Ott ült a szobájában. Pontosabban az ideglenes szobájában aminek a falai fehérek voltak, és csak egy szék volt a helyiségben. De Carlos ezt nem bánta igazán. Amióta kijutott az Arénából, mindenhol luxussal találja szembe magát, pedig ő nem akar kaviárt vacsorázni, aranyburkolatú tányérokból enni, vagy egy jakuzziban ellazulni. Ő csak nyugalmat akar. De ezt sose kapja meg, talán csak a halál lehet az, ami nyugalmat hoz neki. Hiszen ezt érdemli. Mindenki meghalt. A barátai, a szerelme, az Országtársa...Mindenki meghalt, és semmit sem tud tenni. Most pedig itt van. Olaszországban, Cristina Angell otthonában. Most készül egy újabb sebet feltépni, ami még nem is gyógyult be. Túlságosan fáj belegondolni, hogy itt élt a szerelme. Az egyetlen lány aki az élete során igazán megdobogtatta a szívét. Most pedig halott.
-Carlos, drágám, gyere!-lép be Sia és kitárja az ajtót. Nem mozdult, képtelen volt rá.-Carlos...Már mindenki rád vár.-mondja a nő. Ez nem hatotta meg a fiút. Sőt, még rosszabbul lett a gondolattól, hogy mindenki őt fogja nézni. Ott lesz Cristina családja, a bátyja...Hogy fog a szemükbe nézni? Hiszen ő ölte meg a lányt. Ezen még az se változtat, hogy egyenesen Cristina kérte erre, hogy ne szenvedjen a rovar mérgétől. De valahogy erőt vesz magán és felállva a színpad felé veszi az irányt. Remegve kifújja a levegőt és beletúr a hajába. Senki se tapsol, őrjöng, senki se mosolyog a fiúra. Nem úgy mint Angliában, ahol egyenesen valaki aláírást akart kérni tőle. Egy gyilkostól! Mert ő nem nyertes. Egyáltalán nem.
A színpad kicsi volt. Maga a hely szép volt, kicsi, de Carlosnak tetszett. A szeme rögtön megakad az olasz zászló melletti képen ahol Cristina Angell mosolygó arca néz vissza rá. A szívébe mérhetetlen fájdalom nyílalt. Mielőtt meghalt a lány, akkor is mosolygott. Elgyötörten, fáradtan, de a szemébe még mindig ott volt az a tűz amibe beleszeretett Carlos. A kép alatt ott álltak a családtagjai. A bátyja a semmibe meredt és szorosan ölelte a anyját. A másik oldalon Francesco családja állt. Három gyerek, a fiú arra gondolt, hogy a testvérei lehetnek. Mellettük pedig egy lány, kifejezetten szép, de látszott rajta, hogy mennyire szomorú. Carlos nem ismerte jól Francescot, már a második napon meghalt, de annyit tudott, hogy volt egy barátnője. Talán Anna? Vagy Annie? Nem emlékszik.
Valaki hangosan megköszörülte a torkát mire Carlos zavartan a mikrofon elé lép. Nem tudta, hogy mit mondjom, nem is gondolkozott rajta. Egyszerre volt túl sok és túl kevés mondanivalója. Hiszen mit mondhatnak olyan embereknek akik nem is ismerik őt? Mit mondjon, hogy szerette Cristinat? Nem. Az túl személyes, túl fájdalmas. Óvatlanul is a kezére pillant amin ott virít a szerelme neve. Amikor meglátta a felkészítőcsapata a kezét azt mondták, hogy őrült. Pedig nem az. Ő csak szerelmes.
-Cristina Angell egy hihetetlen lány volt.-kezdi halkan-Semmi sem állíthatja meg. Szenvedély és tűz égett benne. Elég ránézni, és valami fura érzés keríti hatalmába az embert a közelében.-mondja és közben a képet nézi. Hogy hányszor látta ezt a tekintetet! Valamikor szenvedély volt benne, mindig amikor Carlos megcsókolta, vagy düh, ha Arabellával beszélt, kedvesség, aggódás, fájdalom, remény, gúny, boldogság. Ezeket mind látta már Cristina szemében.
-Ez a lány rendkívüli. Szó szerint. Ő aztán tudja, hogy kell élni!-egy halk nevetés hagyja el a száját-Sose mutatta a gyengeségét, mindig próbált erős maradni.-mondja-Csodáltam. Szerettem ezt a lányt.-a torkát elszorította egy rossz érzés.-Sajnálom. Meg kellet volna menekítenem a haláltól.-beszívta a levegőt a fiú és a közönségre nézett-Sose felejtsék el Cristina Angellt. Ő nem csak egy lány. Ő az én Győztesem.
A fiú tekintete összeakadt Cristina bátyjáéval. Marco tekintete szomorú volt, de valami mást is fölfedezett benne Carlos. A büszkeséget. Büszke volt a húgára.
-Francesco Fiore-néz a spanyol fiú a másik olasz kiválasztottra-Nem ismertem túlzottan. De egyértelműen egy jó ember volt, becsületes, szerény, kiváló harcos. De legfőképp bátor.-mondja halkan. Sose felejti el azt a pillanatot, amikor Francesco a mutánsok elé ugrott, csak hogy megmentse a többieket.-Hihetetlen fiú. Az ország büszke lehet rá.
A lány aki Francesco képe alatt állt hálásan nézett Carlosra. A fiú tekintete újra körbe járt a kis téren ahol összegyűltek az emberek. Újra el lepte a szorongató érzés a torkát. El akart menni innen, de maradni is akart. Tudni akarja, hogy hol nőtt fel Cristina, hogy milyen utcákon járt, hol tanult, milyen volt a hazája. De valahogy rossz volt belegondolni, hogy úgy sétáljon Olaszország homokos tengerpartjain, hogy nincs ott Cristina.
Vajon mikor lesz képes arra, hogy boldogan gondoljon vissza a lányra? Lesz olyan aki el tudja feledtetni vele a történteket? Akit újra tud szeretni?
-Carlos!-suttogja halkan Sia. A fiú odakapja a tekintetét. A kísérője a kijárat felé hadonászik, ideje elmenni.
*
Összetört. Nem bírja. Túlságosan fáj. Legszívesebben ordítana, sírna, ütné a falat. Csinálni akart valamit, elege volt a fájdalomból ami belülről mardosta őt. Nem képes elviselni ezt a Körutat. Mi jó ebben? Belenézni azoknak a családtagok szemébe akiknek miatta haltak meg hozzátartozói? Gyűlöli magát. Gyűlöli az életet. A kezére pillantva megállapítja, hogy a Cristina neve alig van csak pár centire a főerétől. Meghalhatna, nyugalma lehetne. Hisze erre vágyik, nem?
De akkor elvesztené a maradék reményt is. A halál az utolsó megoldás, ha lehet annak nevezni. Bár most nagyon jól hangzik az, hogy a könnyebb utat válassza, ő mégis harcolni akart. A békéért, azért, hogy ne halljanak meg ártatlan emberek.
Cristina, Isabel, Arabella, Julio, Francesco.
Miattuk. Értük akar harcolni. Az igazságért.
Mert bár Carlos felnőtt a viadal alatt, megkomolyodott és tapasztaltabb lett egy dologban még mindig a régi.
Ő hiszi, hogy van igazság, hogy a remény sose hagyja el az embereket. Csak harcolni kell érte, és Carlos pont ezt fogja tenni, küzd az igazságért, a békességért.
Carlos Conteras nem egy megtört győztes lesz, ő egy jelkép lesz. Az igazság jelképe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése