Megérkeztem az új fejezettel, amiről egyelőre annyit árulok el, hogy a kedvenceim közé tartozik. Egyszerűen annyira jó érzés volt papírra vetni ezeket a sorokat, hogy arra nincsenek szavak. Többek között megismerhetitek belőle Julio egyik legnagyobb titkát, valamint egy érdekes fogadásnak is a tanúi lehettek. A végén pedig Arabellával együtt léphettek az Aréna falai közé.
Nos, készen álltok?
Akkor vágjunk bele!
Maja
Tudom,
hogy a világ egyik legnagyobb ostobaságának számít a Viadalt megelőző éjszakát
átvirrasztani. Ennek ellenére mégsem jön álom a szememre, hiszen ez nem parancsszerűen
történik. Folyton-folyvást az este eseményei kavarognak a fejembe, pedig azzal
is tisztában vagyok, hogy nem érdemes rágódni olyan jelentéktelen apróságokon,
mint a spanyolok összetűzése, vagy a leleplező videóm. Hogy elűzzem a
gondolataimat, kikecmergek az ágyból, és céltalan lézengésbe kezdek a
lakosztályban. Közben azon morfondírozom, mennyire gyűlölöm azt a kegyetlen
érzést, amikor hullafáradt vagyok, mégsem jön álom a szememre. Ez gyakran
Brazíliában is megesett velem, főleg, miután elkezdtem készülni a Viadalra.
Tisztán emlékszem, milyen borzalmasan hosszúra nyúltak a szenvedéseim. Lefekvés
előtt unos-untalan az járt a fejemben, vajon hogy néztek ki a szüleim, amikor
elgázolta őket az a rohadt autó. Mit tettek? Hogy reagáltak? Megpróbáltak
félreugrani, vagy belenyugodtak a sorsukba? Vajon belegondoltak, hogy mi lesz
velem? Egyáltalán, milyen sorsot szántak a tizenhárom éves kis Arabellának?
Gondolom, mint minden más, normális brazil szülő: valahogy végezze el a
középsulit, ússza meg ép bőrrel az Aratást, dolgozzon a kávéföldön, legyen egy
megbízható barátja, aki aztán majd megkéri a kezét, szülessenek gyerekeik,
akiket neveljenek fel tisztességesen, hogy ugyanolyan egyszerű életet éljenek,
mint a felmenőik már évszázadokon keresztül.
De vajon mit szólnának, ha valahonnan, egy
messzi, eldugott helyről látnák, hogy alaposan kerékbe törtem a számításaikat? Hogy
tudnák elviselni, hogy megöltem szeretett hazám utolsó reménysugarát csak
azért, hogy részt vehessek egy halálos versenyen? Nem hiszem, hogy repesnének
az örömtől… Más kérdés viszont, hogy valószínűleg az összes megtakarított
pénzüket elküldenék Gabrielnek, hogy mentsen meg. Nem sok emlékem maradt róluk,
az viszont tisztán él bennem, hogy mindvégig a javamat keresték, mindent
megtettek annak érdekében, hogy könnyítsenek a sorsomon.
Az éjszaka mámorító csendjét a gyomrom halk
kordulása zavarja meg. Kínosan elhúzom a számat, és arra gondolok, talán mégsem
volt akkora ötlet kihagyni a vacsorát. Szerencsére azonban a mélyhűtőben találok
egy egész finomnak tűnő, szalámis mirelit pizzát. Egy másodpercig sem habozok,
rögtön neki is állok az étel elkészítésének. Mondjuk, ez annyiból áll, hogy
felolvasztom a mikróban, és berakom fél órára a sütőbe, de nem baj, a lényeg,
hogy nem halok éhen.
Mikor elkészül Olaszország specialitása, egy
tálcára helyezem, majd egy méretes konyhakés segítségével felszeletelem. Közben
végig azon jár az eszem, vajon a mezőnyből hányan látnák szívesen a fejemet a
pizza helyében. Christina biztosan, vele a kezdetektől fogva zsigerből gyűlöljük
egymást. Meg persze Fiona is, a mai „beszélgetésünk” után nem hiszem, hogy
túlságosan is a szívébe zárt volna. A többiekkel nem igazán kerültem rossz
kapcsolatba. Az erősebb Kiválasztottakkal, tehát Julióval, Isabellel és
Carlosszal remekül kijövök, sőt jó eséllyel a piás Francescótól sem kell
különösebben tartanom. Igaz, nem tudom mire vélni a fiútól kapott csókot – ami inkább
a szám szétnyalásához hasonlított – mégis úgy vélem, ha már egyszer bepróbálkozott
nálam, nem tartozik a legfőbb kívánságai közé a meggyilkolásom. A többiekről
nem tudok túl sokat, de nem irritálnak különösebben. Maximum a Niels gyerek az,
akitől falra mászok, bár ő nem szentelt nekem túl nagy figyelmet, inkább
Isabelt nézte. Nem hiszem, hogy az első számú célpontjai közé tartoznék. Ő
azonban annál előkelőbb helyet foglal el az én listámon…
Amint
végzek a pizza felszeletelésével, úgy döntök, itt az ideje egy kis friss
levegőt szívni. Lassan, lábujjhegyen járva közelítem meg az erkélyt, gondosan
ügyelve arra, hogy nehogy felverjek valakit az éjjeli dorbézolásommal.
Természetesen a pótvacsorám is velem tart. A kint uralkodó hideg kissé ugyan
váratlanul ér, mégis letelepszem a széles párkányra, onnan kémlelem az elém
táruló táj lélegzetelállító szépségét. Egy pizzaszeletet majszolgatva figyelem
a várost, a helyet, melynek lakói alig fél nap elteltével torkuk szakadtából
fognak üvöltözni, úgy szurkolván végig, hogy a gyerekek, akik még az igazak
álmát alusszák, gyilkossá vagy áldozattá válnak. Persze nem félek attól, hogy
az utóbbi kategóriába kerülök. Arra semmi esély! Ügyes, okos és bátor
vagyok, az esetek többségében jól kezelem a váratlan helyzeteket, és persze
arról sem szabad megfeledkezni, hogy kitűnően bánok a lándzsákkal. Bár
szövetségesek híján kissé gyatrább esélyekkel vágok neki a Viadalnak, mégis úgy
érzem, minden bizonnyal az én fejemre kerül majd a bajnokok aranyló koronája.
A tekintetem a fenségesen magasodó
épületekről az égboltot beragyogó, színarany csillagokra vándorol. Önkéntelenül
is mosolyt csal az arcomra a fényesen villogó, aprócska égitestek látványa.
Szinte megbabonáz a pislákolásuk. Mintha megannyi, picurka szemecskék lennének,
amik nem bírják megállni, hogy ne kacsingassanak az őket lentről kémlelőkre.
Mintha ezzel próbálnák rabul ejteni a földi halandók szíveit. Tisztára, mint Julio…
Váratlanul egy ragyogó üstökös tűnik fel a
színen, vakító fénysugarat hagyva maga után a sötétkék égbolton. Egy hullócsillag! Apukámmal
kiskoromban fanatikusan kutattuk eme mesés égitesteket, hogy kívánhassunk tőlük
valamit. „Az álmok mindig valóra válnak, ha
megdolgozunk értük. Persze, olykor elkél egy kis szerencse is.” – mindig ezt
mondta nekem a nagy, kerti sátorozások alkalmával. Már nem emlékszem, akkoriban
mire vágytam leginkább, most azonban gondolkodás nélkül mormolom el a
legnagyobb kérésemet. Utána még néhány percig lehunyt szemmel. Talán még álomba
is merülnék, és magatehetetlenül bukdácsolnék le az épület legfelső emeletéről,
ha a tarkómat csiklandozó lehelet vissza nem rántana a valóságba.
- Nem
tudsz aludni? – kérdezem anélkül, hogy hátrafordulnék.
-
Azt hallottam, a leghíresebb bajnokok ébren töltötték az utolsó éjszakájukat…
-
Szóval, ha jól értelmezem, azt hiszed, egy kis virrasztás miatt majd megnyered
a Viadalt? Ennyire reménytelennek látod a helyzetedet?
Válaszul mindössze egy halk nevetést kapok.
Féloldalasan megfordulok, hogy a tekintetemet a fiúéba mélyeszthessem. Mivel
még egyszer sem beszéltem vele éjnek évadján, fogalmam sincs, milyen látványt
nyújthat ilyenkor ébenfekete írisze. Természetesen nem ér csalódás, ugyanolyan
lélegzetelállítóan vonzó, mint fényes nappal. Sőt, a sötétség csak még
titokzatosabbá teszi a szemét.
- Kérsz?
– nyújtom felé a tálcát.
-
Na, mi van, este hat után titokban nassolunk? Nem lesz ennek jó vége, Miss
Asesino! Jaj a csodás alakjának, ha így folytatja! – utánozza vigyorogva a
sminkesek hangját.
Nem állom meg, hogy halványan el ne
mosolyodjak. Mint kiderül, jól teszem, hiszen Julio láthatólag megkönnyebbül a
felfelé kunkorodó ajkaim láttán.
A következő pár perc néma csendben telik. A
fiú a lábamat vizslatja,én pedig az arcát. Mi tagadás, elég furcsa látványt
nyújt, talán csak azért, mert kivételesen nem úgy néz végig rajtam, mintha a
puszta tekintetével akarna levetkőztetni. Sokkal inkább mélázónak mondanám,
mintha valami nyomná a szívét, valami, amit mindenáron meg akar osztani velem,
csak lövése sincs, hogyan kezdjen hozzá. Végül aztán összeszedi magát, és a
tárgyra tér.
- Lenne
egy ajánlatom…
Fekete pillantását mélyen az enyémbe fúrja,
amitől kissé zavarba jövök. A tekintete teljesen tiszta, ami jól jel, biztosan
nem akart menőnek tűnni, és leinni magát az utolsó este örömére. Ennek
kifejezetten örülök, semmi szükségem még egy csókkirályt játszó baromra.
- Miről
van szó? – kérdezem kíváncsian.
-
Egy kompromisszumról – feleli egyszerűen. Csak akkor folytatja, mikor
megbizonyosodik róla, hogy érdekel, amit mond. – Nézd, Ara, rengeteg dolgot
tudunk egymásról. Tudom, hogy olyan dögös vagy, hogy az már bűn, hogy utálod,
ha ugráltatnak, hogy szeretsz ok nélkül, vagy akár teljesen jogosan
beszólogatni másoknak, hogy könnyen felkapod a vizet, és akkor tényleg csak a
legszerencsésebbek úszhatják meg egy darabban. Legjobb esetben is beszakad a
dobhártyájuk. Te tudod rólam, hogy ellenállhatatlan a mosolyom, hogy vicces és
jófej vagyok, sokszor kihúzlak a csávából, és a jófejségemből adódóan, ezért
semmit sem kérek. Persze, ez nem jelenti azt, hogy hogyha mondjuk, a
beszélgetést követően meghálálnád az eddigi kedvességemet…
-
A lényeget, ha kérhetem! – ásítok egyet erőltetetten. Semmi kedvem beszámolót
hallgatni Julio állítólagos tökéletességéről!
-
Egyszer azt mondtad, mindenki titkol valamit. Ez pedig igaz, maximálisan.
Elvégre – húzza cinikus mosolyra a szája szélét. – csak egymásban bízhatunk
ebben az egész kócerájban!
-
Mi a célod ezzel az egésszel? – kérdezem rezzenéstelen arccal. – Mire megy ki a
játék?
-
Figyu, Ara, az a helyzet, hogy van valami, amit el szeretnék mondani neked…
Amiről senki sem tud az érintetteket leszámítva. És érted, hogy biztosra
vegyem, hogy nem jár el a szád…
-
Ez így nem túl tisztességes! – vonom össze a szemöldökömet rosszallóan.
-
Szerintem az! – vágja rá reflexből.
Gondolkoznom kell, hogy logikus megoldást
találjak. Eléggé érdekel Julio titka, hiszen – mint ahogy az neki is leesett –
alig ismerjük egymást, csak felszínes dolgokat tudunk a másikról. Egy személyes
információ… Na, az sokba fájhat nekem! Egy lopott pillantást vetek az
Országtársamra. Vajon rájönne, ha esetleg, merő
véletlenül elhallgatnék előle néhány jelentéktelen részletet? Egyáltalán,
kit akar kérdezni vagy mondani? A legjobban tenném, ha belemennék a játékába,
aztán hagynám, hogy minden elváljon magától.
- Miről
van szó? – kérdezem nagy sokára.
Férfias
vonásai egyszerre ragyognak fel és rándulnak össze, amint meghallja a hangomat.
Egy hatalmas levegővétel kíséretében folytatja a monológját.
- A
kompromisszum lényege, hogy megállapodunk, méghozzá úgy, hogy mindketten jól
jöjjünk ki ebből az egészből. Szóval, felteszünk egymásnak egy-egy kérdést, ami
a megérkezésünk óta érdekel minket a másikkal kapcsolatban. Na, benne vagy?
Ilyesmire
számítottam, gondolom magamban gúnyosan. Hogy te milyen egyszerű egy srác vagy, Julio Fuarez!
- Igen.
Mire vagy kíváncsi?
-
Hogy mi ez az egész körülötted – vágja rá gondolkodás nélkül. – Kérlek, Ara, ne
nézz hülyének! Komolyan azt hiszed, hogy nem vágtam le, hogy még távolról sem
hasonlítasz arra a cuki jókislányra, akinek az első napokban mutattad magad?
Hiszen még az edzés sem kezdődött el, máris összebalhéztál Christinával. Azt
pedig meg se próbáld bemesélni nekem, hogy pár nappal ezelőtt fogtál először
lándzsát a kezedben! Szóval, mi ez az egész körülötted?
- Ez így nem túl konkrét
– gúnyolódom időhúzás gyanánt, mire ő hanyagul vállat von. Látom, hogy nem
maradt több választásom, villámgyorsan ki kell találnom egy értelmes és hihető
magyarázatot. Már, ha nem akarom kiteregetni a lapjaimat Julio előtt.
- Nem
nagy ügy – tárom szét a karjaimat közömbösen. – Tudod, az árvaházban nem éltem
valami jól, alig kaptam kaját. Sokszor napokig egy falatot sem ettem. Nem volt
más választásom, fel kellett iratkoznom tesszeráért, hiszen nem akartam éhen
halni. Nem vagyok hülye, tisztában voltam a ténnyel, miszerint éppen elégszer
szerepel a gömbben a nevem ahhoz, hogy kiválasszanak. Ezért hát eljártam néha
az edzőterembe, hogy felkészüljek valamennyire a Viadalra. A lándzsák
szimpatikusnak tűntek, tehát ott próbálkoztam a leggyakrabban.
-
Aha, értem – bólogat kissé monotonon. – Már csak egyetlen részlet nem tiszta.
Mi a francért készültél, ha egyszer tudtad, hogy Guiletta önként fog
jelentkezni? Nem lett volna egyszerűbb, ha feliratkozol, eszel, aztán
eljátszod, hogy baromira meglepődtél, amikor jelentkezik helyetted?
A felvetés hallatán menten megfagy a vér az
ereimben, és mintha a szívverésem is kihagyna néhány ütemet. Basszus, a végén
még kiderül, hogy Julio nem is olyan ostoba, mint ahogy korábban hittem! Sőt,
kifejezetten figyel a részletekre, ami nem jó. Nagyon nem. Most azonnal ki kell találnom valamit, máskülönben csak
egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek a hazugságok hálójában, ahonnan aztán
csak az igazság jelenthet menekvést. A keserves igazság, melyről soha, senki
nem szerezhet tudomást.
- Utálok
másokra támaszkodni, vakon bízni a szerencsében. Gondolj csak bele! – Éjfekete
tincseimet oldalra dobom, gondosan ügyelve arra, hogy legyen ideje és alkalma
beleszippantani a belőlük áradó igéző eperillatba. – Ha egy percet sem
készülök, Guiletta ugyanúgy végez magával. Engem kiválasztanak, nyilván senki
sem jelentkezik helyettem, én meg ott maradok a csávában, és már a mínusz
egyedik másodpercben megölnek. Ha a magányosan töltött évek során megtanultam
valamit, az az, hogy csak magamra számíthatok. Most sem tettem másképp.
Julio látszólag gond nélkül beveszi a
mesémet. Nem morfondírozik sokáig, egy gyors bólintással adja a tudtomra, hogy
megértette az ügyet. Valamiért az a furcsa érzés kerít hatalmába, hogy
valójában magasról tesz a mocskos kis titkaimra, sokkal szívesebben mesélne
magáról, illetve a saját múltjáról.
- Oké,
akkor most te jössz! Mit akarsz tudni rólam?
Sajnos nincs se időm, se kedvem átgondolni a
helyzetet, egyszerűen csak rávágom, ami először eszembe jut.
- Mégis
hogy a fenébe kaphattál tíz pontot egy sztriptíztáncra? Nem lehet, hogy a
végére eggyel több nullát írtak a kelleténél? Úgy valamivel hihetőbb lenne az
eredmény.
Másodpercekbe telik, hogy eljusson az agyáig,
miről hadoválok. Aztán persze lazán elröhögi magát, mintha csak valami
eszméletlenül vicceset mondtam volna.
- Ja,
az nem teljesen úgy történt! – rázza a fejét mosolyogva. – Igazándiból csak a
pólómat dobtam le, aztán trükköztem egy kicsit a késekkel és a kardokkal. Csak
azért adtam elő a sztriptízes sztorit, hogy Gabriel szemében jobbnak tűnjek.
-
Szerintem ez nem jött össze… - csóválom a fejem unottan. Lehet, hogy a srác
figyel a részletekre, de attól még rettentően távol áll a világ legokosabb
emberének járó díj elnyerésétől.
A fiú nem veszi a szívére a megjegyzést, egy
hanyag vállrándítással elintézi az egészet. Már azt gondolnám, ezzel vége a
nagy, éjjeli beszélgetésnek, ám Julio váratlanul folytatja a monológját.
- Ami
azt illeti, drága Ara, többet vártam tőled. Mivel korántsem a pontozós ügy a
legnagyobb titkom, amire még nem találtál választ.
-
Tényleg? – nézek rá fáradtan. – Akkor mi? Elárulod, vagy találgassak?
- A titok, amire nem
találsz magyarázatot, az, hogy miért gyűlölöm annyira Sean Bakert.
A tavalyi bajnok nevének hallatán
automatikusan összerándulnak a tagjaim. Na, nem mintha különösebben tartanék a
fiútól, vonzódnék hozzá, vagy bármi bajom lenne vele. Az egész annak az
aprócska ténynek tudható be, hogy az imént Julio úgy ejtette ki az angol nevét,
mintha egy fertőző, halálos betegségről beszélne, ami senkit és semmit nem
kímélve, mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Ami azt illeti, a felvonulást
követően tényleg megfordult a fejemben, vajon mit ártott ez a kedves, normális
fiú az Országtársamnak, de végül nem találtam magyarázatot a kérdésre. Igazság
szerint, nem is foglalkoztam vele, annyira lekötött a Christinával való
acsarkodás és Carlos csodaszép szemeinek igéző bűvölete. Szinte még az is
kiment a fejemből, hogy Sean valaha is beszédet tartott. Ez persze nem jelenti
azt, hogy nem furdalja az oldalamat a kíváncsiság a közte és Julio közt húzódó
viszállyal kapcsolatban. Nem szeretném elszalasztani az alkalmat, így hát aprót
biccentek az Országtársam felé, jelezvén, hogy felkeltette a figyelmemet. A fiú
erre óriási mértékű levegőt szív a tüdejébe, majd egy szempillantásnyi idő
alatt ki is fújja azt. Úgy viselkedik, mint egy diák a felelete előtt, mintha a
szája is remegne egy kicsit.
- Azért
utálom, mert megölte a nővéremet.
Ha a szemöldököm eddig nem veszett volna el a
hajtövemben, ennek a bejelentésnek köszönhetően, most ez is megtörtént. Úgy
nézek a fiúra, mintha kinőtt volna a második feje is. De hát… Ez lehetetlen! Mi
a francról magyaráz, hiszen…
- Nincs
is nővéred! – mindössze ennyit bírok kinyögni a hirtelen jött sokk hatására.
-
Ja, már nincs – A hangja színtelenül
cseng, fekete szemeivel elmélyülten mered maga elé. – Hála Bakernek!
A csendes, tavaszi szellő végigsuhan Anglia
legszebb városa felett, összeborzolva ezzel dús, fekete hajamat. A távolból
vidám kacagást hoz magával a szél. A hang hallatán Julio mintha megborzongana.
Pár percig még ugyanazzal a kifejezéstelen tekintettel mered maga elé, aztán
hirtelen, mintegy gombnyomás hatására, beszélni kezd. Mindezt lassan,
kifinomultan teszi, mint aki át akarja érezni az összes kiejtett szavának
súlyát és jelentését.
- Nem
tudom, hallottad-e annak idején, mi történt anyukámmal. Bár valószínűleg nem,
kicsi voltál ahhoz, hogy elújságolják neked. Még én is nagyon fiatal voltam,
hat vagy hét éves, amikor egy nap arra értem haza a suliból, hogy az apám
szitkozódik. Nem úgy, mint amikor az ember ráejt valamit a lábára, félreüt a
kalapáccsal, vagy rájön, hogy elhagyta a pénztárcáját. Annál sokkal, de sokkal
fájdalmasabban, mint amikor az ember úgy érzi, kivágták a szívét és a biztonság
kedvéért még meg is forgatták benne a kést. Gondolhatod, mennyire beparáztam.
Félve közeledtem felém, remegő hangon kérdeztem meg, mi történt. Nem kaptam
választ, vagy egy órán keresztül mást sem csinált, csak sírt és üvöltött,
torkaszakadtából. Mikor kicsit lecsillapodott, odajött hozzám, és elmondta, mi
történt aznap. Nem kertelt, nem törődött az érzéseimmel, úgy mondta el, ahogy
az volt. Elárulta, hogy már évek óta, kábé a születésemtől kezdve semmit sem
érez anyám iránt, hanem mást szeret. Egy fiatal, csinos nőt, akitől néhány éve
született egy lánya, sőt még előtte is egy, ugyanis korábban is kavartak, még
mielőtt megismerkedett volna anyával. Mindig akkorra szervezték az
együttléteket, amikor a hivatalos párjaik dolgoztak. Csakhogy nem számoltak
azzal, hogy anya otthon hagy valamit. Lebuktak, pont rájuk nyitott. Szegény
anya üvöltözött, mint egy eszelős, hol apámat, hol azt a ribancot átkozta. Már
éppen felképelte volna a nőt, amikor váratlanul teljesen lemerevedett, majd a
mellkasához kapott, megtántorodott és összeesett. Utolsó leheletével elvileg
azt tanácsolta az öregemnek, hogy vigyázzon rám… Elvitte a szíve… Valószínűleg
nem diagnosztizálták a betegségét, vagy csak nem árulták el neki, nehogy otthon
üljön a munka helyett.
Valósággal lesokkol, amit hallok. Ezernyi
kérdés kavarog a fejemben, melyekre mindenáron választ akarok kapni, így hát
egy várakozó pillantást lövellek Julio felé. Mikor észreveszi, hogy őt nézem,
gyorsan megrázza a fejét, majd folytatja a tragikus történetet.
- Pár
percig fel sem fogtam igazán, mi van, és hogy mindez mekkora hatással lesz a
további életemre. Megpróbáltam átgondolni, mi okozta ezt az egészet, hová tűnt
anya, mit kellene most tennem. Tengernyi dolgot mondhattam volna apámnak, de
végül egyetlen szót vágtam a fejéhez, ami talán a legjobban tükrözte a
valóságot. Seggfej – ez volt az a
szó, amiért életemben először töröltek képen. Azt hiheted, elkezdtem bőgni a
koromból adódóan, de nem. Úgy éreztem, tartozom annyival anyának, hogy nem
sírok egy pofon miatt, ha már a halálhírére sem hullattam egyetlen könnycseppet
sem. Felugrottam, aztán se szó, se beszéd, otthagytam a fateromat az üres
házban. A kávéföldre mentem. A Nap erősen tűzött az esti órák ellenére, majdnem
el is ájultam a hőségtől. Leültem a földre, aztán sírni kezdtem. Nem tomboltam,
mint apa, inkább csak magamban pityeregtem, hogy senki se hallja meg. Persze
senki sem járt arra, legalábbis azt hittem. Pechemre azonban valaki mégis
észrevett. Egy lány… Néhányszor láttam a suliban, egy évfolyammal felettem járt.
Egyébként egészen szép volt, sötétbarna hajú, és aranybarna szemű, mosolygós.
Most viszont nem nevetett, hanem sírt, csakúgy, mint én. Leült mellém, aztán
bemutatkozás nélkül beszélni kezdett hozzám. Elmesélte, hogy az apja két
hónapja elhagyta az anyját, mert azt gyanította, hogy a nő már mást szeret, és
annak a pasasnak meghalt a felesége, ezért kitalálta, hogy a fiával együtt
odaköltöznek hozzájuk. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy összeálljon a kép.
Rájöttem, hogy a lány sorsa mostantól összekapcsolódik az enyémmel. Nem bírtam
megszólalni, csak bólintottam, és elrohantam. A távolból hallottam, hogy utánam
kiált valamit, de nem törődtem vele. Csak el akartam tűnni, minél messzebbre
attól a rohadt várostól. Végül persze hazamentem, ahol apám már nagyban pakolta
a holminkat. Néhány nap elteltével már az összes cuccunk egy másik házban
porosodott, tehát nekem is mennem kellett. Semmi kedvem nem volt megismerni az
új családot. A nevelőanyám volt a legellenszenvesebb. Esmereldának
hívták. Mindig csak sipítozott, sírt, vagy vihogott, na meg persze apámon
csüngött, mint egy idióta. A lányaival, akikről később kiderült, hogy a
féltestvéreim, egész jól kijöttem, amolyan hármas szövetséget alkottunk a
szüleink ellen. Őket persze ez nem nagyon érdekelte… Most már tényleg
megbizonyosodtam róla, hogy a kávéföldes lány, Victoria sorsa nagyban kötődik az
enyémhez. Bár a húgát idegesítőnek tartotta, én vele is jóba lettem. Rebelda…
Így hívják, Rebelda Fuareznek. Ahogy teltek az évek, Victoriával egyre jobba
lázadoztunk. Olyannyira kikészítettek a szüleink, hogy jobb híján össze-vissza
kavartunk mindenkivel, csak hogy ne kelljen otthon tölteni az éjszakát. Rebset
persze kihagytuk mindebből, hiszen ő jóval fiatalabb nálunk, még csak idén
töltötte a tizenhatot. Apámék tojtak a fejünkre, sokszor fel se tűnt neki, hogy
nem aludtunk otthon. Kábé másfél évvel ezelőtt Victoria kihívott a földre, mert
sürgősen beszélni akart velem. Kicsit paráztam, hogy apám megint balhéba
keveredett, Rebeldával történt valami, vagy valaki terhes lett tőlem. Viszont
amit a nővérem mondott, minden rettegésemet felülmúlta. Akkoriban még a
szokásosnál is jobban éheztünk, Rebelda egyszer el is ájult a suliban. Persze
megpróbáltunk tenni a helyzet ellen, csomót dolgoztunk a földeken meg minden…
De nem segített. Victoria viszont talált egy megoldást, ami könnyített a
helyzetünkön, legalábbis pillanatnyilag. Elkezdett feliratkozni tesszerákért, aminek
következtében ki is választották a Viadalra. Bíztam benne, kivétel nélkül jól
bánt az összes fegyverrel, ráadásul nagyon szép is volt. Sajnos az Arénában nem
bírt uralkodni magán, gyilkológépként vetette magát az ellenfeleire. Nem csoda
hát, hogy a rohadék Baker áldozatait az ő számlájára írták. Victoria okos volt,
jól tudta, kivel kell megküzdenie a végső győzelemért. Pont a Végjátékban
került szembe Sean-nal. Bár nem volt a legjobb állapotban, több sérülést is
szerzett a játék alatt, mégis állta a sarat, és hősiesen küzdött az angol ellen.
Emlékszem, Rebeldával a kivetítő előtt álltunk, a legelső sorban szorítottunk a
nővérünknek. Rebs az embereket túlharsogva azt üvöltötte a fülembe, ő bízik
Victoriában, és képtelenségnek tartja, hogy egy ilyen nyálas képű szépfiút,
mint Sean, ne tudjon legyőzni. Alig észrevehetően megpusziltam az arcát, aztán
ismét a képernyőre néztem. Hiba volt… Baker pont abban a másodpercben állított
kést Victoria szívébe. Szinte fel se fogtuk, mi történt, olyan gyorsan peregtek
le előttünk az események. Az egyik pillanatban Victoria még félelmet nem
ismerve verte vissza az angol csapásait, a másikban pedig egy légpárnás
szállította el a holttestét. Forgott velem a világ, kis híján el is estem. Nem
bírtam talpon maradni, le kellett ülnöm, hogy felfoghassam, még egy számomra
fontos embert elvesztettem. Rebs valamivel gyorsabban kapcsolt, ő rögtön sírni
kezdett, aztán válogatott jelzőkkel illette…
- Seant?
-
Fire-t – fejezi be Julio egyszerűen. – Na, igen, a kiscsaj vérbeli lázadó. Csak
remélni tudom, hogy sosem választják ki. Mindenki érdekében…
Eddigi komor arcán halvány mosoly fut végig,
amikor a húgáról beszél. Aztán persze rögtön elsötétül a tekintete.
- Most
már érted, mi bajom Bakerrel? – kérdezi felém fordulva. A Hold fényében
megcsillan a szemzugában tanyázó aprócska könnycsepp.
Némán bólintok. Ó, hát persze, hogy értem! Furcsa, hogy amikor nekikezdett a
mesélésnek, azt hittem, valami piti kis ügyről lesz szó, például, hogy mondott
valamit Sean-ra, amiért az éppen aktuális kiszemeltje elpártolt tőle, vagy
valami hasonló. De nem… Van egy megérzésem, miszerint a fiú iránt táplált
gyűlölete nem csak rá irányul, hanem mindenkire, aki bezavart az életébe. Az
apja. A nevelőanyja. A zsugori földesurak. Sean csak egy apró löketet adott
azzal, hogy elvágta Victoria torkát, mégis ezzel tette fel a pontot az i-re. Még ha Julio szemében nem is ő a
megtestesült gonosz, biztosra veszem, hogy valahol, a lelke legmélyén mégis őt
okolja mindazért, ami az elmúlt tíz-tizenkét évben történt vele.
Bárhogy is nézzük, az Országtársamnak
ezerszer kegyetlenebb életet szántak az égiek, mint nekem. Hiába a
szívdöglesztő mosoly, a helyes arc, az izmos test, és a meghódított lányok
tömege – mindez semmit sem ér, ha az ember több, számára fontos személyt is
elveszített. Valószínűleg Juliónak már csak a húga, Rebelda számít igazán, még
ha ezt így, konkrétan nem is mondta ki.
Jó Országtárshoz híven most bátorítanom
kellene, és megnyugtatni. Biztatni, hogy minden rendben lesz, és ne adja fel.
Talán még a húgáról is faggathatnám, hátha attól jobb kedvre derülne. Én
azonban nem vagyok ilyen, még ha mesterien értek is a mellébeszéléshez. Itt,
ebben a helyzetben képtelen lennék hantázni, így hát a lehető legközhelyesebb
válasszal állok elő.
- Sajnálom!
– suttogom.
Julio szeme hirtelen felpattan, mintha újból
életre kelne. Sötét íriszében valami ismeretlen ragyogást vélek felfedezni,
melyben helyet kap a magabiztosság, a szenvedély és a bosszúvágy is.
Pillantását mélyen az enyémbe fúrja, úgy intézi hozzám határozott szavait.
- Csak
ezt ne! - Hangja keményen, ellentmondást nem tűrően cseng. Tudja, mit akar,
arcvonásai is erről árulkodnak. – Ha akarsz, gyűlölj, nézz le, vagy egyszerűen
ne foglalkozz velem. Sőt, tudod mit? Ha úgy tartja kedved, akár meg is ölhetsz,
már az sem érdekel. De soha ne sajnálj! Abba beleőrülnék.
Egy apró biccentéssel jelzem, hogy rendben,
megértettem. Csak most eszmélek rá, hogy időközben zavarba ejtően közel
kerültünk egymáshoz, a lábaimat akár a derekára is kulcsolhatnám. Az már
biztos, hogy a karjaim a nyaka köré fonódnak, a tenyerével pedig
gyengéden simogatja a hátamat. Sőt, mintha az arcunk is közeledne egymás felé.
Persze nem olyan durván és hirtelen, mint a múltkor, vagy az este Francescóval…
Inkább csak lassan, de fokozatosan. Mindketten tisztán átlátjuk a helyzetet,
tudjuk, mi fog kisülni ebből az egészből. A fejemben automatikusan bekapcsol az
irritáló kis vészjelző, sipákolva fújva a szokásos nótáját: Hagyd ezt abba! Ismered Juliót, tudod, hogy
nem jöhetsz ki jól ebből az egészből! Arabella, térj észhez, kérlek! Csak
egy módom van rá, hogy felerősítsem a hülye vinnyogását, ez pedig az, hogy
megcsókolom Juliót. Ki tudja, talán enyhém mazochista hajlamokkal áldottak meg
az égiek. Na, nem mintha érdekelne…
Ebben a pillanatban csak mi ketten számítunk,
na meg a nyelveink, amik egyre bátrabban fedezik fel a még nem eléggé ismerős
területet. A csókunk visszafogottan, kissé félszegen veszi kezdetét, úgy válik
egyre vadabbá és szenvedélyesebbé. Forog velem a világ, önkéntelenül is az
Országtársam erős karjába kapaszkodom. Szinte már nem is érzem a nyelvét a
számban, csak azt a mámorító, édes érzést, ami az egész testemet átjárja.
Legszívesebben megállítanám az időt, csak hogy örökké ebben a helyzetben
maradjunk. Akkor nem kellene többet rágódnunk a múlton, aggódni a Viadal miatt,
és kegyetlenül kioltani ártatlan gyerekek életét, csak mert a nálunk
gazdagabbak és szerencsésebbek erre kényszerítenek minket. Igen, az tökéletes lenne!
Sajnos azonban a csoda elmarad. Bármennyire
is csodálatosra sikeredett a csókunk, egy idő után kénytelenek vagyunk szünetet
tartani.
- Ezzel
megleptél! – suttogja a fülembe a fiú. Bár a sötétség miatt nem látom az arcát,
biztosra veszem, hogy vigyorog, mint a vadalma. Vagy, mint egy idióta. Vagy,
mint ahogy Carlos szokott.
A fejem búbjától kezdve, a mellkasomon át, a
gerincem vonalán haladva, egészen a kislábujjam tövéig mértéktelen pír lesz úrrá
a testemen. Nem merek Julio szemébe nézni; félek, menten elsüllyednék, ha
találkozna a pillantásunk. Mert akárhogy is nézzük, én bizony voltam olyan
hülye, és megcsókoltam! Bizony, ezúttal én magam kezdeményeztem, ami egy örök
életre tönkre vághatja a tekintélyemet a fiú szemében.
- Bocs,
én csak… - próbálok kinyögni egy elfogadható magyarázatot. – Nem tudom, mi
ütött belém. Figyelj, nem akartalak megcsókolni! Nem azért tettem, mert
tetszenél, vagy ilyesmi, szimplán csak… Túl közel voltál, ennyi!
Na, ezt aztán szuperül elintéztem! „Túl közel
voltál”. Miért, amikor a tanár belemászott a pofámba a feleltetés során, őt is
lesmároltam? Nem? De hát miért, ő is közel volt!
Julio megértően bólogat, bár üvölt róla, hogy
egy szavamat sem hiszi. Az imént még csüggedt, reményvesztett fiúnak immáron
nyoma veszett, mintha csak a lágy szellő ragadta volna el mellőlem. A helyét
egy hasonlóan jóképű, ám korántsem olyan gyámoltalan, sokkal inkább önelégült,
szemtelenül vigyorgó srác vette át.
- Ja,
persze, túl közel! – röhögi el magát. Továbbra is igyekszem kerülni a
pillantását, jobb híján kínosan lesütöm a szemem. Őt azonban nem ilyen könnyű
lerázni. Egy gyengéd mozdulattal megemeli az államat, mire megnyugodva
konstálom, hogy ezúttal valamivel távolabb áll tőlem.
-Tudod
életem titkát. – mondja komolyan. – És én is a tiedet. Most már nincs értelme
magyarázkodnod, nyugodtan bevallhatod, hogy bejövök neked!
-
Mi van? – kérdezem elképedve. Egy gyors mozdulattal lesöpröm magamról a kezét,
majd egy kissé agresszív pillantást vetek rá. – Megvesztél, ember?! Mégis hogy…
- Indulatosan a hajamba túrok, majd visszahajítom a pizzaszeletet a dobozába. –
Egyáltalán, hogy jut eszedbe ilyesmi? Komolyan mondom, nem vagy normális!
-
Ahogy gondolod. Ezzel magadat csapod be, nem engem…
- Baromarc!
Részemről ezzel le is zárul a kibontakozóban
lévő beszélgetés. Jelenleg túlságosan is nagy fáradtság uralkodik rajtam ahhoz,
hogy ezzel a skizofrén barommal szórakozzak. Már éppen indulnék vissza aludni,
amikor váratlanul utánam kiált.
- Fogadást
ajánlok!
-
Hogy mi? – pördülök meg a tengelyem körül, értetlen kifejezést villantva
Julióra.
A fiú arcán széles mosoly terül el. Nem
mehetek el szó nélkül amellett, hogy hibátlan fogsora csak még vakítóbban
ragyog most, hogy rávetődik a Hold ezüstös fénye. Persze mindez nem elég ahhoz,
hogy levegyen a lábamról, vagy eloszlassa a kételyeimet. A lábam
akarva-akaratlanul közelebb visz hozzá. Úgy bámulok a szemébe, hogy tudassam
vele, a továbbiakban nem kívánok közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Mert ez az
igazság. Bár istenien csókol, és néhanapján egészen normálisan tud viselkedni,
nem ér annyit, hogy tönkremenjek miatta.
- Fogadást
ajánlok. – ismétli önmagát. A hangja tisztán, nyugodtan cseng, mégis játékosan.
Úgy, mintha mindez nem lenne egyéb, csupán felhívás keringőre. – A szabályok
egyszerűek. Ha bármelyikünk halála előtt elérem, hogy belém szeress, nyertem.
Ha nem, tied a győzelem. A fogadás tétje pedig, legyen, mondjuk…
Tekintete a messzeségbe réved, úgy
gondolkozik a nyereményem. Ezalatt próbálom felfogni, mit talált már ki megint
a csökött agyával. Fogadás – már a
szó hallatán is borzongás járja át a testemet. Még sosem fogadtam, bár a
továbbiakban sem áll szándékomban. Egy esetleges szerencsétlenség folyamán sok
mindent veszthet az ember, a részvétel igen kockázatos. Való igaz, sokszor én
sem megyek biztosra, viszont általában van egy tervem, melynek segítségével
nyerhetnék. Most nem ez a helyzet. Nincs tervem. Tudom, hogy a verseny
végkimenetele már abban a pillanatban eldőlt, ahogy Julio kieszelte ezt az
oltári nagy baromságot.
- Á,
megvan! – csettint mosolyogva. – Egy szelet pizza. Az nem kerül semmibe, mégis
mindenki szereti. Gabriel pedig simán tud szerezni egyet. Na, benne vagy?
-
Szeretsz veszteni? – küldök felé egy ironikus mosolyt.
- Hát te?
-
Utálok – felelem. A hangom pont ugyanolyan, mint Julióé. Határozott,
magabiztos, de könnyed. – De megnyugtatlak, nyerni fogok. Állom a fogadást!
-
Ennek örülök! – nyújtja felém a kezét. – Csak nehogy mégse úgy alakuljanak a
dolgok, ahogy eltervezted…
-
Ne aggódj miattam, Julio. Én mindig győzök!
Azzal
belecsapok a felém nyújtott tenyérbe.
*
Amikor
elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de bekerülök az Országok viadalának
hívott halálos megmérettetés résztvevői közé, nem igazán fektettem nagy
hangsúlyt az érzelmeimre. Folyton csak az járt a fejemben, milyen jó lesz,
amikor Fire a fejemre helyezi a koronát, a közönség pedig egy emberként üvölti
a nevemet, és lelkes tapsviharral ünnepli a győzelmemet. Meg persze az
öldöklésre is felkészítettem magam. Egyedül azzal nem foglalkoztam, milyen
érzés lesz, amikor az utolsó órákat töltöm a lakosztályomban.
Most, hogy eljött az idő, eszméletlen erővel
kerítenek hatalmukban az érzések. Bár sosem vallottam magamat egy nyáladzós
típusnak, akinek már egy aranyos állatka láttán is kicsordulnak a könnyei,
valamiért mégis furcsán érzem magam. Ahogy végigvezetem a pillantásom a csicsás
lakosztályon, úgy gondolom, illő lenne minden egyes részletet mélyen az
emlékezetembe vésni. A barackszínűre mázolt falakat, a hatalmas, különféle
ételekkel telepakolt svédasztalt, a bársonyos, világosszürke szőnyeget, amely olyan
puha, hogy ha az ember nem figyel oda eléggé, akár el is süllyedhet benne.
Aztán persze ott van a nagy, levendulaszín kanapé, az előtte elhelyezkedő
üvegasztal, amin Gabriel a lábát szokta pihentetni; a fürdő, ahol remekül lehet
a napi eseményeken mélázgatni anélkül, hogy bárki is bambának tituláljon; Julio
kupis szobája, ahol a minap sikeresen beégettem magam… Na, meg persze az én
hálóm is. A gondosan megvetett, kényelmes franciaágy, a mellette lévő kis
éjjeliszekrény, a gardrób, ami akkora, mint az árvaházi szobám… Nehéz
belegondolni, hogy már sosem fogok ott ébredni. Természetesen szó sincs arról,
hogy már nem hinnék a győzelmemben, még mindig az esélyesebb versenyzők között
tartom számon magamat. Mindösszesen az a helyzet, hogy valószínűleg mire
visszatérek az Arénából, a hülye előkészítőim kisajátítják a szobámat. Még csak
arra sem lesz esélyem, hogy kipateroljam őket onnan. Elmondásuk szerint ők
bizony befészkelik magukat a kuckómba, rendet tesznek, kitakarítanak, és be is
fújják a hálót valami „extracuki” illattal, csakhogy jól érezzem magam, mikor
hazatérek. Nos, a nővérek ízlését ismerve, abba az „extracuki” illatba bele
fogok fulladni…
A három lány már vagy tíz perce sürög-forog
körülöttem. Bár a tőlem telhető legudvariasabb módon közöltem velük, hogy nem
vagyok idióta, szorult belém annyi bátorság, hogy magamra kapjam a ruhát, amit
az Arénába fogok viselni, ők mégis szentül hitték, hogy szükségem van a
segítségükre. Mivel nem akartam a Viadal előtt összebalhézni velük, engedtem a
kérlelésüknek, és hagytam, hogy úgy tegyenek, ahogy kedvük tartja. Valóságos
csodálattal húzták rám a fehér hosszúnadrágot, a fekete ujjatlant és a vastag,
fehér télikabátot. Idén a szívem tájékára került az országom élénk színű, zöld
zászlaja. Az igazat megvallva nem nagyon nyerte el a tetszésemet ez a szett.
Na, nem azért, mert – a nővérek szavaival élve – úgy festek benne, mint egy
bundás jegesmedve, hanem mert a ruhát mindig az Arénához igazítják. Pár évvel
ezelőtt például egy sivatagban rendezték a játékot, így a versenyzők lenge
cuccokat kaptak magukra. Ezt a szerelést elnézve, jó eséllyel valami hideg,
nyirkos helyen kell majd megmérettetnem magam. Bár még ebben sem lehetek száz
százalékig biztos, hiszen a nadrágom szára térdig felhajtható. Valami különös
angliai technikának köszönhetően, ha feltűröm az alját, kicsit szellősebbé
válik az anyag – nos, ez is azon dolgok közé tartozik, amit sosem fogok, és
talán nem is akarok igazán megérteni. Szóval meglehet, hogy egy kis melegebb
helyet is tartogatnak számunkra a mélyen tisztelt Játékmesterek…
A nővérek felhúzzák a lábamra a kényelmes,
sötétszürke futócipőt, fekete hajamat pedig egy magas lófarokba rendezik. A
végeredményt szemlélve kissé unott arckifejezés fut végig a sminkkel tarkított
fejükön, sőt mintha egy kis szomorúságot is felfedeznék a hatalmasra
festett szempillájuk alatt.
- Hát…
Majd szurkolunk nektek! – mosolyog rám Jennifer kedvesen.
-
Biztosan nagyon szupcsik lesztek! – kacsint Jenna is. – Aztán csak ügyesen!
-
Arabella, lehetne egy kérésem? – nyávog Jessica a maga irritálóan sipákolós
hangján. Furcsamód már egészen hozzászoktam a vontatott hanglejtéséhez, már nem
is nyújt meglepetést ez a hülyesége. Egy ideig ugyan teketóriázom, hogy mit
feleljek, ám végül egy gyors bólintással adom tudtára, hogy elmondhatja, mit
akar. A lány ettől mintha picit zavarba jönne, úgy kezd bele a mondandójába. –
Nos, mint tudod, az Országtársad igazán helyes, és… Ha esetleg úgy alakulna,
hogy meghalnál, és ott állna melletted valamiért… Mondd már meg neki, hogy ha
nyer, jöjjön el velem egy cuki kis bárba! Jaj, és ha megtörténne, hogy… -
Hirtelen elakad a hangja, mintha egy villám csapott volna belé. A szeme
fennakadásából már éppen arra következtetnék, hogy lefagyott az agya, amit
ugyanúgy megcsináltatott magán, mint minden más testrészét, amikor végre-valahára
kinyögi, mit akar. – Hogy meghal… Tudom, erre kevés az esély, de… Ha mégis…
Mondd meg neki, hogy soha, egyetlen pasimat sem szerettem még annyira, mint őt!
Megtennéd a kedvemért?
A cseppet sem mindennapi kérés hallatán nem
bírom eldönteni, sírjak vagy nevessek, viccnek szánja az egészet, vagy
halálosan komolyan gondolja? Ez a csaj tényleg ennyire sötét? Összesen kétszer,
ha beszélt Julióval, és tudtommal akkor sem érintettek olyan témákat, melynek
hatására beleszerethetett volna. Vagy szimplán csak azt hiszi, hogy ha valaki
jól néz ki, és kicsit vonzódik hozzá, máris egyenlő a nagybetűs szerelemmel? Te
jó ég, annyira ostoba emberek vannak, hogy az már fizikai fájdalmat okoz! Válaszra
nyitom a számat, hogy jól leoltsam az idióta sminkesemet, ám a nagy, égszínkék
szemibe nézve nem állom meg, hogy visszafogjam magam. Elvégre, mit veszíthetek,
ha ígéretet teszek neki? Még csak számításba se jöhet, hogy meghalok, tehát az
első verzió alapból ki van lőve. Arra, hogy Juliót látom haldokolni magam
mellett, kicsivel nagyobb az esély… Vagy nem is tudom. Nem kötöttünk
szövetséget, tehát könnyen megeshet, hogy csak éjfélkor értesülök a haláláról,
amikor az arcképe felragyog az égbolton. Tehát remélhetőleg nem leszek jelen,
amikor távozik az örök vadászmezőkre.
A testemen éles borzongás fut végig, ahogy elképzelem
a halott Országtársamat. Nehezemre esik így látni őt, és belegondolni, hogy
soha többet nem fog baromságokat csinálni, meg felhúzni Gabriel agyát vagy akár
az enyémet. És kiállni mellettem, amikor bajba sodrom magam. Meg megcsókolni
sem…
Gyorsan megrázom a fejem, hogy eltereljem az
éjszaka emlékképeit. Most nem akarok erre gondolni! Akkor, per pillanat
élveztem, és ha visszagondolok rá, ugyanolyan tökéletesnek találom, de más
dolgom is akad, mint erről a baromról álmodozni. Így hát jobb híján
visszafordulok az esdekelő Jessicához, és biztosítom arról, hogy mindenképpen
felvilágosítom Juliót, mit is érez iránta. A lány erre rögvest hangos
visítozásban tör ki, úgy veti magát a nyakamba. Annyira erősen ölel magához, hogy
félek, menten kiszorítja belőlem a szuszt. Aztán persze a testvérei is
elkapnak, még ha az ő szeretet-kitörésük nem is annyira intenzív, mint
Jessicáé. Mikor már rendesen kiörömködték magukat, és pityeregtek is egy
kicsit, sok sikert kívánnak a Viadalhoz, aztán egymás után, libasorban haladva
elhagyják a szobát.
Egy hangos sóhaj kíséretében veszem
tudomásul, hogy még egy gondot letudtam, már nem kell ezekkel az agyatlan
tyúkokkal foglalkoznom. Nem igazán hatott meg a búcsú, még ha ők könnyeztek is
egy keveset. Bármennyire is rajonganak értem, nem tudom komolyan venni őket.
Valahogy a hülye emberekkel amúgy sem szeretek túlzottan foglalkozni, pláne, ha
még azt is hozzáveszem, hogy gyakorlatilag az „überszexi” Országtársamért
kezdtek haverkodni velem…
Még egy utolsó pillantást vetek a szobámra,
majd felszegett állal megindulok az ajtó felé. Úgy tűnik, ezúttal én készültem
el a leglassabban, a többiek már mind a nappaliban várakoznak. Brittany egészen
vidámnak tűnik, valósággal üvölt róla, hogy mennyire elégedett. Egy másodpercre
elgondolkozom, vajon mit árthattunk a nőnek, amiért ennyire várja az Arénába
menetelünket. Aztán persze eszembe jut, hogy a kísérők általában mindig,
mindennek örülnek, mint majom a farkának. Ha jól számolom, Brittany eddigi
ismeretségünk alatt mindössze egyszer tűnt idegesnek, amikor a spanyolok
kísérőjével kényszerült egy szobában aludni.
Vele ellentétben Gabrielen látszik az őszinte
sajnálat jele. Igaz, csak egy hangyányit vélek felfedezni az élénkzöld
szempárban, inkább a magabiztosság és a reménység dominál az íriszében. Sőt, ha
alaposabban megfigyelem, talán még ha egy kicsit büszke is lenne ránk, amiért…
Nos, igazság szerint lövésem sincs, mit tettünk, amiért büszkeség tölthetné el
szegény mentorunkat. Mondjuk, elég magas pontszámot szereztünk, és az interjún
is jól teljesítettünk. Gondolom, megjegyezték maguknak a fogyatékos sznobok,
hogy velem aztán nem érdemes szórakozni! Julio pedig egyértelműen a kedvencükké
avanzsált, még a leleplező videója ellenére is…
Mérget vennék rá, hogy azóta is az
Országtársamon csorgatják a nyálukat, és ez ma sem lesz másképp. Ami azt
illeti, a fiú tényleg nem fest rosszul, még ez az ijesztő Arénás ruha is
előnyösen hat rajta. Egyébként ugyanolyan szettet visel, mint én, csak
értelemszerűen nagyobb méretekben. Fekete haja lazán, ám fésülten lóg a
homlokába, de nem úgy, mintha odaragasztotta volna, inkább olyan természetesen,
hogy vonzó hatást keltsen a rajongóiban. Fekete szeme kivételesen nem akar
lecsukódni, hanem izgatottan ragyog. Amint rám emeli a tekintetét, szája
féloldalas mosolyra húzódik. Fürkészve figyelem az arcát, gondosan ügyelve
arra, hogy nehogy bármi is elkerülje a figyelmemet. A tegnapi történtek után
még nem is beszéltünk egymással, a reggelinél sem. Fogalmam sincs, mit
mondhatnék neki, vagy hogy egyáltalán, hogy álljak mostantól hozzá. Elvégre
megosztotta velem a legféltettebb titkát, ami azért nem kis dolog. Nem kérdés
számomra, hogy az erkélyen hallottakat soha, senkinek nem adom tovább, még ha
beledöglök is. Mindösszesen arról van szó, hogy mostantól képtelen lennék úgy
hozzáállni a sráchoz, mint korábban…
- Nos,
drágáim! – kér szót Brittany. – Igazán örülök, hogy benneteket segíthettelek,
szerintem szuper volt, tényleg! Kár, hogy annyit balhéztatok… de ez már nem
számít! Majd szólok a barátnőimnek, hogy támogassanak benneteket, oké?
-
Köszönjük, Brittany! – kacsint rá Julio egy ezer wattos, szívdöglesztő mosoly
kíséretében, majd finoman megöleli a nőt. Természetesen a kísérőnk engem sem
hagy ki. Mikor végzünk, mosolyogva elbúcsúzik tőlünk, és eltipeg a húszcentis
tűsarkújában. Kissé meglep, hogy nem intézte túl érzelmesre az utolsó
találkozásunkat, hiszen világéletemben feltűnő, kényes embernek ismertem. Igazán
furcsának találom, hogy nem használta ki az alkalmat, hogy játssza az eszét.
Hosszas fejtörésbe kerül, mire rájövök, Brittany valószínűleg annyira biztos a
győzelmünkben, hogy még csak meg sem fordult abban a nem létező agyacskájában,
hogy benne van a pakliban, hogy most látott minket utoljára életnagyságban.
Persze, esetemben erre igazán kevés az esély…
Most, hogy hárman maradtunk, Gabriel ajkát
egy hatalmas sóhaj hagyja el, mintha csak megkönnyebbülne, hogy a kísérőnk itt hagyott
minket. Pár lépést hátrál, úgy vezeti végig sötétzöld pillantását rajtunk.
Látszik rajta, hogy bármire képes, hogy egyikőnk élve hazajusson a
Játékmesterek szadista találmányaival tarkított börtönéből. Szívem szerint most
azonnal a nyakába vetném magam, és köszönetet mondanék neki mindazért, amit az
elmúlt napokban tett. Hogy segített nekünk, hogy elintézte, hogy kibéküljünk,
hogy jó tanácsokkal látott el, és nem hagyta, hogy ellazsáljuk az időt, és túl nagy őrültségeket kövessünk el. Már
éppen nyitnám a szám, hogy hálálkodni kezdjek, ám a férfi megelőz ebben.
- Hát,
srácok… - tárja szét erős karjait. Nem állom meg, hogy meg ne mosolyogjam a
látványt. Bizonyára az otthoniak még csak el sem tudják képzelni, milyen az,
amikor Gabriel Gonzales, a legkegyetlenebbnek tartott bajnok, az ország hőse
kis híján megölel két Kiválasztottat, akikkel az elmúlt napokban szinte csak
ordítva kommunikált. – Ez a pár nap… Egy élmény volt, tényleg.
-
Tényleg? – kételkedik Julio. A hülye fejet, amit a kérdéshez vág, mindössze egy
unott pillantásra méltatom, mint ahogy a mentorunk sem reagál másképp.
-
Igen, képzeld – mormogja, barnás borostáját simogatva. – Igaz, vagy öt doboz
fejfájás-csillapítót vettem csakis miattatok, és az összest bevettem, de nem
gond. Na, de térjünk a lényegre a felesleges körök helyett! Julio, a Szarunál
mindenképpen szerezz egy kardot, vagy akár egy kést, és próbálj minél több
embert megölni, lehetőleg olyanokat, akik erősnek tűnnek. Elsősorban Minho
Emanelt és Niels Blomquist-et ajánlanám. Viszonylag magas pontszámot értek el,
és a közönség is szereti őket. Minél előbb meg kell szabadulnod tőlük.
Julio egy gyors, határozott bólintással
reagálja le a hallottakat. Az éjfekete szempárban hirtelen a rettegés gonosz
tüzét vélem felfedezni, sőt mintha egy kis bizonytalanság is lappangana a fiú
arcán. Természetesen mindez csak néhány másodpercig tart, utána rájön, hogy ő
Julio Fuarez, nincs oka mitől félnie, elvégre tökéletesnek lett teremtve,
valósággal lehetetlen megölni. Lehet, hogy nem a legkedvesebb tőlem, de
nyugtatóan hat rám az Országtársam félelme. Jó érzés tudni, hogy még a
legprofibb harcosok, a közönség kedvencei is rettegnek, ha arról van szó, hogy
bármelyik pillanatban kiolthatják az életüket.
- Nos,
Arabella… - fordul felém a mentorom. – Neked azt ajánlom, csak akkor menj a
Bőségszaruhoz, ha biztos vagy a dolgodban. Tegyük fel, ha nem szúrsz ki azonnal
egy lándzsát, ne kezdj keresgélni, attól csak összezavarodsz, és merő
véletlenül beleszaladsz egy kardba. Nyugi, ne parázz rá, megvannak a
kapcsolataim ahhoz, hogy támogatókat szerezzek neked! Amúgy kerüld el a
többieket, viselkedj titokzatosan, és ne vessz össze senkivel!
-
Oké… - motyogom.
Még engem is meglepetésként ér, hogy a hangom
ennyire vékonyan és erőtlenül cseng. Csak reménykedni tudok, hogy az arcom nem
árulja el az érzelmeimet a külvilágnak. Gabriel, látván az ijedt ábrázatomat,
unottan felsóhajt, majd kissé esetlenül magához ölel. Nem tart túl hosszú
ideig, ám ez a pár másodperc éppen elég ahhoz, hogy a fülembe suttogjon. Képes vagy rá, ha nem veszíted el a fejed! –
ezt mondja. Válaszképpen egy halovány mosolyt küldök felé, jelezvén, hogy
megértettem, és bízom magamban.
Gabriel és Julio kezet ráznak, majd férfiasan
összeérintik a vállukat. Árgus szemekkel figyelem a mentorom minden egyes
mozdulatát. Jól tudom, hogy kötelessége ugyanakkora erőbedobással segítenie Juliót,
mint engem, mégis úgy érzem, úgy lenne az igazságos, ha inkább az én malmomra
hajtaná a vizet. Elvégre fél Anglia Julio lába előtt hever, hát ha még azt is
hozzávesszük, hogy összeállt a mezőny legerősebb versenyzőivel… Ha van egy
cseppnyi jóérzés Gabrielben, inkább nekem segít! Persze, nem azt mondom, hogy rá
se hederítsen az Országtársamra, mégis hihetetlen megkönnyebbülés járja át a
testemet, amikor meglátom, hogy neki egy árva szót sem súg a fülébe.
Egymás mellett haladva hagyjuk el a fényűző
lakosztály aranybevonatú ajtaját. Nem nézünk hátra, annak úgysem lenne értelme.
Nem látnánk semmi olyat, amihez ne szoktunk volna hozzá az elmúlt napok során.
Csillogó tárgyak, kényelmes fotelek, gondosan elrendezett bútorok és egy
megpakolt asztal – olyan dolgok, amikről pár évvel ezelőtt még csak álmodni sem
mertünk, most pedig hátat fordítunk nekik, csakhogy egy valóságshow
főszereplőivé nőjük ki magunkat, akiket az egész világ imád, mindaddig a
pillanatig, amíg fel nem ragyog a fényképük a kristálytisztán tündöklő
égbolton.
A Kiképző Központba érve viszonylag sok
Kiválasztottat látunk, legalább a mezőny fele a légpárnás ajtajában tolong,
várva arra, hogy a szervezők beeresszék őket. Julióval kissé távolabb állunk
meg tőlük. Úgy gondolom, teljesen felesleges ott tömörülni, így is-úgy is
bekerülnek egyszer. Egyébként sem értem, mi az akkora felhajtás a légpárnás
körül. Pár óra múltán úgyis azzal szállítják majd el a holttestüket.
- Izgulsz?
– töri meg a csendet Julio.
-
Nem kifejezetten – vonok vállat látszólag közömbösen. – Megfogadom Gabriel
tanácsait, és minden rendben lesz.
-
Ja, nyilván! – bólint. A hangjából csak úgy süt a cinizmus. - Te hallod! Reggelinél rájöttem valamire, egy
tök durva dologra. Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe…
-
Mi történt, Julio? – kérdezem unottan.
A fiú egy kicsit közelebb hajol hozzám, majd
sebesen körbekémlel, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallgatja ki a
beszélgetésünket. A szemem sarkából látom, hogy időközben megnyílik a légpárnás
ajtaja, a Kiválasztottak pedig elkezdenek felfelé áramolni a lépcsőn. Egy
férfi elkiáltja magát, hogy mindenki igyekezzen, ugyanis félóra múlva indul a
gép. Ezután felsorolja, hogy milyen büntetésekre számíthat az, aki ellógja a
kötelességét.
- Az Arénában… - kezdi a
fiú idegesen. – Nem lesz kávé! Egy kicsi sem! Érted, kávé nélkül kell
felkelnem, ráadásul ezek a barmok még azt is elvárják tőle, hogy úgy harcoljak,
meg minden… Persze, nyilván kócosan is tök szexi vagyok, de akkor is… Isabel
hülyének fog nézni! Meg a támogatók is! Basszus, Ara, mi a francot csináljak?!
Kifejezéstelen arccal meredek az érettnek
távolról sem nevezhető Országtársam riadtan villogó, sötét szemeibe. Megfordul
a fejemben, hogy itt helyben felpofozom, és ráüvöltök, hogy nőjön már fel
végre, és jusson el a csöppnyi agyáig, hogy sokkal komolyabb dolgok forognak
kockán, mint a hülye koffeinfüggősége, meg a degenerált támogatók szeretete.
Komoly fejtörést okozna, hogy mégis hány éve nem fejlődik tovább szerencsétlen
gyerek agya, ha egy enyhén ideges férfi ránk nem üvöltene, hogy csipkedjük
magunkat, mert fél órán belül felszáll a gép. Nincs mit tenni, muszáj indulni a
légpárnásra.
Már az összes jelenlévő helyet foglalt a
gépen, és az elmúlt percekben újak is jöttek. Szinte az összes Kiválasztott
arcáról üvölt a kísérteties rettegés, a félelem a haláltól. A Koreai Cho
kisgyerekes vágású arca falfehér színben játszik, el is ájulna, ha a nagydarab
Országtársa nem segítené a helyére. Ahogy a magas, sötét hajú fiúra nézek, az
én gerincemen is végigszalad egyfajta riadalom. Durva belegondolni, hogy mire
lehet képes ez a srác. Láttam az edzésen, hogy hajigálta az embereket. Még a
tanár is azt mondta, könnyedén Bajnokká avanzsálhat, szóval úgy döntök,
jövedelmezőbb lenne, ha messziről elkerülném.
- Hát
akkor, Ara… - küld felém Julio egy kissé zavart mosolyt. – Itt a búcsú ideje.
-
Igen – suttogom dermedten. – Bár szerintem még látjuk egymást.
Nem érzem úgy, hogy hazudnék. Nem értem,
miért, de a szívem mélyébe befészkelte magát a furcsa gondolat, miszerint
Julióval nem válnak el örökre az útjaink, mihelyt az Arénába kerülünk. Valami
azt súgja, hogy a Játékmesterek nem hagynánk, hogy se szó-se beszéd,
elfeledtessük a nézőkkel a csókot, amit hála a szervezők kreativitásának, az
egész világ végignézhetett. Meg persze, én is tenni szeretnék azért, hogy
lássam még ezt a beképzelt lököttet.
- Csak
ennyit tudsz mondani? – kérdezi csalódottan. – Hol van a nagy végső búcsú?
Semmi ölelés? Vagy esetleg puszi? Csók? Esetleg egy gyors, ötperces menet a
pilótafülkében?
-
Akkora állat vagy! – ordítok rá indulatosan, és a hatás kedvéért minden erőmet
beleadva, beleöklözöm a vállába.
Nem értem, miért is vártam azt, hogy Julio
majd komolyan vesz, és térden állva kér bocsánatot. Ehelyett harsány röhögésben
tör ki, majd a szemét törölgetve magához ölel, és játszi könnyedséggel, mintha
csak egy apró, imádnivaló kiscica lennék, megpörget a levegőben.
- Még
látjuk egymást! – suttogja a fülembe. Szinte ijesztő, hogy milyen gyorsan
változik a hangszíne. Míg az imént incselkedő és vidám volt, most már komolyan,
határozottan cseng. – Ne feledd, csak egymásra számíthatunk! Segíteni fogok
neked, ahol csak tudok. Elvégre, Országtársak vagyunk, vagy mi…
-
Na, ja. Vagy mi…
Julio egy elegáns mozdulattal lerak a földre,
majd engedve a fehér ruhás őr toloncolásának, helyet foglal az egyik sor
közepén, Christina mellett. Pechére a másik oldalán, két székkel odébb Fiona
terpeszkedik. A német csaj szokásához híven nem bírja ki, hogy ne kezdjen
hangos, csöppet sem erőltetett vihogásba, amikor eljut a kis agyáig, hogy
Julióval együtt kell utaznia.
Egy hangos sóhaj kíséretében letelepedem a
nekem kijelölt helyre, ami pont a másik sor legszélén van. Mivel nem ül
mellettem senki, unottan fürkészem a többiek arcát, és megpróbálom az
emlékezetembe vésni a tekintetüket. Valahol azt hallottam, a nagy
megmérettetések végkimenetelét az dönti el, hogy álltak hozzá a dolgokhoz az
érintettek a verseny legelején. Nos, ezeket a fejeket elnézve, egészen
tűrhetőek az esélyeim! A legtöbben még mindig leírhatatlanul idegesek,
mindössze öt embert látok, aki nem készül felrobbanni. Az első Fiona, aki
hidrogénszőke haját ide-oda dobálva próbálja lekötni Julio érdeklődését, nem
sok sikerrel. A fiú inkább a szintén magabiztosnak tűnő Christinát fárasztja a
baromságaival. Rajtuk kívül még a svéd Niels az, aki viszonylag nyugodtnak
nevezhető – legalábbis a hanyag tartása és a mértéktelen lenézés, amit
kiolvasok a pillantásából, erre hagy következtetni. Szeretnék a fiú szemébe
nézni, csakhogy tudassam vele, ne bízza el magát, hiszen jó eséllyel a
kisujjamba is több harctudás szorult, mint az ő egész karjába. Legnagyobb
sajnálatomra azonban még csak rám se hederít. Csak akkor kapja fel a fejét,
amikor az utolsó pillanatban a következő magabiztos páros, Isabel és Carlos is
felszáll a gépre. Isabel rögtön el is foglalja a helyét Fiona és Julio közt,
Carlos pedig mellém telepszik le. Utóbbinak kifejezetten örülök, hiszen régen
beszéltem már a spanyol fiúval, meg aztán, köztudottan jó érzéke van ahhoz, hogy
feldobja az ember hangulatát.
- Szia,
Carlos! – mosolygok rá kedvesen. – Sikerült kibékülnöd Isabellel?
-
Ó, igen, már minden rendben! – viszonozza a gesztust. – Komolyan, ha Julio
nincs, nem tudom, mit csinálok. Jaj, annyira bírom az Országtársadat!
-
Néha én is… Amikor nem nagyon hülye.
-
Aham – mondja úgy, mint ha egy szavamat sem hinné. – Egyébként mi újság
veletek… olyan téren?
-
Milyen téren? – ráncolom össze a homlokomat. Jézusom, ha ez a barom valami
olyasmit mondott Carlosnak, ami nem is igaz, hát esküszöm, még a Viadal kezdete
előtt kinyírom!
-
Ajj, ne nézz már hülyének! – nevet fel pajkosan. – Lehet, hogy tegnap este nem
voltam a topon, de láttam, amit láttam. Ti ketten csókolóztatok!
-
Ja, igen, hogy az! – kapok észbe. – Öhm, nem lehetne, hogy hanyagoljuk a témát?
- Felőlem aztán! – kacsint
rám vigyorogva. Nem állom meg, hogy ne sandítsak lopva Christinára. Úgy tűnik,
Carlos kacsintása elérte a kívánt hatást; a lány feje paprikavörös színekben
játszik.
Egy fiatal, csinos nő, és egy idősebb hölgy
érkezik mellénk. Megkérik, hogy tartsuk feléjük a kezünket, majd egy hegyes
végű tárggyal megszúrják a karunkat. A pont, ahol a szuri érintette a bőrömet,
vörösen megvillan, majd hirtelen kialszik a fény, mintha semmi sem történt
volna. Értetlen fejjel kapkodom a tekintetemet a karom és a két nő között, akik
időközben továbbhaladtak Carloshoz. Már éppen feladnám a reményt, hogy valaha
is rájövök a furcsa injekció titkára, amikor a Carlos mellett ülő lány
megkérdezi, mire volt jó ez az egész.
- Nyomkövető
– feleli a fiatal nő szűkszavúan. – Hogy még csak véletlenül se tudjatok
megszökni.
-
Ez aztán nagy találmány! – suttogom Carlosnak. – Arra nem gondoltak, hogy ki
lehet vágni ezt a vackot? Aztán meg a mentoraink szépen megmentenek minket egy
elkötött légpárnással, és happy every
after.
Sajnos a fiú jelenleg nincs olyan
hangulatában, hogy a lehetséges szökési terveimről beszámoljak neki, így hát
inkább hagyom, hadd folytassa az imént félbehagyott cselekvését, vagyis a
bambulást.
Tíz percbe se telik, máris egy aszfaltos
téren landol a gép. Az őrök libasorba rendeznek minket, majd gyorsan a földalatti
katakombákba kezdenek terelgetni. Mivel a sor elejére kerültem, esélyem sincs
egy gyors pillantást váltani Julióval vagy Isabellel, amiből erőt meríthetnék.
Jobb híján Carlosra nézek, aki még mindig nem tért teljesen magához, úgy mered
maga elé, mint aki kísértetet látott.
- Nyugodj
meg, Carlos! – suttogom a fülébe úgy, hogy az őrök ne hallják meg. – Minden rendben
lesz!
-
Ja…
-
Tényleg, ne izgulj már! Ember, Hivatásos vagy… Meg amúgy is, megállapodtunk,
hogy nem támadunk egymásra! – teszem hozzá jelentőségteljesen.
Csak reménykedni tudok, hogy eljutott az
agyáig a célzás, miszerint ennek a dolognak kölcsönösnek kellene lennie…
A katakombába érve az első, amit meglátok,
egy alacsony, rikító sárga öltönyt és hozzá illő nadrágot viselő férfi. A
sötétben egészen ragyogónak tűnik, mintha egy hullócsillag lenne. Amint
megfordul, és rám emeli idegesen villogó, kék szemeit, azon kezdek morfondírozni,
vajon hány évre csuknak le a győzelmem után, ha a Viadal előtt kinyírom az én
hőn szeretett stylistomat.
- Üdvözlöm,
Miss Asesino! – köszön rám hidegen. – Hogy érzi magát? Felkészült a játékra?
-
Ó, remekül! – vicsorgok, miközben pár lépéssel közelebb megyek a férfihoz. –
Tudja, pont úgy, mint egy aranyos kislány, akit egy baromarc többször is
prostinak öltöztetett, elintézve ezzel, hogy a fél világ rajta csorgassa a
nyálát! Mit is mondjak? Felemelő érzés, egyszer majd próbálja ki!
George-ot nem igazán hatják meg a szavaim,
továbbra is önelégülten vigyorog a képembe.
- Nézze,
Miss, szerintem pazar módon eltaláltam a személyiségét. Mondjuk, belevihettem
volna valamit a túlontúl… khm… agresszív megnyilvánulásaiból is…
-
Maga beteg! Mégis hogy képzeli…
-
Segítettem magának! – torkol le indulatosan. – Ha én nem vagyok, még csak
annyira sem ismernék az emberek, mint most! Persze, ahogy magát ismerem, sosem
fogja megköszönni azt, amit tettem Önért!
-
Miért, mit is tett?! – fakadok ki. – Összeszedett pár göncöt, és levágta az
aljukat? Vagy kirabolt egy sztriptízbárt? Argh!
Szívem szerint folytatnám a George-dzsal való
üvöltözést, ám valami megakadályoz ebben: a hangszóróból kiáramló, monoton
módon visszaszámláló hang. A tekintetem automatikusan a mellettem elhelyezkedő
fémlapra vándorol, a testemen kellemes borzongás fut végig. Hát itt vagyok! Alig pár perc választ el
attól, hogy hivatalosan is öljek, és hogy még az eddigieknél is közelebb
kerüljek az oly régóta dédelgetett álmom eléréséhez. Hirtelen mérhetetlenül
ostobának érzem magam, amiért annyit izgultam a Viadal és a normálisnak még
csak távolról sem nevezhető ellenfeleim miatt. Igen, pár perc múlva mindannyian
azzá válnak: az ellenfeleimé, akiket kénytelen leszek megölni.
- Tudja
mit, seggfejkém? – fordulok vissza a férfihoz, csak hogy az enyém legyen az
utolsó szó. – Lehet, hogy maga másképp akarja, de én igenis ki fogok jönni az
Arénából! Egy darabban. Élve. Már csak azért is megnyerem a Viadalt, hogy aztán
jól beverhessem azt a ronda műorrát!
-
Akkor elárulom, Miss Asesino, - kontráz rá George. – hogy támogatni fogom
magát! Bizony-bizony, jól értette, a támogatója leszek! Ha kell, az egész
vagyonomat beleölöm abba, hogy túlélje a játékot. Mindezt miért? Hogy
megmutassam magának, milyen az, amikor tényleg
hajaz egy prostira! Hamarosan el is kezdem tervezni a ruháját, a győztesnek
járó végső interjúra!
-
Megegyeztünk! – sziszegem összehúzott szemekkel.
-
Meg – bólint ridegen. – De ne várja el, hogy magához érjek, netalán megfogjam a
kezét! A végén még megfertőz! Ki tudja, miket szedett össze a hazájában…
Nem törődve a pasas sipákolásával, sarkon
fordulok, és pont végszóra, mielőtt lezárulna az üvegajtó, fellépek az
állványra. George fogyatékos fejére szegezem a tekintetemet, és addig bámulom
az égbe meredező, hirtelenszőke haját, amíg az teljesen el nem tűnik a szemem
elöl.
Akkor aztán egy sokkal izgalmasabb látvány
tárul a szemem elé. Megpillantom a Kétszáztizenhetedik Országok Viadalának
Arénáját, a helyet, ami huszonhárom ember temetője lesz, és egy palotája.
Erősen úgy érzem, hogy én leszek az egyetlen
szerencsés!
Sziaa!
VálaszTörlésHuu ez a rész is hihetetlenül jó lett, egyszerűen imádtam. Sajnálom, hogy az előző részekhez nem írtam kommentet, de annak is örültem hogy egyáltalán elolvasni volt időm. :) Nagyon szeretem Arabella és Julio párosát, szerintem nagyon összeillenek. Tetszett, hogy több dolgot megtudtak egymásról, bár nem nagyon értem Julio miért akarta ennyire elmondani ezt Arának, de ettől még nagyon tetszett. Kíváncsi voltam George ott lesz-e az índító szobában és ha igen miről fognak beszélgetni. Nem gondoltam volna, hogy képes ennyit fizetni csak azért, hogy Arabellát egy nagyon gáz ruhába öltöztesse, amikor győztes lesz. Azt gondoltam a halálának sokkal jobban örülne. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az aréna és, hogy mit találtok ki a történet végére. Olyan nehéz kivárni ezt az egy hetet a részek között. :) Körülbelül hány részt terveztek? Kíváncsian várom a folytatást.
Viki :*
Szia Viki :)
TörlésSemmi baj, teljesen megértem, hogy nincs nagyon időd kommentelni, mostanában én is el vagyok egy kicsit havazva. Nagyon-nagyon sokat jelent, hogy itt vagy, kommentelsz, és hétről-hétre várod a részeket <3
Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a fejezet. Az Arabella-Julio párost én is szeretem, kész élmény volt a közös jeleneteiket írni :D Julióval kapcsolatban sok dolgot nem tudhatunk biztosan, elég kiszámíthatatlan a srác. Hogy a későbbiekben hogy alakul a kapcsolatuk Arával, nem sokára kiderül ;)
George meg a másik, ő egy tipikus hülye angol pasi, aki abban leli örömét, hogy másokat szívathat. Tehát nem kívánja Arabella halálát, mert alapjába véve nem gyűlöli a lányt, mindössze szeret az idegein táncolni :DD
Az Arénáról és a történet végéről egyelőre nem mondhatok semmit, de azt elárulom, hogy nyáron megírtuk a sztorit, már csak fel kell tölteni a fejezeteket :) Egyébként eltérő hosszúságú lett a három lány szemszöge, a legrövidebb 25, a leghosszabb 27 fejezetes lett :) Szóval, még egy ideig olvashatod a blogot :)
Még egyszer köszi a kommentet <3
Puszi, Maja <3