#1 Cristina

Sziasztoook! ^^
Itt van az első rész amit Cristina szemszögéből van! 
Remélem tetszeni fog nektek! (: Véleményeket nagyon szívesen várok!

^Lili Leone^ 

-Tedd oldalra a lábad Cristina!-utasít a tejfölszőke hajú  férfi kamerával a kezében. Engedelmesen kiraktam a lábam, de közben figyelnem kellett, hogy el ne szakadjon a méregdrága selyem ruha ami követve a testem vonalát simult rám. A kamera kattant egyet és Luigi már is mondta a következő pózt amibe le akar fotózni. Kiskorom óta modell akartam lenni és szerencsére Olaszország ebből a szempontból egy nagyon jó hely. Pillanatok alatt felfedeztek különböző cégek és a karrierem fellendült. De akármennyi fotózást is vállaltam be sose volt annyi pénzem, hogy megtudjam menteni a családom a szegénységtől.
-Oké, Cristina, mehetsz átöltözni!-akasztja Luigi a nyakába a kamerát és az öltöző felé int a fejével. Kiléptem a fehér háttér mögül és a beléptem a kicsi szobába ami telistele volt színes díszekkel és káprázatos ruhákkal. Lehámoztam magamról a piros ruhát és felakasztottam egy fogasra majd belenéztem a tükörbe ami előttem volt. Jó alakom volt. Sportos, de mégis vékony és formás. Az arcom most tele volt sminkkel, még a szemem is ki volt húzva amit kifejezetten utálok, de Luigi szerint jól áll nekem.
-Sies, Cristi, mert jön egy új vendégem!-kiáltja a férfi mire gyorsan meg fogom a sminklemosót és levakarom a sok festéket rólam.
Pár perc múlva már természetes arccal, sáros bakancsban és a kopott dzsekimben lépek ki az öltözőből.
-Szuperek lettek a képek!-mosolyog Luigi és a kezembe nyom egy borítékot amiben benne van a fizetésem és a kinyomtatott képek.-Szia Cristi!-mosolyog. Mielőtt kiléptem volna az ajtón én is viszonoztam a mosolyt, majd átléptem a küszöböt és kimentem az utcára.
Utáltam itt lakni. Poros és sötét kis utcák, büdös csatorna szag és olyan szegénység, hogy legtöbb családnál még áram sincs. Mi szerencsésebbek vagyunk,  az anyukám talált munkát így jó körülményekben lakunk, de így is  szegényebbek vagyunk mint egy normális 21. századi család.
-Szia Anya!-lépek be a házunkba és rámosolygok az anyámra.
-Na mi van, a híres modell már a bátyjának se köszön?-vigyorog a kanapéról Marco.
Halkan felnevettem majd oda sétáltam hozzá és meglöktem a vállát.-Hello bátyó!-köszönök neki, majd lehuppanok a barna kanapénkra, pár perc múlva anyukám is helyet foglal mellettünk.
-Bármi is történjék ma, tudnotok kell, hogy bízok bennetek!-mondja mélyen a szemünkbe nézve az anyukánk. Hát megint itt tartunk. Egy évvel ezelőtt ugyan itt ültünk, és megbeszéltük a dolgot. Minden évben megrendeznek egy viadalt 12 kisorsolt ország közt, minden országot 2 ember, egy lány és egy fiú képvisel akik elmennek a viadalra. Bár több száz év telt el az 1. viadal óta az emberi kegyetlenség nem változott.
-Most, hogy kihúzták Olaszországot a viadalon résztvevő országok mellé, nagyon közel vagytok ahhoz, hogy kihúzzanak titeket az Aratáson.-folytatja az anyám. Egyetértően bólintottam de a testemet félelem járta át. Nem akartam belegondolni abba, hogy mi vár rám a következő órákban, abba meg végképp nem, hogy mi lesz akkor ha esetleg engem küldenek a viadalra...Nem! A sok gyerek közül biztos, hogy nem engem húznak ki! Lehetetlen.
-Bízzatok magatokban. Hiszen mindig a magabiztos emberek a veszélyesek mások szemében!-teszi hozzá az anyukám majd végig simít az arcomon.-Menjetek öltözni!
A ruha anyaga amit felvettem idegesítette a bőrömet, ráadásul még a széles vállamra se jó, így eléggé kényelmetlen volt.
-Készen vagy már?-ront be a szobámba Marco akin egy ing volt. Hát persze...A fiúknak könnyű, felvesznek egy inget és már is elegánsak.
-Várj már egy kicsit!-nézek rá haragosan majd meg fogom az ajtó kilincsét és becsukom a bátyám orra előtt az ajtót. Gyorsan felfogom a sötétbarna hajam és felveszem a magassarkú cipőm ami még rádobott a 173 centimre egy jó 5 centit. Oda sétálok az íróasztalomhoz és a rajta lévő kulccsal kinyitom a szekrényem. Meg fogom az egyik pisztolyt ami ott lapult és végig simítok a hideg fémen. Szerencsém van, hogy tudok báni a fegyverekkel, mindig is meg volt hozzá az ügyességem. Apám egyszer amikor 5 éves voltam elvit vadászni. Azóta gyakorlom a fegyverharcot. Letettem a pisztolyt a helyére és becsuktam a szekrényem.
-Cristina! Ha nem jössz ki kirángatlak a szobából!-türelmetlenkedik Marco mire felsóhajtok és kilépek az ajtómon.
-Na végre!-mondja gúnyosan.
-Fogd be!-vigyorgok rá.
A tér ahol tartották az Aratást  volt a városunk (ami alig volt nagyobb mint egy falu) büszkesége. Pontosabban a közepén lévő templom ami már több száz éves és a falai saját kezűleg megfestett virágokból álltak. Maga a tér nem nagy cucc, van itt egy pizzéria ahol a bátyám dolgozik, mellette egy kávézó és az iskolám ahova járok.
-Jöjjenek ide!-szólal meg egy szemüveges komor nő.-Mi a neved?-kérdezi amikor oda sétáltam a kis asztalhoz ahol ült.
-Cristina Angell-mondom majd végig nézem ahogy unottan lefirkantja a nevem.
A kezem után nyúl és lemásolja az ujjlenyomatom majd elküld a 16 éves lányok közé.
-Szia Cristina!-mosolyog rám a padtársam a suliból.
-Hello!-erőltetek magamra egy mosolyt. Az előttünk álló színpadon egy nő állt. Szőke haja szoros copfba volt kötve de még így is a vállát verdeste amin egy kék blúz és alatta egy ceruzaszoknya volt.
-Khm....Üdvözlök mindenkit!-mondja egy undorral a képén-Én Misi Hecking vagyok, Angliából jöttem.-mondja büszkén. Felhúzott szemöldökkel és összekulcsolt kézzel bámultam a nőre. Látszott rajta, hogy nem szokta meg azt, hogy nincs körülötte csillogás és sztárolás. Valamilyen szinten megértem, hiszen ide jön Angliából Olaszországnak a legszegényebb városába, és mit lát? Mocskot, éhezést, szegénységet. Az ő kis felszínes felfogásával nem tudja ezt megérteni.
-Nézzünk meg egy kisfilmet ami egyenesen Atlantából jött, a viadal hazájából.-mondja majd egy kivetítő felé fordul. Életemben csak kétszer láttam ezt a kisfilmet, egyszer 2 évesen, amikor egy olasz férfi nyerte az országok viadalát, egyszer pedig 13 évesen, amikor pedig egy olasz nő győzedelmeskedett. Összességében Olaszország az utóbbi években elég jól teljesített a viadalokon.
-217 évvel ezelőtt megszületett az első viadal amit azért találtak ki, hogy visszafogják a lázadó népet. De 75 év után újra elindult egy hullám. Lázadók ezrei akarták tönkretenni a több ezer éves rendszert amit őseink felépítettek! De elbuktak. Így a viadal  egy sportjáték lett ami már kinőtte magát és így megszületett az Országok viadala.
Összehúzott szemekkel néztem a képernyőn lévő Atlanti elnököt. Mindig elképzeltem, hogy milyen lenne a világ ha a lázadás nem bukott volna el. Ha nem kéne mindig 23 embernek meghalnia ebben a "sportjatékban".
-Köszönjük Fire Elnökúrnak ezt a videót!-fordul felénk Misi.-Most pedig következzen a sorsolás!-mondja, majd egy gép mellé lép amin egy kar van.
Mélyen beszívtam a levegőt és feszülten figyeltem a nő mozdulatát ahogy lehúzza a jobboldali kart.
-A 217. Viadalon Olaszország női kiválasztottja nem más mint...-a gép kidob egy gömböt amiben egy fecni van. Lehunytam a szemem és imádkoztam, hogy valaki más neve legyen azon a papíron-Cristina Angell!!!
Az első dolog amit érzékeltem az az, hogy rosszul ejtette ki a nevem. Utána elfogott az émelygés, és a pánik elöntötte a testem.
-Menj már!-lök meg valaki hátulról de a hangja tompa volt és halk.
Elindultam és kényszerítetem magam arra, hogy nyugodt és magabiztos legyen az arcom.
Mindenhol kamerák voltak és most valószínűleg emberek ezrei néznek engem. Vettem egy nagy levegőt és felszegtem az állam majd a világ legijesztőbb pillantásával néztem bele a kamerába.
-Állj ide!-fogja meg a vállam az angliai nő és maga mellé ránt.
-Most pedig sorsoljuk ki Olaszország férfi kiválasztottját!-mosolyog Misi és újra oda lép a géphez,most a bal kart húzza le. Meredten néztem magam elé és a bátyjám tekintetét kerestem.
-A fiú aki ezt az országot képviseli nem más mint....Francesco Fiore!-ordítja bele a mikrofonba. A fiú alig lépett ki,már is a bátyám elordította magát.
-Önként je...-nem bírta befejezni a mondatot.
-Ne!-sikítom kétségbe esetten.
-Mit akar mondani?-kérdezi csillogó szemekkel Misi, aki végre örült, hogy van valami balhé.
-Ne...-suttogom a bátyjámnak könyörgő tekintettel.-Ne tedd.
-Mit mondott az előbb?!-türelmetlenkedik a mellettem álló nő.
Láttam Marcon, hogy őrlődik az érzései közt.
-Semmit...Nem mondtam semmit...-válaszol.
-Hát jó....-rántja meg a vállát Misi majd int Francesconak aki már a színpadon áll.
Hálásan néztem Marcora de ő kerülte a pillantásom.
-Köszöntség nagy szeretettel Olaszország képviselőit, Francescot és Cristinat!-mosolyog ránk.-Fogjatok kezet!-suttogja nekünk. Oda léptem a fiúhoz és mélyen a szemébe nézve megráztam a kezét. Az emberek közben muszájból tapsoltak és sajnálkozó pillantásokat lövelltek felénk. Misi bekísért minket a városházába.
-Maradj itt ameddig érted nem jönnek.-mondja és becsukja maga mögött az öreg  faajtót.
A szoba ahol voltam kicsi volt és unalmas. Megálltam a közepén és meredten bámultam az ajtót ami pár pillanat múlva kicsapódott, de olyan erővel, hogy az vissza pattant.
De nem volt időm ezzel foglalkozni mert Marco szorosan magához ölelt.
-Ezt nem hiszem el Cristina!-suttogja. Én csak lehunytam  a szemem és belefúrtam a fejem a puha pulcsijába amit felvett az ingjére.-Jelentkeznem kellett volna! Megtudnálak védeni!-tol el magától. Meglepetten vettem észre, hogy a szeme könnyes.-Miért nem hagytad?-kérdezi mélyen a szemembe nézve.
-Szerinted anyával mi lenne ha mindkettőnket elveszítené?-kérdezem, mire ő nem néz a szemembe -Itt kell maradnod. Élned kell, Marco!-suttogom és az arcára teszem a kezem.-Hiányozni fogsz Bátyó!-mondom, a torkomat szorongató érzés lepi el.-Vigyázz magadra!-mosolygok rá szomorúan.
-Ezt nem nekem kéne mondanom?-kérdezi nevetve.
-Hidd el én tudok magamra vigyázni...Nem vagyok olyan szerencsétlen mint egyesek!-ugratom vigyorogva.
-Nem én kevertem össze a sót a cukorral és csináltam sós muffint, Cristina!-vigyorog.
-Jó, az már régen volt!-nyújtom ki rá a nyelvem és mosolyogva gondolok vissza az esetre amikor a névnapjára véletlenül sós muffinokat csináltam. Pár percig csak szótlanul bámultuk egymást majd újra magához húzott.
-Jöjjön ki!-lép be egy őr. Marco küld felém egy utolsó mosolyt majd kilép az ajtón.
Kifújtam a levegőt és lerogytam a kanapéra a kezembe temetem az arcom és lecsuktam a szemem.
-Cristina?-hallok meg egy halk hangot.
-Szia Anya...-emelem fel az arcom.
-Van esélyed. Tudod, hogy nyerhetsz.-mondja majd közelebb jön és leguggol elém.-Hiszek benned Cristina!-mosolyog.
-De most már nem elég hinni, Anya! Cselekednem kell! Ölnöm kell!-a hangom folytott volt és alig bírtam visszatartani a sírást.
-Fogd fel úgy mint egy játékot, mint egy vetélkedőt!-néz mélyen a szememben.
-Hm..Egy játék amiben embereket kell ölni...Jól hangzik....-horkantok fel gúnyosan.
-Szed össze magad Cristina!-mondja kemény hangon. Mélyen a szemébe néztem majd megdörzsöltem az arcom és felsóhajtottam.
-Egy játék...-ismétlem.-Szuper...
-Okosnak de legfőképp ravasznak kell lenned, érted? Téveszd meg az embereket, és nyerni fogsz!-mondja majd feláll és a kezemnél fogva engem is felhúz.-Fel a fejjel királylány!-mosolyog és magához ölel.
-Várlak haza!-enged el majd hátat fordít és kilép a kicsi szobából.
-Gyere!-az ajtó újra kinyílik és belép egy őr. Engedelmesen felállok és kisétálok az ajtón.
Az férfi nem volt egyedül, mellette még egy őr állt.
-Cristina?-néz rám kifejezéstelen arccal a másik férfi.
-Hello Apa!-mondom gúnyosan-Hogy vagy? A szőke liba már megtanult főzni vagy még mindig rántottát esztek minden nap?!-kérdezem vigyorogva mire apám állkapcsa megrándul.
-Sabina a neve!-sziszegi felém mire én csak megrántom a vállám. Szóval Sabinának hívják
azt a nőt aki eltekerte apám fejét és emiatt ott hagyott engem, Marcot és anyámat amikor 6 éves voltam.
-Nem érdekel.-mosolygok rá kegyetlenül.-Egyébként örülök,  hogy elkotródtál a házunkból...Legalább nagyobb a hely!-szúrom hozzá. Ő csak meglök a hátamnál és kifelé vezet.
A kijáratnál már ott állt a taxi.
-Szállj be!-utasít az őr. Mielőtt beszálltam volna apám még utánam szólt:
-Remélem valaki elvágja majd a torkod abban az Arénában!
-Köszönöm a jó kívánságokat, igazán kedves!-mosolygok rá.
Talán ez volt az a pillanat amikor felvettem egy maszkot ami azt mutatja a világnak, hogy nem érdekel semmi, és nincsenek érzéseim. Mert apám szavai szíven találtak...6 éves korom óta utálom őt, de akkor is a halálomat kívánni már nem kis dolog, de ezt nem mutatom ki senkinek. Nem tudhatják, hogy mit érzek.
-Ki volt ez?-kérdezi Francesco.
-Senki.-mosolygok és kibámulok az ablakon.
Kezdődhet a játék.