2016. december 23., péntek

#16 - Arabella

Sziasztok! :) A mai nap folyamán kerül fel a #16 - Arabella, és ezzel mind a hárman szeretnénk boldog karácsonyt kívánni. :) Reméljük, Nektek is örömteli lesz az ünnep.^^ Jó olvasást, a kommenteket pedig várjuk. ;)
Maja, Sofia és Lili xoxo


Minden erőmet beleadva rohanok, nem kímélve az izmaimat. Még ha érzek is egy csöppnyi kimerültséget és fáradtságot a Fionával vívott párbaj miatt, mindez egy szempillantás alatt elillan. Hiába, ha az embernek az élete forog kockán, képtelen ilyen kis jelentéktelen semmiségekkel foglalkozni.
  Szélsebesen szedem a lábaimat, azon vagyok, hogy mihamarabb beérjem Fionát, és lerázzam ezeket a ronda dögöket. Már látom is a lány szőke loboncát a messzeségben. Mi tagadás, jól tartja a tempót, profikat megszégyenítő módon lohol előttem. Bár én se vagyok egy csiga, azért rendesen meg kell erőltetnem magam, ha nem akarom az egyik mutáns hegyes fogai közt végezni. Az pedig iszonyatosan nagy szégyen lenne!
  Nem csak az életösztön hajt előre, hanem a tudat is, hogy vajon miként fogadnák az ellenségeim a halálomat. Látom magam előtt Christina és Fiona önelégült pofáját, amikor éjfélkor kivetítik az arcképemet az égboltra – ez csak ösztönöz arra, hogy még jobban feszítsek a tempón. A lábaim gepárd módjára pörögnek, a karom lendületes mozgatásával segítem a futást. Jól tudom, hogy a menekülés első számú szabálya, hogy semmilyen körülmények között ne nézz vissza az üldöződ szemébe, hiszen az csak eltereli a figyelmedet. Nem is áll szándékomba a ronda, túlméretezett őserdei békákat bámulnom, akiknek egyetlen célja, hogy darabokra szaggassanak. Szinte már érzem a dühödt fújtatásukat a nyakamban. Az egyik, a legnagyobb különösen közel merészkedik hozzám, kis híján meg is marja a lábamat. Persze nem adom könnyen magam, egy jól irányzott suhintással durván megsebesítem a bestiát. Sátáni mosoly fut végig az ajkaimon, amint az állat ordítva eltántorodik, keresztezve ezzel társai útját. Ebben a néhány másodpercben kicsit lassítok az iramon, és időt fordítok arra, hogy normálisan magamra rángassam a hátizsákomat.
  Öt teljes percig futok megállás nélkül, az előttem haladó szőke lányra koncentrálva. Úgy tűnik, Fiona agyát elborította a félelem, teljesen megfeledkezett rólam. Nem állítom, hogy nem tenném el láb alól az első adandó alkalommal a németet, de most kifejezetten sokat köszönhetek neki. Magamtól aligha ki tudnám találni, merre is fussak. Időközben egy – nem éppen sziklaszilárd alapú – terv is megfogalmazódik a fejemben, miszerint ha a mutánsok reménytelenül közel merészkednének hozzám, egyszerűen csak eléjük lököm egykori párbajtársamat, biztosítva számukra a mai vacsorát.
  Hirtelen eltűnnek az esőerdő magas fái, zölden burjánzó bokrai, és titokzatos állatai, mintha csak a föld nyelte volna el őket. Velük együtt Fionának is nyoma veszik, az eddigi környezet képét hatalmas, végeláthatatlan homoksivatag veszi át. Zavartan kapkodom a fejem a fás környezet és a kietlen táj között, míg végre meg nem találom a tökéletes megoldást. Mérget vennék rá, hogy ezek a békák – még ha a Játékmesterek tervezték is őket – egy percig se bírják ki az emésztő hőségben, a szervezetük egyszerűen nem tud alkalmazkodni a forrósághoz és a homokhoz. Ezek szerint, ha van egy kis szerencsém, könnyűszerrel megszabadulhatok tőlük. Gyorsan hátrapillantok, hogy megbizonyosodjak róla, elég nagy az előnyöm a gusztustalan hüllőkéhez képest, majd ismételten vad vágtázásban török ki. Hála a futócipőmnek, a csúszós homokban is remekül boldogulok. Gondosan ügyelek arra, hogy az orromon át vegyem a levegőt, és még csak véletlenül se kezdjek kutya módjára lihegni. Egyenletesen mozgatom megfáradt végtagjaimat, a szememet le sem veszem arról a pontról, amit kinéztem magamnak. Valahol azt hallottam, futásnál ez az egyik legjobb módszer arra, hogy ne adja fel az ember.
  A Nap sugarai erősen sütnek le rám, hosszú verejtékcseppeket hagyva az arcomon. Dühödten félresöprök néhány kósza tincset a homlokomból. Na, ezért utálom annyira a fekete hajszínemet!
  A távolból mérges morajlás hallatszik. Néhány pillanat múlva csatlakozik hozzá valami furcsa, pattogásszerű hang is. Rosszat sejtve összeráncolom a homlokomat. Valami azt súgja, ezek a hangok nem szolgálják a javamat. Nem hagy nyugodni a kíváncsiságom, így hát gyorsan hátrafordítom a fejemet. A látványtól valósággal földbe gyökerezik a lábam, pár másodpercig még a lélegzetem is eláll. A békák pont most érték el a két terület határát, de számításaimmal ellentétben, nem hátráltak meg. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy az első mutáns előre lép, kicsit megrázza magát, sűrű porfelhőt hagyva ezzel maga után. A következő pillanatban már nem egy nyálkás kétéltű, hanem egy hasonlóan ocsmány, sötétszürke szőrzetű sivatagi patkány néz velem farkasszemet. Társai hasonlóképpen cselekednek. Mikor mindannyian átalakulnak, folytatják az üldözésemet, mintha mi sem történt volna.
  Össze kell szorítanom a fogaimat ahhoz, hogy ne hagyja el egy cifra káromkodás a számat, melyben hosszasan megemlékezem Fire és Hayes összes felmenőjéről. Talán el se jut igazán a tudatomig a mutánsok hirtelen alakváltása. Gyakorlatilag teljesen mindegy, békák vagy patkányok üldöznek, hiszen ugyanúgy a halálomra pályáznak. Nincs értelme ezen rágódni, mint ahogy hosszas elméleteket szőni sem. Egyszerűen képtelenség őket fortéllyal lerázni, most egyedül a gyors futás és a kitartás segíthet. Utóbbiban pedig verhetetlen vagyok.
  Néha ellenőrzésképpen hátranézek. Mindig azt tapasztalom, hogy a szörnyek mind egyre közelebb és közelebb érnek hozzám. Ennek nem örülök túlzottan, ugyanis – orron át lélegzés ide, vagy oda – a sivatag rendesen megviseli a közérzetemet, szinte már alig kapom levegőt. Attól tartok, ha fél órán belül nem jutok vízhez, menten elájulok, kiszolgáltatva ezzel magam a mutánsoknak. Lábaim egyre lassabban mozognak, egyszer majdnem el is esem egy kőben. Látásom is egyre homályosabbá és gyengébbé válik, szinte már nem is tudom kivenni az előttem lévő dolgokat. Na, nem mintha annyira izgalmasak lennének. Ugyan, mit láthat az ember egy sivatagban? Homokot. Elszórtan néhány haldokló növényt és a napsugaraktól menekülő állatot. Néhol egy-egy követ vagy kavicsot. Aztán homokot is. Hm, említettem már, hogy homok is van itt?
  Kellene egy cél, amiért futhatok. De nincs. Sehol sincs.
  A mutánsok egyre közelednek, szinte már érzem a fújtatásukat a tarkómon. A távolból egy ismerős moraj hallatszik. Lövésem sincs mi az, de esküdni mernék rá, hogy már többször is hallottam az évek során. Olyan, mintha lesújtana valakire egy villám.
  A világot uraló homok. Egykoron fürgén pergő, mára már lestrapált és elgémberedett végtagok. Vérszomjas, alakváltó szörnyetegek, melyek meg akarnak ölni.
  Homok, végtagok, szörnyetegek. Milyen unalmas, mindennapi leírása egy Viadalnak! Milyen sajnálatos is lenne, ha ezek miatt kellene meghalnom! Vagy az szomjúságtól és az ájulástól, az se lenne sokkal jobb. Sőt, mindenképpen borzalmas lenne. Nem akarok meghalni. Még élnem kell, jól tudom. Csak nehéz küzdeni, iszonyatosan megterhelő egy mesterség. Kár, hogy nincs mit tennem, erre hivatottam. Ha feladom a harcot, és sírni kezdek, akár egy pisis óvodás, sosem válok bajnokká, nem érem el a célt, amiért egész életemben küzdöttem. Azt pedig nem akarom. Nagyon nem.
  Homok, végtagok, mutánsok – semmi újdonság. A közelben újra feltűnik a szőke hajkorona, bár könnyen megeshet, hogy csak képzelődöm. A sivatag sok hülyeséget művel az ember agyával, nem csodálkoznék hát, ha kiderülne, hogy Fiona alakja nem több egy délibábnál. A fejemet ólomsúlyúnak érzem, az agyamban lévő vészjelzők vad sípolásba kezdenek. Ez most nem olyan nyivákolás, mint amit akkor hallottam, amikor megcsókoltam Juliót. Sokkal élesebb, és határozottabb annál, mintha csak arra próbálna figyelmeztetni, hogy ezúttal tényleg veszélyben van az életem.
  Mielőtt felgyorsulhatnék, vagy bármi értelmeset is cselekedhetnék, az egyik szörny teljes súlyával rám terpeszkedik, maga alá nyomva ezzel a mutatvánnyal. Egyszeriben elszáll rólam a kimerültség szele. Már nem érzek fájdalmat, nem gondolok arra, hogy menten belehalok a szomjúságba, sőt Fiona látszólagos alakját is sikerül kivernem a fejemből. Csak az érdekel, hogy a másvilágra küldjem ezt az undorító állatot, amit idegbeteg, szadista barmok teremtettek. Látom a patkány nagy, kitátott száját, és a benne lévő, vérszomjas fogait. Tudom, hogy mi forog kockán, mi történik, ha nem győzöm le ezt a dögöt. Gondolkodás nélkül megemelem a késem, és egyenesen az állat torkába döföm azt. A mutáns vörös vére azonnal gejzírként kezd spriccelni, befestve ezzel az egész karomat. Egy nehézkes mozdulattal lerúgom magamról az állatot, szememmel automatikusan újabb szörnyek után vadászom. Szerencsére a többi lény viszonylag messze van tőlem, rendesen lemaradtak a vezetőjüktől. Letörlök az arcomról pár izzadságcseppet, majd folytatom kínkeserves utamat. Már nem érzem, hogy olyan fáradt lennék, bár még mindig eszméletlen súlyú kilók nehezednek a vállamra. Viszont most, hogy megöltem egy mutánst, kissé kitisztul a fejem, erősebben látom az előttem lévő formákat. Tengernyi homok, elszórtan pár zöld fűszál, meg persze a kövek és a kavicsok, amik csak akadályozzák az embert a futásban, egy hulla…
  Mi van?
  Kérdő tekintettel bámulok az előttem fekvő Kiválasztottra, aki békaként terül el a homokban. Láthatóan alaposan megviselték az elmúlt pár óra eseményei. Szőke haja csomókban tapad a fejére, homlokáról patakokban folyik a víz, égszínkék szemét fájdalmasan elrejti a világ elöl. Mellkasa meg-megemelkedik, de emellett egyetlen jel sem utal arra, hogy életben lenne. Rózsás arcbőre falfehér árnyalatot vett fel, ajkai teljesen kicserepesedtek, amióta utoljára láttam.
  Erősen elgondolkozom, hogy mit tegyek a némettel. Furcsamód még csak meg sem fordul a fejemben, hogy a mutánsok elé vessem, mentve ezzel a bőröm. Ahogy ott fekszik előttem elaléltan, kedvem lenne felrázni, lekeverni neki egy hatalmasat, aztán jól leteremteni Miss Megöllektebrazilribi kisasszonyt, amiért ilyen könnyen feladja a harcot. Ha az esőerdőben nem küzdött volna olyan céltudatosan és akaratosan az életéért, azt hinném, könnyű ellenfél. Bár, ki tudja… Aki ilyen egyszerűen meghátrál, és legyőzi egy kis forróság, semmiképpen sem nevezhető erősnek, legalábbis a szememben már nem tűnik annak.
  Fiona hirtelen tágra nyitja a szemét. Először mintha meg sem ismerne, úgy bámul rám. Csípőre tett kézzel számolom a másodperceket, úgy várom, mikor jut el a csöppnyi agyáig, hogy hol is van valójában, és mi történt vele az elmúlt órákban. Akkor jövök rá, hogy megvilágosodott, amikor jobb kezével esetlenül tapogatózni kezd a talajon. Ez az a pillanat, amikor tudatosul bennem, hogy bár nem szántszándékkal, de miért maradtam itt Fiona mellett ahelyett, hogy elfussak. Hát persze, miért is nem esett le hamarabb! Idegesen megpördülök a tengelyem körül, és meg is pillantom a földre vetett lándzsámat. Nem habozok, rögtön magamhoz is veszem a fegyvert. Éppen abban a pillanatban, hogy felkapom, rengeteg zaj töri meg az Aréna csendjét. A patkányok, mintha csak a föld alól kerültek volna elő, hirtelen mellettünk teremnek, és gyilkos pillantással méregetnek minket. Valamivel közelebb állok hozzájuk, mint Fiona, de az én kezemben ott a lándzsa, ráadásul már megöltem egyet közülük, így nem mernek rám támadni. A szemem sarkából látom, hogy a német lány nagy nehezen feltápászkodik, és közel sem bombabiztos léptekkel megindul felém. Bár szerencsére még nem őrültem meg annyira, hogy a csaj agyával tudjak gondolkozni, azért arra rájövök, hogy valami olyasmi lehet a célja, hogy hátulról megöljön. Kár, hogy a fegyvere nálam van… Gúnyos pillantást lövellek a német felé. Ám abban a minutumban észreveszem, hogy az én késem viszont az ő kezében landolt. Bár Fiona helyében fejvesztve menekülnék, hagyva, hogy az ellenfelem küzdjön meg a mutánsokkal, sejtésem szerint ő nem ezt fogja tenni. Valamiért túlságosan is bizonyítani akar, viszont nem fogja fel, hogy nincs elég ereje ehhez az egészhez. Nekem kell hát döntenem, az egyetlen embernek a társaságból, aki képes észérveket felhozva gondolkozni.
  Egy szempillantásig sem szakítom meg a szemkontaktust a mutánsokkal, akik legnagyobb sajnálatomra egyre közelebb és közelebb merészkednek. Közben persze Fionára is ügyelek, nehogy a végén még meg találjon ölni, amíg nem tartom rajta a szemem. Aztán hirtelen megteszem az első lépést, ami események hosszú lavináját sodorja magával.
  Egy gyors mozdulattal megpördülök a tengelyem körül, a lándzsámat egyenesen a német lány torkába szúrom. Fiona nem hal meg azonnal, valószínűleg fel sem fogja igazán, mi történik vele. Közben az egyik patkány a lábamra veti magát, leszaggatva rólam ezzel a nadrágom alját. Kicsit ugyan felsérti a bőrömet, de ez nem akadályoz meg abban, hogy Fiona kezéből kikapott kést ne állítsam a torkába. A mögöttem gyülekező három mutáns egyszerre ugrana ránk, még szerencse, hogy van annyi lélekjelenlétem, hogy gyorsan kikerüljem őket. Az állatok, a kevés helynek és az óriási karmaiknak köszönhetően, pusztán véletlenül megmarják a másikat, és egymás ellen kezdenek harcolni. Tudom, hogy ez az egyetlen lehetőség, hogy elmeneküljek. Nem is habozom megtenni az első lépést. Durván ellököm magamtól a haldokló Fionát, és kikerülve a hadakozó szörnyeket, rohanni kezdek a forró homokban. Alig teszek meg pár métert, máris egy reményvesztett, segélykérő kiáltás üti meg a fülemet.
-Ne hagyj itt!
  Idegesen fordulok hátra. Miért van az, hogy ha eltervezek valamit, jön egy hülye barom, aki okvetlenül keresztülhúzza a számításaimat? Egyáltalán, miért nem iszkolok el rögtön? Mi a francért foglalkozok egy félholttal?
  Egy hangos sóhaj kíséretében nézek Németország csodaszép Kiválasztottjának világoskék szemébe. Legnagyobb meglepődésemre nem tűnik riadtnak, csalódottnak és reményvesztettnek. Valamiért úgy érzem, mindez nem az ostobaságából adódik, sokkal inkább annak köszönhető, hogy belenyugodott a sorsába. Fiona nem úgy néz rám, mint aki azt akarja, hogy vigyem magammal, és kössek vele szövetséget. Ő már tudja, hogy perceken belül meg fog halni, semmi esélye a túlélésre. Ha nem vérzik el az általam ejtett sebtől, a mutánsok tépik darabokra. Kétségtelen, már nem éli meg a holnapot. Az is a csodával határos, hogy valahogy sikerült feltápászkodnia, és a szemembe néznie anélkül, hogy elájult volna.
  Nem kedvelem ezt a lányt, gyakorlatilag a hideg ráz tőle, ha meglátom. Fiona egy felszínes, nyávogós, ostoba ribanc, aki okkal, vagy anélkül mindenkibe beleköt, és a létező összes fiúra kiveti a hálóját. Ő az, aki meg akart ölni, aki folyton csak sértegetett, és pusztán féltékenységből beszólt nekem Julio miatt. Utálom Fionát, ez nem kérdés. Most azonban valamiért úgy érzem, mégis segítenem kell rajta, nem hagyhatom, hogy azok az állatok darabokra tépjék. Senki sem érdemli meg, hogy így végezze. Egy pszichopata állat karmai közt elvérezni, nyöszörögve, a halálra várva, ami talán sosem jön el, miközben egy országnyi tömeg üvöltve szurkolja végig a meggyilkolásodat. Talán Fiona szerencsétlensége, talán az angolok iránt érzett ellenszenv miatt, de elhajítom a Juliótól kapott, véres hegyű kést, pont úgy, mint ahogy azt Isabel tanította. A mutánsok üvöltésétől talán nem is hallatszik az ágyúszó, az én fülemben azonban még órák múltán is ott cseng a hang, ami első Arénabeli áldozatom halálát hivatott jelezni.
  Nem nézek hátra, hiszen jól tudom, mi következik ezután. A patkányok valószínűleg kinyírják egymást, majd a legerősebb a német lány holttestére veti magát, és addig marja azt, amíg Hayes meg a bandája úgy nem dönt, elég a mészárlásból. Ehhez pedig egy csipetnyit sem fűlik a fogam. Sarkon fordulok, és a tőlem telhető leggyorsabb iramban elhagyom a terepet.
*
A sivatag még mindig borzalmasan hat rám, bár így már egy kicsit könnyebb, hogy nem kell lóhalálában iszkolnom. Lassan, egyenletesen sétálok a homokban, egy pillanatra sem állok meg. Néha, amikor már úgy érzem, menten elájulok, belekortyolok a vizembe, aztán folytatom az utamat. Fekete táskám lelóg a hátam közepéig, az övemben öt kés vár arra, hogy használjam őket. Bal kezemben az üvegemet szorongatom, jobbomban pedig a lándzsámat tartom.
  Automatikusan felfelé kunkorodik a szám széle, valahányszor megállapodik a tekintetem a fegyveren. A véres harcot követően vagy fél óráig nem jutott el az agyamig, hogy megszereztem a lándzsát. Amikor elragadtam Fiona elöl, nem éreztem azt a felhőtlen örömöt, a felülmúlhatatlan boldogságot, mint például az Aratáskor. A félelem és a küzdeni akarás olyan szinten eluralkodott rajtam, hogy képtelen voltam egy kicsit is örülni a szerzeményemnek. Persze, már tudatosult bennem minden. Attól a perctől kezdve úgy vigyorgok, mint egy vadalma. Bár a legtöbb fegyverrel viszonylag jól bánok, mégis hatalmas megkönnyebbülést jelent számomra, hogy a lándzsát is a magaménak tudhatom. Az emberek talán nem is sejtik, hogy ez jelenti nekem a biztos támpontot, a remény szimbólumát. Ez az a tárgy, amitől úgy érzem, biztonságban vagyok, és bármi is történik, senki sem győzhet le. Nem, épp ellenkezőleg: én győzök le mindenkit!
  Mindenkit – erősen elgondolkozom ezen a rövidke szón. Eddig mindösszesen két embert küldtem az örök vadászmezőkre. Biztos, hogy vannak olyan Kiválasztottak az Arénában, akiknek több halott írható a számlájukra, vagy pont ugyanennyi, mint Juliónak. Ő is két gyereket fosztott meg az élettől, Chót és azt a fiút, aki a Bőségszaru tövénél támadt rám. Már nem is emlékszem, melyik országból jött…
  Mi tagadás, furcsa belegondolni, hogy ismét gyilkosságra adtam a fejem. Ráadásul, hogy pont Fionát öltem meg… Igaz, már akkor is szívesen végeztem volna vele, amikor először beszéltünk, hát még, amikor rám támadt… Álmomban sem gondoltam volna, hogy olyasfajta kegyelemdöfést kap majd tőlem. Nem így akartam végezni vele. Valamiért mindig úgy képzeltem el a jelenetet, hogy csatázunk egymással, és egyszer csak leszúrom. Nem mintha bármi bajom lenne ezzel a felállással, sőt ha úgy vesszük, még kedvez is nekem a helyzet. A támogatók jó eséllyel még mindig nem úgy tekintenek rám, mint egy hidegvérű gyilkosra, sokkal inkább valószínű, hogy egy félénk, kissé bizonytalan lányhoz hasonlítanak, aki ha kell, remekül bánik a fegyverekkel, és nem fél megmenteni az életét. Emellett az is növelhette a támogatóim számát, hogy nem hagytam, hogy Fionát darabokra tépjék a mutánsok. Összességében, ez egy egész tűrhető első gyilkosság volt. Olyan, amire emlékezni fognak az emberek, miután győztesként elhagyom az Arénát.
  Éppen egy kisebb domb tetején állok, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, muszáj egy kicsit lepihennem. Nem ülök le, a táskámat is hátamon hagyom, mindösszesen annyit engedek meg magamnak, hogy a térdemre támaszkodva kifújjam magam. Úgy vélem, ennyi éppen elég ahhoz, hogy kissé pihentessem a megfáradt végtagjaimat.
  Ahogy ott nyújtózom, az enyhe, sivatagi szellő leheletfinoman belekap a hajamba, néhány szem homokot rejtve ezzel ébenfekete fürtjeim közé. De nem csak ennyit hoz magával a szél; a közelből furcsa hangokat sodor felém. Mi az már megint? – gondolom idegesen, miközben a tőlem telhető leggyorsabb módon kiegyenesedem. Tenyeremet a homlokomhoz támasztom, hogy alaposabban szemügyre vehessem a környéket. Még mindig semmi mást nem látok, csak töménytelen mennyiségű homokot. Megfordulok a tengelyem körül, és még az eddiginél is jobban meresztem a szemem. Mint kiderül, nem teljesen feleslegesen bámészkodom: a domb lábától néhány méterre három alak bontakozik ki előttem. Beletelik néhány percbe, mire kiveszek valamit a mozdulataikból, az arcvonásaikból. Mikor már teljességgel megbizonyosodom arról, hogy kikkel futottam össze, egy levakarhatatlan vigyor kíséretében feléjük veszem az irányt. Úgy látszik, feltűnik nekik, hogy merre tartok. Az egyik alak, egy magas, fekete hajú fiú egyenesen rám szegezi a tekintetét, aztán egyszer csak ő is rohanni kezd felém.
  Hosszú, kínkeserves óráknak tűnik az a néhány másodperc, amíg elérem. Nem akarok túl hevesen reagálni, nem akarom, hogy az emberek pletykálni kezdjenek rólunk, és azt higgyék több van köztünk, mint valójában. Sosem tartozott az életcéljaim közé, hogy egy csicsás címlapon lássam viszont magam, most viszont fittyet hányok az egész felhajtásra. Nem érdekel senki és semmi, egyedül az Országtársam erős, védelmező karjaira koncentrálok. Fejemet automatikusan a fiú vállába fúrom, a torkomat valószínűleg valami ismeretlen eredetű, kiscicás nyüszögés hagyja el, amivel még jómagam sem tudok igazán mit kezdeni. Eszméletlenül nagy megkönnyebbülést jelent, hogy Julio itt van mellettem, érzem az érintését a bőrömön, a dús hajába túrhatok, beszívhatom a – körülményekhez mérten kellemesnek aligha nevezhető – illatát, egyszóval, hogy magam mellett tudhatom.
  Vagy két percig állunk a végeláthatatlan sivatag közepén, egymást karjaiban, amikor az Országtársam gyengéden eltol magától.
-Basszus, Ara – néz rám. Úgy vigyorog, mint egy vadalma, de éjfekete szemében látom, hogy valójában nagyon is izgul értem. – Mi történt veled? Hallod, borzalmasan nézel ki!
- Bocs, hogy nem rendelkezek olyan kicseszett szerencsés génállománnyal, mint te! – vágok vissza csípőből. – Tudod, van, akinek egy kis ész is jutott!
  Egy óvatos mosoly kíséretében megrázza a fejét.
-Nem azért mondtam, a génjeiddel nincs semmi baj! Sőt… - kacsint rám „csábítóan”. Kikerekedett szemekkel bámulok rá. Ugye ez csak egy rossz vicc? Csak most értem ide, és ez a barom máris flörtöl velem? Argh… - Csak tudod, amikor legutóbb láttalak, kicsit kevésbé voltál… Öhm, véres.
  Tüzetesen végighordozom a pillantásom a testemet, hogy rájöjjek, mi baja van Juliónak. Ami azt illeti, tényleg nem festek valami fényesen. A jobb karomat könyékig alvadt vér borítja, a bal lábamon egy hatalmas karmolás nyoma éktelenkedik, és sejtelmem szerint a fejem sincs túl rózsás állapotban. Csoda, hogy nem hitték azt, hogy egy zombi vagyok, és nem lőttek halálra.
-Belekeveredtem egy kisebb konfliktusba – próbálom egyszerűen összefoglalni a történteket.
- Ja, pont úgy nézel ki – gúnyolódik, miközben a táboruk felé terelget. – De most komolyan, mi történt? Téged is megtámadtak azok a dögök?
  Nem tudok elmenni szó nélkül az is szócska mellett. Most nézem csak meg alaposabban a fiút. Mi tagadás, ő sincs a legjobb állapotban, még ha az adottságainak köszönhetően nem is fest annyira ramatyul. Az arcát számtalan apróbb karmolás díszíti, mint ahogy a kezén is felfedezek egy mélyebb sebet. Elhatározom, hogy amint lenyugodnak egy kicsit a kedélyek, feltétlenül felajánlom neki a kötszerem egy részét.
-Igen, de nem csak azok! – sóhajtok fel a fáradtságtól kimerülten. – Mielőtt megtámadtak volna, Fionával is összefutottam. Verekedtünk, egyszer ő állt nyerésre, aztán én. Már éppen végeztem volna vele, amikor hirtelen megütött és elrohant. Akkor vettem észre a mutánsokat – A lények említésére a hideg futkos a hátamon. Szinte beleborzongok, ahogy felrémlik előttem az ocsmány pofájuk. – Sikerült elmenekülnöm, és egypárat meg is öltem közülük. Fiona pont előttem ájult el, ezért sikerült elvennem tőle a lándzsát – emelem meg a fegyverem. – A patkányok előttem álltak, a német meg mögöttem, aztán olyan gyorsan történt minden… Csak arra emlékszem, hogy elmenekültem, és megöltem Fionát. Olyan kis szerencsétlen fejet vágott, én meg megkönyörültem rajta. – Valamiért úgy érzem, szégyellnem kellene magamat, amiért ilyen könnyen megesett az ellenfelemen a szívem. Ha jól tudom, ez nem vall a bajnokokra. De hagyni, hogy egy mutáns darabokra szaggassa… Na, azt már nem! Biztosan csak a dicsőségért nyírtam ki, mert nem akartam, hogy a halálát Hayes számlájára írják. – Eldobtam a késem. Rögtön belehalt, még az ágyúdörrenést is hallottam. Utána nem történt semmi különös, csak sétálgattam.
  Julio folyamatosan bólogat, így adja a tudtomra, hogy érdekli, amit mondok. Néhányszor ugyan összeráncolja a homlokát elborzadása jeléül, de összességében úgy tűnik, megérti, amit mondok. Mikor végzek a beszámolómmal, elgondolkozva fordul felém.
-Szóval, túl vagy az elsőn…
- Mi? – értetlenkedem. – Milyen elsőről beszélsz? Vagy mi van?
- Az első gyilkosságon, Ara – mondja komolyan. A hangjából a hangyányi együttérzésen kívül képtelenség bármit is kiolvasni. – Gondolom, nem volt könnyű, még ha nem is bírtad a csajt.
  Beletelik néhány pillanatba, mire észbe kapok, és eljut az agyamig, hogy Julio nem tud a Guilettás ügyről. Így hát zavart kifejezést erőltetek az arcomra, és az összes színészi képességemet bevetve játszani kezdek.
-Fiona méltó ellenfél volt. Nem adta könnyen magát, olyan sokáig bírta, hogy azt ki se néznéd belőle! Mondhatni, igazi túlélő, aki rosszkor volt rossz helyen. Azt hiszem, ezért sem hagytam, hogy azok a ronda dögök végezzenek vele – teszem hozzá suttogva.
  Időközben odaérünk a többiekhez. Legnagyobb meglepetésemre csak ketten vannak, sem Isabelt, sem Francescót nem pillantom meg. Carlos és Christina eléggé lestrapáltnak tűnnek, bár azért még nem veszett ki belőlük az élet. A fiú mondjuk elég fáradtnak néz ki, de azért távolról sem nevezhetném reményvesztettnek. Az olasz tyúk meg… Hm, azt hiszem, ha a tekintettel ölni lehetne, már nem élnék! A csaj körülbelül úgy méreget, mint aki menten fejbe lő, ha nem szívódok fel öt másodpercen belül. Természetesen nem adom könnyen magam. Kiegyenesítem a hátam, és egyenesen belenézek a szemébe. Ha ezt nem veszi felhívásnak, hogy rohadjon meg, tényleg teljesen sötét.
  Julio úgy tesz, mintha semmit sem vett volna észre az egészből, és tovább kérdezősködik.
-De minden rendben? Nem sebzett meg?
  Úgy válaszolok, hogy közben folyamatosan tartom a szemkontaktust Christinával. Ahogy ezt a csajt ismerem, képes és mindenfajta előzmény nélkül rám támad! Nála sosem tudhatja az ember, mire számítson.
- Jól vagyok – mondom mintegy mellékesen az Országtársamnak. Még egy mosolyt is sikerül kicsikarnom magamból. - Ráadásul, a lándzsáját is megszereztem, szóval minden rózsaszín es virágmintás!
  A mindeddig némán kókadozó Carlos mintegy varázsütésre magához tér, és mosolyogva fordul felém. Arról faggat, nincs-e szükségem kajára vagy vízre. Magamban halkan megjegyzem, hogy bármennyire is butuska szegény, nem semmi ez a srác, ami a kedvességet és az udvariasságot illeti, még ha az ottalvós „buliban” nem is tett erről tanúbizonyságot.
- Nem, de köszönöm! - Előveszem a legbájosabb mosolyomat, úgy nézek az aggódó, kékeszöld szempárba. Még egy kis szempilla-rebegtetést is megengedek magamnak. - Nagyjából minden van nálam. Ha kértek, adhatok vizet! - teszem hozza sietve, amikor meglátom, hogy a társaság tagjai rendesen kifáradtak.
Carlos már éppen nyúlna a flaskámért, ám egy ellenszenves hang hallatán rögtön elmegy a kedve az egész folyadékpótlástól. Bár, ha engem kérdeztek, a spanyol sokkal okosabban tenné, ha nem hunyászkodna meg egy kis csitri előtt, és elhallgattatná, mondjuk, egy helyes kis kés segítségével, mintsem hogy hagyja hisztizni Christinát.
-Inkább azt kérjük, hogy húzz el a francba!
- Már bocs - vonom fel gúnyosan a szemöldököm. - De szerintem neked ebbe nincs beleszólásod! Másfél napja mást sem csinálok, csak idegbeteg Kiválasztottak és még idegbetegebb mutánsok elől menekülök. Szerintem simán megérdemlem annyit, hogy itt maradhassak. Ha nem tetszik, el lehet menni! Meg amúgy is, ki vagy te, hogy dirigálj nekem?
  Láthatólag az olaszra elég nagy hatást gyakorolnak a szavaim, legalábbis az egyre vörösödő arckifejezéséből erre következtetek.
-Igen? És szerinted mi mit csináltunk? – mutat végig magán, majd a fiúkon. – Ugyanazt, mint te, menekültünk, gyilkoltunk, túléltünk. Meghalt Franco! Tudod milyen érzés? Bár honnan is tudnád? Egy barátod sincs! Most pedig tűnj innen!
  Nem visel meg különösebben a rikácsolása, arra azonban felkapom a fejem, amit az Országtársáról mondott. Először nem is ugrik be a fiú arca, aztán persze derengeni kezd valami róla. Ha jól emlékszem, Francesco Fiorénak hívták, és ő volt az, aki az interjú éjszakáján annyit ivott, hogy összekevert valakivel, és lesmárolt. Ha nem csal az emlékezetem, ő állt mellettem a játék indulásakor. Valamilyen szinten sajnálom a fiút, még ha egész életemben két szót sem váltottam vele. Az utóbbi gondolat hatására nem állom meg, hogy ne rázzam meg a fejem. Nem! Nem sajnálok senkit! Se Fionát, se Francescót! A bajnokok sosem sajnálkoznak feleslegesen. Inkább úgy teszek, mintha teljesen közömbösen érintene az olasz fiú halálhíre – mert hát ez az igazság, nem? – és folytatom a megkezdett vitát.
- Ó, szóval így állunk! - mormogom alig hallhatóan. Közelebb megyek az olaszhoz, és felemelem a hangom. – Na, idefigyelj, ribikém! Ha egy percig is azt hiszed, hogy parancsolgathatsz nekem, nagyon tévedsz! Elhiszem, hogy harcoltatok, meglátszik rajtatok - mérem végig a csapatot. - De én ugyanannyit szenvedtem, ha nem többet. Egyedül jutottam el idáig, szövetségesek nélkül! És ha mar az Országtársaknál tartunk... Julio az Országtársam - fordulok vigyorogva a fiúhoz, aki láthatólag semmit sem ért az egészből. Tipikus... - jogom van maradni Julio miatt. Na, erre mit lépsz, szivi?
- Te most komolyan azt hiszed, hogy megsajnállak? Ó, te szegény, egyedül kellett végigmenned ezen... Megszakad a szívem… Ebben a szövetségbe nem csak Julio van, úgyhogy nem a ti döntésetek, hogy itt maradok-e vagy sem!
  Christina vicsorogva közelebb lép hozzám, és rám szegezi a fegyverét. Nem ijedek meg tőle, még ha tudom is, mire képes. Hiszen ő csak egy pszichopata, idegbeteg csaj, aki a szépsége mögé próbálja rejteni az agresszív énjét. Sokan sajnos bedőlnek a szánalmas kis játékának, de legnagyobb pechére én nem tartozom ezek az emberek közé. Hasonlóan gyilkos pillantással mérem végig az olaszt, mint ahogy ő tekint rám. Ahogy nézem a sötét szemeit, az enyhén remegő ajkát, és az erősen tartott pisztolyát, azon töröm a fejem, vajon Carlos mennyire akadna ki, ha váratlanul átdöfném a kis barátnője torkát? Nem hiszem, hogy annyira megviselné az eset. Bár nem ismerem túl jól a srácot, nem hinném, hogy zokogva omlana össze Christina halálhíre hallatán. Ha egyszer, ebben az életben beleszeret, vagy akár komolyabb érdeklődést mutat ez iránt az idióta csaj iránt, esküszöm, megdobálom használt papírzsebkendővel az elnököt! Mi tagadás, ráférne a pasasra. Bár, könnyen meglehet, hogy a késekkel nagyobb hatást érnék el…
-Akkor mi lenne, ha megkérdeznénk Carlost is? – töri meg Julio a kínos csendet.
  Az említett személy persze rögtön lefogja Christina kezét, és arról próbálja győzködni a lányt, hogy nem vagyok az ellensége. Természetesen az összes jelenlévő tisztában van a ténnyel, miszerint Carlos ennél hatalmasabb baromságot nem is mondhatott volna, csak az olasz csaj olyan sötét, hogy ezt megemlítse a fiúnak. A spanyol erre már nem tud mit reagálni, amit jó jelnek veszek. Van egy sejtésem, miszerint örülne, ha a szövetségesének nevezhetne. Nem is mulasztom el megemlíteni Christinának a nyilvánvaló tényt.
- Hah! - nézek diadalittasan a lányra. - Látod, még a kis szerelmed is azt akarja, hogy bevegyetek a szövetségbe! Szívás, Angell. Szerintem hűtsd le magad, vagy máskülönben az utolsó idi... Az utolsó fiút is elmarod magad mellől, akit egy picit is érdekelsz! – javítom ki gyorsan magam. Nem hatna túl előnyösen, ha közölném Carlosszal, hogy… khm… finoman szólva sem az eszéért szeretjük.
  A következő események egy másodperc leforgása alatt mennek végbe. Christina kitépi magát Carlos szorításából, majd mielőtt a spanyol bármit is tehetne, meghúzza a ravaszt. Látom, hogy a golyó felém repül, éppen a homlokomnak tart. Legszívesebben üvöltve arrébb vetném magam, majd szétverném a támadóm fejét, ám erre sajnos nincs lehetőségem. Az agyam teljesen lefagy, képtelen vagyok megmoccanni. Érzem, hogy valaki megragadja a karom, és egy határozott mozdulattal elránt a lövés útjából. A golyó süvítve csapódik be a homokba, apró lyukat hagyva maga után a forró talajon. A hirtelen jött sokk hatására néhány pillanatig fel se fogom igazán, mi történik velem. Az első dolog, amire feleszmélek az, hogy Julio a karomat szorongatja, míg Christina Carlost lökdösi. Nem kell sok idő ahhoz, hogy leessen, mit művelt az a ribanc. Megpróbált megölni! Rám lőtt, mindenki láthatta, hogy felém célzott! Ha Julio nem lépett volna közbe, már rég alulról szagolnám az ibolyát.
  Az olasz iránt érzett gyűlöletem a tízszeresére emelkedik. Korábban is voltak vitáink bőven, sőt meg is ütöttük egymást, de az, amit ez a csaj művel, nem állapot! Persze, tudom, az Arénában vagyunk, ilyenkor az emberek hevesebben reagálnak bizonyos dolgokra, de akkor is… Mégis hogy képzeli ez a beképzelt liba, hogy csak úgy megpróbál lelőni! Hát mindjárt eldobom az agyam!
-Megöllek, te féreg! – krákog tovább a csaj. – Te pedig menj vissza a ribancodhoz, ha ennyire akartad a szövetségbe!
- Én öllek meg téged, ostoba ribanc! - üvöltöm teli torokból. - Ember, normális vagy egyáltalán? Hogy mersz nekem támadni? Vagy csak az zavar, hogy elmondtam az igazságot? Ennyire szíven ütött? Vagy szimplán csak gyenge az idegzeted?
- Pont te papolsz nekem a gyenge idegzetről? Na, ne hülyéskedj! Inkább örülj, hogy az a szerencsétlen megmentett a haláltól!- bök kissé vádlón Julio felé. -  Mondjuk nem értem, miért... Egy ilyen embert, mint te, nem tudom, minek megmenteni a haláltól... Szerethetetlen vagy!
  Úgy vélem, nem könnyű kihozni a sodromból. Nyilván gyakran megesik velem, hogy eszelős módjára üvöltözzek valakivel, de azokat az incidenseket sosem számítottam túl komoly dührohamnak. Az emberek még csak nem is sejtik, milyen vagyok, ha felmegy bennem a pumpa. Olyankor nem üvöltözök, nem ütök le senkit, szimplán csak beolvasok az illetőnek, mindezt olyan komolyan és határozottan, hogy még az élettől is elmenjen a kedve, és végre-valahára felnyíljon a szeme, eljusson a csöpp agyáig, hogy ő bizony nem olyan zseniális és utánozhatatlan, mint ahogy azt hiszi. Christina Angell az utóbbi beszólásával pont ezt váltotta ki belőlem.
- Azt gondolod? - mordulok rá idegesen. - Tudod mit? Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy tényleg nincs mit szeretni bennem. De mindez nem számít. - Visszaveszek a hangerőmből. Jól tudom, hogy Christina továbbra is dühöngeni fog. Ha ugyanígy teszek, az csak megerősíti a fiúkat abban, hogy semmi keresnivalóm köztük. - Még így is többet mutattam fel a közönségnek, mint te. Jaj, ne vágj mar ilyen fejet, hiszen pontosan tudod, hogy sokkal jobbak az esélyeim! Csak féltékeny vagy, erről szól ez az egész hiszti. Félsz, hogy ha veletek vagyok, elhappolom előled a rajongóidat. Bár, nem hiszem, hogy túl sokan lennének.
- És arra még nem gondoltál drága, hogy csak ezért ugrok neked, hogy megöljelek? Mire legyek féltékeny? Mit is mutattál fel a közönségnek? Esetleg a feneked. Hm… Tényleg, mennyi nálad egy éjszaka? Sokan érdeklődnek irántad.
- Látod, én legalább érdeklek valakit, veled ellentétben! – vágok vissza egy negédes mosollyal a szám szélén.
- Hú, de irigyellek…
- Álljatok már le! - Úgy tűnik, drágalátos Országtársamnak ennyi idejébe tellett, hogy feldolgozza a hallottakat. - Az nem zavar benneteket, hogy az elmúlt öt percben többször használtátok a ribanc szót, mint más egy hónap alatt? Ne izéljetek már, inkább menjünk es keressük meg Isabelt!
  A kelleténél talán kissé ellenségesebben meredek a fiúra. Mióta is lett ő ennyire béketűrő? Felettébb érdekesnek találom, hogy régebben nem viselte ennyire a szívén a Christinával való kapcsolatomat. Nem hinném, hogy annyira aggódna Isabel épségéért, bármit is ígért elvileg a lány bátyjának. Nem értem, miért hiszi azt, hogy mindenbe bele kell szólnia…
-Ti maradjatok itt! – sziszegi Christina összehúzott szemekkel. – Majd mi megkeressük!
- Okés – mondom úgy, mintha nem ugranék ki mindjárt a bőrömből a hír hallatán, miszerint egy jó darabig biztosan nem kell az olasz ribi felfuvalkodott képét bámulnom. – De maradok a szövetségben, ugye, Carlos? – teszem hozzá gyorsan.
  A spanyol félvállról biccent egyet, majd a kis szerelmét maga után rángatva beleveszik a sivatag sűrűjébe. Ahogy a távolodó alakjukat figyelem, az jár az eszembe, mégis mit eszik Carlos ezen a csitrin. Való igaz, Christina nem csúnya, de azért nem akkora nagy szám. Hát, ha még azt is hozzávesszük, hogy nem a kedvességéről, sokkal inkább a nagyképűségéről híres… Esküszöm, ez a Carlos szed valamit, vagy részeg, ha tetszik neki ez a csaj!
  A bambulásomból Julio hangja ráz vissza a valóságba.
-Elárulod, hogy ez mire volt jó?
- Mégis mi? – kérdezek vissza ingerülten. – Talán hagynom kellett volna, hogy az a ribanc sértegessen? Vagy önszántamból le kellett volna lépnem, csak mert ez a barom azt akarja?
- Nem azt mondtam. – rázza a fejét idegesen. – Egyszerűen csak normálisan kellett volna viselkedned. Nézd, Ara, jobban ismerem Angell-t, mint te. A csaj nem százas, bár erre minden bizonnyal már te is rájöttél. Ha hagyod, hogy bedühödjön, meg fog ölni. Nem mindig leszek ott melletted, hogy megvédjelek.
  Unottan megrázom a fejem, és dacosan hátat fordítok Juliónak. Nem igazán viseli meg a dolog, csak motyog valamit arról, hogy reménytelen eset vagyok, aztán a cuccai közt kezd matatni. A szemem sarkából rálesek, hogy tudjam, mégis mi a francot csinál. Mikor meglátom, hogy valójában az én táskámban kotorászik, menten mellette termek, és egy gyors mozdulattal kikapom a kezéből a zsákot.
-Most mi van? – kérdezi értetlenül.
- Ez az én cuccom – felelem nyersen. – Még akkor is, ha te szerezted meg!
- Nos, ez a baromi nagy tévedés, drága Ara! – villantja rám vakítóan fehér fogsorát. – Tudod, amióta szövetségesek lettünk, a cucc közösbe ment. Ez van.
- Jó, akkor turkáljál, hülye csóró!
  Levágom magam a földre, és azzal szórakoztatom magam, hogy apró homokszemeket emelgetek fel a talajról, majd visszaejtem őket a helyükre. Mit ne mondjak, iszonyat érdekes elfoglaltság. Mennyire izgalmasabb lenne, ha mindezt Christina fejével, és egyéb testrészeivel tehetném! Jobban élvezném, mint ezt a semmittevést, az egyszer biztos!
-Minden rendben, Ara? Idegesnek tűnsz.
  Íriszem barna árnyalata mintha néhány tónussal sötétebbe csapna át, amikor Julióra nézek. Nem hiszem el, hogy komolyan gondolta a kérdést. Ez nem lát a szemétől, basszus? Vagy csak annyira sötét, hogy még az sem jut el az agyáig, hogy mindennél, és mindenkinél jobban gyűlölöm a drágalátos kis szövetségesét? Esetleg így akar beszélgetést kezdeményezni?
-Persze, minden szuper! – vetem oda foghegyről.
- Akkor oké – válaszol. Bár a hangja közömbösen cseng, a szemén látom, hogy minden vágya teljesülne, ha abbahagynám a duzzogást, és beszélgetnék vele. – Amúgy, egész jó kis túlélőcsomagot szedtem össze neked.
- Ja, klassz dolgok voltak benne.
- Na, látod! Tudtam én, hogy szerencsés a kezem. És még csak meg se köszönted, amit érted tettem.
- Köszönöm. – mondom őszintén. Jobban belegondolva, tényleg hatalmas hálával tartozok ennek a hülyének, hiszen amellett, hogy megmentett Christina lövésétől, még a Bőségszarunál is kioltott pár életet azért, hogy megkönnyítse a sorsomat. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nincs a hátizsák!
- Most ez komoly? – kérdezi kicsit sértetten, én pedig már előre látom, hogy most valami oltárian nagy baromsággal szándékozik előállni. – Ez neked a hála? Nézd, Ara… Te egy nagyon okos lány vagy, biztosan hamar rájössz, miről beszélek. Carlosék leléptek, Isabel eltűnt. Sajnos nem valószínű, hogy egykönnyen megtalálják, mert nagy a sivatag, meg minden. Nyilván az összes kamera őket veszi. Ha mégis minket mutatnának, és teszem azt, gátlásaid vannak… Szerintem vagyok olyan népszerű, hogy ha nagyon-nagyon szépen megkérem őket, vagy szólok Gabrielnek, hogy intézkedjen…
- Julio – nézek rá komolyan. – Fogd be! És ne álmodozz. Ne reménykedj! Térj vissza a Földre, erőltesd meg a parányi kis eszedet, és jöjj rá végre, hogy köztünk nem lesz soha semmi.
- Ez nem megy ilyen könnyen, te is tudod. Meg amúgy is, a remény…
- Úristen, hova kerültem! – temetem az arcom a tenyerembe, sírást imitálva. – Mégis mi a francért beszélgetünk ilyenekről, egy rohadt Aréna kellős közepén, miközben a szövetségeseink itt hagytak minket a francba?!
  Juliót persze nem viseli meg túlzottan, hogy kettesben maradtunk. Mosolygós szemmel húzza meg az egyik vizes flaskát, majd tovább nézegeti a Szarunál zsákmányolt készletet. Ahogy a fiút nézem, azon kezdek gondolkodni, vajon miért nem indult Isabel keresésére, ha már egyszer annyira odáig van a lányért. Persze, könnyen lehet, hogy azt akarta, hogy Carlos és Christina egy kicsit kettesben maradjanak. Viszont ezt másképp is megoldhatta volna, mondjuk, ha elrángat engem, és ott hagyja Carlosékat. Bár nem hiszem, ez az egész olyan furcsának tűnt. Mintha nem is nagyon érdekelné a spanyol lány sorsa, csak azért nyögte volna be az ötletet, mert más nem jutott eszébe. Mondjuk, aki követni tudja az ő gondolkodásmódját… Mindenesetre nem tetszik ez nekem. Nem azzal van bajom, hogy Julióval kell lennem, sem azzal, hogy nem kell Isabel után felkutatnom az egész sivatagot. Inkább Christina őrjít meg, bár… Jobban belegondolva, annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy már azt se tudom, mi miatt forr az agyvizem!

  Arra eszmélek fel, hogy Julio finoman megsimítja a vállamat. Gyilkos pillantással meredek rá, ám amikor meglátom, hogy nem akar hülyéskedni, sőt kifejezetten komolyan néz rám, kissé megenyhül a tekintetem.
-Ne parázz, Ara! – mondja kedvesen. – Egy ideig minden rendben lesz. Carlosék megtalálják Isabelt, idehozzák, és nem lesz gond. Az a lényeg, hogy ne köss bele Angellbe, és ha balhézik, ne törődj vele. Ha erre figyelsz, minden oké lesz.
- Ja… - motyogom nem túl meggyőzően.
  Úgy vélem, emiatt nem hibáztathat senki. Nekem aztán senki se próbálja bemesélni, hogy biztonságban vagyok, mikor még egy órája sincs, hogy egy pszichopata kis híján lelőtt! Egyébként, elég sokan törtek az életemre az elmúlt napok során. Először is ott van a fiú, aki a Szarunál támadt rám… Aztán Fiona… A mutánsok… Ismét Fiona… És végül Christina. Bár jómagam is kioltottam már két ember életét, mégsem gondolom, hogy olyan felemelő érzés folyton attól rettegni, hogy meg akarnak ölni.
-Jó ha tudod, hogy Minho vadászik rád!
  Azon nyomban megbánom ezt a mondatot, mihelyst kimondom. Legszívesebben itt helyben felpofoznám magamat. Hogy lehetek ilyen hülye? Gondolom, Juliónak épp elég problémája akad, mi a francért kellett még ezt is szóvá tennem neki? Furcsamód a fiú nem tűnik idegesnek, mintha meg se lepné a hír. Igaz, kicsit összeráncolja a homlokát, de ez inkább annak tudható be, hogy a fiú arca után kutat az emlékezetében.
-Gondoltam, hogy ez lesz – szólal meg nagy sokára. – Valahol meg lehet érteni a srácot. Elvégre megöltem az Országtársát… - A hangja egy másodpercre sebezhetőségről árulkodik, de mindez rögtön elmúlik, amikor rám mosolyog. – De hát, egyszer úgyis ez lett volna, nem? Mindenki meg akarja ölni a másikat, még ha nem is mondja ki hangosan. Csak egy győztes lehet.
- Na, ja… - suttogom fáradtan. – Csak egy…
  Már csak egy kérdés maradt hátra, hogy vajon ki lesz az. Ki nyeri el a bajnoknak járó koronát? Pár héttel ezelőtt gondolkodás nélkül rávágtam volna a saját nevemet. Nem inogtam meg a hitemben, még mindig úgy vélem, hatalmasak az esélyeim. Mindösszesen annyi változott az elmúlt napok során, hogy rájöttem, én is sebezhető vagyok. Hányszor is kerültem életveszélybe? Inkább nem is számolom, nem jutnék a végére. Persze, ez nem egyenlő azzal, hogy feladnám a harcot. Igenis küzdeni fogok, amíg a fejemre nem kerül az az átkozott korona!
  Ebben senki, és semmi nem állíthat meg!

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Először is, nektek is boldog karácsonyt. :) Másodszor, sajnálom, hogy nem kommenteltem az előző részekhez, de most a téli szünet kezdetével lett csak időm bármihez is. Nagyon tetszett ahogyan a mutánsok alkalmazkodnak a környezetükhöz az alakváltással. És az is, hogy Arabella végre megölte Fionát és megszerezte a lándzsát. Annak is örültem, hogy találkozott a többiekkel. A veszekedés is nagyon jó volt Arabella szemszögéből is. Kíváncsi vagyok, hogyan lesz a szövetség a továbbiakban. :)

    Viki

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Viki!
      Nem lehet elmondani, mennyire örülünk a kommentednek, ez egy tökéletes karácsonyi ajándék Tőled! ;) Nem baj, hogy eddig nem írtál, sokszor mi is megküzdünk az időhiánnyal. A lényeg, hogy elolvastad a fejezetet, és még tetszett is. Ez sokat jelent nekünk, köszönjük:)
      Amikor a fejezetet írtuk, egy kisebb vita alakult ki köztünk a mutánsokat illetően, aztán egyikünk bedobta az ötletet, hogy legyenek alakváltók. Ez végül is a Játékmesterek részéről is logikua döntésnek tűnik.
      Hát, Arára már ráfért egy kis szerencse :D Egyébként nagyon szerettem írni, amikor Fiona ellen harcolt, ugyanis már a tsztori kezdetekor tudtam, hogy belekeveredik majd néhány párbajba, szóval előre vártam ezeket a jeleneteket :D
      Az Arabella-Christina veszekedések pedig a szívünk csücskei Lilivel :DD Még számíthatsz pár balhéra, az biztos;)
      A szövetség pedig... Olvasd tovább a blogot, és megtudod, mi lesz. De annyit elárulok, hogy számíthattok még egy-két váratlan fordulatra.
      Még egyszer köszönjük, hogy írtál, nagyon jólesnek a szavaid!
      Boldog karácsonyt!
      Maja <3

      Törlés