A blog trailere

2016. március 7., hétfő

#3 - Arabella

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő résszel, melynek segítségével ismét Arabella gondolataiba nyerhettek betekintést. Remélem, tetszeni fog!
Jó olvasást, és persze sose hagyjon el benneteket a remény :)
Puszi, Maja
 

 A hátam mögül meghallom, hogy Brittany köszön a szétázott kísérőnek, majd sűrű bocsánatkérések közepette követi Juliót és Gabrielt az épületbe.
- Azt hiszem, az olasz nem bír minket… - mondja az Országtársam, amint beéri a tempómat. Még egy rosszalló pillantással is megajándékoz.
- Szóval, szerinted ez is az én hibám? – ráncolom össze a homlokomat. A fiú válaszra nyitja a száját, ám belé fojtom a szót. – Ne, inkább ne is válaszolj! Úgy is tudom, hogy rám kennéd az egészet! Hiszen, mint köztudott, a világon csakis egy, azaz egyetlen embernek lehet igaza, ez pedig te vagy. Ha valaki más…
- Hé, mi lenne, ha majd az Arénában esnétek egymásnak?
  Gabriel, mint mindig, most is kötelez minket, hogy abbahagyjuk a kibontakozni készülő vitát. Egy-egy szúrós pillantást vet ránk. Juliót persze nem hatja meg túlzottan a férfi igyekezete, folyamatosan azt motyogja a bajsza alatt, hogy miattam van minden, az én hibám, ha elnyerjük az olaszok ellenszenvét. Úgy döntök, tovább játszom a cuki jókislány szerepét, így engedelmesen figyelek a mentoromra.
- Gondolom, mindketten tisztában vagytok vele, hogy ma este kell felvonulnotok a közönség előtt. Rengetegen lesznek, közülük fognak kikerülni a jövendőbeli támogatóitok, így fontos, hogy jól nézzetek ki.
- Ez nem okoz problémát! – vágja rá Julio reflexből.
  A beszólása hallatán az égnek emelem a tekintetemet, és unottan megforgatom a szememet. Komolyan, ha így folytatja, le fogom ütni! Kíváncsi vagyok, meddig bírom még ki… A legnagyobb probléma az, hogy úgy érzem, már a repülőgépen is fel kellett volna képelnem, amikor taperolni próbált. Sőt, az lett volna a legjobb, ha nemes egyszerűséggel kilököm a gépből! Vagy, ha beverem az orrát, aztán megfojtom a saját vérében. Annyi a bökkenő ezekben a módszerekben, hogy túl kevés lenne a szemtanú. Julio pedig imádja, ha mindenki körülötte nyüzsög, így hát az lenne az igazságos, ha az egész világ figyelemmel kísérné a meggyilkolását. Na, ezért örülök, hogy önként jelentkezett!
- Hahó, Föld hívja Arát!
  Azon kapom magam, hogy az elmúlt pár percben, amíg Gabriel a programot ecsetelte, teljesen elkalandoztam, mert a hülye Országtársam meggyilkolásán törtem a fejem. Idegesen beharapom a számat, és faggatózni kezdek, miről beszélgettek az elmúlt percekben, amiről lemaradtam. Természetesen Julióra most sem számíthatok, mert az éppen érkező spanyol lányt figyeli, így hát szokás szerint Gabrielbe fektetem az összes reményemet. Szerencsére a férfi sokkal jobban kapható egy kis beszélgetésre. A beszámolója alapján kiderül, hogy most ki fognak csinosítani egy kicsit, aztán találkozok a stylistommal, akivel megtárgyaljuk, milyen ruhában fogok felvonulni este. Ezt követően néhány órán át elfoglalhatom magam, és végül, pontban este nyolc órakor, kezdetét veszi a szekeres felvonulás. Az idő szorít, nem szabad késlekednünk, minden egyes percünket pontosan beosztották a szervezők.
  Amint Gabriel végez a rögtönzött ismertetővel, Brittany két, egymás melletti szobába terelget minket Julióval. Amint belépek a helyiségbe, kis híján eláll a lélegzetem. És nem, ezt egyáltalán nem pozitív értelemben mondom, a szó legszorosabb értelmében majdnem megfulladok. Az egész szobát giccses eperillat lengi körül, sőt ha jól érzem, egy kis vanília is társul hozzá. Ez a kombináció pedig valami förtelmesen hat! Be kell fognom az orromat, ha nem akarok szégyenszemre elvágódni a márványozott talajon.
- Ó, hát itt vagy!
  A parfümfüggönyből hirtelen három alak bontakozik ki. A körvonalaikból mindössze annyit bírok kivenni, hogy mindannyian feltűnően magasak és vékonyak. Az arcukat csak akkor pillantom meg, mikor közelebb érnek hozzám. Mint kiderül, mindannyian zöld szemmel és szögegyenes, platinaszőke hajkoronával büszkélkedhetnek, ami remek keretet ad ovális arcuknak. Ha jól tippelek, a húszas éveik közepén járhatnak, bár erre nem vennék mérget, tekintve az arcukon elhelyezkedő hat kiló sminkréteget.
- Szóval te vagy Arabella? – vigyorog rám az egyik.
- Ja, igen, én vagyok… - motyogom zavartan.
- Szia, én Jennifer vagyok! – nyújt kezet a középső lány vigyorogva. Mikor rádöbben, hogy nem áll szándékomban kezet rázni vele, idiótán vihorászva leengedi a kezét. – Mi hárman ikrek vagyunk, bár gondolom, erre már rájöttél! Hiszen olyan okos lánynak tűnsz! Tudod, akinek egy pillantás elég, és máris össszeáll előtte a kép, az egész kirakós!
  Jennifer mutogatni kezd valamit a levegőben, a másik két lány – akik egyébként valóban feltűnően hasonlítanak rá és egymásra – pedig áhítattal figyelik az összes mozdulatát. Ez az a pillanat, amikor elgondolkozom, mégis mi a francért kellett annyiszor feliratkoznom. Eddig mindössze egy önelégült Országtársat, egy nyápic kísérőt, egy ellenséges olasz Kiválasztottat, és három ostoba libát varrtak a nyakamba. Persze ez a gondolat egy másodperc töredéke alatt tovaszáll, amint elképzelem magam, ahogy a Viadal bajnokává koronáznak. Igen, azt hiszem, ez az egyetlen dolog a világon, amiért érdemes annyit szenvedni, hogy szétrobbanjon az ember agya!
  Miután kiörömködték magukat, Jennifer és a testvérei – akikről időközben megtudom, hogy Jessicának és Jennának hívják őket – bele is vágnak az úgynevezett, szépítészeti projektbe. Ennek keretében először levetkőztetnek, aztán bedugnak egy friss, rózsaillatú kádba, majd miután lefürödtem, az összes szőrt eltávolítják a testemről. Végezetül, hogy teljes legyen az összhatás, egy apró kínzóeszközzel formásra igazítják a szemöldökömet. A munkálkodás közben be nem áll a szájuk, folyton olyan értelmetlen témákról fecsegnek, mint például a legújabb divatbemutató, valami híres angol énekes új lemeze, egy celeb szakítása. Egyetlenegyszer kapom fel a fejem a ricsajra, amikor szóba kerül az Országtársam.
- Ti értitek, hogy miért nem minket osztottak be hozzá? – sápítja Jenna. – Ennyire még sosem szúrtak ki velünk! Most gondoljatok bele…
- Teljes mértékben egyetértek, drágám! – helyesel azonnal Jennifer. – Csak képzeljétek el, milyen szupcsi lehet azoknak, akik őt cicomázzák! Uramisten, hiszen már a felvételen is látszott, hogy milyen izmos! És még helyes is…
- Igen-igen! – bólogat vadul Jessica. – Nagyon jó pasi! Úgy helyet cserélnék az előkészítőivel! Tényleg, szerintetek azok a libák rá fognak nyomulni?
  Úgy érzem, nem bírom tovább türtőztetni magam. Ugye ez csak egy rossz vicc, és nem kell végig azt hallgatnom, hogy mennyire tökéletes az a gyökér? Ha ez a három lány csak a tizedét tudná annak, amit Julióról hallottam… Na, jó, oké, valószínűleg akkor is ugyanígy csorgatnák a nyálukat, sőt meglehet, hogy ha lehet ilyet mondani, még az eddiginél is jobban be lennének indulva a srácra.
  Unottan megrázom a fejem. Az biztos, hogy sosem fogom megérteni az ilyesfajta üresfejű tyúkokat! Mégis mi a halált találnak vonzóban azon a beképzelt bájgúnáron? Jó, persze, tényleg nem néz ki rosszul, de ennyi, itt véget is ért a varázslat. Már első ránézésre is üvölt a gyerekről, hogy mérhetetlenül el van szállva magától – megjegyzem, nem értem, mire olyan büszke – és hogy rettentően távol áll tőle a megbízhatóság. Még csak nem is vicces az idióta beszólásaival, a tenyérbemászó, nyálas nyomulása pedig egyenesen taszító! A legfelfoghatatlanabb tény számomra, hogy mindenki, aki közelebb kerül Julióhoz, tisztában van a ténnyel, hogy a srác nemigen bír megmaradni pár hétnél tovább egy lány mellett, mindenki csak addig kell neki, amíg nem sikerül megfektetnie. Ennek ellenére mégis úgy tapadnak rá, mint a legyek. Még ez a három idióta is belehabarodott, pedig még fél szót sem váltottak vele! Annyira agyalágyultak az emberek, hogy az már szinte művészet…
  Mikor Jennáék végeznek a szépítésemmel, egy kifejezetten alacsony, hirtelenszőke hajú, vadul villogó, zöld szemű, lófejű ember veszi át a helyüket. Ó, fantasztikus, ennél nagyszerűbb stílustanácsadót nem is kaphattam volna! Pff…
- Szia! – mosolyog rám a férfi, amitől még jobban hasonlít egy lóra.  – Biztos te vagy Arabella…
- Nem, én Julio vagyok, csak a repülőúton rádöbbentem, hogy Ara sokkal szebb, mint én, ezért átoperáltattam magam, így már újra én vagyok a világ legszexibb embere! Már csak a spanyol gyereket kell kinyírnom, és szabad a pálya!
  A férfi zavartan felvonja a szemöldökét, úgy pásztázza az arcomat. Látszik rajta, hogy csöppet sem érti, mibe keveredett. Kifejezéstelen arccal bámulok rá. Várom, hogy végre eljusson az agyáig, hogy az előbb mindössze a gúny beszélt belőlem, egy percig sem gondoltam komolyan, amit mondtam. Már vagy öt perce bámulunk egymásra szótlanul, mikor a stylist zavartan felnevet.
- Öhm, izé… Hát ez, meglehetősen különös… Még sosem… Ez egyáltalán… - Az arcszíne egyre vörösebbé és vörösebbé válik, szinte már hasonlít egy jól megtermett paradicsomhoz. – Biztos, hogy te vagy Julio?
  Közelebb hajol az arcomhoz, úgy fürkészi a vonásaimat, mintha meg akarná fejteni az egész életemet. Vagy legalábbis ezt az óriási káoszt, amibe belekeveredett.
- Maga természetes szőke, ugye? – vonom fel a szemöldököm gúnyosan.
- Igen, miért?
  Lemondóan megrázom a fejem. És én még azt hittem, hogy a három plázacica ostoba! Dehogy, ők ehhez a pojácához képest világhírű zsenik!
  Már vagy két perce tanulmányozza a férfi az arcomat egyre közelebbről, és közelebbről, mikor megunom a játékot, és úgy döntök, ideje felvilágosítani szerencsétlent.
- Én Arabella Asesino vagyok, Julio Fuarez az Országtársam. Az előbb csak szívattam magát.
- Ó, valóban? – A pasi szeme hatalmasra kerekedik a döbbenettől. – Ez furcsa, igazán furcsa… Elárulna, kedves Arabella, hogy mégis miért volt szükség erre?
- Mert unom, hogy mindenki tudja, mi a nevem, mégis mindannyian rákérdeznek. – vonok vállat egyszerűen.
- Ó, vagy úgy! – köhint egyet. – Mondták már magának, drága Arabella, hogy felettébb szemtelen, és kifejezetten irritáló a feje?
  Van az a pillanat az ember életében, amikor elszakad a cérna. Amikor nem bírja tovább a szenvedést, a gyűrődést, a felesleges színjátékot, és mindent kiad magából, ami a lelkét nyomja, vagy ami zavarja az atmoszféráját. Amikor végleg kikel magából, és úgy üvölt, mint egy idegsokkos vadállat. Nem törődik a környezetével, mások érzéseivel, csak üvölt, kiabál, mint egy őrült.
  Nos, nálam még nem jött el az a pillanat, de úgy érzem, ha még öt másodpercet el kell töltenem a sylistom társaságában, elszakad az a bizonyos kis cérnaszál. Az pedig senkinek sem tenne túl jót, ha fény derülne a titkaimra, legfőképp nekem nem…
- Na jó! – pattanok fel a helyemről. – Azt hiszem, én most megyek!
- Ó, igen, Arabella, elmegy? – kiált fel a pasi mérgesen. – Hát rendben van, Miss Asesino, fusson csak el nyugodtan! Akkor majd nem tervezek magának ruhát! tudja, nekem aztán édesmindegy, hogy miben riszálja magát azon a megnyitón! Felőlem akár abban a szakadt rongyban is bemutatkozhat a közönségnek, amit az Aratásán viselt, sőt tudja mit? Akár pucéran is mehet! Ettől a pillanattól kezdve nem vagyok hajlandó Önnel foglalkozni, Arabella!
- Hát, higgye el, egyáltalán nem hiányzik a béna ruhája, amit tervezne! – üvöltök vissza. Ha harc, hát legyen harc! – Végül is, magán fog röhögni az egész világ, elvégre maga a stylistom, vagy mi a szösz!
- Téved, Arabella, de még mennyire, hogy téved! – vág vissza diadalittasan. – Mert magát fogják pár nap múlva az Arénába dobni, nem engem! Magának nem lesz egy támogatója sem! Magát fogják ország-világ szeme láttára megkínozni, nem engem! Nos, hát végső soron, ki lesz a vesztes, he? Na, ki? Hát persze, hogy maga, Miss Asesino!
  Bár a szavai nagy része szíven talál, nem adom fel a harcot. Ezt is apámtól tanultam: sosem szabad feladni! Mindig, minden körülmények között ki kell állnunk az igazunk mellett, még akkor is, ha úgy érezzük, semmi esélyünk a győzelemre.
- Tudja, mit gondolok?
  Közelebb lépek a férfihez, és negédesen megsimítom az arcát. Látszik rajta, hogy már megint nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Zavartan elhúzódna tőlem, ha hagynám, és közben folyton gyűlölettel teli, utálatos pillantásokkal ostromolja az arcom.
- Azt, hogy maga a világ legnagyobb seggfeje, és még Julión is túltesz! Az pedig nagy szó! – kacsintok rá vicsorogva, majd mielőtt bármi válasszal is előállhatna, elhagyom a termet.

*
A tizenkettedik emeletre, a lakosztályunkba érve átöltözöm. Egy csinos, fekete sortot és egy ujjatlan, fekete alapon fehér szívecskékkel díszített inget kapok magamra, aminek az alját megkötöm a hasamnál. Hála a tizenhét évnyi éhezésnek, egyáltalán nem nőtt nagyra a hasam, egy dekányi súlyfelesleg sem található rajtam, így bátran hordhatok ilyen merész szereléseket.
  A lakhelyünk egyébként egészen otthonos. Igaz, kissé csicsás és hivalkodó, bár ez nem zavar különösebben, hiszen legalább van hol laknom a kiképzés alatt. Az összes szoba összhangban van egymással, a kék-fehér színkombináció dominál az összes helyiségben. A hálószobám a lakosztály végén helyezkedik el, Julioé mellett. Ahhoz képest, hogy egyedül lakom benne, egy óriási franciaágy emelkedik a közepén, amit égszínkék, baldachinos függönyök kereszteznek. Az ágyhoz egy akkora szekrény társul, mint a régi, árvaházi szobám. Benne rengeteg, meseszép ruha sorakozik: kisestélyik, uszályos ruhák, miniszoknyák,csipkés nyakú blúzok és ingek, bár helyes balerinacipő és szandál, sőt még egy csipkés fehérnemű-szettet is találok. Hogy az utóbbit mégis miért rakták be, örökké titok marad számomra.
  Miután mindent felfedezek a házban, igencsak megéhezem, így az étkező felé veszem az irányt. Szerencsére az asztalon találok is egy hatalmas, gőzölgő sonkás-gombás pizzát. Azon nyomban korogni kezd a gyomrom, így hát nem kéretem magam, rögtön felszeletelem az ételt, és jóízűen falatozni kezdek. Ahogy a friss, omlós tészta és a rajta lévő ínyencségek ízének varázslatos kombinációja szétárad a számban, úgy érzem, a mennyországban járok. Biztosra veszem, hogy a fickó, aki feltalálta ezt a csodálatos ételt, egy zseni volt! Sőt, annál jóval több! Az emberiség megmentője!
- Na, a kis pizza-zabáló!
  A szemem mérgesen felpattan a mámorból. Velem szemben Julio foglal helyet, és egy gúnyos mosollyal az arcán figyeli a falatozásomat.
- Kopj le, Fuarez! – mordulok rá az Országtársamra. – Nem látod, hogy eszem?
- Ara, ezt nem lehet nem észrevenni! – kacsint rám vigyorogva, majd kérdés nélkül vág magának egy szeletet a pizzából, és nagyot harap belé. – Még mindig nem akarod az olaszokat szövetségesnek?
- Megállapodtunk, hogy nem kötünk szövetséget egymással – motyogom unottan.
- Még meggondolhatod magad! – kacsint rám vigyorogva.
- Te jó ég, rángása van a szemednek, vagy miért kacsingatsz rám folyton?! – ripakodok rá a megdöbbent fiúra.
  Mielőtt magyarázatot adna a felettébb furcsa és minden szempontból idegölő viselkedésére, beront az ajtón a dühös Gabriel. Nos, ez egy olyan jelenség, ami maximum szökőévenként egyszer fordulhat elő. A mentorunk ugyanis arról híres, hogy rendkívül nyugodt, ahhoz, hogy valaki igazán felhúzza az agyát, valami nagyon, nagyon durva dolgot kell csinálnia az embernek. Úgy tűnik, egyikünknek ez sikerült…
- Ember, te normális vagy? – üvöltözik a férfi egyre vörösödő fejjel. – Szerinted mégis mi a francért vannak a stylistok? Elárulom, bébi, nem azért, hogy az ember ott rúgjon beléjük, ahol a legjobban fáj nekik, és lábtörlőnek használja őket! Azért vannak, hogy felöltöztessenek téged, hogy lehetőleg ne úgy fess a bevonuláson, mint egy nagy adag kutyagumi, és mondjuk, tegyük fel, esetleg pár csökött agyú angol támogasson téged! A normális emberek számára teljesen evidens, hogy megadja a kellő tiszteletet ezeknek a szerencsétleneknek. De neeeeem, Arabella, ő vérig sérti George-ot, mert ő Arabella, és megteheti! Hiszen neki nem kell jól teljesítenie, így is tolonganak a lába előtt a támogatók és a Kiválasztottak, akik szövetséget ajánlanának neki! Nem láttátok azt az eszméletlen tömeget a lakosztályunk előtt, mindannyian a kisasszonyra várnak, hogy interjút készítsenek vele!
 - Na, jó, én léptem!
  Julio bekapja az utolsó falat pizzáját, majd sebesen megindul a biztonságot nyújtó ajtó felé.
-Most komolyan magamra hagysz? – bökök idegesen az üvöltöző mentorunk felé. – Ez neked a bajtársiasság?

- Most komolyan, Ara, - Julio lazán nekidől az ajtófélfának, úgy intézi hozzám a szavait. – Jobb lenne, ha ott ülnék melletted, és kétpofára zabálnám a pizzát? Gabriel befogná? Kedvesebb lenne hozzád? Nos, ha a kérdésekre a válaszod nem, nincs miről beszélnünk! Meg amúgy is, fontosabb dolgom van…
- Képzelem, mennyire…
- De, komolyan! – bizonygatja a saját igazát. – Mellesleg, Ara! – szól vissza, mielőtt eltűnne.
- Mi van? – villantok rá egy sötét pillantást.
- Dögös a szerkód! – kacsint rám egy csábító mosoly kíséretében. – Viszont szerintem jobban mutatna szobám padlóján.
  Most már nem csak Gabriel üvöltözik, mint egy eszelős őrült, én is beállok mellé a sorba, annyi különbséggel, hogy én a túlságosan is… khm… élénk fantáziájú Országtársamhoz intézem a szavaimat, míg a mentorom továbbra is hozzám. Mikor Julio végre-valahára arrébb húzza a hátsóját, Gabriel az izgalmaktól kifulladva lehuppan mellém.
- Kérlek, Arabella, válaszolj őszintén pár kérdésre! – néz rám komolyan.
- Pizzát? – nyújtom felé a tányért, reménykedve abban, hogy ezzel a gesztussal kissé meglágyítom a szívét, és megúszom a további leszúrást.
  A férfi tagadólag megrázza a fejét, majd bele is fog a faggatózásba.
- Tényleg mindent, ismétlem, mindent elfelejtettél, amit annak idején tanítottam neked?
  A hangjában mintha egy kis csalódottsággal vegyített reményvesztettséget vélnék felfedezni. Valamiért elmondhatatlanul rosszul esik, hogy Gabriel nem bízik meg a tehetségemben. Bár, jobban belegondolva, már a kezdetektől arra pályázom, hogy az emberek, azt higgyék, egy ügyetlen, ostoba kislány vagyok, aki kettőig sem tud számolni. Eszembe jut, amikor a limuzinban azon törtem a fejem, beavassam-e a titkomba. Lopva a férfira pillantok. Ő kutatva fürkészi az arcomat, láthatóan minden egyes jelre figyel, alig várja, hogy elkapjon. Úgy határozom, megérdemli, hogy eláruljam neki a titkomat. persze előtte még meg kell győződnöm róla, hogy mennyire megbízható, alapozhatok-e a hűségére.
-Miért érdekel ez téged? – kérdezem óvatosan. – Hiszen ott van Julio! Ő lesz a győztes, ezt… Mindenki tudja! – A hangom reményvesztettségről árulkodik. Gabriel erre a mondatra felkapja a fejét, és mintha egy kissé megenyhülne a tekintete. Ez egyszerűen zseniális, ha így folytatom, egyszer biztos, hogy színésznő leszek!
- Ó, nem! – rázza a fejét. – Az a baj, hogy Julióban nincs meg az, ami benned igen… Ő annyira…. Hm, hogy is fogalmazzak?
- Gyökér? – próbálom kisegíteni a férfit. – Esetleg beképzelt? Vagy idióta? Baromarc? Nyomorék? Nőcsábász?
- Jaj, dehogyis! – nevet fel kelletlenül. – Mindössze nincs meg benne az a szenvedély, ami győzelemre vezethetné. Túlságosan is biztos a dolgában, azt hiszi, bármit megtehet, mert neki mindenki, mindent megbocsájt. Zárójelben megjegyzem, ehhez nagyban hozzájárul, hogy Brazíliában senki sem törölte képen, de hát…
- Ha akarod, én szívesen megteszem! – vigyorodom el sátánian.
  Gabriel unottan megrázza a fejét, aztán visszatér az eredeti témához. A lándzsavetésről kezd kérdezgetni, és arról, miként fejlesztettem magam az évek során, ha egyáltalán jutott időm ilyesmire. Érzem, hogy eljött az igazság pillanata. A pillanat, amikor nem szabad hazudnom. Úgy sejtem, ezen a beszélgetésen áll vagy bukik a további kapcsolatom Gabriellel, most válik el, engem fog-e támogatni az Arénában, vagy Juliót. Hatalmas levegőt veszek hát, és beszélni kezdek. Elmesélem az egész történetemet attól a végzetes naptól kezdve, amikor elvesztettem a szüleimet. Minden egyes apróságról beszámolok a mentoromnak. Szó esik az esőerdei edzésekről, a profiktól ellesett módszerektől, a feliratkozásokról, és a valódi énemről, amit oly ügyesen elrejtettem az emberek szeme elöl. Mindössze Guiletta meggyilkolásáról nem beszélek, úgy gondolom, ezt még Gabriel Gonzales, a valaha élt legkegyetlenebb győztes sem nyelné le szó nélkül a torkán. A férfi egyébként egész jól fogadja a kitárulkozásomat, figyelmesen hallgat, és csak néhányszor ráncolja össze a homlokát. Mikor végzem, egy óriási, mélyről jövő sóhaj hagyja el az ajkát.
- Hát, mit ne mondjak, te aztán tudod, hogy kell lesokkolni az embert! – szólal meg végül. – Bár be kell, hogy valljam, tetszik ez az arcod. Ilyen győztesekre van szüksége Brazíliának, nem olyan Julio-féle bájgúnárokra! Így hát, úgy határoztam, mindvégig melletted állok, Arabella Asesino! Mindenben támogatlak, viszont cserében meg kell ígérned valamit…
- És mi volna az?
  Sötétbarna szememben mohó csillogás ül, ami a mentoromnak is feltűnik. A férfi ajkán egy magabiztos mosoly fut végig.
- Tartsd meg a titkod! Soha, senkinek ne szólj erről az egészről. Ez így helyes, Arabella, hidd el! A Kiválasztottak félnének tőled, ha rájönnének a titkodra, és együttes erővel megpróbálnának eltenni láb alól. Ezt viszont nem engedhetjük meg, ezért arra kérlek, hogy ne hívd fel magadra a figyelmet. Menni fog?
- Persze, ez természetes! – bólintok magabiztosan.
- És még valami… Láttam, hogy néztél a spanyol fiúra… Felejtsd el a srácot! Semmi értelme meghalnod egy szerelmi viszony miatt. Úgysem tartana túl sokáig. Meg aztán… - Gondterhelten beletúr ébenfekete hajába, és akkorát sóhajt, mintha a világ legnagyobb terhét hordozná a lelkét. – Bőven elég nekem, hogy Julio ráhajt boldog-boldogtalanra!
  Így, végszóra be is fut az emlegetett szamár. Úgy látszik, nincs túl jó kedvében, valami rendesen felidegesíthette. Olyan szerencsétlen képet vág, hogy ha nem ismerném, talán még meg is esne rajta a szívem. Igaz, még mindig ott ül a kiolthatatlan magabiztosság tüze a szemében, de most mintha egy kis csalódottságot is felfedeznék benne. Julio unottan levágja magát Gabriel mellé, és úgy bámulja az előtte lévő pizza-szeletet, mintha tönkretette volna az életét.
- Téged meg mi lelt? – kérdezi a mentor.
- Semmi! – morogja a fiú dühösen. – Csak ez a csaj… Isabel…
- Na, mi van? – vigyorodom el gúnyosan. – Valaki lekoptatta a nagy Julio Fuarezt? Úristen, akkor most biztosan összetört a szíved! Igazán sajnálom… De tudod, ez olyan dolog, amit egyszer mindenkinek meg kell tapasztalnia az életben. Neked most jött el az időd, szóval…
- Nézd, Ara, vágom én, hogy neked annyi az örömöd az egész életedben, hogy mások vérét szívod, de ha így folytatod, a büdös életben nem fogod hitelesen eljátszani a cuki jókislány szerepét! – csattan fel Julio.
  Egy másodpercre megfagy az ereimben a vér. Mégis honnan tudhatja ez barom, hogy mit forgatok a fejemben? Hogy ez az egész, amit csinálok, nem más csupán, csak egy könnyű maszk, egy álarc, ami elrejti a valós énemet a kíváncsiskodó tekintetek elöl? Nem tudhatja – ez a második dolog, ami eszembe jut. Csak Gabrielnek árultam el az igazságot, de azt is csak pár perccel ezelőtt. Nem adhatta tovább Juliónak, meg amúgy is… Ő nem olyan! Legalábbis, ajánlom, hogy ne legyen olyan!
  A tekintetem hirtelen találkozik a mentoroméval. Ő most elviekben Julio panaszáradatát hallgatja Isabelről, aki a fiú állítása szerint annyira fura, hogy nem viszonozta a csókját, ráadásul semmit sem kérdezett róla, így ki kellett bírnia majdnem öt percet, amikor nem beszélhetett magáról. Hm, azt hiszem, máris bírom a csajt!
  Gabriel mélyen a szemembe néz, majd alig észrevehetően megrázza a fejét. Egy gyors, apró bólintással reagálom le a dolgot. Megbízom a mentoromban, tudom, hogy el tudja terelni Julio figyelmét az előbbi felvetéséről. Legalábbis, nagyon remélem, hogy sikerülni fog neki…
  Időközben feltűnik, hogy itt most nincs rám szükség, ezért lemegyek egy kicsit sétálgatni a kertbe, a szökőkutakhoz. Szinte az összes Kiválasztott itt bandázik. Van, aki szövetségesek után kajtat, más egyszerűen csak sétálgat, vagy éppen ideges pillantásokat vet a többiekre. Körbefordulok, hátha találok valakit, akivel tudnék beszélgetni. Igazság szerint Isabellel váltanék a legszívesebben pár szót. Rettentően izgat, hogy milyen lehet egy emberi lény, aki nem esik hanyatt Juliótól, hiszen ez köztudottan nem mindennapi jelenség.
  Miközben így bámészkodom – és természetesen nem bukkanok rá a spanyol lányra – hirtelen feltűnik a szemem előtt Christina, a kis olasz ribi, amint éppen Carlosszal röhögcsél. Azon nyomban elfog az undor. Kérem szépen, ez meg mi a fészkes fene akar lenni? Talán ezek ketten nem tudják, hogy ennek a Viadalnak csak egy győztese lehet, és csak akkor érdemes kikezdeni valakivel, ha az embernek nem stimmel valami az agyában, vagy esetleg öngyilkos hajlamokkal küzd? Na, én majd megmondom a magamét ennek a kis lotyónak! Carlost persze nem bántom, elvégre azt szeretném, ha Isabellel együtt szövetségre lépne velem… 
  Közben Christina is észrevesz engem, de a jelek szerint nem nagyon törődik velem, továbbra is szegény Carlost fárasztja. Igazán meglepő számomra, hogy látszólag a fiút nem untatja a lány, sőt kifejezetten boldognak tűnik, hogy beszédbe elegyedhet vele. Engem persze még csak véletlenül sem vesznek emberszámba, úgy röhögcsélnek, mintha ez lenne az életrendje: bekerülni egy halálos játék versenyzői közé, összejönni egy szerencsétlen nyomorékkal, aztán jól elvágni a torkát az Arénában. 
  Úgy érzem, nem nézhetem tovább a párocskát, a végén még én magam is belefulladok a nyálcunamiba, így odasétálok hozzájuk, és egy gúnyos pillantás kíséretében beszélni kezdek az olaszhoz. 
- Ugye tudod, drágám, hogy nem érdemes pasizni? Csak egy győztes lehet...
  Christina erre úgy vicsorog rám, mintha arra várna, hogy kinyírhasson. Gondolom, én sem nézhetek ki szebben. Utálom ezt a csajt! Azóta gyűlölöm, amióta megpillantottam a képernyőn! Épp itt az ideje, hogy elbeszélgessek vele.
  Mielőtt folytathatnám Christina ócsárolását, a lány is előáll egy beszólással.
- Jobb lenne, ha a saját dolgoddal foglalkoznál, Törpe, mert különben nem fogsz sokáig életben maradni! - vág vissza leereszkedő stílusban. 
  Carlos ide-oda kapkodja a tekintetét, úgy figyeli a vitát. Sajnos nem tudom megállni, hogy bele ne nézzek a csodaszép, kéken - vagy zölden? - ragyogó szemeibe, amit hosszú szempillái tesznek még gyönyörűbbé. A fiút láthatólag zavarja, hogy Christina nem vele foglalkozik, sokkal jobban leköti az én piszkálásom, a vele való romantikus enyelgésnél. 
- Úgy érzem, itt már nincs szükség rám! - Halkan köhint egyet, és faképnél hagy minket.
  Egyikünket sem hatja meg különösebben a fiú távozása, tovább folytatjuk a cívódást. 
- Azt majd én eldöntöm, hogy mivel foglalkozom! - Még az eddiginél is gyilkosabb pillantást vetek a csajra. - Mellesleg, ha én törpe vagyok, te zsiráf vagy!
  Sajnos a kis olaszt nem olyan könnyű zavarba hozni, rögtön elő is áll a - szerinte - zseniális válasszal.
- Hú, de megsértettél! - Szinte kézzel tapintható a gúny, ami a hangjából árad. 
- Itt bunyó lesz! - hallok meg hirtelen egy izgatott hangot a háttérből.
  Gyorsan felmérem a terepet, és rádöbbenek, hogy időközben egy egész csapat tömörült mellénk. Mindannyian lélegzetvisszafojtva figyelik a beszélgetésünket, és biztosra veszik, hogy egymás torkának fogunk ugrani. Valaki még meg is kérdezi a társait, hogy kire fogadnak.
  Vicsorogva fordulok Christina felé.
- Mondhatom, ezt aztán remekül elintézted! - gúnyosan tapsolok egyet a hatás kedvéért. - Gratulálok, neked köszönhetően mindenki minket bámul! Ha nem szóltál volna be...
-Ja,j ne játszd az eszed...Annyira egy jelentéktelen valaki vagy, hogy egy kis figyelemnek is örülsz - néz rám lesajnálóan - Ráadásul, nekem szólogatsz be, miközben a fél segged kilóg a gatyádból?! 
  Automatikusan a fenekemhez nyúlok, hogy egy kicsit lejjebb húzzam a sortomat. Basszus, mégis mi a fenéért kellett ezt a szettet választanom? Annyi másik szép ruha hívogatott a gardróbomból, és pont erre esett a választásom... Mégis, kinek lett attól jobb, hogy ezt választottam? Senkinek! Na, jó, talán csak Juliónak, de őt meg utálom, szóval inkább nem veszem számításba, úgyis csak felhúznám rajta magamat, ha a fiúra gondolnék... 
A civakodásunknak végül egy vékony, ám határozott hang vet véget.
- Lányok, szerintem elég lesz mára!
  Indulatosan megfordulok, felkészülve arra, hogy jól leüvöltsem a fejét az illetőnek, pont úgy, mint az előbb Christinának, ám legnagyobb meglepetésemre Isabel áll mögöttem, a lány, aki nem engedett Julio csábításának, szó nélkül lerázta az Országtársamat, ami a jelek szerint kifejezetten rosszul érintette a fiút.
  Isabel halványan ránk mosolyog, majd váratlanul elkomorul a tekintete, és a körénk gyűlt tömeghez intézi a szavait.
- Nektek is, ti balfékek! – kiáltja. – Nincs jobb dolgotok? De tényleg! Foglalkozzatok saját magatokkal! Vagy még ahhoz is csökött agyúak lennétek?! Mindenki menjen a maga útjára!
  Úgy tűnik, az emberekre nagy hatással vannak Isabel szavai. Tíz másodperc múlva kiürül a tér, mindössze mi, hárman álldogálunk a szökőkútnál. Elgondolkozom, hogy Christinát kiutálva rögvest szövetséget ajánlok Isabelnek, ám végül elvetem az ötletet. Igaz, eddig nagyon szimpatikus, de nem szeretném elhamarkodni a dolgokat. Így hát rávicsorgok az olaszra, Isabel felé pedig egy halovány mosolyt eresztek. A lány láthatólag nagyon zaklatott, már a szeme villogása is elárulja, hogy mennyire fél, nehogy megint egymás torkának ugorjunk az Christinával. Így hát megfordulok, és az épület felé veszem az irányt.
  Amint felnézek a házra, egy alakot pillantok meg a legfelső emeleten. Fekete haját kissé összekócolja a friss, tavaszi szellő, jobb kezét lazán a zsebébe dugja. Egyenesen, kihívóan néz a szemembe. Én azonban állom a pillantását. Az összes színészi tehetségemet bevetem, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy eláruljam magam. Így vonulok be az épületbe. Közben egyetlen kérdés kavarog a fejemben: Kit öljek meg előbb, Juliót vagy Christinát? Nehéz eldöntenem, melyiket gyűlölöm a jobban…

2 megjegyzés:

  1. Sziaztok!
    Ez a rész is hihetetlenül fantasztikus volt, csak úgy, mint a többi, ami a ti billentyűzetetekbő érkezett.
    imádom Arabella stílusát, nagyon sokat mosolyogtam a cívódásukon. (Ara-Julio)
    A styistos-előkészítős rész nagyon tetszett. Te jó ég, Gorge baromi szimpi :Dű
    A végén jó volt a párbeszédet Ara szemszögéből is elolvasni :)
    Lauren W.

    VálaszTörlés
  2. Szia :)
    Köszönöm, a többiek nevében is. Örülök, hogy tetszenek a fejezetek :)
    Igen, a veszekedős jeleneteket én is imádom :D Az viszont kicsit meglep, hogy George szimpi, mert ő azért nem lesz Ara szíve csücske... De persze örülök, hogy kedveled :D
    Köszi, hogy írtál!
    Puszi, Maja<3

    VálaszTörlés