#8 - Isabel

Sziasztok :)

Megjöttem a következő résszel, ami Isabel szemszögéből van. Remélem, tetszeni fog Nektek <3

Valamint a többiek nevében is szeretnék köszönetet mondani a több, mint 5000 oldalmegjelenítésért. Köszönjük szépen, szuperek vagytok!

Sofia Currington 

 

  Egyedül barangolok a forró sivatagban. Semmi élelem, semmi innivaló nincs nálam. A torkom kiszáradt, a fejem egyre szédülni kezd, ahogy a nap forró sugara süti a képemet.

  A homok sem könnyíti meg a járást. Folyamatosan elesek, és egyre jobban kezdem most is elveszíteni az egyensúlyomat. Vizet. Ez az egyetlen dolog, ami most nekem kell. Semmi más. A távolban megpillantok egy oázist. Végre! Futni kezdek, ahogy csak bírok. A zöld növények, na meg a hűsítő folyó, a mennyországot jelenti most. El kell érnem. Futok, futok, és futok. Pislogok egyet, és eltűnik az oázis. Ne! Ez nem lehet! Ez is csak egy trükk volt, amit a szemem vetett be az agyam ellen! Grr. Folytatnom kell az utamat. Amíg nem találok ivóvizet, addig mennem kell. De a lábam majd leszakad. Pihennem kéne... úgy leülnék.... de ha megteszem, félek, hogy már nem tudnék felállni.

 Ziháltan, és izzadtságban úszva pattan ki a szemem. Ez csak egy rossz álom volt, nem a valóság.
- Isabel! Felkelni! - csiviteli mézes-mázos hangon Bongyorka a szobám ajtajában. A szemem fáj a fáradtságtól, és gondolom, ronda fekete karikák húzódnak alatta. - Hallod? Ideje lenne felkelni! - folytatja. Felkapom a mellettem lévő párnát, és hozzávágom a meglepett nőhöz.
- Rendben, rendben, kimegyek. - hisztériázik rögtön Sia. Becsukja maga mögött az ajtót, én pedig felülök az ágyamon. Egy hangos sóhajtás hagyja el a számat. Feltápászkodom, és magamra zárom a fürdőszoba ajtót. Felveszem a training ruhámat, és a tükörhöz lépek. Az arany fésűmmel addig fésülöm a hosszú, hullámos barna hajamat, ameddig teljesen gubancmentes nem lesz. Utána egy erős copfba fogom fel. Az arcomat megmosom, és kilépek a fürdőből.
 Kint, az asztalnál Sia ül, Noah-Levi a kanapén kortyolgatva issza a kávéját, Claire pedig fel-alá mászkál, a kezében a telefonjával. Már csak egy valaki hiányzik; Carlos.
 Leülök Sia mellé, és megkenem a pirítóst vajjal. Az emlegetett szamár, mintha hívtam volna, rögtön megjelenik az ajtóban. Elég hanyagul néz ki. A szeme alatt fekete karika, fekete haja összevissza áll fel az égnek. A nadrágját kifordítva, a pólóját pedig egyáltalán nem vette fel.
- Jajj Carlos, öltözz fel. -nézek a fiúra kicsit szánakozva. Mert hát, lehet hogy baromi jól kidolgozott teste van, attól még egy pólót felvehetne... Carlos a szemét dörzsölgetve álmosan néz rám.
- Mindjárt. -nyújtózkodik ásítva.
- Szívecském, a nadrágodat fordítva vetted fel. -mutat Sia is Carlosra. A fiú pedig, eleget tesz a kívánságnak. Ott helyben előttünk letolja a gatyáját. Eltakarom a szememet.
- De ne előttünk. - próbálom hessegetni a szobájába.  Kótyagosan veszi fel a nadrágját, majd mikor végzett a lift felé veszi az irányt.
- És a pólód? -kiált utána Sia.
- Megyek edzeni! - dörmögi. Szinte felugrok a székemből, és futok oda Carlos mellé, aki már a liftet hívja.
- Mi van veled? - nézek rá érthetetlenül a liftben. Legyint egyet, ezzel elintézve ezt a dolgot.
- Nem nagyon tudtam aludni az este. - hunyja be a szemét. Megveregetem a csupasz vállát. Ő pedig.... asszem elaludt...
- Hé! Carlos! -egy csengő hang jelzi, hogy megérkeztünk a Kiképzőterembe.
 A terem megint kong az ürességtől. Ilyenkor gondolkozom el, hogy Sia miért kelt fel mindig ilyen korán, ha úgy is mindig mi vagyunk az elsők.
- Még nem késő felmenned egy pólóért. - nézek rá reménykedően, hogy értette e a célzást, ugyanis Thymothy Hayes sötét tekintetével méreget minket.
 Egyszer hallottam Thyomthy, khm... zűrös múltjáról. Nem is értem, hogy járhat Sia ezzel az emberrel.
 Carlos elindul, és én sem tétlenkedem: a késes állomásához veszem az irányt. Felkapok egyet, dobóállásba állok, a kezemet hátrahúzom, és dobok. A kés a bábu közepébe fúródik.
 Vigyorogva fordulok meg. Carlos az íjaknál próbálkozik. Az egyik nyíl meg sem közelíti a bábut, de a következő a céltábla közepébe fúródik.
 Egészen addig a késeknél gyakorolok, ameddig a brazilok meg nem érkeznek. Mind a ketten ledöbbenve nézik Carlost. Arabella kicsit mintha még vágyakozna is iránta. Julio megpillant engem, és felém veszi az irányt. Megtorpan előttem, és meghajol.
- Jaj, micsoda úriember valaki... - forgatom meg unottan a szememet.
- Milady, mutatom az utat a kedvenc állomásomhoz. - kacsint rám. Nagyot sóhajtok, és követem őt. A box állomáshoz megyünk, ahol az edző vigyázzállásban várja az idetévedőket. Julio feláll velem szemben, támadó pózba. Nekem felfogni sincs időm, mikor szinte letámad engemet. Hangosat sikkantok, ahogy a fejem a hideg padlón koppan.
- Aú. - nyúlok a lüktető részhez. Julio röhögve ül fel. Már csak egy olyan deformálódott labda kéne a kezébe, amit az úgynevezett amerikai fociban szoktak használni, és akkor teljesen olyan lenne, mint egy igazi amerikai focista. Feláll, kezet nyújt, és felránt engemet a földről.
- Köszi. - porolom le a ruhámat. Megint az iménti helyzetbe áll, de most megvár engem is. Én is beállok abba a pózba, és várom hogy megint leteperjen a földre. A számításom bejött, újra a földön kötök ki.
- Ember, vagy inkább buldózer? - elmélkedek el miközben a sajgó hátamat fogva. Julio teljesen beleélve magát a győzedelembe áll fel egy újabb körre.
- Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet lenne... - heherészem kínosan.
- Miért? Na! Annyira nem vagy rossz...Khm...ömm...valami kaparja a torkomat... - köszörüli meg a torkát. Haha. Marha vicces vagy Julio. Mi vagy te, humorista?
 Ezután, csak úgy makacsságból, próbáltam Juliot legyőzni. Hát, nem sikerült. Én mindig bosszúsan álltam fel a padlóról, míg Julio önelégült képpel.
 A Kiválasztottak folyamatosan szállingóznak le a terembe.
 Julio megköszöni az párbajt, és elindul valahova máshova. Én is úgy döntök, hogy ideje folytatnom az edzést.
 Körbenézek, és megakad a tekintetem a baltáknál. Ez jó lesz. Mindig is szerettem ezt a fegyvert, de sosem voltam olyan jó, amire azt lehetne mondani, hogy még a profik is megirigyelnék. Mint például az Arabella-lándzsa párosításnál. Na, arra már lehet azt mondani, hogy istenadta tehetség. Mert ez az igazság. Amennyire alacsony, annál erősebb, és okosabb.
 Carlos a kardoknál ilyen jó, bár ahogy láttam, a késeknél, és az íjaknál is elég erős.
 Julio is inkább a kardokhoz ért. Lehet hogy beképzeltnek tűnik, de azért elég erős.
 Hogy az olaszok mihez értenek, az rejtély. Rögtön meg is jelen a két Kiválasztott az ajtóban. A lány tök üdén, tettre készen, míg Francesco tök fáradtan. Mi van itt? Mindenki ilyen inszomniás? Cristina hátralöki dús fekete haját, és a termet pásztázva megakad valamin a tekintete. Carloson. Hát ki máson... Megindul felé, Francescot egyedül hagyva. De a fiú is kipécéz magának engem. Megindul felém, és megáll előttem.
- Szia. - köszönt kicsit félszegen. A haja kócosan mered össze-vissza, a szeme alatt csúnya fekete karikák húzódnak. Én is odavetek neki egy sziát.
- Edzhetek veled? -kérdezi kicsit félénken. Nem tudom mi van most vele, pedig én inkább egy vidám, élettel telibb fiúnak ismertem meg.
- Persze. - mosolygok rá, várva, hogy visszamosolyogjon. Az ajkait halovány mosolyra húzza, felkap egy baltát, és a bábuba hajítja. Tökéletes pontossággal repül a céltábla közepébe. Csodálattal nézek rá, hogy hogy lehet ilyen erős.
- Wow. - ennyit tudok csak kinyögni, mitől rögtön felcsillan a szemében a kedv. Na ez az a Francesco, akit megismertem!
- Megtanítasz erre? - nézek a szemébe - vagy tíz centivel magasabb - mire sejtetően mosolyra húzza a száját, és bólint egy nagyot.
 Francesco egész edzésen a baltázás tudományát mesélte. Én közben csendes és figyelmesen hallgattam őt.
 Néha felnevettünk, - a bénázásomon - néha pedig bele-beleelegyedtünk egy-egy hosszabb beszélgetésbe.
-  Francesco, mesélj valamit! - kérem.
- Miről? - húzza széles mosolyra a száját.
- Mondjuk... kik voltak azok, akik elköszöntek tőled? - kapok fel egy baltát, és dobom el. Őszintén? A közelébe sem ment a bábunak. Hát, ez nem az én fegyverem...
- A szüleim... és a testvéreim, Stella a húgom, és Roland a bátyám. - a hangja nem vesztett a derűből, de csatlakozott hozzá a szomorúság is. - Mikor bejöttek hozzám, a fájdalmuk nekem fájt. Rossz volt látni őket, úgy elveszve. Hihetetlen bűntudat mardossa még mindig a szívemet, amit nem tudok csillapítani. De talán ami mégis a legjobban fájt, hogy el kellett köszönnöm Annától. Amikor lehunyom a szememet, eszembe jut a dús barna haja, a sírástól vörös és bedagadt szemei. Most biztos azt kérdeznéd, hogy ki az az Anna. A lány, aki a borús napokon is felvidított, akit mindenáron megmentettem volna. A barátnőm, aki a legtöbbet számított nekem. Akit a legjobban szerettem. És ha meghalok az arénában, akkor már soha többet nem láthatom. És az utolsó emlékem róla az, hogy sírva a nyakamba borulva ígértette meg velem, hogy győzni fogok... - itt a hangja elcsuklik. Mondani szeretnék neki valamit, de nem tudok. Én világéletemben egyszer voltam csak szerelmes. Azt is megjártam... De ez egy másik történet. Magamhoz húzom a fiút, és szorosan megölelem. Mikor kicsit már jobban lesz, elhúzódik tőlem, felkap egy baltát, és elhajítja. Tökéletesen  találja el a bábu közepét.
- Sajnálom... -sütöm le a szememet. Csak most tudatosul az elmémben, hogy nem csak én akarok bajnok lenni. Más is épp oly erős akarattal indult, mint én. Mint Francesco.
- Hagyjuk. - legyint egyet. - Na és neked van valakid a hazádban?
Vajon elmondjam neki azt a titkomat? Vagy nem lenne éppenséggel ésszerű. Bármikor ellenem fordíthat bármit, amit csak mondok. Meg kell fontolni mindent, amit mondasz. Mert mindennek van hatása.
- Nincs. Nem is volt. De most nincs. Igen, teljes mértékben szingli vagyok. - ellenkezem feltartott kézzel.
- Oké, oké. - méreget gyanakodva. A tekintetében van valami furcsa. Valami megmagyarázhatatlan. Mintha belelátna a lelkembe, és látná, hogy amit az előbb mondtam, az kicsit ferde.
 Kiáltozások hangzanak fel a terem másik végéből. Francesco és én rögvest közelebb mentünk. Na és mit látunk? Arabella és Cristina balhézik. Jé... Arabella épp orron törli Cristinát. Jé. Aztán a bunyót a földön folytatják. Jé! Nem tudnak egymásról leakadni? Csak mert ha jól számolom, nem ez az első alkalom... Épp megindulnék segíteni, mikor egy erős kar ragad meg.
- Majd a fiúk elintézik. - dörmögi Francesco.
 Julio és Carlos bizony tényleg megragadják mindkét lányt, egyik az egyiket, másik a másikat, és különválasztják őket.
- Megoldják. - ránt egyet a vállával a mellettem álló fiú. Bólintok egyet, és visszatérünk a normális edzésbe.
 Most a késeknél edzünk. Nem megy neki rosszul, de azért valljuk be, nem egy őstehetség. Dob egyet, és a kés a bábu szélébe fúródik.
 Hiába akarok odafigyelni Francescora, furdalja a kíváncsiság az oldalamat. Vajon miért verekedtek össze? De most tényleg nincs épkézláb ötletem. Bár azt is simán kinézem belőlük, hogy csak úgy random odalép az egyik a másikhoz, és csak úgy elkezdenek verekedni. Vagy talán egy fiú miatt? Nem hiszem. Jesszus! Az milyen lenne már! De nem hiszem. Már csak azért is, mert Arabella elég erős egy lány. Egy piti fiú miatt nem verekedne össze senkivel...
  - Isabel! Hahó, figyelsz? -integet a tekintetem előtt Francesco. Szegénykémet teljesen elfelejtettem! Na jó, most minden figyelmemet neki fogom szentelni.
- Persze. - mosolyodok el, és felkapom a következő kést.