A fiú rám mered majd remegő kézzel nyúl a fegyver után. Elfog a megkönnyebbülés. Nem hagyom, hogy a játékmesterek egyik kis trükkje öljön meg, annál többet ér a halálom. Carlos szabad keze után kapok és megszorítom.
Szeretlek.
Ezt akartam mondani de a gondolatától is elmosolyodtam. Tudja, hogy szeretem, nem kell ezt közölnöm vele. Hiszen sose voltam egy romantikus alkat. Így elengedtem a kezét és a késre kulcsoltam az ujjaim amit ő is fogott.
-Te nyertél Carlos.-mondom halkan.
-Döntetlen?-kérdezt vissza egy halvány mosollyal mire én megrázom a fejem.
-Ilyet csak a vesztesek mondanak Carlos.-mondom a fiúnak majd mélyen a szemébe néztem, amiben könnyek gyülekeztek, azt akartam, hogy mindent érezzen amit én. A reményt, hogy ő nyer, a fájdalmat, hogy meg kell halnom, az elkeseredetséget és a félelelmet, a szerelmet amit érzek iránta. Minden éreznie kell.-De te egy győztes vagy.-ezt pedig soha ne felejtsd el.
Carlos megemelte a kezét majd a kést a szívemhez emelte. Az utolsó dolog amit láttam ebből a világból az egy vakítóan zöld szempár volt amit soha nem fogok elfelejteni. A kés csak egy pillanatra okoz fájdalmat, aztán mindent elnyel a sötétség, csak zuhanok, várom, hogy földetérjen a testem, az utolsó dolog amit észlelek az két kéz ami magához húz és az ágyú robbanása.
A játéknak vége, én pedig vesztettem, azért, hogy más nyerjen. De, hiszen ez az angyolok dolga, nem? Hogy akár meghaljanak mások érdekében.

#26-Cristina

Mintha Arabella halála óta Isabell elvesztette volna a hangját. Nem messze tőlünk ül, átöleli a térdét a mellkasánál és meredten bámul maga elé. Oda akartam menni hozzá, de a szívem inkább Carlos felé húzott akinek a tekintetében valami furcsát fedezek föl. Elszántságot talán. Közelebb húzódtam hozzá és megvártam, hogy rám emelje a tekintetét.
-Mit mondott Arabella?-kérdezem a fiút. Nem vagyok biztos abban, hogy most érdemes-e erről beszélnem vele, de a kíváncsiság győzött.
-Ez csak rám és rá tartozik...-mondja halkan mire felhúzott szemöldökkel meredtem rá, mintha egy kis harag lobbant volna fel a szívemben.
-Igen?! Érdekes az is csak rád meg Juliora tartozott, hogy összejöttek Isabellel, és néz mi lett belőle?! Majdnem hárman meghaltak a kis titkotok miatt!-mondom idegesen mire Carlos tekintete is dühös lett.
-Mégis mit kellett volna csinálnom? Ha elmondom neked, azzal se tudtuk volna megmenteni Julio életét, már akkor meg volt pecsételve a sorsa amikor beleszeretett Isabellbe!
-Akkor is! Miért nem tudsz megbízni bennem?-kérdezem tőle kiakadva.
-Csak meg akarlak védeni, nem akarlak veszélybe sodorni egy olyan dolog miatt ami még nem is biztos, hogy megvalósul.-válaszol halkan és mélyen a szemembe néz. Ahogy találkozott a tekintetünk hírtelen rájöttem miről beszél.
Lázadás.
Arabella azt kérte Carlostól, hogy indítsa el a forradalmat. A spanyol fiúra néztem aki még mindig engem bámult.
-Képes vagy rá, Carlos.-mondom neki, ő pislog egyet majd körbenéz. Végül bólint és elmosolyodik.
-Köszönöm, hogy bízol bennem, Angyalka!-a mosolya kiszélesedett és megragadva a karomat magához húzott. A nyelvembe haraptam fájdalmamban és összeszorítottam a szemem, Carlos keze a csípésen volt. Bár nem érzem sem a csuklóm, se a vállam, de a sebem még mindig sajog.
Óvatosan eltoltam magamtól Carlost és felnéztem az Arénára ahol felcsendült a himnusz. Elsőnek a koreai Minho arca jelent meg előttem, tehát őt ölte meg Julio. Nem számítottam arra, hogy eddig kibírja, hiszen az Országtársa már az első nap meghalt. A következő arc már ismerős volt, Arabella gúnyos tekintete egyenesen lenézett ránk. Fura érzés volt ott látni őt, elfogadni, hogy meghalt az egyik pisztolygolyom által, de nem hiszem, hogy ez volt a veszte. Már ott elbukott amikor beleszeretett Julio Fuarezbe. A brazíl fiú mint mindig most is egy csábító mosollyal az arcán volt az égre veteítve, az ő halála volt a legsokkolobb és kegyetlenebb ezen a viadalon, Fire örülhet, megkapta azt amire vágyott: a nagy műsort. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy mit szólt akkor amikor Arabella az élő adás közepén kérte meg Carlost, hogy indítsa el a lázadást. Mit ne mondjak, Arabella egy emlékezetes Kiválasztott marad mindenki számára. Ahogy elsötétül az ég én eldőltem a földön és felsóhajtottam. Carlos is követte a pèldám, elterült melletem és felémfordult.
-Jóéjt!
-Neked is Carlos!-válaszolok halkan majd lehunyom a szemem.

Izzadtan, és kiszáradt torokkal keltem fel, úgy éreztem az egész testem lángol. Beletúrtam a sötét hajamba és idegesen nyúltam a kulacsom után, hogy igyak pár kortyot. Nem voltam jól, erőtlennek éreztem magam. Ahogy felálltam az alvó Carlos mellől, egy kis csomag szállt le nem messze tőlem. Odarohantam és széttéptem a csomagot amiből egy gyógyszeres üvegnek tűnő doboz esett ki és egy összehajtogatott papír.
Nem hittem a szememnek, Alessandro tényleg talált ellenszert a csípés ellen?
Cristina!
Ne reménykedj, már nem sok időd maradt. Julionak igaza volt, a csípés halálos, csak egy műtét árán tudnának megmenteni, de ahhoz ki kell jutnod az Arénából. Ami egyet jelent a lehetetlennel. Ne akarj szenvedni, Cristina! Elsőnek csak hányingered lesz, láz, majd az egész tested lebénul, és lassan a szíved is le fog állni...Nem akarom, hogy ilyen fájdalmak közt halj meg! Az üvegben méreg van, ami pillanatok alatt végez veled, csak meg kell innod. 
Sajnálom Cristina, de a te időd lejárt.

A.

A számra szorítottam a kezem, féltem, hogy mindjárt hányni fogok, szédültem és minden végtagom megfájdult. A kis dobozra néztem amiben egy színtelen folyadék volt. Utána nyúltam és kinyitottam. A tekintetem elsötétült, rámarkoltam az üvegre és felemelve a mérget elhajítottam, a levelet pedig egy egyszerű mozdulattal széttéptem. Inkább szenvedek napokig, minthogy így haljak meg!
Talán túlélhetném.
Már csak négyen maradtunk, ha megnyerném a viadalt akkor megműtenének, és nem halnék meg. A két megmaradt szövetségeseimre néztem akik most aludtak.
Tessék, itt az alkalom, mindkettőjüket megölném, aztán megkeresném Nielst és őt is megtámadnám. Rámarkoltam a pisztolyomra, majd hagytam, hogy lehuljon róla a kezem.
Lehetetlen.
Nem lennék képes megölni Carlost, ahogy a fiúra néztem új céljaim lettek. Ha én nem nyerhetem meg a viadalt, akkor ő megfogja. Ettől a pillanattól kezdve megfogadtam magamban, hogy bármilyen helyzetben feláldozom magam Carlosért. Büszkén akarok meghalni, nem egy méreg álltal.

Talán ilyet nem lehet kijelenteni, de elfogadtam a tényt, miszerint meg fogok halni. Furcsa, nem érzem magam szánalmasnak, se gyengének. Talán én erre születtem, hogy meghaljak, azért, hogy más éljen. Az az elszántság elveszett a tekintetemből, már csak a puszta gyűlölet maradt. Naiv voltam, azt hittem aki nyer, annak már semmi problémája nem lesz az életben. Gazdagság, hírném, biztonság, de ez messze nem így van. Fire semelyik győztest nem hagyja élni. Elég ha Alessandrora vagy Gabrielre gondol az ember. Őket is tönkre tette a rendszer, hiába győztesek.
Egy meleg kéz ért hozzám, majd egyenesen Carlos vakítóan zöld szemével találtam szembe magam. Magamhoz húztam az arcát és az övére tapasztottam a szám. Vajon a halálom előtt még hányszor csókolhatom meg?
A spanyol fiú végigsimít az arcomon és visszonozza a csókom.
-Cri, jól vagy?-megpróbál eltávolodni tőlem, hogy megvizsgálja az arcom de én visszahúzom magamhoz.
-Ne aggódj!-motyogom és szorosan magamhoz húztam a testét. Éreztem a szívének a dobogását, a leheletét a nyakamon, és a kezét a csípőmön.
Egy sóhajtással elhúzódtam tőle és belenéztem abba a zöld tekintetben ami az első pillanatban elcsábított, az egyenes orrán, és a telt ajkain amivel most halványan rám mosolyog. Úgy néztem végig az arcán, mintha most látnám utoljára. Átnéztem a válla felett és megpillantottam Isabellt akinek az arca nyugtalan volt, a keze remegett a teste melett.
-Felkelted Isabellt? Talán beszélned kéne vele...Julio halála kiakasztotta.-mondom Carlosnak aki bólint egyet és felállva az Országtársa felá veszi az irányt. A tegnapi nap mintha ezeréve lett volna, Julio és Arabella halála egy fordulópont volt az Arénában. Nincs több nyugodt pillanatunk se, van egy olyan érzésem, hogy még ezen a napon ki fog derülni, hogy kik lesznek dobogósok ezen a viadalon. A két spanyol felám tartott, mosolyogtak, de mindkettőjük mű volt ez az érzelem. Ahogy közelebb értek megszólaltam:
-Mi legyen, menjünk tovább, vagy matadjunk itt?-kérdezem a megmaradt szövetségeseimet.
-Egy helybe biztos, hogy ne maradjunk.-mondja Isabell mire én bólintok.
- A sivatag vagy az erdő felé? -kárdezi Carlos és megragadja a fegyvereit.
- A sivatagba ne... kiráz attól a helytől a hideg.-válaszolja az Országtársa.
-Amúgyis, az erdő közelebb van.-értek egyet Isabellel.
-Akkor menjünk oda.-feltápászkodom a földről és leelenőrzöm a fegyvereim, a többiek is így tesznek.-Vajon Niels hol lehet?-remélem jó messze...Visszagondolva én azon a napon találkoztam vele amikor elhagytam a szövetséget, és megöltem az Országtársát.
- Utoljára az óceánnál volt. Most feljebb jöhetett, szerintem .-mondom Isabellnek.
-Akkor lehet, összetalalálkozunk vele.
Ez volt a végszó, elindultunk az erdő felé, reménykedve, hogy mindannyian túléljük ezt a napot.

Az erdő az a hely ahol a legrosszabb dolgok történtek velem. Majdnem itt haltam meg, és úgy látszik a játékmesterek úgy döntöttek, nekem az erdőben kell meghalnom, valószínűleg nagyon vicces kedvükben voltak amikor itt küldték rám a halálos mérgű bogarat is. Egyáltalán nem tetszett, hogy itt sétálgatunk, de a sivatag se csábítóbb. Egyre jobban fájtak a végtagjaim, a fejembe pedig percenként belehasított a fájdalom. Épp egy kis pihenőt akartam kérni a két szövetségesemtől amikor nem messze tőlünk egy ordítás hagyta el valaki száját. Megdermedtem, mindhárman egyszerre rántottuk elő a fegyvereinket. Carlosra néztem, majd Isabellre. Négyen vagyunk, ez csak Niels lehetett. Ahogy ez tudatosult bennem megláttam egy magas fiút aki egyenesen felénk futott. A svéd Kiválasztott tekintetéből puszta félelem látszódott, tele volt kisebb-nagyobb sebekkel. Felemeletem a pisztolyom és a fiúra céloztam, de ő hirtelen irányt váltott és megkerülve minket tovább rohant, így megpillanthattam, hogy mi elől menekül.
Hatalmas volt, a szájából két hegyes fog állt ki, az arca macskaszerű volt, nem is futott, inkább ugrált a hatalmas mancsaival. Egyenesen felénk.
-Futás!-ordítja Carlos és megragadva Isabell kezét elkezd arra rohanni, amerre Niels pillanatokkal ezelőtt. Vakon lőttem egyet az állat felé, majd a két spanyol után eredtem. A szívem a torkomba dobogott, alig láttam bármit is az erdőből, neki ütköztem a kiálló faágakba, éreztem, hogy az iszapos talaj besüpedt aladtam, a kartfogú tigris pedig alig lehetett pár méterre tőlem.
Éreztem, hogy a karmait a lábamba akasztja, mire sikítva ugrodtam arrébb, ezzel pedig meglöktem Carlost aki egyenesen egy fának zuhant, én pedig elestem egy kiálló fa gyökerébe. Az állam neki csattant a kemény talajnak mire egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat. Carlos szinte azonnal visszanyerte az egyensúlyát, felrántva engem újra futásnak eredtünk volna amikor egy fülsikítő ordítás hallottunk meg a hátunk mögül. Mintha kipréselték volna az összes levegőt a tüdőmből, hátrafordultam, és egyenesen Isabellel találtam szembe magam akinek megragadta a lábát az állat, és a lány akárhogyan próbálkozott, túl gyenge volt a tigrishez képest.
A zsebemhez kaptam, elő akartam venni a pisztolyom, de nem volt a helyén, kiesett a kezemből amikor elestem.
-Carlos! Meneküljetek!-üvölti Isabell amikor mégtöbb állat kezdett futni felénk.
Az Országtársa nem hallgatott rá, előrántotta a kardját, de én a keze után kaptam és mélyen a szemébe néztem.
-Kérlek Carlos!-motyogom összeszorult torokkal, és megszakadt szívvel figyelem ahogy a spanyol fiúnak a szemébe könnyek gyülekeztek.
-Vigyázni fogok Swanra...Esküszöm!-mondja a spanyol lánynak majd mielőtt elértek volna hozzánk a kardfogú tigrisek hátatfordított Isabellnek és velem együtt elfutott. Alig rohanhattunk pár métert amikor megszólalt az ágyú, Carlos pedig térdre vetve magát a földbe csapott egyet az öklével, én pedig hagytam,  hogy lefolyjanak a könnyek az arcomon.

#26 - Isabel

 Négyen maradtunk, a husszonnégyből. Húsz Kiválasztott már az örök vadászmezőkön lesik minden mozdulatunkat. Az utolsó négynek. Annyira hihetetlen belegondolni. Már csak ilyen kevesen maradtunk. Ez a hirtelen megcsappant szövetségünkön is látszódik. Nem nagyon szólunk egymáshoz - vagy legalábbis én megkukultam. Rajtunk kívül még a svéd fiú van. Emlékszem, mikor még először találkoztam vele, bevallom, idegesítőnek találtam. Azt gondoltam semmi esélye - bár el kell mondanom, hogy nem csupa csont és bőr a srác. Azt gondoltam, hogy az elején meghal. Most meg hogy ő van egyedül a kis csapatunk ellen, szinte hihetetlen.

 Most, hogy a csapatunk már csak három tagból áll, úgy érzem, én vagyok a fölös harmadik kerék. Carlos és Cristina egymás torkán próbálják ledugni a nyelvüket, én pedig csak úgy vagyok. A hátamon feküdve bámulom a lemenőben lévő napot. Már nem sírok, de így is mérhetetlenül gyengének érzem magam. Hányhatnékom van - nem, most nem a mellettem nyaló-faló párra gondolok. A gyomrom felfordul, és szorító érzésem támad. Olyan magabiztos voltam az elején! Mindent Swanért tettem. Önként jelentkeztem helyette, csak hogy megvédjem. Szerencsét próbálni jöttem, azt is hittem hogy van valami esélyem - tévedtem. A szerencse mindenki pártján állt, csak nem az enyémen. Vagy is de. Pont hogy sok szerencsét kaptam. Szerencse miatt éltem túl egyedül a sivatagban, minden folyadék nélkül. Szerencsével határos módon éltem túl a lavinát, és szintén a szerencse közbeavatkozása miatt maradtam életben az Arabellás incidens után. Konkrétan, már vagy háromszor is meghaltam volna - ha nem többször.
 Minden elcsendesedik, az égen pedig felvillan a címer, utána pedig Minho a koreai srác képe jelenik meg, akit Julio ölt meg. Vicces. Míg ők haláltusáztak, mi Arabellával veszekedtünk, csak mert tudni akartam, hogy érez-e valamit az Országtársa iránt. És később, Ara elmondása szerint, én nyitottam fel rá a szemét - hogy halálosan beleszeretett szívtipró Országtársába. Átkozom azt a beszélgetést. Ha az nem lenne, most mind a ketten itt ülnének, mind a ketten élnének, és az Arénában újra plusz két fővel lennénk. Mert hát halálukkal mindenki egyre közledik a bajnoki korona aranyló ékszeréhez. Minho nyúzott képe elhalványul, és helyette Arabelláét mutatják. A lány, sose hitte hogy egyszer még az ő képe is ott fog díszelegni. Magyon magabiztos volt, amit irigyeltem is. Mert ez az a tulajdonság, ami belőlem kiveszett a játék ideje alatt. Hazudnék ha azt mondanám, hogy bárcsak itt lehetne most köztünk. De azért még is csak, nem azt a halált érdemelte volna ami lémyegében egy elcseszett szerelmi háromszögről szólt.
 A lány arcképe elhalványodik, és Brazília másik Kiválasztottja jelenik meg. A jóképű Julio. Ezen a képen is, ott van az az ellenállhatatlan mosoly, a vadítóan fekete szemei kihívóan néz minket, és az egész lány mérhetetlen nagy önbizalomról tanúskodik - na meg persze egóról. A szemem elhomályosodik, ahogy a halott Juliot pillantom meg magam előtt. Kétségtelen, ő szenvedte a legbrutálisbb halált a 217.Országok Viadalán. Eszembe jutnak Arabella szavai. Uh, hogy is voltak? Valahogy úgy, hogy ne sírjak. Mert minek? Az angolok és Fire csak gyengének lát. Ezt méh Francesco halálánál mondta - milyen rég is volt már... Még mindig meg nevettet. Azt hitte, hogy ez csak ilyen egyszerű - de voltaképpen az is. Letörlöm gyülekező könnycseppjeimet, és az ég újra elsötétül. Fárasztó és hosszú nap áll mögöttem. Ki kell pihennem holnapra, hisz ki tudja ki hal meg legközelebb. Lehet én. Lehet hogy Cristina, Carlos vagy Niels. Ez már nagyon is a vége. Hamarosan küldeni fogják a Végjátékot, ami mindennél durvább lesz.
 Behunyom a szememet, és rögtön mély álomba merülök. Egy szörnyű álomba. Amiből csak Carlos hangja ébreszt fel. Kinyitom a szememet, de bár ne tettem volna. A vakító nap majd' kiégeti a retinámat. Carlos felém tornyosul, és ki hitte volna, vigyorog. De ő mindig vigyorog. Viszont ez a mosoly más volt mint a többi. Nem volt annyi életkedv benne. Egy mosolyt erőltetek magamra. Bevallom, nem vagyok top formában. Sajog minden végtagom, de ezt nem vallanám be még Carlosnak sem. Csak egy élettelen nyomoréknak gondolna.
- Jó reggelt Csipkerózsika, hogy aludtál? - kérdezi mintha nem is az Arénában csücsülnénk. Egy őszinte és hálás mosolyt varázsolok magamra.
- Szarul.
- Én is - vigyorodik el. Halkan felkuncogok, és megrázom a fejemet. Cristina egy kicsit távolabb áll. Felállok, és Carlosszal a nyomomban megyek oda hozzá.
- Mi legyen? Maradjunk itt, vagy menjünk tovább? - fordul felénk. Van valami furcsa a lányban. Úgy néz ki, mint eddig, de még sem. Hosszú sötét haja a vállára omlik, végig vezetve karcsú testalkatán. Kreol bőre sápadtabb, mint amikor megismerkedtünk, a csokoládé barna szemeiből is kiveszett egy s fajta tűz. Mintha titkolna előlünk valamit, mintha rejtegetni valója lenne. Heves mozdulatai, és kínos pillantádai amivel felméreget minket, mind-mind erről tanúskodik. De még reggel van a kérdezősködéshez. Bármi baja is van, ha ránk tartozna elmondaná nekünk is. Pont te mondod ezt, Isabel?
- Egy helybe biztos hogy ne maradjunk - rázom meg a fejemet. Hisz ha itt vagyunk, meg se mozdulunk, az olyan mintha a halált várnánk, és ehhez nincs kedvem. Carlos is egyetértően bólogat, a szeme zölden vakít. Egy kis időbe telt, míg kiismertem Carlos szemszín ingadozásait. Ha mérges méregzöld, ha csodálkozik, világoskék, ha szomorú akkor is világos, szinte már szürke, ha vidám zöldeskék. Viszont hogyha ilyen intenzíven zöld, akkor elszánt. Mi üthetett belé, mintha bármelyik percben verekedni tudna.
- A sivatag vagy az erdő felé? - kérdezi magához kapva a fegyverét. Amikor az ominózus tájat felemlegeti, a tekintetem megkemémyedik. Nem akarok a sivatagba menni, nem jó élmények kötnek ahhoz a helyhez.
- A sivatagba ne... kiráz attól a helytől a hideg - még meg is rázkódom a hitelességnek. Carlos rám mosolyog mintha értené a gondolataimat.
- Amúgyis, az erdő közelebb van - ért egyet az olasz lány is.
- Akkor menjünk oda - egy nagyot nyelek, és magamhoz veszem a késeimet. Kettő darab maradt, az egyik éles, a másik pedig véres és egy kicsit tompább. - Vajon Niels merre lehet? - terelem a témát. Egy percre beállt közénk a kínos csend.
- Utoljára az óceánnál volt. Most feljebb jöhetett, szerintem - mondja Cristina. Nem gondoltam volna hogy az óceánnál volt, de ha ő azt mondja, akkor biztos úgy van.
- Akkor lehet, összetalákozunk vele...  - és megöljük, aztán Cri és Carlos megölnek engem, majd Carlos öngyilkos lesz, mert nem tudna Cristina nélkül élni, a lány kimenekül az Arénából, de idegi roncs lesz belőle mert szerelme miatta halt meg, ezért inni fog, drogozni, rossz társaságba keveredik, lehet hogy még vagdosni is képes lenne magát, aztán egyszer csak eldurran az agya, mikor egy szennylap róla és a spanyol szívtipróról szól, öngyilkos lesz, mert nem tud ebben a tudatban élni, Fire pedig hátradől a székében, összeteszi a kezét, és bejelenti, hogy kezdődik a 218.Országok Viadala. Paranoiás vagyok? Nem - miért?
- Lehet - bólogatok mint egy politikus.
 Elindulunk az esőerdő felé. Az ágaktól sűrű erdő csöndes. Túl csöndes. Mintha valami sorscsapásra készülnének. Csöndben haladunk egymás mellett mind a hárman, mindegyikünk a tájat pásztázza, a fegyvert előreszegezve. Hisz bármikor ránk támadhatnak. Mintegy végszóra, egy fájdalmas üvöltés hagyja el valaki száját. Se Cristina, se Carlos nem adta ki ezt a hangot. Niels. A szőke hajú svéd fiú, fejvesztve rohan el mellettünk. Eszeágában sincs megállni harcolni. Hegekkel tarkított arcával előre néz, és rohan. A fegyvereinket előkapjuk, de mire ezt megtesszük, a fiúnak csak az illata marad hátra. Ki elől futhatott? Mi elől futhatott? Sajnos kérdésemre, választ is kapunk. Hatalmas nagy, és pont minket bámul. Két hatalmas szemfogával készen áll, hogy átharapja a torkunkat. Rövid barna szőrében egy minta rajzolódik ki. Egy zászló. Az olasz zászló.
- Futás! - üvölti telitorokból az Országtársam. Engem se kell noszogatni, rögtön sprintelésbe kezdek. A kardfogútigris utánunk lohol, és csatlakozik hozzá pár társai is, közben morgó hangot adnak ki. Mindegyik szőrén ott van egy-egy zászló. Ez de morbid. Francesco-mutáns nagyon gyorsan fut, a lábamért kap, de én egy elfojtott sikoly közepette húzom el a lábamat. Cristina is felsikolt, de ő nem jár sikerrel; megbotlik, magával rántva a holtsápadt Carlost. Mindez olyan hirtelen, hogy én neki ütközök Carlosnak, így mind a hárman a földön fetrengünk, a mutánsok egyre közelebb. Carlos talpra ugrik, Cristinát felsegíti. Én is felállnék, de valami irdatlan mennyiségű fájdalom hasít a lábamba, mintha átharapták volna. Voltaképp ez is történt. Az egyik mutáns lerángat a földre. A pulzusom az egekben. Carlos és Cristina ijedten néznek rám. Szóval, most kell szembenéznem a halállal. Egy fintort erőltetek magamra, és úgy szólok a szövetségeseimnek.
- Carlos! Meneküljetek! - ha ez az ára annak, hogy ők megmeneküljenek, akkor tessék. Büszkén fordítok arccal előre a halálnak. Cristina veszi a célzást, futna is, de Carlosnak mintha gyökeret vert volna a lába. Hálásan pillantok rá. Ha ő nem lenne, már rég halott lennék. Ennyivel legalább tartozok neki, hogy feltartsam ezeket a mutánsokat - ha nem is sok idejig. Érzem, ahogy a lábam körül felgyülemlik a vértócsa. Mi lesz már Carlos? Fuss! Carlos viszont könnyekkel küszködve néz rám. Gyengéden elmosolyodok. El szeretném mondani neki, hogy mennyi mindent köszönhetek neki, de nem tehetem. A többi tigris is ólálkodik a közelben. Az én drága Országtársam, mintha olvasna a gondolataimban, szólal meg.
- Vigyázni fogok Swanre... Esküszöm! - biccentek egyet. Swannek nem szabad átélnie azt, amit most nekem! Carlos Cri után ered, de még gyorsan visszafordul, és ezt tátogja: Sajnálom. És már nem is látom. Én is sajnálom. De ha így kell meghalnom, akkor nem úgy fogok mint egy... hogy is fogalmazott Arabella? Nyomorék kurva. Érzem is, és hallom is ahogy a mutánsok belém vájják hatalmas kardfogukat. Ahol csak szétmarcangolják a húsomat, nagyon fáj. Hamarosan el fog múlni. Hamarosan elmúlik minden fájdalmad. - nyugtatom magamat. Carlos vigyázni fog Swanre, Noah pedig... Remélhetőleg kibírja nélkülem. A három legfontosabb ember az életemben. Bár még korán sem biztos, hogy Carlos lesz a Bajnok, de reménykedem. Reménykedem, hogy túléli. Felrémlik előttem, a megismerkedésünk, hogy rátalált Swanre. Akkor még nem tudtam hogy ő lesz az Országtársam. A legjobb barátom, aki végig itt volt nekem. Az egyiket vad, egy nőstény, rajta a magyar zászlóval, kiharap egy darabot az oldalamaból. Fájdalmasan felordítok. Nem szabad látnom. Mert a végén elhányom magam, és nem akarok abban fetrengeni, míg a haláltusámat tartom. Becsukom a szememet, és érzem, ahogy egy nagy forró könnycsepp száguld végig az arcomon. Cristina, a lány aki megmentett Arabellától. Mindegy, hogy akkor vagy most halok meg. Hisz én erre születtem. Hogy meghaljak. De mégis, nagyon hálás vagyok a lánynak. Már csak azon izgulok, hogy ő vagy Carlos hal meg? Vagy mindkettő. Attól tartok, ha az olasz lány meghal, Carlos is követi a példáját, hisz szereti. Szereti. Szerelem. Julio. Még egy harapás, még egy könny. Ne gondolj erre! Julio volt az egyetlen, aki megtudta dobogtatni a szívemet, noha megfogadtam, hogy többször nem leszek szerelmes. De az Országtársa, véget vetett az életének egy lándzsa segítségével. Talán jobb is hogy meghalt. Nem kell látnia a szenvedésemet. Arabella, a tökös csaj Brazíliából, aki néha megnevettetett, vagy épp felbosszantotta az agyamat. Akiről nem tudom eldönteni, hogy a barátom vagy sem. Inkább az előbbire tippelnék. Mivel ha ott helyben megöl, kevesebbet szenvedtem volna... Egy halk morgást érzek a balfülemtől. Valami csikizni kezdi, ami csak megrémiszt. Mi lesz a következő? A fejemet harapja ketté? Kinyitom a szememet. A testem konkrétan egy csonk. Vér mindenütt, a fejemet nem tudom megmozdítani. De a tigrist látom. Nőstény egyed. Brazíl nőstény. Arabella. Egy ezüst csomag érkezik közel a fejemhez. Nem tudom megmozdítani a karjaimat. Mit beszélek. Konkrétan karom nincs. De a doboz olyan szerencsétlenül landol, hogy kiömlik a tartalma. Egy levél az. Nem tudom megnézni, nem tudok megmozdulni. A levél utolsó sorát látom csak: Szeretlek, Noah-Levi. El kell olvasnom! De nemmtudok megmozdulni. Pedig elakarom olvasni Nole sorait. Ekkor az állat, olyat tesz, amire tulajdonképp számítok. Hosszű szomfogait beleméjeszti a nyakamba. Felüvöltök, de rögtön el is halkulok. Még nem szabadna meghalnom! El kell olvasnom azt a levelet! A távolból felhangzik az ágyú. Ne, ne! Az égből egy ezüst fénykar ereszkedik alá, a testemet megragadja, és magával húzza. El kell olvasnom azt a levelet... De már túl magasan vagyok. Leesnék. A kar felhúz a világosságba... Pislogok egyet, és minden ugyanolyan ragyogóan fehér. Egyedül vagyok, egy szobában. Fehér ruhát viselek, és fehér cipőt. Minden olyan földöntúli. A fejem mintha leszakadna. Végighúzom a nyakamon a kezemet, érzem a hegeket. Hol vagyok? A szoba fehér, az ajtók zárva, ablak nincsen. Csupán egy kanapé, és egy tálca. A tálcán a levéllel. A levelemmel. Most már el tudom olvasni.

#25 - Arabella

Egyetlen mondat, három rövidke, jelentéktelennek tűnő szó. Mindez tetemes ólomsúlyként lóg a levegőben, beékelve magát az agyam legkisebb zugába. Három szó, ami mégis többet mond, mint gondolnánk. Egy üres, fekete tekintet. Egy vérző, egykoron helyes arc, melyből egy lándzsa mered a levegőbe. Mindössze ennyi maradt a pár perce még az életéért harcoló fiúból.

  Azzal, hogy azt mondta, az Országtársa vagyok, mérhetetlen mennyiségű sebet tépett fel bennem. A nézők valószínűleg azt hihetik, Julio kezdett megkattanni, azért emlékeztetett a nyilvánvaló tényre, én azonban meglátom a szavak mögötti tartalmat. Mindketten Brazíliából származunk, a győzelmem az egész ország sorsán nagyot lendítene. Ha az én fejemre kerül a korona, egy évre megszűnik az éhezés, a rettegés a Viadaltól, sőt talán Gabriel hírnevén is javítanék egy kicsit. Meg aztán ott van Rebelda. Julio mindennél és mindenkinél jobban szerette a lányt, talán ő volt az utolsó ember a világon, aki még számított neki valamit. Egyszer azt mondta, a húga valósággal beleőrülne az elvesztésébe, és száznyolcvan fokos fordulatot venne a személyisége, a lehető legnegatívabb irányba. Most, az utolsó pillanataiban is Rebeldára gondolt, és arra, hogy talán én kirángathatnám a gödörből, amibe éppen most készül belesétálni.

  Lövésem sincs, mennyi idő telt el azóta, hogy halálos csapást mértem Julio Fuarez koponyájára. Másodpercek, amik hosszú, kínkeserves óráknak tűnnek. A távolból fülsiketítő robajra leszek figyelmes, egy tiszteletteljes, diadalmas morajra, ami már oly sokszor megütötte a fülemet az elmúlt napokban. Nem ébredek rá, hogy a mennydörgésszerű zaj Julio halálát jelezte, csak ülök az Országtársam egykoron még vadul emelkedő, izmos mellkasán, és rendíthetetlenül bámulok a túlontúl gyönyörű, napbarnított arcba, amit egyedül egy apró, vérben ázó lyuk csúfít el. Nem jönnek szavak a számra, egy pillanatra még sírni is elfelejtek. A copfomból néhány tincs az arcomba hullik, és megszáradt könnyeimnek hála, ott is marad. Nem gondolkozom, nem pislogok, még csak nem is veszek levegőt. Üveges tekintettel bámulok a harmadik áldozatomra. A tekintetemben nincs helye szánalomnak, megértésnek, de még diadalittas csillogásnak sem. Jóformán egyetlen érzelem sem él már bennem, hacsak nem számítjuk a végtelen mennyiségű csalódottságot és bosszúvágyat, amit Isabel Infierno okozott.

  Közeledő léptek zajára leszek figyelmes. Normális körülmények közt magamhoz kapnám a lándzsámat, és gondolkodás nélkül a támadómra vetném magam – de ez a szituáció még csak távolról sem nevezhető normálisnak. Továbbra sem cselekszem semmit, a hajszálaim takarásában kémlelem Julio arcát. Nem vagyok őrült, nem is reménykedem benne, hogy feléled. Halálos csapást mértem rá, visszafordíthatatlanul megsebesítettem, esélye sem volt a túlélésre. Elég kiszolgáltatott helyzetbe kergettem. Hogy élveztem-e a meggyilkolását? Nem mondanám. Hogy örültem-e, amikor meghalt? Cseppet sem. Hogy mit t érzek most? Gyakorlatilag semmit. Egy kis üresség motoszkál a lelkemben, de fel sem veheti a harcot a bosszúvágy ellen.

  Haragos hanglejtésű, hangos szitokzápor zúdul rám. Mindössze néhány szót értek meg belőle, és azok sem a legkedvesebb jellemre vallanak. Nem foglalkozom vele, tudom, hogy csak fel akar hergelni. A szemem sarkából három pár lábra leszek figyelmes, a gazdáik alig néhány méterre állhatnak tőlem. Ajkaimon feszült vonaglás fut végig, ahogy a szövetségeseimre gondolok. Már, amennyire bajtársnak lehet nevezni azokat az embereket, akik egy csepp jóérzés nélkül elárultak. Christinával és Carlosszal még nem is lenne problémám, ahhoz képest zöldfülű játékosok, amit Isabel követett el. Ha jól veszem ki, éppen ő küldi melegebb éghajlatra az egész családfámat, de nem foglalkozom vele. Hadd tombolja ki magát a kis ribi, ha már máshoz nem ért! A bosszú akkor édes, ha váratlanul érkezik.

  Nem telik bele öt perc, a spanyol szitkozódása máris alábbhagy. A gerlepárt nyilván borzalmas megrázkódtatás érte, még egymás szájából is sikeresen kimásztak, és láss csodát; túlélték! Azt hiszem, gyakrabban kellene embereket ölnöm, akkor eljutna a két idióta agyáig, hogy rohadtul nem illenek össze. Végül Carlos töri meg a közénk települt feszült, hajszálnyi csendet.

-Mi a franc történt? – ordítja el magát.

  Nem nézek a fiúra, de tudom, hogy ezernyi ráncba tornyosult tökéletes bőre, a szeme pedig méregzöld árnyalatba csapott át. Képtelen vagyok arra, hogy megértsem őt, hogy átérezzem a barátja elvesztésével járó megannyi fájdalmat. Nem számít semmi más, csak Julio és én. Én és Julio. Milyen kár, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye!

-Én… - Ingatagul próbálom megemelni a fejem, de a próbálkozásom elég vérszegényre sikeredik. Nem tudom levenni a szemem Julio egyre sápadó arcáról, félek, akkor fontos pillanatokat mulasztanék el. – Nem akartam…

- Nem akartad! – csatlakozik az enyhén sokkos barátjához Christina. – Te teljesen őrült vagy!

- Pszichopata…

  Nem is figyelek rá, mit kérdez ezután Carlos, az igazat megvallva egyáltalán nem izgat a spanyol lelkivilága. Egyedül Isabel megszólalására kapom fel a fejem, erre az undorító, ellenséges szóra. Hogy mer ez a csaj pszichopatának nevezni? Mi van, azt hiszi, ettől majd menőbb lesz? És még azt várja, hogy meghunyászkodva tűrjem, ahogy sérteget? Na, azt lesheti! Ha így folytatja, nem sokára ő is a kis szerelme sorsára juthat! Alig várom, hogy megölhessem. Julio halálában nem leltem nagy örömömet, ám az övét annál inkább élvezni fogom, arra mérget vehet.

-Tényleg, azt mondod, te nyomorék kurva? – üvöltöm el magam. A társaság tagjai önkéntelenül is hátrálnak pár lépést, Carlos még el is fordítja a fejét rólam. Tudom, hogy ez az a pillanat, amikor végre-valahára beolvashatok annak a csóró, agyhalott, idegesítő libának, ezért még arra is képes vagyok, hogy elemeljem a tekintetem az áldozatomról. – Én vagyok a pszichopata? Ja, persze, mindig elfelejtem, hogy te tökéletesnek születtél, és az összes pasit megkaphatod! Oké, tudod, kit érdekelsz… De az, amit tettél… - vicsorgok a könnyeivel küszködő lányra. – Hogy lehetsz ekkora ribanc? Tudtad, mindvégig pontosan tudtad, hogy szeretem Juliót! Mégis ráhajtottál, és elvetted tőlem! Ez neked a barátság?! – Egy gyors mozdulattal kihúzom az Országtársam homlokából a lándzsámat, úgy közeledek a spanyol felé. – Baszki, mi szükségem ellenségekre, ha ilyen barátaim vannak?!

  A hatás kedvéért még macskakörmöket is rajzolok a levegőbe, miközben kiejtem az utolsó szavakat. Nem érdekel, hogy Christina értetlenül kapkodja köztünk a tekintetét, sem az, hogy Carlos, a mocskos bűnrészes, beharapott szájjal, ugrásra készen követi minden egyes megmozdulásomat. Öles, ám mégis kecses léptekkel indulok meg a lány felé, csak és kizárólag a tekintélyem megőrzése érdekében nem ugrok azonnal a torkának. Ő persze rögvest hosszadalmas magyarázkodásba kezd.

-Én nem akartam csak úgy elvenni tőled! Julio azt mondta, nem vagy belé szerelmes! – Még jó, hogy Juliót sem az eszéért szerettük. – Hogy nem érdekled! Ha tudtam volna, nem hajtottam volna rá! Amúgy meg te nem tudod felfogni a csöpp agyaddal, hogy mást választott – rázza meg lenézően világosbarna hajzuhatagát. – És honnan tudhattam volna, hogy szerelmes vagy belé? Sose mondtad nekem.

  Látom rajta, hogy még órákon át folytatná a szánalomra méltó meséjét. Komolyan, ezt a tyúkot a drámázás élteti? Még ezek után is a szende jótündér szerepében akar tetszelegni?

-Julio engem szeretett! – torkolom le vérben forgó szemekkel. – Ezt te is tudhattad volna! Nem hiszem, hogy annyira sötét lennél. Láttad, hogy majdnem megcsókolt, én hülye még azt is elárultam neked, hogy bejön. nem hiszem el, hogy nem vágtad le! – A kezeim öntudatlan remegésbe kezdenek, az összes izmom megfeszül, ahogy az ellenségemre nézek, akit nemrég még a barátaim listáján tartottam számon. – Mellesleg te magad hívtad fel rá a figyelmemet! És csak hogy tudd, Julio szerelmes volt belém, és az is maradt volna, ha nem mászol rá! Ja, hogy azt hitted, nem jövök rá? – nevetem el magam gúnyosan. – Reménykedtél, hogy olyan ostoba vagyok, hogy azt hiszem, semmi bátorítás nem kellett neki, amiért beléd szeretett?

- Már két napja volt ez – csóválja meg a fejét lemondóan. – te vagy a nyomorék kurva, amiért nem esett le neked! Mikor volt a lavina. És, csak hogy tudd, ő mondta először, hogy szeret. Én nem vettem el tőled! Sose volt a tiéd.

  Minden egyes szava ostorcsapásként ér. A szívem azt súgja, bolondságokat beszél, és Julio nem is vallott neki szerelmet, ez mindössze az Isabel-féle szánalmas hergelés része. Az eszem viszont nagyon is afelé hajlik, hogy ezek ketten ténylegesen belezúgtak a másikba, és a spanyol lány minden egyes szava a valóságot tükrözi.

-Hagyjátok már abba!

  Meg is lepődtem volna, ha a másik ribi nem szól közbe. Szegény Crinek köztudottan a lételeme a veszekedés, és megőrül, ha egyszer az életben nincs középpontban. Most pedig rendesen kiszorult a játszmából. Egy gunyoros mosoly kíséretében fordulok a lányhoz.

-Fogd már be! – vetem oda foghegyről. – Örülj a fejednek, hogy nem te vagy a legnagyobb lotyó ebben az átkozott szövetségben!

- Most magadra céloztál? – vonja fel a szemöldökét Isabel. Kár, hogy ez az ő szájából egy icipicit irreálisan hangzik.

- Arabella, még egy mondat, és lelőlek! – száll be Cri is a veszekedésbe. Hogy ez az egész hogy jön ide, vagy hogy egyáltalán mi köze van az egészhez, szerintem még ő maga se tudja.

- Mindannyian vegyetek vissza! – Carlos hangja meglepően kemény és magabiztos, nyoma sincs benne az érzelmeknek. Úgy beszél, mint aki uralja a helyzetet, vagy legalábbis nagyon azon van, hogy ez sikerüljön neki. – Nyugodjatok le, ez nem segít a helyzetünkön.

  Na, fantasztikus, a másik hülye is belepofázik a dolgaimba. Mondjuk, neki több joga van hozzá, mint a hülye barátnőjének, hiszen ő rengeteget tett azért, hogy most itt tartunk.

-Te csak ne pofázzál, Contreras! – húzom össze a szemöldököm. – Mondd, drága, egyetlen, síkhülye Carlosom, nehezedre esett volna elmondanod ezt az egészet? Hidd el, másra is lehet használni a nyelvedet, minthogy ötpercenként ledugd a csajod torkán!

  Megrendíthetetlen tekintetemet egyenesen a spanyol sötétzöld íriszébe fúrom, még Isabel megjegyzései sem tántorítanak el attól, hogy a fiút vizslassam. Meg akarom tudni, miért nem volt képes elárulni, mi van az Országtársaink között, miért hagyta, hogy pofára essek. Nehogy bárki is azzal jöjjön, hogy ez is a Viadal műve, mert esküszöm, felképelem! Carlos már az edzés alatt is sejtett valamit Julio és Isabel közti kapcsolatból. Emlékszem, nagy naivan nem vetettem bele magam a részletekbe, röhögve hagytam, hogy elviccelje a helyzetet, aztán szó nélkül a földhöz vágjon, mint egy semmirekellő rongybabát.

  Talán ez áll a legközelebb a valósághoz. Az emberek, akiket a barátaimnak, a szövetségeseimnek hittem, titokban szörnyű tervet forraltak a hátam mögött, miközben a képembe vigyorogtak. Úgy dobáltak, mint egy ostoba, magatehetetlen bábut, aki élvezi, hogy végre foglalkoznak vele.

-Arabella, mégis mit érsz el a sértegetésekkel? – fonja össze a karját maga előtt a fiú.

- Igazad van, veled semmi bajom… Pontosabban, kevesebb, mint a drágalátos Országtársaddal! – fordulok vissza Isabelhez. – Ember, te tényleg azt hiszed, hogy lenyúlhatod előlem Juliót? A rohadt életbe ő az én Országtársam, nekem kellett volna összejönnöm vele! Ez így olyan elcsépelt, mintha egy rossz mesefilmben lennénk! – forgatom meg gúnyosan a szememet. – A rosszfiú meg a jókislány. Adjatok egy vödröt, hánynom kell!

  Kihívóan nézek Isabel mogyoróbarna szemébe. Most már látom benne a szomorúságot, és azt, hogy végre sikerült mély sebet ejtenem rajta, sokkal fájdalmasabba, mint Julión. A kezéből kihulló kés, az arcán cillogó megannyi könnycsepp, a remegő ajkak mind-mind arra hagynak következtetni, hogy ezt a csatár megnyertem. Erre már nem tud mit mondani, elsöprő győzelmet arattam felette. A szemében nyoma sincs az akaraterőnek, vagy a küzdeni akarásnak, úgy tűnik, belátta, hogy vesztett. Helyes, ez így van jól. Néhány lépéssel közelebb sétálok hozzá, a lándzsámat csapásra készen tartom a kezemben. Isabel lehunyt szemmel várja, hogy véget vessek az életének, és meglepő módon Carlos és Christina sem szólnak semmit. Talán belátták, hogy kettőnk közül Isabel hibázott, ő indította el a lavinát, ami Julio halálához vezetett. Már éppen emelném a lándzsámat, amikor az utolsó szó jogán elüvölti magát.

-Nem tehetek róla, hogy nehéz elfogadnod az örök vereséget. Pedig ha már ekkora pszichopata vagy, hozzászokhattál volna!

  Ha eddig még csak motoszkált volna a fejemben a terv, hogy a pasija után küldöm a kis lotyót, most végre engedek a vágyaimnak. Isabel ezzel a két mondattal érzékeny helyen érintett, felfedte előttem, hogy Julio halála óta semmi sem változott, ugyanúgy az örök vesztes szerepére vagyok ítélve. Egy másodpercnyi időt sem adok a többieknek, hogy feldolgozzák a történteket, máris Isabelre vetem magam. Nem gondolom át előre a mozdulataimat, csak teszem, amit jónak látok. A közelből állatias, artikulátlan üvöltés hallatszik, ami talán pont belőlem tört napvilágra. Az összes erőmet beleadva püfölöm a lány tökéletes babaarcát, még Carlos kiabálása és felém kapó kezei sem tántorítanak meg ebben. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy minél kegyetlenebbül számoljak le a gaz csábítóval. Mert bármit is állít a kis ribanc, tudom, hogy ő mászott rá Julióra! A fiú engem szeretett, az Aréna óta rá se nézett más lányra, és halálra izgulta magát, amíg nem voltam mellette. Ennek nem lehet egy szende köszönéssel véget vetni. Ehhez óriási, mindent felülmúló akaraterőre van szükség, ami megvan Isabelben. Ezért tudta elvenni tőlem az Országtársamat, a fiút, akit életemben először, tiszta szívemből szerettem.

  Isabel könnyben úszó, ütésektől duzzadt arcát elnézve úgy érzem, itt az ideje komolyabbra fordítani a játékot. Felkapom hát a fegyverem, és már éppen halálos csapást mérnék a spanyol homlokára, amikor egyszeriben különös, bajjóslatú érzés kerít hatalmába. Rosszat sejtve fordítok hátat a földön heverő lánynak, a fejem a mögöttem álló párocska felé fordítom. Még éppen látom, ahogy Christina pisztolyából elindul a golyó egyenesen a hasam felé. Nincs időm cselekedni, nincs időm megszólalni, vagy félreugrani. Az események egy tizedmásodperc leforgása alatt mennek végbe, mégis lassítva látom magam előtt az eseménysort. Isabel ajkát keserves sóhaj hagyja el, Carlos lesütött szemmel vár a következményekre, Christina pedig megtört tekintettel figyeli, ahogy a golyó a testemhez ér. Magam sem értem, miért, de egyszeriben külső szemlélőként figyelem az eseményeket. A lövés a hasam tájékán csapó sistergő, megállíthatatlan tűzcsóvaként veszi birtokába a testemet. Mindenhol, ahol elhalad, égető, múlni nem akaró fájdalmat hagy maga után. Érzem, ahogy átjárja az egész testemet, amíg meg nem akad a gerincemben, tovább perzselve ezzel a csontjaimat. A fejemet önkéntelenül is hátravetem, a térdem kocsonyaszerű remegésbe kezd. Képtelen vagyok egy másodperccel is tovább tartani a testemet, az izmaim maguktól ernyednek el. Éktelen fájdalommal járó, kemény koppanás hasít a fejembe, az orromon át próbálok több levegőhöz jutni. Ismerős hangokat hallok a közelből, dühvel és szomorúsággal átitatott szófoszlányokat. Képtelen vagyok felfogni a valós jelentésüket, nem akarok az áruló szövetségeseimmel foglalkozni. Csak most tudatosul bennem, hogy Christina lövésének köszönhetően perceim maradtak hátra a földi életből.

  Nem sokára halott leszek, pont úgy, mint a többi szerencsétlen. Mint Victoria Fuarez, Guilette, Cho, Francesco, Fiona, Minho, és Julio. Mint a szüleim, és az összes rokonom. Mint egy átlagos Kiválasztott, akinek néhány nap, vagy hét elteltével végleg feledésbe merül a neve. Senki sem fog emlékezni rám, talán csak a 217. Országok Viadalának bajnoka gondolkodik el néha azon, hogy is hívták azt az alacsony, fekete hajú brazil lányt, aki egy idióta szerelmi háromszög miatt vetett végett az Országtársa életének.

  Erre születtem volna? Hogy tizenhét év szenvedés után az egész világ szeme láttára leheljem ki a lelkemet? Nem, az egyszerűen… képtelenség! Sokkal okosabb és értékesebb vagyok annál, minthogy néhány profi dobás, megannyi halálos áldozat, és izgalmas vita maradjon utánam. Én bizonyítani akarok! A rohadt életbe, meg akarom mutatni ennek az elcseszett világnak, hogy több vagyok egy átlagos pszichopatánál! Hogy jóval több rejlik a felszín alatt, mint ahogy azt gondolják. Bassza meg, nem akarok tizenhét évesen meghalni! Annyi szép dolog várna még rám az életben, de így mindez semmibe veszik.

  Furcsamód egy könnycsepp sem hagyja el a szememet, képtelen vagyok megsiratni saját magam. Ugyan, miért is tenném? Hogy elmondhassam magamról, hogy valaki megkönnyezte a halálomat? Ugyan már, az ilyesmire maximum az Isabel-féle, nyomorék ribancok kaphatók.

A közvetlen közelemből egy test hője szivárog felém, kiegészülve a gazdája egyenletes légzésével. Bár haldoklom, nem vagyok őrült, és nem hiszek a reményben, így hát még csak meg se fordul a fejemben, hogy Julio tért vissza. Lassan, halk nyögések közepett fordítom oldalra a fejem. A végtagjaim ólomsúlyúvá nehezülnek, ha akarnám, se tudnám megmozdítani őket. Tekintetem a fölém magasodó szempáron pihen meg. Csodálatos szépségű írisz, nem is tudom eldönteni, inkább a kék, vagy a zöld szín uralja az árnyalatát. Sőt, ha jobban megfigyelem, még egy szikrányi barnát is fellelek benne.

Percekig szótlanul bámulok a fiú változó pupillájába, úgy vélem, nincs mit mondanom neki. Elárult, tehát végeztünk. Nem fogom megölni, egy gyilkosság és egy kísérlet bőven elég egy napra. Pláne, hogy a kettő ilyen szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Lassacskán kirajzolódnak előttem a fiú vonásai. Magam előtt látom egyenes, hibátlan vonalú orrát, duzzadt, lefelé ívelő ajkait, a szemébe hulló, csokoládébarna haját, és azt a végtelenül szomorú, megtört tekintetét, aminek láttán rögvest sajogni kezd a szívem. Úgy bámulok Carlos Contrerasra, mintha néhány perccel ezelőtt meg se fordult volna a fejembe, hogy vele is végezzek. Egy bizonytalan lábakon álló, törékeny terv vázlatai körvonalazódnak a fejemben. Igen kicsi rá az esély, hogy a spanyol hallgat a szavamra, és megteszi, amire nekem nem jutott időm, de ha sikerrel jár, azzal megváltoztatja az egész világot. Perceim maradtak hátra a földi életből, egyszerűen nincs időm húzni a dolgot. beszélnem kell vele, őszintén, még mielőtt túl késő. Kár, hogy nem jönnek szavak a nyelvemre, csak meredten tekintek előre, a szövetségesemre, mintha arra várnék, hogy megmentse az életemet. Közben persze pontosan tudom, hogy semmi esélyem a túlélésre.

Végül ő vet véget a nehéz hallgatásnak.

-Azt a rohadt… - Mindössze ennyit bír kinyögni.

Nekem azonban ez is elég ahhoz, hogy megeredjen a nyelvem.

-A számból vetted ki a szót! – villantok rá egy keserves mosolyt.

- Basszus, Ara, én… - Látom rajta, hogy keresi a megfelelő kifejezéseket, amivel magyarázatot adhat a tettére. Az idő azonban sürget, el kell még intéznem néhány dolgot a vég előtt, Carlos feleslegese locsogásának hallgatása pedig nem tartozik közéjük. – Nem tudtam, hogy ez lesz! Reménykedtem, hogy sosem tudod meg… Rohadtul féltem, hogy ez lesz belőle, meg is mondtad Juliónak, hogy…

- Tök mindegy, Carlos – suttogom ellentmondást nem tűrve. – Ne beszélj félre, az nem hoz vissza se engem, se Juliót! Figyelj, én… Van nálam valami, ami talán… Segíthet.

A szövetségesem kísérő pillantását állva a zsebembe csúsztatom a kezem. Nem kell sokáig keresgélnem, szinte rögtön az ujjaim közé akad az összehajtott kis papír. Egy hangos sóhaj kíséretében nyújtom át a szerzeményemet a fiúnak. Carlos kérdő pillantást vet a fényképre, aztán rám néz, majd ismét a fotóra. Tüzetesen méri végig a rajta szereplő embereket, csak egyszer akad meg a pillantása. Aztán persze észbe kap, és értetlenül rázza meg a fejét.

-Ez mégis mi? – kérdezi lágy hangon, mintha egy gyerekhez beszélne. – Nem tudom, honnan szedted össze, de ez a csaj elég… fura. Mintha engem bámulna, és leszívná a lelkemet.

- Nem bámul – sóhajtok fel lemondóan. – Heterokrómiás. Az egyik szeme fekete, a másik kék.

- Aha… - motyogja az ajándékomat tanulmányozva. – Para. De mit kezdjek ezzel? Bocs, de…

- Használd fel Niels ellen! – vágom rá egyszerűen. – Nem ismerem a srácot, de ha már magánál hord egy képet a családjáról, valószínűleg a markodban tartod a gyenge pontját. Vigyázz vele, kemény ellenfél. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy túléltem a támadását, és elhagyta a képet.

  Még néhány másodpercig figyelmesen tanulmányozza a fotót, aztán, mint aki megértette az utasításokat, egy könnyed mozdulattal a zsebébe süllyeszti a tárgyat. A következő pillanatokban csend telepszik közénk. Nem a kínosabb fajtából, amikor nem tudunk mit mondani a másiknak, épp ellenkezőleg: rengeteg dolgot szeretnék megosztani a fiúval, csak nem tudom, hol kezdjem. A tudtára akarom adni, hogy iszonyatosan sajnálom, amit Julióval tettem, mint ahogy azt is, hogy annyiszor cikiztem az ügyetlensége és a nem éppen kiemelkedő intelligenciája miatt. Elmondanám, mennyire gyűlölöm Isabelt, és a történtek ellenére mennyire szeretem Juliót, hogy bár a hideg ráz Christinától, mégsem haragszok rá a lövés miatt. Túl sok gondolat, túl kevés idő – ebben rejlik a problémám. Még szerencse, hogy el tudom dönteni, mi a fontos, és mi az, amit egyelőre a szőnyeg alá söpörhetünk.

-Carlos! – szólítom meg újra.

- Igen?

- Emlékszel még, amikor elmentem Crivel vadászni? – A gyors bólintást látva rögtön felélénkülök, és belevetem magam a mondandómba. – Tudod, megígérted, hogy ha nem balhézok, és eltűröm az olaszt, akkor jössz nekem eggyel. Nos, mivel nem vesztünk össze, sőt rájöttünk, hogy van bennünk némi közös… Áll még az ajánlatod?

- Jaj, kicsi Ara! – mondja azzal a szenvedélyes, érzelemmel teli hangon, amivel csak a spanyolok tudnak beszélni. – Ha agyba-főbe vered Christinát, akkor is megteszek érted bármit! Hallod, amit csak akarsz! – Kisebb gondolkodás után aztán kiegészíti magát. – Persze, bizonyos kereteken belül. Nem ölök lányokat, és világéletemben a hűséges pasik táborát erősítettem!

  Nem látom értelmét beleásni magam Carlos agyába. Valami azt súgja, mindenki jobban jár, ha nem tudom meg, milyen kérésekre gondolt. Egy fájdalmas nyögés közepette kinyújtom a karom, és kissé esetlenül az ujjai köré fonom az enyéimet. Próbálom figyelmen kívül hagyni a hasam táján gyülekvő vértócsát, sötétbarna pillantásom Carlos világoszöld íriszébe fúrom. A torkomban dobog a szívem, a gyomrom dió méretűre zsugorodik. Érzem, hogy a testemen egy erőszakos, hideg hullám fut végig, önkéntelen, beteges vonaglásra kényszerítve ezzel. A fejemben élő, utálatos hang kivételesen a javamra dolgozik, nagyon is bátorít, hogy fedjem fel a lapjaimat a spanyolnak. Nagy levegőt veszek hát, és magabiztos, ám kimért hangon beszélni kezdek.

-Forradalmat akarok! – Olyan egyszerűen, ám mégis határozottan ejtem ki a bűvös szót, hogy garantáltan senkinek sem támadhat kétsége az épelméjűségemet illetően. – Azt akarom, hogy vess véget ennek az egész borzalomnak, amiben élünk! Nem akarom, hogy mások is olyan szerencsétlen sorsa jussanak, mint én, vagy mint Julio. Odaadó, jólelkű emberekről beszélek, akik akár legjobb barátok is lehetnének, ha nem kényszerítenék őket a vérontásra. Nem elég, ha megölöd Fire-t. Van két fia, biztosan lesz, aki továbbviszi a hagyományt, sőt a végén még téged is kivégeznek. Azt akarom, hogy nyilvános helyen, az egész világ füle hallatára, élő adásban jelentség be, hogy vége.  Hogy nincs többé Országok viadala. Az elnöknek azonban meg kell lakolnia a bűneiért. Bár sosem fog annyit szenvedni, mint mi, az egyszerű nép, azért egy főbelövés kijár neki. – Carloson látszik, hogy közbe akar vágni, én azonban egy pillantásommal belé fojtom a szót. – Nem kell, hogy te végezz vele. Lehet, hogy a lázongások az életedbe kerülnek majd, és megannyi barátod meghal a csaták során. Engem nem érdekel, ki végzi ki azt a férget, te, a heterókrómiás kiscsaj, Bongyorka, Gabriel, vagy akár Julio húga, vagy Christina bátyja. Még egy kiégett, bunkó alkoholistának is örülnék, érted? A lényeg, hogy indíts el valamit, ami megmenti a világot! Nos, mi a véleményed, Carlos?

  A fiú arcán a kételkedés tükröződik. Úgy néz rám, mint egy öngyilkos hajlamú, mazochista elmebetegre, aki éppen most írta alá a halálos ítéletét. Zöld szemét egy pillanatra se veszi le rólam, mintha csak félne, hogy kárt teszek magamban. Azt hiszi, teljesen megkattantam, és már esélyt sem lát a felépülésre. Talán igaza van. Jóllehet, már tényleg nem az a lány vagyok, aki két héttel ezelőtt büszkén, harcra készen nekivágott a Viadalnak. Jó, és rossz értelemben egyaránt megváltoztam. Bár az idő kegyetlen gyilkost faragott belőlem, egyiránt a szememet is felnyitotta az igazsággal kapcsolatban.

-Ara… - Spanyol barátom hangja óvatosan, kissé félénken cseng. – megértem, amit mondasz, de… Én nem akarok meghalni! – néz jelentőségteljesen a szemembe.

  A nevetséges kibúvó hallatán lenéző, már-már kísérteties kacajt hallatok.

-Miért, szerinted én igen? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. – Azt hiszed, Julio meg akart halni? Meg Francesco, Minho és Fiona? Életem, áruld már el, szerinted a többieknek mi a céljuk? Christina, Isabel és Niels miért harcolnak az összes erejüket beleadva? Hidd el, nem arra vágynak, hogy élő adásban közvetítsek, ahogy kilehelik a lelküket. Senki se érdemel ilyen sorsot, Carlos. Te sem. De basszus, cselekedni kell! – üvöltök rá a megszeppent fiúra. – Egyszer, a büdös életben igazán tehetnél valamit a többiekért! Tényleg, meleg szívvel ajánlom! Ha kipróbálnád, milyen az, amikor nem csak a saját bőrödet mented, hanem másokkal is törődsz, a végén még annyira megszoknád, hogy sose akarnál leállni vele. Szedd már össze magad, ember! Szard le, mit gondolnak mások, pláne az a nyomorék, felfuvalkodott elnök! Basszus, nőj fel végre! Igazán sajnálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemed, de nem vagy már kisfiú. Jövőre a tizennyolcat töltöd, de még mindig az a legnagyobb problémád, hogy krumplit vagy rizst egyél a rántott húshoz. Nagyra értékelném, ha egyszer az életben hasznodat venném…

  A szövetségesem arcán alig észrevehető, nehézkes vonaglás fut végig. A zöldeskék tekintetéből ítélve az agyán is átfut valami, egy aprócska gondolat, ami önkéntelenül is elindít benne valamit. A vonásai egyszeriben megkeményednek, és a következő pillanatban már máshogy néz le rám. Nem úgy, mint egy idegbeteg őrültre, akit csak sajnálni lehet a szerencsétlensége miatt, inkább úgy, mintha tisztelne. Azt hiszem, ezzel járok a legközelebb az igazsághoz. Bár a térdénél heverek, Carlos mégis felnéz rám, amiért olyat tettem, mint még senki az Országok Viadalának évszázadokra visszanyúló történelmében. Élő adásban szólítottam fel, hogy harcoljon az elnyomás ellen, és merje kimondani, amit gondol. Legendás szépségű íriszében különös fény csillan, az arca pedig egy szempillantás alatt megváltozik, pedig nem is ráncolja a homlokát. Úgy érzem, nem mindennapi pillanatnak vagyok tanúja, amikor az egykoron megbízhatatlan és gyerekes kamasz bátor, mindenre elszánt férfivá érik.

-Oké! – szólal meg végül. A hangja olyan keményen és határozottan cseng, hogy még jómagam is beleremegek.

- Oké? – villantok rá egy eszelős mosolyt. – Ne is haragudj, de ez így nem túl konkrét…

- Megteszem – egészíti ki magát. – Hiszen igazad van, a fenébe is! Nem élhetünk így, ez egyszerűen nem normális! A Viadal mindent és mindenkit tönkretesz, rég rájöhettem volna… Még szerencse, hogy te okosabb voltál, mint én! – ereszt meg egy óvatos kacsintást. – Megígértem, hogy teljesítem a kívánságod, és ha ez a forradalom… Nos, állok elébe!

  Merész, örömteli mosoly húzódik cserepes ajkaimra, e szavak hallatán legszívesebben eljárnék egy komplett örömtáncot. A szabályokat áthágva pörögnék, forognék, sikítoznék és dalolnék, mint egy félőrült, és csöppet sem érdekelne, mit gondolnak rólam. Szinte a hajamat tépném örömömben, és egyre csak visítanék, nem törődve a következményekkel. Aztán persze Carlos nyakába vetném magam, és halálra puszilgatnám, még akkor is, ha ellenkezne. Mindössze a hasamba lőtt puskagolyó miatt nem adok hangot mámorító boldogságomnak és hálámnak, ezennel egy őszinte mosolynál többre nem futja tőlem. Gyengéden megsimítom Carlos vértől és izzadtságtól ázott, apró hegekkel és vágásokkal tarkított arcát, mire a fiú szemében nosztalgikus fény gyúl. Látom rajta, hogy szíve szerint még órákig beszélgetne. Mi tagadás, én is élvezném még újdonsült cinkostársam társaságát, ám szorít az idő, nem maradhat mellettem örökké. Még akad egy és más, amit el kell intéznem, és egyébként sem várhatom el tőle, hogy végignézze a haláltusámat. Egy könnyed mozdulattal tolom el magamtól a fiút.

-Na, menj! – sóhajtok fel fáradtan. – Már várnak rád.

  Carlos apró biccentéssel adja a tudtomra, hogy megérti a kérésemet. Nehézkesen, a lábát fájlalva tápászkodik fel mellőlem, majd egy megtört mosoly kíséretében hátrál néhány lépést. Méregzöld íriszében még mindig ott lobog a lázadás és a küzdeni akarás vad, forró szikrája, amit még a halál sem olthat ki. Gondolatban büszkén megveregetem a vállamat, amiért ilyen ügyesen bogarat ültettem a fülébe. Bár sejtettem, hogy nem lesz nehéz dolgom Carlosszal, valósággal megrészegít a tudat, hogy ilyen profin jártam el az igazság ügyében.

  A fiú láthatóan menni készül. Zavartan kapkodja a tekintetét a halott barátja és a haldokló szövetségese között, bal lábával idegesen tapossa a jobbat. Csokoládébarna haja a szemébe hullik, elrejtve a nézők elől a sötéten villogó, vakítóan kék szempárt. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mit akar jelenteni ez a beállás. Carlos nyilván nem akar elveszíteni, tisztességgel el szeretne búcsúzni tőlem, ha már Julio esetében erre nem nyílt alkalma. Összeszorított ujjakkal várom, hogy kinyögjön valamit, vagy legalább elmenjen. Nem bírnám ki, ha a szeme láttára véreznék el, vagy netán elveszteném a testem felett a kontrollt, és őt is a másvilágra küldeném.

-Akkor megyek… - nyögi ki végül.

  Itt az ideje, gondolom, miközben unottan biccentek egyet. Carlos hátrál néhány métert, majd váratlanul visszafordul, és egy játékos, ezer éve látott, flörtölő mosollyal az ajkán lép vissza hozzám.

-Hé, Ara, meg se ölelsz? – kérdezi bánatos kiskutyákat idéző, ellenállhatatlan pillantással.

  Természetesen nem állom meg, hogy ne teljesítsem a kérését, egy elnéző mosoly kíséretében fészkelem be magam az erőt adó, izmos karok közé. Nem is kifejezetten Carlos miatt megyek bele a játékba, sokkal inkább azért, hogy életem utolsó perceiben minél több szép emlék tűnjön fel lelki szemeim előtt. A spanyollal űzött megunhatatlan évődés pedig mindenképpen eme pillanatok közé tartozik.

 Hosszú másodpercekig bújok a fiúhoz, abban a hitben ringatva magam, hogy ez csak még jobban megerősíti a forradalom iránti szenvedélyes kötődését. A számon át veszem a levegőt, ugyanis titkon attól tartok, a végén még bebeszélem magamnak, hogy voltaképpen Julióval ölelkezem, és kiborulok, amikor ismételten Carlos arcát látom meg magam előtt. Tudom, hogy a világ legrosszabb taktikája a szőnyeg alá seperni a negatív dolgokat, ám ez esetben, ha akarnék, sem tehetnék mást. Még el kell intéznem valamit, valami fontosat… Nem fogok pont most az Országtársamon agyalni, és elgyengülni miatta!

  Hirtelen maró fájdalom nyilall a hasamba, a vérem megállást nem ismerve omlani kezd, beborítva ezzel a fiú pólóját, és a nadrágomat egyaránt. Az ajkamat halk, keserves nyögés hagyja el, a fejemben gondolatok százai kavarognak. A szememet ólomsúlyúnak érzem, a végtagjaim egyszeriben felmondják a szolgálatot. Magatehetetlenül, elernyedt testtel zuhanok a durva, jéghideg talajra, még Carlos utánam kapó keze se ment meg a végső kimerüléstől. Érzem, hogy a vég egyre közelebb és közelebb ér hozzám, már tényleg csak percek kérdése, hogy mikor csap le.

  Mindezt Carlos is látja, és szerencsére ő sem kívánja élő egyenesben végigkövetni a szenvedésemet. Ennek ellenére még mindig óriási, vérhólyagos markában szorongatja az én piciny kezemet, majd a legváratlanabb pillanatban egy apró csókot nyom rá, le se véve a szemét egyre torzuló arcomról.

-Viszlát, senorita Asesino! – mormolja alig hallhatóan. – Egy élmény volt Önnel dolgozni!

  Ha még egyszer utoljára rám emelné a tekintetét, és nem baktatna a lányok után, most tudná, mennyire megmelengette a szívemet ez a két, rövidke mondat. Úgy tűnik, rájött, mire ment ki a játék, ezért segített visszahozni a legkedvesebb emlékeimet. Bár nem tett túl sokat hozzá a listához, még így is rengeteget köszönhetek neki. Számtalanszor az agyamra ment a hülyeségeivel, mégis hihetetlen hálát érzek az irányába, amiért ilyen hősiesen kiállt mellettem, és még akkor sem futamodott meg, amikor a barátnője és az Országtársa az orrukat felhúzva leléceltek. Jobban belegondolva, Carlost tartom a legjobb barátomnak, úgy… az egész világon! Persze, egy szóval sem említem, hogy hibátlan, és nincs mit változtatni rajta, de megbízható, erős, szorgalmas, kitűnően ért a fegyverekhez, sőt reményeim szerint nem sokára a feje lágya is benő annyira, hogy komolyabban el lehessen vele beszélgetni vele. Ideális forradalmár-alapanyag!

  Egy másodpercre se venném le a szemem egykori és egyben újdonsült szövetségesem távolodó alakjáról. Nem lepődöm meg azon, hogy egyszer sem néz hátra, csak komor, tudatos léptekkel halad előre. A mozdulataiban nincs helye meghunyászkodásnak, vagy félelemnek, mindenre elszántan teszi meg a métereket.

  Alig telik bele néhány perc, már el is tűnik a láthatáron. Hangos sóhaj törik fel a tüdőm mélyéről, a szívem vad kalapálásba kezd. Mit sem törődvén a hasamból szökőkút módjára áramló, meleg vérrel, sötétbarna, dühös szemeimet egyenesen a legközelebbi kamerának szegezem. Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint a világ összes polgára, szegények és gazdagok, családosak és otthontalanok, tisztességesek és elvetemült banditák, fehérek és feketék, öregek és fiatalok, mind-mind engem kémlelnek, az én szavaimra várnak. Egy pszichopata gyilkos utolsó szavaira, akiben volt annyi erő, hogy útjára indítsa a lázadás fényes, megállíthatatlanul haladó szekerét.

-Akarnak még valamit hallani? – A hangom nyugodtan, kifinomultan cseng. Talán el se hiszik a nézők, hogy az imént én követtem el az év legbrutálisabb gyilkosságát. – Nos, úgy érzem, nincs több mondanivalóm, amit fontosnak találtam, már megosztottam Carlosszal. Ó, egyébként ez mindnyájukra, a világ összes emberére vonatkozik. Kérem, nézzenek körbe! Az, amiben élnek, amit maguk életnek mernek nevezni, valójában egy csúf börtön, amiből időnként kirángatnak egy rabot, hogy egy kis időre, kedvére terrorizálja a többit. Idén Angliának jutott ez a megtisztelő feladat, ergo mindenki őket gyűlöli. Van rá okunk? Nincs! – A nyomatékosítás kedvéért még meg is rázom a fejem. Mindez persze könnyebben menne, ha a hasamon tátongó lyuk körüli vér nem kúszna fel a mellkasomig… - Jövőre ugyanúgy szerencsétlen senkik lesznek, akiket Fire és a csatlósai kedvük szerint rángathatnak. Mert az igazi ellenség a világ másik felében, Atlantában lakozik! Ők irányítanak minket, ők kényszerítik évről évre a gyerekeket egymás gyilkolására! Miattuk tettem… - suttogom. A hangom hirtelen elakad, a fejemet automatikusan oldalra kapom, csak hogy még egyszer Julióra nézhessek. Brazília legkívánatosabb fiújára, a hőn szeretett Országtársamra, aki pechére volt olyan naiv, hogy elárulja nekem a titkát. – Emlékszel még arra a végzetes éjszakára, amikor a tetőn beszélgettünk? – kérdezem a fiút. A hegyekből érkező, hűvös szellő összeborzolja a haját, néhány fekete tincset pont a halálos sebre fúj. – Azt mondtad, kössünk kompromisszumot, állapodjunk meg, hogy mindketten bevalljuk az igazat. Elmesélted a történeted, én pedig végighallgattam. Így tudtam meg, miért gyűlölöd annyira Sean Bakert, a nővéred gyilkosát, hogy vesztetted el az anyukádat, miért nem tudtál huzamosabb ideig kitartani egy lány mellett sem, és mennyit jelent számodra a húgod, Rebs. Mindig így nevezted… - Felfelé pislogással próbálom palástolni a szememben makacsul gyülekvő könnyáradatot, úgy érzem, menten megfulladok, ha nem sírhatom el magam. De nem adom fel. Nem fogok se bőgni, se meghalni, amíg nem érek a monológom végére. Bár percekbe telik, mire elhárítom a veszélyt, mégis ugyanolyan erővel, meginoghatatlanul beszélek tovább. Való igaz, a szívem a torkomban dobog, de nem félek a tömeg reakciójától. Haldoklom, már semmivel sem árthatnak nekem, és így legalább felfedem a titkom előttük. Alig várom, hogy ne egyedül viseljem ezt a méretes terhet! – Én azonban hazudtam neked, amikor a Viadalra kerülésemről faggattál. A kis meséből, amit beadtam neked, mindössze annyi volt igaz, hogy feliratkoztam tesszerákért, és gyakorlatilag biztosra vettem, hogy Brittany Jones az én nevemet fogja felolvasni. Én… - Tudom, hogy most már nem hátrálhatok meg, ha egyszer beleástam magam a történetbe, nem mászhatok ki belőle egykönnyen. Megérintem hát Julio vérmocskos ujjait, úgy rántom le a leplet sötét kis titkomról. – Megöltem Guilettát. Igen, aznap este azért maradtam ki, mert a kávéföldön találkoztam a lánnyal. Ő persze nem sejtett semmit, azt hihette, csak beszélni akarok vele valami érdektelen semmiségről. Szegénykém eléggé benézte! – küldök egy cinikus mosolyt a kamera felé. – Valójában elvágtam a torkát, mert nem bírtam elviselni, hogy Brazília elöljárói alkalmasabbnak találták a Kiválasztottságra, mint engem. Meg kellett mutatnom, hogy az apró termetem és a szegénységem ellenére én is vihetem valamire! Nos, szerény véleményem szerint elértem a célom, még ha nem is a várt formában! – kacagok fel mesterkélten. – Egyedül a hazám hírnevét sajnálom, de hát, na… Semmi sem lehet tökéletes!

  Egy sziklatömbnyi bűntudat esik le a szívemről, amint felfedem múltam legsötétebb foltját. A helyet a mérhetetlen nyugalom veszi át, felpezsdítve az egész testemet. A hasamon keletkezett seb még mindig őrjítően kínoz, de még ennek ellenére is önfeledt vigyor kúszik át az ajkaimon. Rádöbbenek, hogy jóformán már egyetlen feladatot sem tartogat számomra az élet, mindent elintéztem, amit csak akartam. Más kérdés, hogy ezzel töménytelen mennyiségű súlyt helyeztem át mások vállára, de ez legyen az ő gondjuk. Sosem akartam Teréz anya szerepében tetszelegni, és elhitetni az emberekkel, hogy bennem feltétel nélkül megbízhatnak, mert egy gyenge, magatehetetlen kislány vagyok, aki kettőig is alig tud elszámolni. Nem ilyennek születtem, kár is tagadnom. Egy őrült vagyok, egy megátalkodott gyilkos, aki a számára legkedvesebb ember életét oltotta ki, csak mert az képtelen volt viszonozni az érzéseit. Egy forradalmár, egy mindenre elszánt lázadó, aki a legutolsó pillanatban mutatta ki a foga fehérjét. Így van ez rendjén. Senki se lehet tökéletes, a jó és a rossz oldal mindenkiben egyaránt fellelhető. Biztosra veszem, hogy emberek százai a szobájuk sarkába kuporodva, a szerencsehozó talizmánjaikat szorongatva fohászkodnak az isteneikhez, hogy még csak véletlenül se kísértsem őket, és soha többé ne halljanak felőlem. Mások a nevemmel fogják ijesztgetni a gyerekeiket, ha azok rossz fát tesznek a tűzre. Szegény kölykök már akkor összevizelik magukat, ha valaki közli velük, hogy milyen aranyosak. De vannak mások is, okos, értelmes emberek, akik a dolgok pozitív oldalát nézik. Akik képesek meglátni a szörnyű tetteim mögött húzódó jót, a tényt, miszerint hosszú évek során először felemlegettem a lázadást. Tudom, hogy Carlos okos srác – vagy legalábbis, okosan is tud viselkedni, ha olyanok a körülmények – emellett pedig rendkívül talpraesett, nem fogja hagyni, hogy egykönnyen kiégjen a forradalom lángja. Még ha nem is nyeri meg a Viadalt, de gondoskodni fog róla, hogy a lázadás híre tovább terjedjen. Olyan könnyedén adja majd a gyilkosa tudatára a hírt, mint ahogy átnyújtottam neki a Blomquist család fényképét. Erős srác, harcolni fog. Van benne elég düh és akaraterő ahhoz, hogy ne adja fel. Biztosra veszem, hogy lesznek, akik melléállnak, sőt talán már most rendelkezik néhány követővel.

  Akárhogy is, mostantól kezdve a világ minden táját bejárja a nevem. Ki félelemmel, ki gyűlölettel, ki csodálttal gondol rám, de a nevem ezennel bevésődik az emberek agyába, és soha senki ki nem veszi onnan. A nép rájön, hogy nem szabadulnak tőlem egykönnyen.

  Arabella Asesino nem az a lány, akiről meg lehet feledkezni!

  Még mielőtt elvigyorodhatnék az elmélgésem hatására, egy apró, szürke doboz száll alá az égből. Kíváncsian, felvont szemöldökkel tanulmányozom az ajándékot, lövésem sincs, mit küldtek nekem. Már annak is csodájára járok, hogy egyik támogatóm sem pártolt el tőlem, hát még hogy a mentorom így, az utolsó napokban is tudott ajándékot szerezni!

  Szerencsére a doboz pont a fejemnél landol, nem kell sokat nyújtózkodnom, hogy a tartalmához jussak. Más kérdés persze, hogy ez a néhány, picinyke mozdulat is eszméletlen mennyiségű fájdalmat von maga után. A tasakban nem találok ajándékot, vagy életmentő gyógyszert, mindössze egy idegesen begyűrt, friss illatú papír hullik az ölembe. Érdeklődve simítom ki a lapot, majd belevetem magam a rajta sorakozó, macskakaparással írt betűk kibogarászásába.

  „Drága, egyetlen, überelhetetlen, síkhülye Arabella Asesino!

Nem akarok hegyi beszédet tartani, rohadtul belefáradtam, hogy folyton eljárjak az ügyeidben. Csak egy kérdésem lenne, ami nem hagy nyugodni: nehéz lett volna megfogadnotok a tanácsimat? De tényleg, mi történik, ha kiderül, hogy nem tök feleslegesen jártattam a pofám?!

  Gondolom, most nem értesz semmit, csak bámulsz ki a fejedből, hogy mit akar már megint ez a vén barom. Engedd meg, drágám, hogy felvilágosítsalak. Nem tudom, maradt-e még hely az emlékezetedben, vagy az egész tudatodat a másik hülyével való hetyegés uralja, de azért a biztonság kedvéért bátorkodom megkérdezni, rémlik-e valami az első közös vacsoránkról? Aznap este megjósoltam nektek, hogy fogtok meghalni, és lám – igazam lett! Te összebalhéztál az olasszal – még ha nem is közvetlenül – aki erre golyót röpített a hasadba, Julio meg addig szívatott egy hülye libát, hogy az belezúgott, aztán nem viselte el a pofára esést. Nem hiába vagyok én a mentorotok, megmondtam előre, hogy ez lesz. Csak tudod… A franc se gondolta volna, hogy te leszel az a hülye liba!

  Van benned valami, ami megfogja az embert, és amit sosem értettem igazán. Még most sem teljesen tiszta, hogy csinálod. Amikor már azt hinnéd, hogy ennél már nincs tovább, akkor leped meg igazán az embert! Ilyen simán kimondani, hogy te nyírtad ki Guilettát… Bocs, de ez pofátlanság! Gondolom, még nem tetted össze a cuki kis agyadban, úgyhogy segítek. Megölted a csajt, hogy te nyerhesd meg a Viadalt. Jó, lenyeljük valahogy, valakinek becsvágyónak is kell lennie. Eljöttél Angliába, küzdtél, mint állat, aztán egyszer csak belezúgtál Fuarezbe, aki dobott Infierno húga helyett, mire te megölted. Őt is. Hidegvérrel meggyilkoltad Brazília utolsó reménysugarait. Baszki, ember, kinyírtad a reményt!

  Legalábbis, ami a hazádat illeti. A legjobb információim szerint mindenki totál kiakadt, anyukád meg valószínűleg fél órája folyamatosan csuklik, de… Basszus, itt őrüljek meg, ha értem az embereket, de néhány országban konkrétan majdhogynem himnuszt írnak rólad! Komolyan, amit a Contreras gyereknek mondtál… Na, az ütött! Más kérdés persze, hogy pont a mezőny legsötétebb és legirritálóbb tagját avattad a bizalmadba, de hagyjuk, ő volt kéznél, meg amúgy is a szándék a fontos, vagy mi.

  Mit is mondhatnék még… Ha azt írnám, öröm volt benneteket mentorálni, nagy eséllyel rám szakadna az ég, szóval ezt inkább hagyjuk. Sajnos nem garantálhatom, hogy figyelni fogok Julio húgára, meg amúgy sem hiszem, hogy a bizalmába engedne. Egyébként is, kell is nekem még egy nyavalygó kiscsaj!

  Nos, ennyi lett volna. Ez a szarházi svéd itt pattog mellettem, hogy hagyjam már abba, mert küldeni akar valamit a Niels gyereknek. Na, mindegy.

  Asszem, ennyi. Szurkolj, hogy jövőre ne kerüljünk be, vagy ha mégis, legalább a Kiválasztottak ne szenvedjenek hormontúltengésben!

 Viszlát, Ara!

G. „

 

  Hangos sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy a levél végére érek. A világ összes kincséért sem mondanám ki hangosan, de azért magamban elismerem, hogy Gabrielnek, mint mindig, most is igaza volt. Pontosan átlátta a helyzetet, már egy nap után megjósolta, mi lesz a végzetünk. Azóta mindketten megváltoztunk, de sajnos nem eléggé ahhoz, hogy átírhassuk a sorsunkat. Csak néhány, jelentéktelen lépést tettünk, de nem vettük észre, hogy mindvégig a start körül bolyongunk, a cél pedig végeláthatatlan kilométerekkel arrébb fekszik.

  Talán megbántam, amit tettem, talán nem. Ami azt illeti, már nem tud érdekelni. A Viadal minden egyes érzelmet kiölt belőlem, már csak a lázadói ösztön maradt meg bennem. Szeretet, barátság, félelem, büszkeség, öröm, bánat, kalandvágy, magány… Ugyan már, miről beszélünk? Talán csak a lelkem legeldugottabb zugában pislákol halkan, észrevehetetlenül a szerelem utolsó, leghalványabb parazsa, de azzal már nem megyek sokra. Nem is törődök vele igazán, ha már egyszer viszonzatlan maradt.

  Hirtelen kínkeserves, keserves borzongás szalad végig a testemen. Az arcomon kövér izzadtságcseppek gyülekeznek, a tagjaim pedig minden ízükben remegnek a hidegtől. Elfog az émelygés, attól tartok, élő adásban dobom vissza a reggelimet. Úgy sajog a fejem, mintha egy ökölvívó meccs színpadául szolgálna. Az erőm egyre fogy, a csontjaim pillekönnyűvé válnak. Képtelen vagyok akár egy másodperccel is tovább tartani a fejem, a szemhéjam önkéntelenül mered a semmiségbe. A fejem felett színes gömbök gyülekeznek, a szívem még sosem vert olyan hevesen, mint most. Szinte hallom, ahogy kiadják az utasítást, hogy jöjjenek értem, és készítsék az ágyút.

  Úgy vélem, nem ártana egy végső pillantást vetnem a helyre, ahol kilehelem a lelkem. A hegyekig nem tudom felemelni a fejem, de erre nincs is szükség, úgysem kötődtem hozzájuk túl erősen. Annál inkább izgalomba jövök, amikor megpillantom a mellettem fekvő, csakugyan élettelen testet. Be kell vallanom, Julio Fuarez még a halálában is pofátlanul jóképű, és elmondhatatlanul vonzó. Bogárfekete szeme élettelenül mered a távolba, ám még így is ott lobog benne a küzdeni akarás, a kitartás, és a szenvedély soha ki nem gyúló lángja. Telt ajkán keserves, csaknem szánalmas, mégis felháborítóan szexi mosoly fut végig, sötét haja pedig pont eltakarja a halálos sebet, amit a lándzsám ejtett a homlokán.

  Most a régi Juliót látom magam előtt, a fiút, aki mérhetetlen komolysággal közli, hogy ő bizony pucérra fog vetkőzni Tymothy Hayes előtt, és a közönség kedvence lesz. Aki megcsókol, csak mert kávés a szám. Aki mindenféle baromságról beszél Carlosszal, hogy ezzel is felhergeljen. Aki két perc ismeretség után rányomul Isabelre. Aki azt hiszi, bejön Christinának, csak mert a lány őrültségeket üvöltözik éjnek évadján. Aki gondolkodás nélkül lekever egyet Francescónak, mert az a pia hatására kikezdett velem. Ő az, az én Országtársam, a fiú, akit még a halálban sem fogok elfelejteni, olyan mély nyomot hagyott bennem. Porcelánfehérré színeződött kezemet óvatosan a markába csúsztatom, hogy ha már az életben nem is jött össze, legalább az elmúlásban hadd tudhassam a magaménak.

-Show-t akartak, mi? – motyogom a legközelebbi kamerába nézve. – Megkapták… Remélem, élvezték!

  Az utolsó szavaknál már sziszegek. Hogy a Fire iránt táplált leküzdhetetlen gyűlölet, vagy a szemhéjamra nehezedő elnyomhatatlan álmosság váltja ki belőlem ezt a hatást, örökké titok marad. Nem is számít igazán, úgysem érdekel senkit.

  A szivárványra emlékeztető picinyke gömbök falain át ismerős képek villannak fel a hozzám közel álló emberekről. A szüleimről, ahogy dédelgetnek, és éjt nappallá téve robotolnak a földeken, csak hogy javítsanak a sorsomon. Gabrielről, ahogy ezredszerre is leüvölt a túlontúl agresszív viselkedésem miatt, majd megannyi jó tanáccsal lát el a Viadalt illetően. Carlosról, ahogy megnevettet, vagy éppen az őrületbe kerget a butaságaival, de a végén mégis eléri, hogy megbízzak benne. Isabelről, ahogy nevetgélek és beszélgetek vele, ám mégsem áll ki mellettem a bajban, sőt kegyetlenül hátba támad. Christináról, ahogy habzó szájjal szidja a felmenőimet, miközben a pisztolyával hadonászik, de végül ráébred, hogy több közös van bennünk, mint azt gondolta volna. George-ról, ahogy szadista vigyorral az ajkán közli, hogy tönkre fogja tenni az életemet, csak mert egyszer beszóltam neki. Brittany-ról, ahogy a maga módján bár, de kifejezi az ügyességem iránti mérhetetlen rajongását. A szótlan stylistról, ahogy mosolyogva figyel minket, miközben a körmünket rágjuk idegességünkben. Fire-ről és Hayesről, ahogy a Kiválasztottakról tárgyalnak. Sőt, egy jelenet erejéig még az örökké szótlan, magába forduló Francesco is feltűnik a színen, ahogy a számra tapasztja viszkitől bűzlő ajkait.

  Természetesen Julio sem maradhat ki. Látom magam előtt az egész történetünket, ahogy a kapcsolatunk felszínes ellenségeskedésből barátságba, aztán szerelembe csapott át, ám végül mégis a gyűlölet kerekedett felül. A fürkésző pillantása, amivel rám nézett az Aratáson, ahogy már a repülőben is flörtölni próbált, és ahogy kiakadt a limuzinban, amikor rájött, hogy nem a szívem csücske. A feszélyezett izgulás a bevonuláson, amin csak ő tudott segíteni, az árulásnak hitt mentési kísérlete a spanyoloknál, az edzés alatti rivalizálás, és békekötés. A beszélgetés a pontozás előtt, a közös ottalvós buli Carlosékkal, az interjún való beégésünk, és az éjjeli tanácskozás az erkélyen. Ahogy megölte Chót, csak hogy segítsen rajtam, majd megmentett Christina gyilkos golyójától. A nagy, közös vadászatok, a stratégiai megbeszélések, amik aztán egyre csak fogyatkoztak. A kiáltása az őserdőben, az az átkozott pizzaszelet, és a vallomásom, amivel mindent tönkretettem. Az árulása, a meggyilkolása, az elvesztése, és a végső összeroppanásom. Na meg a tőle kapott megannyi csók, melyekkel minduntalan felbolygatta a lelki egyensúlyomat, melyek egyszerre voltak áldások és átkok. A csókjai kiutat jelentettek a sötétségből, még egy esélyt a menekülésre, és értelmet a szánalomra méltó, sivár életemnek.

  Bár megöltem, hidegvérrel végeztem vele, mégis úgy érzem, óriási köszönettel tartozom neki. Meg is mondanám neki, ha lenne hozzá erőm. Ha nem ütné meg egy túlontúl ismerős zaj a fülemet, amit, ha az emlékezetem nem csal ágyúdörrenésként szokás emlegetni. Ha nem látnám, hogy egy harci gépre emlékeztető repülő tűnik fel a láthatáron, és emeli meg a testemet, kitépve megmerevedett ujjaimat hideg markának fogságából. Ha nem érezném őt egyre távolibbnak, ha nem villanna fel előttem két kép, két különböző társaságról, és nem vonnál el a figyelmemet, mindenért köszönetet mondanék neki.

  Az egyik képen három személyt látok, két lányt és egy fiút. Míg a világosabb hajú lány a könnyeit törölgeti világszép arcáról, a sötétebb hajú, merész arcú a fiútól kérdez valamit. Amaz fáradtan beletúr csokoládébarna hajába, és választ ad a kérdésre. Zöldeskék íriszéből azonban tisztán kiolvasható, hogy nem árult el mindent a partnerének, az igazságnak mindössze egy icipici részét fedte fel.

  A másik társaságot mindössze ketten alkotják, egy különösen jóképű, szőkésbarna hajú fiú, és egy kávébarna hajú, hüppögő lány. Egy ház előtt ülnek, és úgy ölelik a másikat, mint ha az jelentené számukra az egész világot, mintha nem maradt volna más támaszuk ezen a földön. A lány szeméből vízesés módjára áramlanak a könnyek, lefogadom, hogy már nem is lát tőlük. Formás, ám remegő ajkai közt összeegyeztethetetlen szavak sokasága szalad ki. Legfőképp Fire-ről, Julióról, rólam és a forradalomról magyaráz, amitől automatikusan felcsillan társának sötétzöld írisze.

  Aztán egyszer csak mindennek vége szakad. Eltűnnek az emberek, a világot egy sziporkázó, hófehér fény kerti hatalmába. A szemem elé kell kapnom a kezem, hogy ne vakuljak meg a nagy kavalkádtól. Bár nem látom magam, mégis pontosan tudom, hogy ébenfekete hajam illatosan, frissen mosottan hullik a vállamra, végigvezetve karcsú testem vonalát. A lábamra egy fehér, elegáns cipőt húztak, a rajtam lévő kisestélyi is hasonló színben pompázik. Az arcomra kiül a boldogság önfeledt mosolya, magabiztosan megyek előre a tarkabarka virágokkal kirakott úton.

  A sétány végén két alak bontakozik ki előttem, akikről tudom, hogy egy házaspár. A férfi egészen magasra nőtt, kreol bőrét enyhe borosta díszíti, ébenfekete hajába már belevegyül egy-két őszülő hajszál. Mindenre készen, oltalmazva karolja át a mellette álló, eszméletlenül alacsony nő vállát. Az asszony alig bír a könnyeivel, jobb híján takaros otthonkájába törölgeti sötétbarna szemeit. Hosszú, éjsötét haja rendezetlenül lóg a vállára, ám ez cseppet sem akadályozza földöntúli örömében.

  Egy pillanatig sem habozok, futólépésben indulok meg a páros felé. Az orromat megcsapja a semmihez sem fogható virágok mámorító illata, és ez egyszer örömkönnyeimnek is szabad folyást engedek. Meg se állok, amíg magamhoz nem ölelhetem őket.

  Úgy érzem, végre-valahára én is elnyertem a jól megérdemelt boldogságot.

  Mert megtaláltam a helyem ebben a sötét, kegyetlen világban. Itt van a helyem, a karjaikban.

  Az elveszettnek hitt szüleim karjaiban.