A blog trailere

2016. október 14., péntek

#13 - Arabella

Sziasztok!
Megérkeztem az új fejezettel, amiről egyelőre annyit árulok el, hogy a kedvenceim közé tartozik. Egyszerűen annyira jó érzés volt papírra vetni ezeket a sorokat, hogy arra nincsenek szavak. Többek között megismerhetitek belőle Julio egyik legnagyobb titkát, valamint egy érdekes fogadásnak is a tanúi lehettek. A végén pedig Arabellával együtt léphettek az Aréna falai közé.
Nos, készen álltok?
Akkor vágjunk bele!
Maja
 

Tudom, hogy a világ egyik legnagyobb ostobaságának számít a Viadalt megelőző éjszakát átvirrasztani. Ennek ellenére mégsem jön álom a szememre, hiszen ez nem parancsszerűen történik. Folyton-folyvást az este eseményei kavarognak a fejembe, pedig azzal is tisztában vagyok, hogy nem érdemes rágódni olyan jelentéktelen apróságokon, mint a spanyolok összetűzése, vagy a leleplező videóm. Hogy elűzzem a gondolataimat, kikecmergek az ágyból, és céltalan lézengésbe kezdek a lakosztályban. Közben azon morfondírozom, mennyire gyűlölöm azt a kegyetlen érzést, amikor hullafáradt vagyok, mégsem jön álom a szememre. Ez gyakran Brazíliában is megesett velem, főleg, miután elkezdtem készülni a Viadalra. Tisztán emlékszem, milyen borzalmasan hosszúra nyúltak a szenvedéseim. Lefekvés előtt unos-untalan az járt a fejemben, vajon hogy néztek ki a szüleim, amikor elgázolta őket az a rohadt autó. Mit tettek? Hogy reagáltak? Megpróbáltak félreugrani, vagy belenyugodtak a sorsukba? Vajon belegondoltak, hogy mi lesz velem? Egyáltalán, milyen sorsot szántak a tizenhárom éves kis Arabellának? Gondolom, mint minden más, normális brazil szülő: valahogy végezze el a középsulit, ússza meg ép bőrrel az Aratást, dolgozzon a kávéföldön, legyen egy megbízható barátja, aki aztán majd megkéri a kezét, szülessenek gyerekeik, akiket neveljenek fel tisztességesen, hogy ugyanolyan egyszerű életet éljenek, mint a felmenőik már évszázadokon keresztül.
  De vajon mit szólnának, ha valahonnan, egy messzi, eldugott helyről látnák, hogy alaposan kerékbe törtem a számításaikat? Hogy tudnák elviselni, hogy megöltem szeretett hazám utolsó reménysugarát csak azért, hogy részt vehessek egy halálos versenyen? Nem hiszem, hogy repesnének az örömtől… Más kérdés viszont, hogy valószínűleg az összes megtakarított pénzüket elküldenék Gabrielnek, hogy mentsen meg. Nem sok emlékem maradt róluk, az viszont tisztán él bennem, hogy mindvégig a javamat keresték, mindent megtettek annak érdekében, hogy könnyítsenek a sorsomon.
  Az éjszaka mámorító csendjét a gyomrom halk kordulása zavarja meg. Kínosan elhúzom a számat, és arra gondolok, talán mégsem volt akkora ötlet kihagyni a vacsorát. Szerencsére azonban a mélyhűtőben találok egy egész finomnak tűnő, szalámis mirelit pizzát. Egy másodpercig sem habozok, rögtön neki is állok az étel elkészítésének. Mondjuk, ez annyiból áll, hogy felolvasztom a mikróban, és berakom fél órára a sütőbe, de nem baj, a lényeg, hogy nem halok éhen.
  Mikor elkészül Olaszország specialitása, egy tálcára helyezem, majd egy méretes konyhakés segítségével felszeletelem. Közben végig azon jár az eszem, vajon a mezőnyből hányan látnák  szívesen a fejemet a pizza helyében. Christina biztosan, vele a kezdetektől fogva zsigerből gyűlöljük egymást. Meg persze Fiona is, a mai „beszélgetésünk” után nem hiszem, hogy túlságosan is a szívébe zárt volna. A többiekkel nem igazán kerültem rossz kapcsolatba. Az erősebb Kiválasztottakkal, tehát Julióval, Isabellel és Carlosszal remekül kijövök, sőt jó eséllyel a piás Francescótól sem kell különösebben tartanom. Igaz, nem tudom mire vélni a fiútól kapott csókot – ami inkább a szám szétnyalásához hasonlított – mégis úgy vélem, ha már egyszer bepróbálkozott nálam, nem tartozik a legfőbb kívánságai közé a meggyilkolásom. A többiekről nem tudok túl sokat, de nem irritálnak különösebben. Maximum a Niels gyerek az, akitől falra mászok, bár ő nem szentelt nekem túl nagy figyelmet, inkább Isabelt nézte. Nem hiszem, hogy az első számú célpontjai közé tartoznék. Ő azonban annál előkelőbb helyet foglal el az én listámon…
  Amint végzek a pizza felszeletelésével, úgy döntök, itt az ideje egy kis friss levegőt szívni. Lassan, lábujjhegyen járva közelítem meg az erkélyt, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy felverjek valakit az éjjeli dorbézolásommal. Természetesen a pótvacsorám is velem tart. A kint uralkodó hideg kissé ugyan váratlanul ér, mégis letelepszem a széles párkányra, onnan kémlelem az elém táruló táj lélegzetelállító szépségét. Egy pizzaszeletet majszolgatva figyelem a várost, a helyet, melynek lakói alig fél nap elteltével torkuk szakadtából fognak üvöltözni, úgy szurkolván végig, hogy a gyerekek, akik még az igazak álmát alusszák, gyilkossá vagy áldozattá válnak. Persze nem félek attól, hogy az utóbbi kategóriába kerülök. Arra semmi esély! Ügyes, okos és bátor vagyok, az esetek többségében jól kezelem a váratlan helyzeteket, és persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy kitűnően bánok a lándzsákkal. Bár szövetségesek híján kissé gyatrább esélyekkel vágok neki a Viadalnak, mégis úgy érzem, minden bizonnyal az én fejemre kerül majd a bajnokok aranyló koronája.
  A tekintetem a fenségesen magasodó épületekről az égboltot beragyogó, színarany csillagokra vándorol. Önkéntelenül is mosolyt csal az arcomra a fényesen villogó, aprócska égitestek látványa. Szinte megbabonáz a pislákolásuk. Mintha megannyi, picurka szemecskék lennének, amik nem bírják megállni, hogy ne kacsingassanak az őket lentről kémlelőkre. Mintha ezzel próbálnák rabul ejteni a földi halandók szíveit. Tisztára, mint Julio…
  Váratlanul egy ragyogó üstökös tűnik fel a színen, vakító fénysugarat hagyva maga után a sötétkék égbolton. Egy hullócsillag! Apukámmal kiskoromban fanatikusan kutattuk eme mesés égitesteket, hogy kívánhassunk tőlük valamit.  „Az álmok mindig valóra válnak, ha megdolgozunk értük. Persze, olykor elkél egy kis szerencse is.” – mindig ezt mondta nekem a nagy, kerti sátorozások alkalmával. Már nem emlékszem, akkoriban mire vágytam leginkább, most azonban gondolkodás nélkül mormolom el a legnagyobb kérésemet. Utána még néhány percig lehunyt szemmel. Talán még álomba is merülnék, és magatehetetlenül bukdácsolnék le az épület legfelső emeletéről, ha a tarkómat csiklandozó lehelet vissza nem rántana a valóságba.
- Nem tudsz aludni? – kérdezem anélkül, hogy hátrafordulnék.
- Azt hallottam, a leghíresebb bajnokok ébren töltötték az utolsó éjszakájukat…
- Szóval, ha jól értelmezem, azt hiszed, egy kis virrasztás miatt majd megnyered a Viadalt? Ennyire reménytelennek látod a helyzetedet?
  Válaszul mindössze egy halk nevetést kapok. Féloldalasan megfordulok, hogy a tekintetemet a fiúéba mélyeszthessem. Mivel még egyszer sem beszéltem vele éjnek évadján, fogalmam sincs, milyen látványt nyújthat ilyenkor ébenfekete írisze. Természetesen nem ér csalódás, ugyanolyan lélegzetelállítóan vonzó, mint fényes nappal. Sőt, a sötétség csak még titokzatosabbá teszi a szemét.
- Kérsz? – nyújtom felé a tálcát.
- Na, mi van, este hat után titokban nassolunk? Nem lesz ennek jó vége, Miss Asesino! Jaj a csodás alakjának, ha így folytatja! – utánozza vigyorogva a sminkesek hangját.
  Nem állom meg, hogy halványan el ne mosolyodjak. Mint kiderül, jól teszem, hiszen Julio láthatólag megkönnyebbül a felfelé kunkorodó ajkaim láttán.
  A következő pár perc néma csendben telik. A fiú a lábamat vizslatja,én pedig az arcát. Mi tagadás, elég furcsa látványt nyújt, talán csak azért, mert kivételesen nem úgy néz végig rajtam, mintha a puszta tekintetével akarna levetkőztetni. Sokkal inkább mélázónak mondanám, mintha valami nyomná a szívét, valami, amit mindenáron meg akar osztani velem, csak lövése sincs, hogyan kezdjen hozzá. Végül aztán összeszedi magát, és a tárgyra tér.
- Lenne egy ajánlatom…
  Fekete pillantását mélyen az enyémbe fúrja, amitől kissé zavarba jövök. A tekintete teljesen tiszta, ami jól jel, biztosan nem akart menőnek tűnni, és leinni magát az utolsó este örömére. Ennek kifejezetten örülök, semmi szükségem még egy csókkirályt játszó baromra.
- Miről van szó? – kérdezem kíváncsian.
- Egy kompromisszumról – feleli egyszerűen. Csak akkor folytatja, mikor megbizonyosodik róla, hogy érdekel, amit mond. – Nézd, Ara, rengeteg dolgot tudunk egymásról. Tudom, hogy olyan dögös vagy, hogy az már bűn, hogy utálod, ha ugráltatnak, hogy szeretsz ok nélkül, vagy akár teljesen jogosan beszólogatni másoknak, hogy könnyen felkapod a vizet, és akkor tényleg csak a legszerencsésebbek úszhatják meg egy darabban. Legjobb esetben is beszakad a dobhártyájuk. Te tudod rólam, hogy ellenállhatatlan a mosolyom, hogy vicces és jófej vagyok, sokszor kihúzlak a csávából, és a jófejségemből adódóan, ezért semmit sem kérek. Persze, ez nem jelenti azt, hogy hogyha mondjuk, a beszélgetést követően meghálálnád az eddigi kedvességemet…
- A lényeget, ha kérhetem! – ásítok egyet erőltetetten. Semmi kedvem beszámolót hallgatni Julio állítólagos tökéletességéről!
- Egyszer azt mondtad, mindenki titkol valamit. Ez pedig igaz, maximálisan. Elvégre – húzza cinikus mosolyra a szája szélét. – csak egymásban bízhatunk ebben az egész kócerájban!
- Mi a célod ezzel az egésszel? – kérdezem rezzenéstelen arccal. – Mire megy ki a játék?
- Figyu, Ara, az a helyzet, hogy van valami, amit el szeretnék mondani neked… Amiről senki sem tud az érintetteket leszámítva. És érted, hogy biztosra vegyem, hogy nem jár el a szád…
- Ez így nem túl tisztességes! – vonom össze a szemöldökömet rosszallóan.
- Szerintem az! – vágja rá reflexből.
  Gondolkoznom kell, hogy logikus megoldást találjak. Eléggé érdekel Julio titka, hiszen – mint ahogy az neki is leesett – alig ismerjük egymást, csak felszínes dolgokat tudunk a másikról. Egy személyes információ… Na, az sokba fájhat nekem! Egy lopott pillantást vetek az Országtársamra. Vajon rájönne, ha esetleg, merő véletlenül elhallgatnék előle néhány jelentéktelen részletet? Egyáltalán, kit akar kérdezni vagy mondani? A legjobban tenném, ha belemennék a játékába, aztán hagynám, hogy minden elváljon magától.
- Miről van szó? – kérdezem nagy sokára.
  Férfias vonásai egyszerre ragyognak fel és rándulnak össze, amint meghallja a hangomat. Egy hatalmas levegővétel kíséretében folytatja a monológját.
- A kompromisszum lényege, hogy megállapodunk, méghozzá úgy, hogy mindketten jól jöjjünk ki ebből az egészből. Szóval, felteszünk egymásnak egy-egy kérdést, ami a megérkezésünk óta érdekel minket a másikkal kapcsolatban. Na, benne vagy?
  Ilyesmire számítottam, gondolom magamban gúnyosan. Hogy te milyen egyszerű egy srác vagy, Julio Fuarez!
- Igen. Mire vagy kíváncsi?
- Hogy mi ez az egész körülötted – vágja rá gondolkodás nélkül. – Kérlek, Ara, ne nézz hülyének! Komolyan azt hiszed, hogy nem vágtam le, hogy még távolról sem hasonlítasz arra a cuki jókislányra, akinek az első napokban mutattad magad? Hiszen még az edzés sem kezdődött el, máris összebalhéztál Christinával. Azt pedig meg se próbáld bemesélni nekem, hogy pár nappal ezelőtt fogtál először lándzsát a kezedben! Szóval, mi ez az egész körülötted?
- Ez így nem túl konkrét – gúnyolódom időhúzás gyanánt, mire ő hanyagul vállat von. Látom, hogy nem maradt több választásom, villámgyorsan ki kell találnom egy értelmes és hihető magyarázatot. Már, ha nem akarom kiteregetni a lapjaimat Julio előtt.
- Nem nagy ügy – tárom szét a karjaimat közömbösen. – Tudod, az árvaházban nem éltem valami jól, alig kaptam kaját. Sokszor napokig egy falatot sem ettem. Nem volt más választásom, fel kellett iratkoznom tesszeráért, hiszen nem akartam éhen halni. Nem vagyok hülye, tisztában voltam a ténnyel, miszerint éppen elégszer szerepel a gömbben a nevem ahhoz, hogy kiválasszanak. Ezért hát eljártam néha az edzőterembe, hogy felkészüljek valamennyire a Viadalra. A lándzsák szimpatikusnak tűntek, tehát ott próbálkoztam a leggyakrabban.
- Aha, értem – bólogat kissé monotonon. – Már csak egyetlen részlet nem tiszta. Mi a francért készültél, ha egyszer tudtad, hogy Guiletta önként fog jelentkezni? Nem lett volna egyszerűbb, ha feliratkozol, eszel, aztán eljátszod, hogy baromira meglepődtél, amikor jelentkezik helyetted?
  A felvetés hallatán menten megfagy a vér az ereimben, és mintha a szívverésem is kihagyna néhány ütemet. Basszus, a végén még kiderül, hogy Julio nem is olyan ostoba, mint ahogy korábban hittem! Sőt, kifejezetten figyel a részletekre, ami nem jó. Nagyon nem. Most azonnal ki kell találnom valamit, máskülönben csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek a hazugságok hálójában, ahonnan aztán csak az igazság jelenthet menekvést. A keserves igazság, melyről soha, senki nem szerezhet tudomást.
- Utálok másokra támaszkodni, vakon bízni a szerencsében. Gondolj csak bele! – Éjfekete tincseimet oldalra dobom, gondosan ügyelve arra, hogy legyen ideje és alkalma beleszippantani a belőlük áradó igéző eperillatba. – Ha egy percet sem készülök, Guiletta ugyanúgy végez magával. Engem kiválasztanak, nyilván senki sem jelentkezik helyettem, én meg ott maradok a csávában, és már a mínusz egyedik másodpercben megölnek. Ha a magányosan töltött évek során megtanultam valamit, az az, hogy csak magamra számíthatok. Most sem tettem másképp.
  Julio látszólag gond nélkül beveszi a mesémet. Nem morfondírozik sokáig, egy gyors bólintással adja a tudtomra, hogy megértette az ügyet. Valamiért az a furcsa érzés kerít hatalmába, hogy valójában magasról tesz a mocskos kis titkaimra, sokkal szívesebben mesélne magáról, illetve a saját múltjáról.
- Oké, akkor most te jössz! Mit akarsz tudni rólam?
  Sajnos nincs se időm, se kedvem átgondolni a helyzetet, egyszerűen csak rávágom, ami először eszembe jut.
- Mégis hogy a fenébe kaphattál tíz pontot egy sztriptíztáncra? Nem lehet, hogy a végére eggyel több nullát írtak a kelleténél? Úgy valamivel hihetőbb lenne az eredmény.
  Másodpercekbe telik, hogy eljusson az agyáig, miről hadoválok. Aztán persze lazán elröhögi magát, mintha csak valami eszméletlenül vicceset mondtam volna.
- Ja, az nem teljesen úgy történt! – rázza a fejét mosolyogva. – Igazándiból csak a pólómat dobtam le, aztán trükköztem egy kicsit a késekkel és a kardokkal. Csak azért adtam elő a sztriptízes sztorit, hogy Gabriel szemében jobbnak tűnjek.
- Szerintem ez nem jött össze… - csóválom a fejem unottan. Lehet, hogy a srác figyel a részletekre, de attól még rettentően távol áll a világ legokosabb emberének járó díj elnyerésétől.
  A fiú nem veszi a szívére a megjegyzést, egy hanyag vállrándítással elintézi az egészet. Már azt gondolnám, ezzel vége a nagy, éjjeli beszélgetésnek, ám Julio váratlanul folytatja a monológját.
- Ami azt illeti, drága Ara, többet vártam tőled. Mivel korántsem a pontozós ügy a legnagyobb titkom, amire még nem találtál választ.
- Tényleg? – nézek rá fáradtan. – Akkor mi? Elárulod, vagy találgassak?
- A titok, amire nem találsz magyarázatot, az, hogy miért gyűlölöm annyira Sean Bakert.
  A tavalyi bajnok nevének hallatán automatikusan összerándulnak a tagjaim. Na, nem mintha különösebben tartanék a fiútól, vonzódnék hozzá, vagy bármi bajom lenne vele. Az egész annak az aprócska ténynek tudható be, hogy az imént Julio úgy ejtette ki az angol nevét, mintha egy fertőző, halálos betegségről beszélne, ami senkit és semmit nem kímélve, mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Ami azt illeti, a felvonulást követően tényleg megfordult a fejemben, vajon mit ártott ez a kedves, normális fiú az Országtársamnak, de végül nem találtam magyarázatot a kérdésre. Igazság szerint, nem is foglalkoztam vele, annyira lekötött a Christinával való acsarkodás és Carlos csodaszép szemeinek igéző bűvölete. Szinte még az is kiment a fejemből, hogy Sean valaha is beszédet tartott. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem furdalja az oldalamat a kíváncsiság a közte és Julio közt húzódó viszállyal kapcsolatban. Nem szeretném elszalasztani az alkalmat, így hát aprót biccentek az Országtársam felé, jelezvén, hogy felkeltette a figyelmemet. A fiú erre óriási mértékű levegőt szív a tüdejébe, majd egy szempillantásnyi idő alatt ki is fújja azt. Úgy viselkedik, mint egy diák a felelete előtt, mintha a szája is remegne egy kicsit.
- Azért utálom, mert megölte a nővéremet.
  Ha a szemöldököm eddig nem veszett volna el a hajtövemben, ennek a bejelentésnek köszönhetően, most ez is megtörtént. Úgy nézek a fiúra, mintha kinőtt volna a második feje is. De hát… Ez lehetetlen! Mi a francról magyaráz, hiszen…
- Nincs is nővéred! – mindössze ennyit bírok kinyögni a hirtelen jött sokk hatására.
- Ja, már nincs – A hangja színtelenül cseng, fekete szemeivel elmélyülten mered maga elé. – Hála Bakernek!
  A csendes, tavaszi szellő végigsuhan Anglia legszebb városa felett, összeborzolva ezzel dús, fekete hajamat. A távolból vidám kacagást hoz magával a szél. A hang hallatán Julio mintha megborzongana. Pár percig még ugyanazzal a kifejezéstelen tekintettel mered maga elé, aztán hirtelen, mintegy gombnyomás hatására, beszélni kezd. Mindezt lassan, kifinomultan teszi, mint aki át akarja érezni az összes kiejtett szavának súlyát és jelentését.
- Nem tudom, hallottad-e annak idején, mi történt anyukámmal. Bár valószínűleg nem, kicsi voltál ahhoz, hogy elújságolják neked. Még én is nagyon fiatal voltam, hat vagy hét éves, amikor egy nap arra értem haza a suliból, hogy az apám szitkozódik. Nem úgy, mint amikor az ember ráejt valamit a lábára, félreüt a kalapáccsal, vagy rájön, hogy elhagyta a pénztárcáját. Annál sokkal, de sokkal fájdalmasabban, mint amikor az ember úgy érzi, kivágták a szívét és a biztonság kedvéért még meg is forgatták benne a kést. Gondolhatod, mennyire beparáztam. Félve közeledtem felém, remegő hangon kérdeztem meg, mi történt. Nem kaptam választ, vagy egy órán keresztül mást sem csinált, csak sírt és üvöltött, torkaszakadtából. Mikor kicsit lecsillapodott, odajött hozzám, és elmondta, mi történt aznap. Nem kertelt, nem törődött az érzéseimmel, úgy mondta el, ahogy az volt. Elárulta, hogy már évek óta, kábé a születésemtől kezdve semmit sem érez anyám iránt, hanem mást szeret. Egy fiatal, csinos nőt, akitől néhány éve született egy lánya, sőt még előtte is egy, ugyanis korábban is kavartak, még mielőtt megismerkedett volna anyával. Mindig akkorra szervezték az együttléteket, amikor a hivatalos párjaik dolgoztak. Csakhogy nem számoltak azzal, hogy anya otthon hagy valamit. Lebuktak, pont rájuk nyitott. Szegény anya üvöltözött, mint egy eszelős, hol apámat, hol azt a ribancot átkozta. Már éppen felképelte volna a nőt, amikor váratlanul teljesen lemerevedett, majd a mellkasához kapott, megtántorodott és összeesett. Utolsó leheletével elvileg azt tanácsolta az öregemnek, hogy vigyázzon rám… Elvitte a szíve… Valószínűleg nem diagnosztizálták a betegségét, vagy csak nem árulták el neki, nehogy otthon üljön a munka helyett.
  Valósággal lesokkol, amit hallok. Ezernyi kérdés kavarog a fejemben, melyekre mindenáron választ akarok kapni, így hát egy várakozó pillantást lövellek Julio felé. Mikor észreveszi, hogy őt nézem, gyorsan megrázza a fejét, majd folytatja a tragikus történetet.
- Pár percig fel sem fogtam igazán, mi van, és hogy mindez mekkora hatással lesz a további életemre. Megpróbáltam átgondolni, mi okozta ezt az egészet, hová tűnt anya, mit kellene most tennem. Tengernyi dolgot mondhattam volna apámnak, de végül egyetlen szót vágtam a fejéhez, ami talán a legjobban tükrözte a valóságot. Seggfej – ez volt az a szó, amiért életemben először töröltek képen. Azt hiheted, elkezdtem bőgni a koromból adódóan, de nem. Úgy éreztem, tartozom annyival anyának, hogy nem sírok egy pofon miatt, ha már a halálhírére sem hullattam egyetlen könnycseppet sem. Felugrottam, aztán se szó, se beszéd, otthagytam a fateromat az üres házban. A kávéföldre mentem. A Nap erősen tűzött az esti órák ellenére, majdnem el is ájultam a hőségtől. Leültem a földre, aztán sírni kezdtem. Nem tomboltam, mint apa, inkább csak magamban pityeregtem, hogy senki se hallja meg. Persze senki sem járt arra, legalábbis azt hittem. Pechemre azonban valaki mégis észrevett. Egy lány… Néhányszor láttam a suliban, egy évfolyammal felettem járt. Egyébként egészen szép volt, sötétbarna hajú, és aranybarna szemű, mosolygós. Most viszont nem nevetett, hanem sírt, csakúgy, mint én. Leült mellém, aztán bemutatkozás nélkül beszélni kezdett hozzám. Elmesélte, hogy az apja két hónapja elhagyta az anyját, mert azt gyanította, hogy a nő már mást szeret, és annak a pasasnak meghalt a felesége, ezért kitalálta, hogy a fiával együtt odaköltöznek hozzájuk. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy összeálljon a kép. Rájöttem, hogy a lány sorsa mostantól összekapcsolódik az enyémmel. Nem bírtam megszólalni, csak bólintottam, és elrohantam. A távolból hallottam, hogy utánam kiált valamit, de nem törődtem vele. Csak el akartam tűnni, minél messzebbre attól a rohadt várostól. Végül persze hazamentem, ahol apám már nagyban pakolta a holminkat. Néhány nap elteltével már az összes cuccunk egy másik házban porosodott, tehát nekem is mennem kellett. Semmi kedvem nem volt megismerni az új családot. A nevelőanyám volt a legellenszenvesebb. Esmereldának hívták. Mindig csak sipítozott, sírt, vagy vihogott, na meg persze apámon csüngött, mint egy idióta. A lányaival, akikről később kiderült, hogy a féltestvéreim, egész jól kijöttem, amolyan hármas szövetséget alkottunk a szüleink ellen. Őket persze ez nem nagyon érdekelte… Most már tényleg megbizonyosodtam róla, hogy a kávéföldes lány, Victoria sorsa nagyban kötődik az enyémhez. Bár a húgát idegesítőnek tartotta, én vele is jóba lettem. Rebelda… Így hívják, Rebelda Fuareznek. Ahogy teltek az évek, Victoriával egyre jobba lázadoztunk. Olyannyira kikészítettek a szüleink, hogy jobb híján össze-vissza kavartunk mindenkivel, csak hogy ne kelljen otthon tölteni az éjszakát. Rebset persze kihagytuk mindebből, hiszen ő jóval fiatalabb nálunk, még csak idén töltötte a tizenhatot. Apámék tojtak a fejünkre, sokszor fel se tűnt neki, hogy nem aludtunk otthon. Kábé másfél évvel ezelőtt Victoria kihívott a földre, mert sürgősen beszélni akart velem. Kicsit paráztam, hogy apám megint balhéba keveredett, Rebeldával történt valami, vagy valaki terhes lett tőlem. Viszont amit a nővérem mondott, minden rettegésemet felülmúlta. Akkoriban még a szokásosnál is jobban éheztünk, Rebelda egyszer el is ájult a suliban. Persze megpróbáltunk tenni a helyzet ellen, csomót dolgoztunk a földeken meg minden… De nem segített. Victoria viszont talált egy megoldást, ami könnyített a helyzetünkön, legalábbis pillanatnyilag. Elkezdett feliratkozni tesszerákért, aminek következtében ki is választották a Viadalra. Bíztam benne, kivétel nélkül jól bánt az összes fegyverrel, ráadásul nagyon szép is volt. Sajnos az Arénában nem bírt uralkodni magán, gyilkológépként vetette magát az ellenfeleire. Nem csoda hát, hogy a rohadék Baker áldozatait az ő számlájára írták. Victoria okos volt, jól tudta, kivel kell megküzdenie a végső győzelemért. Pont a Végjátékban került szembe Sean-nal. Bár nem volt a legjobb állapotban, több sérülést is szerzett a játék alatt, mégis állta a sarat, és hősiesen küzdött az angol ellen. Emlékszem, Rebeldával a kivetítő előtt álltunk, a legelső sorban szorítottunk a nővérünknek. Rebs az embereket túlharsogva azt üvöltötte a fülembe, ő bízik Victoriában, és képtelenségnek tartja, hogy egy ilyen nyálas képű szépfiút, mint Sean, ne tudjon legyőzni. Alig észrevehetően megpusziltam az arcát, aztán ismét a képernyőre néztem. Hiba volt… Baker pont abban a másodpercben állított kést Victoria szívébe. Szinte fel se fogtuk, mi történt, olyan gyorsan peregtek le előttünk az események. Az egyik pillanatban Victoria még félelmet nem ismerve verte vissza az angol csapásait, a másikban pedig egy légpárnás szállította el a holttestét. Forgott velem a világ, kis híján el is estem. Nem bírtam talpon maradni, le kellett ülnöm, hogy felfoghassam, még egy számomra fontos embert elvesztettem. Rebs valamivel gyorsabban kapcsolt, ő rögtön sírni kezdett, aztán válogatott jelzőkkel illette…
- Seant?
- Fire-t – fejezi be Julio egyszerűen. – Na, igen, a kiscsaj vérbeli lázadó. Csak remélni tudom, hogy sosem választják ki. Mindenki érdekében…
  Eddigi komor arcán halvány mosoly fut végig, amikor a húgáról beszél. Aztán persze rögtön elsötétül a tekintete.
- Most már érted, mi bajom Bakerrel? – kérdezi felém fordulva. A Hold fényében megcsillan a szemzugában tanyázó aprócska könnycsepp.
  Némán bólintok. Ó, hát persze, hogy értem! Furcsa, hogy amikor nekikezdett a mesélésnek, azt hittem, valami piti kis ügyről lesz szó, például, hogy mondott valamit Sean-ra, amiért az éppen aktuális kiszemeltje elpártolt tőle, vagy valami hasonló. De nem… Van egy megérzésem, miszerint a fiú iránt táplált gyűlölete nem csak rá irányul, hanem mindenkire, aki bezavart az életébe. Az apja. A nevelőanyja. A zsugori földesurak. Sean csak egy apró löketet adott azzal, hogy elvágta Victoria torkát, mégis ezzel tette fel a pontot az i-re. Még ha Julio szemében nem is ő a megtestesült gonosz, biztosra veszem, hogy valahol, a lelke legmélyén mégis őt okolja mindazért, ami az elmúlt tíz-tizenkét évben történt vele.
  Bárhogy is nézzük, az Országtársamnak ezerszer kegyetlenebb életet szántak az égiek, mint nekem. Hiába a szívdöglesztő mosoly, a helyes arc, az izmos test, és a meghódított lányok tömege – mindez semmit sem ér, ha az ember több, számára fontos személyt is elveszített. Valószínűleg Juliónak már csak a húga, Rebelda számít igazán, még ha ezt így, konkrétan nem is mondta ki.
  Jó Országtárshoz híven most bátorítanom kellene, és megnyugtatni. Biztatni, hogy minden rendben lesz, és ne adja fel. Talán még a húgáról is faggathatnám, hátha attól jobb kedvre derülne. Én azonban nem vagyok ilyen, még ha mesterien értek is a mellébeszéléshez. Itt, ebben a helyzetben képtelen lennék hantázni, így hát a lehető legközhelyesebb válasszal állok elő.
- Sajnálom! – suttogom.
  Julio szeme hirtelen felpattan, mintha újból életre kelne. Sötét íriszében valami ismeretlen ragyogást vélek felfedezni, melyben helyet kap a magabiztosság, a szenvedély és a bosszúvágy is. Pillantását mélyen az enyémbe fúrja, úgy intézi hozzám határozott szavait.
- Csak ezt ne! -  Hangja keményen, ellentmondást nem tűrően cseng. Tudja, mit akar, arcvonásai is erről árulkodnak. – Ha akarsz, gyűlölj, nézz le, vagy egyszerűen ne foglalkozz velem. Sőt, tudod mit? Ha úgy tartja kedved, akár meg is ölhetsz, már az sem érdekel. De soha ne sajnálj! Abba beleőrülnék.
  Egy apró biccentéssel jelzem, hogy rendben, megértettem. Csak most eszmélek rá, hogy időközben zavarba ejtően közel kerültünk egymáshoz, a lábaimat akár a derekára is kulcsolhatnám. Az már biztos, hogy a karjaim a nyaka köré fonódnak, a tenyerével pedig gyengéden simogatja a hátamat. Sőt, mintha az arcunk is közeledne egymás felé. Persze nem olyan durván és hirtelen, mint a múltkor, vagy az este Francescóval… Inkább csak lassan, de fokozatosan. Mindketten tisztán átlátjuk a helyzetet, tudjuk, mi fog kisülni ebből az egészből. A fejemben automatikusan bekapcsol az irritáló kis vészjelző, sipákolva fújva a szokásos nótáját: Hagyd ezt abba! Ismered Juliót, tudod, hogy nem jöhetsz ki jól ebből az egészből! Arabella, térj észhez, kérlek! Csak egy módom van rá, hogy felerősítsem a hülye vinnyogását, ez pedig az, hogy megcsókolom Juliót. Ki tudja, talán enyhém mazochista hajlamokkal áldottak meg az égiek. Na, nem mintha érdekelne…
  Ebben a pillanatban csak mi ketten számítunk, na meg a nyelveink, amik egyre bátrabban fedezik fel a még nem eléggé ismerős területet. A csókunk visszafogottan, kissé félszegen veszi kezdetét, úgy válik egyre vadabbá és szenvedélyesebbé. Forog velem a világ, önkéntelenül is az Országtársam erős karjába kapaszkodom. Szinte már nem is érzem a nyelvét a számban, csak azt a mámorító, édes érzést, ami az egész testemet átjárja. Legszívesebben megállítanám az időt, csak hogy örökké ebben a helyzetben maradjunk. Akkor nem kellene többet rágódnunk a múlton, aggódni a Viadal miatt, és kegyetlenül kioltani ártatlan gyerekek életét, csak mert a nálunk gazdagabbak és szerencsésebbek erre kényszerítenek minket. Igen, az tökéletes lenne!
  Sajnos azonban a csoda elmarad. Bármennyire is csodálatosra sikeredett a csókunk, egy idő után kénytelenek vagyunk szünetet tartani.
- Ezzel megleptél! – suttogja a fülembe a fiú. Bár a sötétség miatt nem látom az arcát, biztosra veszem, hogy vigyorog, mint a vadalma. Vagy, mint egy idióta. Vagy, mint ahogy Carlos szokott.
  A fejem búbjától kezdve, a mellkasomon át, a gerincem vonalán haladva, egészen a kislábujjam tövéig mértéktelen pír lesz úrrá a testemen. Nem merek Julio szemébe nézni; félek, menten elsüllyednék, ha találkozna a pillantásunk. Mert akárhogy is nézzük, én bizony voltam olyan hülye, és megcsókoltam! Bizony, ezúttal én magam kezdeményeztem, ami egy örök életre tönkre vághatja a tekintélyemet a fiú szemében.
- Bocs, én csak… - próbálok kinyögni egy elfogadható magyarázatot. – Nem tudom, mi ütött belém. Figyelj, nem akartalak megcsókolni! Nem azért tettem, mert tetszenél, vagy ilyesmi, szimplán csak… Túl közel voltál, ennyi!
  Na, ezt aztán szuperül elintéztem! „Túl közel voltál”. Miért, amikor a tanár belemászott a pofámba a feleltetés során, őt is lesmároltam? Nem? De hát miért, ő is közel volt!
  Julio megértően bólogat, bár üvölt róla, hogy egy szavamat sem hiszi. Az imént még csüggedt, reményvesztett fiúnak immáron nyoma veszett, mintha csak a lágy szellő ragadta volna el mellőlem. A helyét egy hasonlóan jóképű, ám korántsem olyan gyámoltalan, sokkal inkább önelégült, szemtelenül vigyorgó srác vette át.
- Ja, persze, túl közel! – röhögi el magát. Továbbra is igyekszem kerülni a pillantását, jobb híján kínosan lesütöm a szemem. Őt azonban nem ilyen könnyű lerázni. Egy gyengéd mozdulattal megemeli az államat, mire megnyugodva konstálom, hogy ezúttal valamivel távolabb áll tőlem.
-Tudod életem titkát. – mondja komolyan. – És én is a tiedet. Most már nincs értelme magyarázkodnod, nyugodtan bevallhatod, hogy bejövök neked!
- Mi van? – kérdezem elképedve. Egy gyors mozdulattal lesöpröm magamról a kezét, majd egy kissé agresszív pillantást vetek rá. – Megvesztél, ember?! Mégis hogy… - Indulatosan a hajamba túrok, majd visszahajítom a pizzaszeletet a dobozába. – Egyáltalán, hogy jut eszedbe ilyesmi? Komolyan mondom, nem vagy normális!
- Ahogy gondolod. Ezzel magadat csapod be, nem engem…
- Baromarc!
  Részemről ezzel le is zárul a kibontakozóban lévő beszélgetés. Jelenleg túlságosan is nagy fáradtság uralkodik rajtam ahhoz, hogy ezzel a skizofrén barommal szórakozzak. Már éppen indulnék vissza aludni, amikor váratlanul utánam kiált.
- Fogadást ajánlok!
- Hogy mi? – pördülök meg a tengelyem körül, értetlen kifejezést villantva Julióra.
  A fiú arcán széles mosoly terül el. Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy hibátlan fogsora csak még vakítóbban ragyog most, hogy rávetődik a Hold ezüstös fénye. Persze mindez nem elég ahhoz, hogy levegyen a lábamról, vagy eloszlassa a kételyeimet. A lábam akarva-akaratlanul közelebb visz hozzá. Úgy bámulok a szemébe, hogy tudassam vele, a továbbiakban nem kívánok közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Mert ez az igazság. Bár istenien csókol, és néhanapján egészen normálisan tud viselkedni, nem ér annyit, hogy tönkremenjek miatta.
- Fogadást ajánlok. – ismétli önmagát. A hangja tisztán, nyugodtan cseng, mégis játékosan. Úgy, mintha mindez nem lenne egyéb, csupán felhívás keringőre. – A szabályok egyszerűek. Ha bármelyikünk halála előtt elérem, hogy belém szeress, nyertem. Ha nem, tied a győzelem. A fogadás tétje pedig, legyen, mondjuk…
  Tekintete a messzeségbe réved, úgy gondolkozik a nyereményem. Ezalatt próbálom felfogni, mit talált már ki megint a csökött agyával. Fogadás – már a szó hallatán is borzongás járja át a testemet. Még sosem fogadtam, bár a továbbiakban sem áll szándékomban. Egy esetleges szerencsétlenség folyamán sok mindent veszthet az ember, a részvétel igen kockázatos. Való igaz, sokszor én sem megyek biztosra, viszont általában van egy tervem, melynek segítségével nyerhetnék. Most nem ez a helyzet. Nincs tervem. Tudom, hogy a verseny végkimenetele már abban a pillanatban eldőlt, ahogy Julio kieszelte ezt az oltári nagy baromságot.
- Á, megvan! – csettint mosolyogva. – Egy szelet pizza. Az nem kerül semmibe, mégis mindenki szereti. Gabriel pedig simán tud szerezni egyet. Na, benne vagy?
- Szeretsz veszteni? – küldök felé egy ironikus mosolyt.
- Hát te?
- Utálok – felelem. A hangom pont ugyanolyan, mint Julióé. Határozott, magabiztos, de könnyed. – De megnyugtatlak, nyerni fogok. Állom a fogadást!
- Ennek örülök! – nyújtja felém a kezét. – Csak nehogy mégse úgy alakuljanak a dolgok, ahogy eltervezted…
- Ne aggódj miattam, Julio. Én mindig győzök!
  Azzal belecsapok a felém nyújtott tenyérbe. 

*

Amikor elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de bekerülök az Országok viadalának hívott halálos megmérettetés résztvevői közé, nem igazán fektettem nagy hangsúlyt az érzelmeimre. Folyton csak az járt a fejemben, milyen jó lesz, amikor Fire a fejemre helyezi a koronát, a közönség pedig egy emberként üvölti a nevemet, és lelkes tapsviharral ünnepli a győzelmemet. Meg persze az öldöklésre is felkészítettem magam. Egyedül azzal nem foglalkoztam, milyen érzés lesz, amikor az utolsó órákat töltöm a lakosztályomban.

  Most, hogy eljött az idő, eszméletlen erővel kerítenek hatalmukban az érzések. Bár sosem vallottam magamat egy nyáladzós típusnak, akinek már egy aranyos állatka láttán is kicsordulnak a könnyei, valamiért mégis furcsán érzem magam. Ahogy végigvezetem a pillantásom a csicsás lakosztályon, úgy gondolom, illő lenne minden egyes részletet mélyen az emlékezetembe vésni. A barackszínűre mázolt falakat, a hatalmas, különféle ételekkel telepakolt svédasztalt, a bársonyos, világosszürke szőnyeget, amely olyan puha, hogy ha az ember nem figyel oda eléggé, akár el is süllyedhet benne. Aztán persze ott van a nagy, levendulaszín kanapé, az előtte elhelyezkedő üvegasztal, amin Gabriel a lábát szokta pihentetni; a fürdő, ahol remekül lehet a napi eseményeken mélázgatni anélkül, hogy bárki is bambának tituláljon; Julio kupis szobája, ahol a minap sikeresen beégettem magam… Na, meg persze az én hálóm is. A gondosan megvetett, kényelmes franciaágy, a mellette lévő kis éjjeliszekrény, a gardrób, ami akkora, mint az árvaházi szobám… Nehéz belegondolni, hogy már sosem fogok ott ébredni. Természetesen szó sincs arról, hogy már nem hinnék a győzelmemben, még mindig az esélyesebb versenyzők között tartom számon magamat. Mindösszesen az a helyzet, hogy valószínűleg mire visszatérek az Arénából, a hülye előkészítőim kisajátítják a szobámat. Még csak arra sem lesz esélyem, hogy kipateroljam őket onnan. Elmondásuk szerint ők bizony befészkelik magukat a kuckómba, rendet tesznek, kitakarítanak, és be is fújják a hálót valami „extracuki” illattal, csakhogy jól érezzem magam, mikor hazatérek. Nos, a nővérek ízlését ismerve, abba az „extracuki” illatba bele fogok fulladni…

  A három lány már vagy tíz perce sürög-forog körülöttem. Bár a tőlem telhető legudvariasabb módon közöltem velük, hogy nem vagyok idióta, szorult belém annyi bátorság, hogy magamra kapjam a ruhát, amit az Arénába fogok viselni, ők mégis szentül hitték, hogy szükségem van a segítségükre. Mivel nem akartam a Viadal előtt összebalhézni velük, engedtem a kérlelésüknek, és hagytam, hogy úgy tegyenek, ahogy kedvük tartja. Valóságos csodálattal húzták rám a fehér hosszúnadrágot, a fekete ujjatlant és a vastag, fehér télikabátot. Idén a szívem tájékára került az országom élénk színű, zöld zászlaja. Az igazat megvallva nem nagyon nyerte el a tetszésemet ez a szett. Na, nem azért, mert – a nővérek szavaival élve – úgy festek benne, mint egy bundás jegesmedve, hanem mert a ruhát mindig az Arénához igazítják. Pár évvel ezelőtt például egy sivatagban rendezték a játékot, így a versenyzők lenge cuccokat kaptak magukra. Ezt a szerelést elnézve, jó eséllyel valami hideg, nyirkos helyen kell majd megmérettetnem magam. Bár még ebben sem lehetek száz százalékig biztos, hiszen a nadrágom szára térdig felhajtható. Valami különös angliai technikának köszönhetően, ha feltűröm az alját, kicsit szellősebbé válik az anyag – nos, ez is azon dolgok közé tartozik, amit sosem fogok, és talán nem is akarok igazán megérteni. Szóval meglehet, hogy egy kis melegebb helyet is tartogatnak számunkra a mélyen tisztelt Játékmesterek…
  A nővérek felhúzzák a lábamra a kényelmes, sötétszürke futócipőt, fekete hajamat pedig egy magas lófarokba rendezik. A végeredményt szemlélve kissé unott arckifejezés fut végig a sminkkel tarkított fejükön, sőt mintha egy kis szomorúságot is felfedeznék a hatalmasra festett szempillájuk alatt.
- Hát… Majd szurkolunk nektek! – mosolyog rám Jennifer kedvesen.
- Biztosan nagyon szupcsik lesztek! – kacsint Jenna is. – Aztán csak ügyesen!
- Arabella, lehetne egy kérésem? – nyávog Jessica a maga irritálóan sipákolós hangján. Furcsamód már egészen hozzászoktam a vontatott hanglejtéséhez, már nem is nyújt meglepetést ez a hülyesége. Egy ideig ugyan teketóriázom, hogy mit feleljek, ám végül egy gyors bólintással adom tudtára, hogy elmondhatja, mit akar. A lány ettől mintha picit zavarba jönne, úgy kezd bele a mondandójába. – Nos, mint tudod, az Országtársad igazán helyes, és… Ha esetleg úgy alakulna, hogy meghalnál, és ott állna melletted valamiért… Mondd már meg neki, hogy ha nyer, jöjjön el velem egy cuki kis bárba! Jaj, és ha megtörténne, hogy… - Hirtelen elakad a hangja, mintha egy villám csapott volna belé. A szeme fennakadásából már éppen arra következtetnék, hogy lefagyott az agya, amit ugyanúgy megcsináltatott magán, mint minden más testrészét, amikor végre-valahára kinyögi, mit akar. – Hogy meghal… Tudom, erre kevés az esély, de… Ha mégis… Mondd meg neki, hogy soha, egyetlen pasimat sem szerettem még annyira, mint őt! Megtennéd a kedvemért?
  A cseppet sem mindennapi kérés hallatán nem bírom eldönteni, sírjak vagy nevessek, viccnek szánja az egészet, vagy halálosan komolyan gondolja? Ez a csaj tényleg ennyire sötét? Összesen kétszer, ha beszélt Julióval, és tudtommal akkor sem érintettek olyan témákat, melynek hatására beleszerethetett volna. Vagy szimplán csak azt hiszi, hogy ha valaki jól néz ki, és kicsit vonzódik hozzá, máris egyenlő a nagybetűs szerelemmel? Te jó ég, annyira ostoba emberek vannak, hogy az már fizikai fájdalmat okoz! Válaszra nyitom a számat, hogy jól leoltsam az idióta sminkesemet, ám a nagy, égszínkék szemibe nézve nem állom meg, hogy visszafogjam magam. Elvégre, mit veszíthetek, ha ígéretet teszek neki? Még csak számításba se jöhet, hogy meghalok, tehát az első verzió alapból ki van lőve. Arra, hogy Juliót látom haldokolni magam mellett, kicsivel nagyobb az esély… Vagy nem is tudom. Nem kötöttünk szövetséget, tehát könnyen megeshet, hogy csak éjfélkor értesülök a haláláról, amikor az arcképe felragyog az égbolton. Tehát remélhetőleg nem leszek jelen, amikor távozik az örök vadászmezőkre.
  A testemen éles borzongás fut végig, ahogy elképzelem a halott Országtársamat. Nehezemre esik így látni őt, és belegondolni, hogy soha többet nem fog baromságokat csinálni, meg felhúzni Gabriel agyát vagy akár az enyémet. És kiállni mellettem, amikor bajba sodrom magam. Meg megcsókolni sem…
  Gyorsan megrázom a fejem, hogy eltereljem az éjszaka emlékképeit. Most nem akarok erre gondolni! Akkor, per pillanat élveztem, és ha visszagondolok rá, ugyanolyan tökéletesnek találom, de más dolgom is akad, mint erről a baromról álmodozni. Így hát jobb híján visszafordulok az esdekelő Jessicához, és biztosítom arról, hogy mindenképpen felvilágosítom Juliót, mit is érez iránta. A lány erre rögvest hangos visítozásban tör ki, úgy veti magát a nyakamba. Annyira erősen ölel magához, hogy félek, menten kiszorítja belőlem a szuszt. Aztán persze a testvérei is elkapnak, még ha az ő szeretet-kitörésük nem is annyira intenzív, mint Jessicáé. Mikor már rendesen kiörömködték magukat, és pityeregtek is egy kicsit, sok sikert kívánnak a Viadalhoz, aztán egymás után, libasorban haladva elhagyják a szobát.
  Egy hangos sóhaj kíséretében veszem tudomásul, hogy még egy gondot letudtam, már nem kell ezekkel az agyatlan tyúkokkal foglalkoznom. Nem igazán hatott meg a búcsú, még ha ők könnyeztek is egy keveset. Bármennyire is rajonganak értem, nem tudom komolyan venni őket. Valahogy a hülye emberekkel amúgy sem szeretek túlzottan foglalkozni, pláne, ha még azt is hozzáveszem, hogy gyakorlatilag az „überszexi” Országtársamért kezdtek haverkodni velem…

  Még egy utolsó pillantást vetek a szobámra, majd felszegett állal megindulok az ajtó felé. Úgy tűnik, ezúttal én készültem el a leglassabban, a többiek már mind a nappaliban várakoznak. Brittany egészen vidámnak tűnik, valósággal üvölt róla, hogy mennyire elégedett. Egy másodpercre elgondolkozom, vajon mit árthattunk a nőnek, amiért ennyire várja az Arénába menetelünket. Aztán persze eszembe jut, hogy a kísérők általában mindig, mindennek örülnek, mint majom a farkának. Ha jól számolom, Brittany eddigi ismeretségünk alatt mindössze egyszer tűnt idegesnek, amikor a spanyolok kísérőjével kényszerült egy szobában aludni.
  Vele ellentétben Gabrielen látszik az őszinte sajnálat jele. Igaz, csak egy hangyányit vélek felfedezni az élénkzöld szempárban, inkább a magabiztosság és a reménység dominál az íriszében. Sőt, ha alaposabban megfigyelem, talán még ha egy kicsit büszke is lenne ránk, amiért… Nos, igazság szerint lövésem sincs, mit tettünk, amiért büszkeség tölthetné el szegény mentorunkat. Mondjuk, elég magas pontszámot szereztünk, és az interjún is jól teljesítettünk. Gondolom, megjegyezték maguknak a fogyatékos sznobok, hogy velem aztán nem érdemes szórakozni! Julio pedig egyértelműen a kedvencükké avanzsált, még a leleplező videója ellenére is…
  Mérget vennék rá, hogy azóta is az Országtársamon csorgatják a nyálukat, és ez ma sem lesz másképp. Ami azt illeti, a fiú tényleg nem fest rosszul, még ez az ijesztő Arénás ruha is előnyösen hat rajta. Egyébként ugyanolyan szettet visel, mint én, csak értelemszerűen nagyobb méretekben. Fekete haja lazán, ám fésülten lóg a homlokába, de nem úgy, mintha odaragasztotta volna, inkább olyan természetesen, hogy vonzó hatást keltsen a rajongóiban. Fekete szeme kivételesen nem akar lecsukódni, hanem izgatottan ragyog. Amint rám emeli a tekintetét, szája féloldalas mosolyra húzódik. Fürkészve figyelem az arcát, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy bármi is elkerülje a figyelmemet. A tegnapi történtek után még nem is beszéltünk egymással, a reggelinél sem. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, vagy hogy egyáltalán, hogy álljak mostantól hozzá. Elvégre megosztotta velem a legféltettebb titkát, ami azért nem kis dolog. Nem kérdés számomra, hogy az erkélyen hallottakat soha, senkinek nem adom tovább, még ha beledöglök is. Mindösszesen arról van szó, hogy mostantól képtelen lennék úgy hozzáállni a sráchoz, mint korábban…

- Nos, drágáim! – kér szót Brittany. – Igazán örülök, hogy benneteket segíthettelek, szerintem szuper volt, tényleg! Kár, hogy annyit balhéztatok… de ez már nem számít! Majd szólok a barátnőimnek, hogy támogassanak benneteket, oké?
- Köszönjük, Brittany! – kacsint rá Julio egy ezer wattos, szívdöglesztő mosoly kíséretében, majd finoman megöleli a nőt. Természetesen a kísérőnk engem sem hagy ki. Mikor végzünk, mosolyogva elbúcsúzik tőlünk, és eltipeg a húszcentis tűsarkújában. Kissé meglep, hogy nem intézte túl érzelmesre az utolsó találkozásunkat, hiszen világéletemben feltűnő, kényes embernek ismertem. Igazán furcsának találom, hogy nem használta ki az alkalmat, hogy játssza az eszét. Hosszas fejtörésbe kerül, mire rájövök, Brittany valószínűleg annyira biztos a győzelmünkben, hogy még csak meg sem fordult abban a nem létező agyacskájában, hogy benne van a pakliban, hogy most látott minket utoljára életnagyságban. Persze, esetemben erre igazán kevés az esély…
  Most, hogy hárman maradtunk, Gabriel ajkát egy hatalmas sóhaj hagyja el, mintha csak megkönnyebbülne, hogy a kísérőnk itt hagyott minket. Pár lépést hátrál, úgy vezeti végig sötétzöld pillantását rajtunk. Látszik rajta, hogy bármire képes, hogy egyikőnk élve hazajusson a Játékmesterek szadista találmányaival tarkított börtönéből. Szívem szerint most azonnal a nyakába vetném magam, és köszönetet mondanék neki mindazért, amit az elmúlt napokban tett. Hogy segített nekünk, hogy elintézte, hogy kibéküljünk, hogy jó tanácsokkal látott el, és nem hagyta, hogy ellazsáljuk az időt, és túl nagy őrültségeket kövessünk el. Már éppen nyitnám a szám, hogy hálálkodni kezdjek, ám a férfi megelőz ebben.
- Hát, srácok… - tárja szét erős karjait. Nem állom meg, hogy meg ne mosolyogjam a látványt. Bizonyára az otthoniak még csak el sem tudják képzelni, milyen az, amikor Gabriel Gonzales, a legkegyetlenebbnek tartott bajnok, az ország hőse kis híján megölel két Kiválasztottat, akikkel az elmúlt napokban szinte csak ordítva kommunikált. – Ez a pár nap… Egy élmény volt, tényleg.
- Tényleg? – kételkedik Julio. A hülye fejet, amit a kérdéshez vág, mindössze egy unott pillantásra méltatom, mint ahogy a mentorunk sem reagál másképp.
- Igen, képzeld – mormogja, barnás borostáját simogatva. – Igaz, vagy öt doboz fejfájás-csillapítót vettem csakis miattatok, és az összest bevettem, de nem gond. Na, de térjünk a lényegre a felesleges körök helyett! Julio, a Szarunál mindenképpen szerezz egy kardot, vagy akár egy kést, és próbálj minél több embert megölni, lehetőleg olyanokat, akik erősnek tűnnek. Elsősorban Minho Emanelt és Niels Blomquist-et ajánlanám. Viszonylag magas pontszámot értek el, és a közönség is szereti őket. Minél előbb meg kell szabadulnod tőlük.
  Julio egy gyors, határozott bólintással reagálja le a hallottakat. Az éjfekete szempárban hirtelen a rettegés gonosz tüzét vélem felfedezni, sőt mintha egy kis bizonytalanság is lappangana a fiú arcán. Természetesen mindez csak néhány másodpercig tart, utána rájön, hogy ő Julio Fuarez, nincs oka mitől félnie, elvégre tökéletesnek lett teremtve, valósággal lehetetlen megölni. Lehet, hogy nem a legkedvesebb tőlem, de nyugtatóan hat rám az Országtársam félelme. Jó érzés tudni, hogy még a legprofibb harcosok, a közönség kedvencei is rettegnek, ha arról van szó, hogy bármelyik pillanatban kiolthatják az életüket.
- Nos, Arabella… - fordul felém a mentorom. – Neked azt ajánlom, csak akkor menj a Bőségszaruhoz, ha biztos vagy a dolgodban. Tegyük fel, ha nem szúrsz ki azonnal egy lándzsát, ne kezdj keresgélni, attól csak összezavarodsz, és merő véletlenül beleszaladsz egy kardba. Nyugi, ne parázz rá, megvannak a kapcsolataim ahhoz, hogy támogatókat szerezzek neked! Amúgy kerüld el a többieket, viselkedj titokzatosan, és ne vessz össze senkivel!
- Oké… - motyogom.
  Még engem is meglepetésként ér, hogy a hangom ennyire vékonyan és erőtlenül cseng. Csak reménykedni tudok, hogy az arcom nem árulja el az érzelmeimet a külvilágnak. Gabriel, látván az ijedt ábrázatomat, unottan felsóhajt, majd kissé esetlenül magához ölel. Nem tart túl hosszú ideig, ám ez a pár másodperc éppen elég ahhoz, hogy a fülembe suttogjon. Képes vagy rá, ha nem veszíted el a fejed! – ezt mondja. Válaszképpen egy halovány mosolyt küldök felé, jelezvén, hogy megértettem, és bízom magamban.

  Gabriel és Julio kezet ráznak, majd férfiasan összeérintik a vállukat. Árgus szemekkel figyelem a mentorom minden egyes mozdulatát. Jól tudom, hogy kötelessége ugyanakkora erőbedobással segítenie Juliót, mint engem, mégis úgy érzem, úgy lenne az igazságos, ha inkább az én malmomra hajtaná a vizet. Elvégre fél Anglia Julio lába előtt hever, hát ha még azt is hozzávesszük, hogy összeállt a mezőny legerősebb versenyzőivel… Ha van egy cseppnyi jóérzés Gabrielben, inkább nekem segít! Persze, nem azt mondom, hogy rá se hederítsen az Országtársamra, mégis hihetetlen megkönnyebbülés járja át a testemet, amikor meglátom, hogy neki egy árva szót sem súg a fülébe.
  Egymás mellett haladva hagyjuk el a fényűző lakosztály aranybevonatú ajtaját. Nem nézünk hátra, annak úgysem lenne értelme. Nem látnánk semmi olyat, amihez ne szoktunk volna hozzá az elmúlt napok során. Csillogó tárgyak, kényelmes fotelek, gondosan elrendezett bútorok és egy megpakolt asztal – olyan dolgok, amikről pár évvel ezelőtt még csak álmodni sem mertünk, most pedig hátat fordítunk nekik, csakhogy egy valóságshow főszereplőivé nőjük ki magunkat, akiket az egész világ imád, mindaddig a pillanatig, amíg fel nem ragyog a fényképük a kristálytisztán tündöklő égbolton.
  A Kiképző Központba érve viszonylag sok Kiválasztottat látunk, legalább a mezőny fele a légpárnás ajtajában tolong, várva arra, hogy a szervezők beeresszék őket. Julióval kissé távolabb állunk meg tőlük. Úgy gondolom, teljesen felesleges ott tömörülni, így is-úgy is bekerülnek egyszer. Egyébként sem értem, mi az akkora felhajtás a légpárnás körül. Pár óra múltán úgyis azzal szállítják majd el a holttestüket.
- Izgulsz? – töri meg a csendet Julio.
- Nem kifejezetten – vonok vállat látszólag közömbösen. – Megfogadom Gabriel tanácsait, és minden rendben lesz.
- Ja, nyilván! – bólint. A hangjából csak úgy süt a cinizmus. -  Te hallod! Reggelinél rájöttem valamire, egy tök durva dologra. Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe…
- Mi történt, Julio? – kérdezem unottan.
  A fiú egy kicsit közelebb hajol hozzám, majd sebesen körbekémlel, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallgatja ki a beszélgetésünket. A szemem sarkából látom, hogy időközben megnyílik a légpárnás ajtaja, a Kiválasztottak pedig elkezdenek felfelé áramolni a lépcsőn. Egy férfi elkiáltja magát, hogy mindenki igyekezzen, ugyanis félóra múlva indul a gép. Ezután felsorolja, hogy milyen büntetésekre számíthat az, aki ellógja a kötelességét.
- Az Arénában… - kezdi a fiú idegesen. – Nem lesz kávé! Egy kicsi sem! Érted, kávé nélkül kell felkelnem, ráadásul ezek a barmok még azt is elvárják tőle, hogy úgy harcoljak, meg minden… Persze, nyilván kócosan is tök szexi vagyok, de akkor is… Isabel hülyének fog nézni! Meg a támogatók is! Basszus, Ara, mi a francot csináljak?!

  Kifejezéstelen arccal meredek az érettnek távolról sem nevezhető Országtársam riadtan villogó, sötét szemeibe. Megfordul a fejemben, hogy itt helyben felpofozom, és ráüvöltök, hogy nőjön már fel végre, és jusson el a csöppnyi agyáig, hogy sokkal komolyabb dolgok forognak kockán, mint a hülye koffeinfüggősége, meg a degenerált támogatók szeretete. Komoly fejtörést okozna, hogy mégis hány éve nem fejlődik tovább szerencsétlen gyerek agya, ha egy enyhén ideges férfi ránk nem üvöltene, hogy csipkedjük magunkat, mert fél órán belül felszáll a gép. Nincs mit tenni, muszáj indulni a légpárnásra.
  Már az összes jelenlévő helyet foglalt a gépen, és az elmúlt percekben újak is jöttek. Szinte az összes Kiválasztott arcáról üvölt a kísérteties rettegés, a félelem a haláltól. A Koreai Cho kisgyerekes vágású arca falfehér színben játszik, el is ájulna, ha a nagydarab Országtársa nem segítené a helyére. Ahogy a magas, sötét hajú fiúra nézek, az én gerincemen is végigszalad egyfajta riadalom. Durva belegondolni, hogy mire lehet képes ez a srác. Láttam az edzésen, hogy hajigálta az embereket. Még a tanár is azt mondta, könnyedén Bajnokká avanzsálhat, szóval úgy döntök, jövedelmezőbb lenne, ha messziről elkerülném.
- Hát akkor, Ara… - küld felém Julio egy kissé zavart mosolyt. – Itt a búcsú ideje.
- Igen – suttogom dermedten. – Bár szerintem még látjuk egymást.
  Nem érzem úgy, hogy hazudnék. Nem értem, miért, de a szívem mélyébe befészkelte magát a furcsa gondolat, miszerint Julióval nem válnak el örökre az útjaink, mihelyt az Arénába kerülünk. Valami azt súgja, hogy a Játékmesterek nem hagynánk, hogy se szó-se beszéd, elfeledtessük a nézőkkel a csókot, amit hála a szervezők kreativitásának, az egész világ végignézhetett. Meg persze, én is tenni szeretnék azért, hogy lássam még ezt a beképzelt lököttet.
- Csak ennyit tudsz mondani? – kérdezi csalódottan. – Hol van a nagy végső búcsú? Semmi ölelés? Vagy esetleg puszi? Csók? Esetleg egy gyors, ötperces menet a pilótafülkében?
- Akkora állat vagy! – ordítok rá indulatosan, és a hatás kedvéért minden erőmet beleadva, beleöklözöm a vállába.
  Nem értem, miért is vártam azt, hogy Julio majd komolyan vesz, és térden állva kér bocsánatot. Ehelyett harsány röhögésben tör ki, majd a szemét törölgetve magához ölel, és játszi könnyedséggel, mintha csak egy apró, imádnivaló kiscica lennék, megpörget a levegőben.
- Még látjuk egymást! – suttogja a fülembe. Szinte ijesztő, hogy milyen gyorsan változik a hangszíne. Míg az imént incselkedő és vidám volt, most már komolyan, határozottan cseng. – Ne feledd, csak egymásra számíthatunk! Segíteni fogok neked, ahol csak tudok. Elvégre, Országtársak vagyunk, vagy mi…
- Na, ja. Vagy mi…
  Julio egy elegáns mozdulattal lerak a földre, majd engedve a fehér ruhás őr toloncolásának, helyet foglal az egyik sor közepén, Christina mellett. Pechére a másik oldalán, két székkel odébb Fiona terpeszkedik. A német csaj szokásához híven nem bírja ki, hogy ne kezdjen hangos, csöppet sem erőltetett vihogásba, amikor eljut a kis agyáig, hogy Julióval együtt kell utaznia.
  Egy hangos sóhaj kíséretében letelepedem a nekem kijelölt helyre, ami pont a másik sor legszélén van. Mivel nem ül mellettem senki, unottan fürkészem a többiek arcát, és megpróbálom az emlékezetembe vésni a tekintetüket. Valahol azt hallottam, a nagy megmérettetések végkimenetelét az dönti el, hogy álltak hozzá a dolgokhoz az érintettek a verseny legelején. Nos, ezeket a fejeket elnézve, egészen tűrhetőek az esélyeim! A legtöbben még mindig leírhatatlanul idegesek, mindössze öt embert látok, aki nem készül felrobbanni. Az első Fiona, aki hidrogénszőke haját ide-oda dobálva próbálja lekötni Julio érdeklődését, nem sok sikerrel. A fiú inkább a szintén magabiztosnak tűnő Christinát fárasztja a baromságaival. Rajtuk kívül még a svéd Niels az, aki viszonylag nyugodtnak nevezhető – legalábbis a hanyag tartása és a mértéktelen lenézés, amit kiolvasok a pillantásából, erre hagy következtetni. Szeretnék a fiú szemébe nézni, csakhogy tudassam vele, ne bízza el magát, hiszen jó eséllyel a kisujjamba is több harctudás szorult, mint az ő egész karjába. Legnagyobb sajnálatomra azonban még csak rám se hederít. Csak akkor kapja fel a fejét, amikor az utolsó pillanatban a következő magabiztos páros, Isabel és Carlos is felszáll a gépre. Isabel rögtön el is foglalja a helyét Fiona és Julio közt, Carlos pedig mellém telepszik le. Utóbbinak kifejezetten örülök, hiszen régen beszéltem már a spanyol fiúval, meg aztán, köztudottan jó érzéke van ahhoz, hogy feldobja az ember hangulatát.
- Szia, Carlos! – mosolygok rá kedvesen. – Sikerült kibékülnöd Isabellel?
- Ó, igen, már minden rendben! – viszonozza a gesztust. – Komolyan, ha Julio nincs, nem tudom, mit csinálok. Jaj, annyira bírom az Országtársadat!
- Néha én is… Amikor nem nagyon hülye.
- Aham – mondja úgy, mint ha egy szavamat sem hinné. – Egyébként mi újság veletek… olyan téren?
- Milyen téren? – ráncolom össze a homlokomat. Jézusom, ha ez a barom valami olyasmit mondott Carlosnak, ami nem is igaz, hát esküszöm, még a Viadal kezdete előtt kinyírom!
- Ajj, ne nézz már hülyének! – nevet fel pajkosan. – Lehet, hogy tegnap este nem voltam a topon, de láttam, amit láttam. Ti ketten csókolóztatok!
- Ja, igen, hogy az! – kapok észbe. – Öhm, nem lehetne, hogy hanyagoljuk a témát?
- Felőlem aztán! – kacsint rám vigyorogva. Nem állom meg, hogy ne sandítsak lopva Christinára. Úgy tűnik, Carlos kacsintása elérte a kívánt hatást; a lány feje paprikavörös színekben játszik.

  Egy fiatal, csinos nő, és egy idősebb hölgy érkezik mellénk. Megkérik, hogy tartsuk feléjük a kezünket, majd egy hegyes végű tárggyal megszúrják a karunkat. A pont, ahol a szuri érintette a bőrömet, vörösen megvillan, majd hirtelen kialszik a fény, mintha semmi sem történt volna. Értetlen fejjel kapkodom a tekintetemet a karom és a két nő között, akik időközben továbbhaladtak Carloshoz. Már éppen feladnám a reményt, hogy valaha is rájövök a furcsa injekció titkára, amikor a Carlos mellett ülő lány megkérdezi, mire volt jó ez az egész.
- Nyomkövető – feleli a fiatal nő szűkszavúan. – Hogy még csak véletlenül se tudjatok megszökni.
- Ez aztán nagy találmány! – suttogom Carlosnak. – Arra nem gondoltak, hogy ki lehet vágni ezt a vackot? Aztán meg a mentoraink szépen megmentenek minket egy elkötött légpárnással, és happy every after.
  Sajnos a fiú jelenleg nincs olyan hangulatában, hogy a lehetséges szökési terveimről beszámoljak neki, így hát inkább hagyom, hadd folytassa az imént félbehagyott cselekvését, vagyis a bambulást.
  Tíz percbe se telik, máris egy aszfaltos téren landol a gép. Az őrök libasorba rendeznek minket, majd gyorsan a földalatti katakombákba kezdenek terelgetni. Mivel a sor elejére kerültem, esélyem sincs egy gyors pillantást váltani Julióval vagy Isabellel, amiből erőt meríthetnék. Jobb híján Carlosra nézek, aki még mindig nem tért teljesen magához, úgy mered maga elé, mint aki kísértetet látott.
- Nyugodj meg, Carlos! – suttogom a fülébe úgy, hogy az őrök ne hallják meg. – Minden rendben lesz!
- Ja…
- Tényleg, ne izgulj már! Ember, Hivatásos vagy… Meg amúgy is, megállapodtunk, hogy nem támadunk egymásra! – teszem hozzá jelentőségteljesen.
  Csak reménykedni tudok, hogy eljutott az agyáig a célzás, miszerint ennek a dolognak kölcsönösnek kellene lennie…
  A katakombába érve az első, amit meglátok, egy alacsony, rikító sárga öltönyt és hozzá illő nadrágot viselő férfi. A sötétben egészen ragyogónak tűnik, mintha egy hullócsillag lenne. Amint megfordul, és rám emeli idegesen villogó, kék szemeit, azon kezdek morfondírozni, vajon hány évre csuknak le a győzelmem után, ha a Viadal előtt kinyírom az én hőn szeretett stylistomat.
- Üdvözlöm, Miss Asesino! – köszön rám hidegen. – Hogy érzi magát? Felkészült a játékra?
- Ó, remekül! – vicsorgok, miközben pár lépéssel közelebb megyek a férfihoz. – Tudja, pont úgy, mint egy aranyos kislány, akit egy baromarc többször is prostinak öltöztetett, elintézve ezzel, hogy a fél világ rajta csorgassa a nyálát! Mit is mondjak? Felemelő érzés, egyszer majd próbálja ki!
  George-ot nem igazán hatják meg a szavaim, továbbra is önelégülten vigyorog a képembe.
- Nézze, Miss, szerintem pazar módon eltaláltam a személyiségét. Mondjuk, belevihettem volna valamit a túlontúl… khm… agresszív megnyilvánulásaiból is…
- Maga beteg! Mégis hogy képzeli…
- Segítettem magának! – torkol le indulatosan. – Ha én nem vagyok, még csak annyira sem ismernék az emberek, mint most! Persze, ahogy magát ismerem, sosem fogja megköszönni azt, amit tettem Önért!
- Miért, mit is tett?! – fakadok ki. – Összeszedett pár göncöt, és levágta az aljukat? Vagy kirabolt egy sztriptízbárt? Argh!
  Szívem szerint folytatnám a George-dzsal való üvöltözést, ám valami megakadályoz ebben: a hangszóróból kiáramló, monoton módon visszaszámláló hang. A tekintetem automatikusan a mellettem elhelyezkedő fémlapra vándorol, a testemen kellemes borzongás fut végig. Hát itt vagyok! Alig pár perc választ el attól, hogy hivatalosan is öljek, és hogy még az eddigieknél is közelebb kerüljek az oly régóta dédelgetett álmom eléréséhez. Hirtelen mérhetetlenül ostobának érzem magam, amiért annyit izgultam a Viadal és a normálisnak még csak távolról sem nevezhető ellenfeleim miatt. Igen, pár perc múlva mindannyian azzá válnak: az ellenfeleimé, akiket kénytelen leszek megölni.
- Tudja mit, seggfejkém? – fordulok vissza a férfihoz, csak hogy az enyém legyen az utolsó szó. – Lehet, hogy maga másképp akarja, de én igenis ki fogok jönni az Arénából! Egy darabban. Élve. Már csak azért is megnyerem a Viadalt, hogy aztán jól beverhessem azt a ronda műorrát!
- Akkor elárulom, Miss Asesino, - kontráz rá George. – hogy támogatni fogom magát! Bizony-bizony, jól értette, a támogatója leszek! Ha kell, az egész vagyonomat beleölöm abba, hogy túlélje a játékot. Mindezt miért? Hogy megmutassam magának, milyen az, amikor tényleg hajaz egy prostira! Hamarosan el is kezdem tervezni a ruháját, a győztesnek járó végső interjúra!
- Megegyeztünk! – sziszegem összehúzott szemekkel.
- Meg – bólint ridegen. – De ne várja el, hogy magához érjek, netalán megfogjam a kezét! A végén még megfertőz! Ki tudja, miket szedett össze a hazájában…
  Nem törődve a pasas sipákolásával, sarkon fordulok, és pont végszóra, mielőtt lezárulna az üvegajtó, fellépek az állványra. George fogyatékos fejére szegezem a tekintetemet, és addig bámulom az égbe meredező, hirtelenszőke haját, amíg az teljesen el nem tűnik a szemem elöl.
  Akkor aztán egy sokkal izgalmasabb látvány tárul a szemem elé. Megpillantom a Kétszáztizenhetedik Országok Viadalának Arénáját, a helyet, ami huszonhárom ember temetője lesz, és egy palotája.
  Erősen úgy érzem, hogy én leszek az egyetlen szerencsés!

2 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    Huu ez a rész is hihetetlenül jó lett, egyszerűen imádtam. Sajnálom, hogy az előző részekhez nem írtam kommentet, de annak is örültem hogy egyáltalán elolvasni volt időm. :) Nagyon szeretem Arabella és Julio párosát, szerintem nagyon összeillenek. Tetszett, hogy több dolgot megtudtak egymásról, bár nem nagyon értem Julio miért akarta ennyire elmondani ezt Arának, de ettől még nagyon tetszett. Kíváncsi voltam George ott lesz-e az índító szobában és ha igen miről fognak beszélgetni. Nem gondoltam volna, hogy képes ennyit fizetni csak azért, hogy Arabellát egy nagyon gáz ruhába öltöztesse, amikor győztes lesz. Azt gondoltam a halálának sokkal jobban örülne. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az aréna és, hogy mit találtok ki a történet végére. Olyan nehéz kivárni ezt az egy hetet a részek között. :) Körülbelül hány részt terveztek? Kíváncsian várom a folytatást.

    Viki :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Viki :)
      Semmi baj, teljesen megértem, hogy nincs nagyon időd kommentelni, mostanában én is el vagyok egy kicsit havazva. Nagyon-nagyon sokat jelent, hogy itt vagy, kommentelsz, és hétről-hétre várod a részeket <3
      Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a fejezet. Az Arabella-Julio párost én is szeretem, kész élmény volt a közös jeleneteiket írni :D Julióval kapcsolatban sok dolgot nem tudhatunk biztosan, elég kiszámíthatatlan a srác. Hogy a későbbiekben hogy alakul a kapcsolatuk Arával, nem sokára kiderül ;)
      George meg a másik, ő egy tipikus hülye angol pasi, aki abban leli örömét, hogy másokat szívathat. Tehát nem kívánja Arabella halálát, mert alapjába véve nem gyűlöli a lányt, mindössze szeret az idegein táncolni :DD
      Az Arénáról és a történet végéről egyelőre nem mondhatok semmit, de azt elárulom, hogy nyáron megírtuk a sztorit, már csak fel kell tölteni a fejezeteket :) Egyébként eltérő hosszúságú lett a három lány szemszöge, a legrövidebb 25, a leghosszabb 27 fejezetes lett :) Szóval, még egy ideig olvashatod a blogot :)
      Még egyszer köszi a kommentet <3
      Puszi, Maja <3

      Törlés