#1 Arabella

Sziasztok!
Meg is hoztam nektek a folytatást, ami a brazil lányról, Arabelláról szól. Valamint, szeretném a többiek nevében is megköszönni a több, mint 900 oldalmegjelenítést, az 5 feliratkozót és a cseréket. Szuperek vagytok :) 
Jó olvasását!

Maja Tankwall<3

Sebesen, a fáradtságtól kimerülten lihegve szelem át a kicsi, szűk ösvényt, amely kecsesen, kissé titokzatosan szeli keresztül szeretett hazám leghatalmasabb esőerdejét. Agyonhasznált futócipőm alatt nagyokat reccsennek az ágak, melyekre rátaposok. Jobb kezemben olyan erősen szorítom a lándzsámat, hogy szinte belefehérednek az ujjaim.

  Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver minden egyes megmozdulásomra. Jól tudom, hogy pihennem kellene, vagy legalábbis visszavennem egy kicsit az eszeveszett tempóból, mégsem állok meg. Majd amikor az Arénában menekülök egy ellenfelem elöl, vagy éppen üldözök egy szerencsétlen halálraítéltet, senkit sem fog érdekelni, hogy rögvest elájulok, ha még egy lépést teszek.

  Nem állítom, hogy amióta az eszemet tudom, a Viadalra készülök. Az nem lenne igaz… Sőt! Óriásit hazudnék, talán még az ég is rám szakadna. Igazándiból akkor kezdtem el komolyabban edzeni, amikor a szüleim tizenhárom éves koromban meghaltak. Még mindig hasogat a szívem, amint felrémlik előttem a kínkeserves délután képe. Ott ültem az iskolapadban, és bóbiskolva hallgattam a tanárt, ahogy a legjobb harci technikákról magyarázott, alig vártam, hogy véget érjen a tanítás, és mehessek haza. Ekkor belépett a terembe egy magas, tagbaszakadt férfi, az ország egyik legnevesebb rendőre. A nevemen szólított, azt mondta, beszélni szeretne velem. A tanár nehézkesen elengedett, a pasas pedig gyorsan kivonszolt a folyosóra, majd mindent elmondott, ami a délelőtt folyamán történt. Mint kiderült, a szüleim éppen hazafelé tartottak a kávéföldről, amikor elgázolta őket egy autó. Még a helyszínen meghaltak, esélyük sem volt a túlélésre.

  Úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. Csak néztem ki a fejemből, bambán bámultam magam elé, mint egy ütődött hülyegyerek. meg sem tudtam szólalni. Hosszú időbe telt, mire felfogtam, mit is jelent ez az egész. Anya és apa halottak, nincsenek többé. Nem simogatják meg a fejemet, nem árasztanak el finom puszikkal és szívből jövő dicséretekkel, nem dorgálnak meg, ha rossz jegyet kapok, vagy ha véletlenül elrontok valamit, esetleg megsértek egy fontos ügyfelet vagy vendéget. Nem nevetnek rám, nem tárgyalják meg olyan bizalmasan, suttogva, hogy még véletlenül se halljam meg az anyagi gondjaikat, nem féltenek többé az Aratástól, és nem lélegeznek fel nyugodtan, amikor megtudják, hogy megúsztam a mészárlást. Csak ültem az osztályterem előtt, levegő után kapkodva. A férfi, a rossz hír közlője kifejezte a részvétét, aztán elment. Szó nélkül lelépett. Még csak annyit sem vágott a fejemhez, hogy „Sajnállak, gyerek, az élet rendesen elbánt veled!”.

  Napok, hetek, hónapok teltek el a baleset óta, de én még mindig nem tettem túl magam a tragédián. Az emberek többsége egy ideig pátyolgatott, ám szépen, lassan mindenki elkezdett a saját gondjával foglalkozni, teljesen elfelejtették a végzetes balesetet, és engem, az árván maradt gyereket.

  Abban az időben lopásból éltem, mivel az ország elöljárói túl fiatalnak és törékenynek tartottak ahhoz, hogy naphosszat a kávéföldeken robotoljak. Eleinte a piacon és a különféle vásárokban próbálkoztam, ám nem jártam nagy sikerrel. Hamar kiderült, hogy még az ételek elcsenéséhez sincs elég tehetségem. Folyton lebuktam, aztán már csak az árus jóindulatán múlt minden. A legtöbb esetben persze üres gyomorral tértem nyugovóra. Gondolom, ez lehet az oka annak, hogy rettentően kicsire, mindössze 158 cm-re nőttem.

  Egy verőfényes nyári napon valahogy az edzőteremben a kezem ügyébe került egy lándzsa. Nézegettem, ismerkedtem vele, de alapjába véve fogalmam sem volt, hogy kell bánni a fegyverrel. Gabriel Gonzales, Brazília egyetlen életben lévő győztese – aki annak idején négy nap leforgása alatt lemészárolta az egész mezőnyt – kifigyelte a szerencsétlenkedésemet, és a szárnyai alá vett. Elkezdett tanítgatni, rávezetett az apró trükkökre, mindent megtett azért, hogy kihozzon belőlem valamit, amit eddig senkinek sem sikerült. Megtanított a lándzsavetés művészetére, amiért életem végéig hálás leszek neki.

  A lándzsák dobálása, a harc mámorító íze jelenti ugyanis számomra a nagybetűs világot, az élet élvezetét. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, milyen kegyetlenek is az emberek. Eleinte úgy vélekedtem róluk, hogy kedvesek és megértőek, ám ahogy teltek-múltak az évek, a véleményem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Hiszen ezek az emberek elárultak azzal, hogy nem segítettek nekem! Egy jó szavuk alig volt hozzám, amióta elvesztettem a szüleimet! A mai napig alig köszönnek nekem, úgy tekintenek rám, mint egy szerencsétlen, életképtelen kis korcsra. Hát, én majd megmutatom nekik! Csak kezdődjön el a Viadal… Csak tipegjen fel a színpadra a tízcentis magassarkújában valami ostoba, pénzéhes angol liba, és pörgessen ki egy nevet abból az átkozott gömbből… Csak kezdődjön el a Viadal! Lefogadom, hogy mindannyian oda meg vissza lesznek tőlem, úgy kell majd összekaparni őket a nyálukból!

  Többre vagyok képes, mint gondolják. Többre, mint bárki gondolja. A gyerekes, ügyetlen kislányt látják bennem, aki kettőig sem tud számolni. Még csak nem is sejtik, hogy mi lakozik bennem, a felszín alatt.

  Igaz, Gabriel csak egyszer foglalkozott velem, ám az az alkalom éppen elég volt, hogy kitanuljam a lándzsákkal való harc minden egyes csínját. Egyedül gyakorlok már évek óta. Brazília ugyanis nem tartozik a legügyesebb országok közé, mint mondjuk, Spanyolország és Olaszország. Tőlünk inkább csak gyáva nyulak mennek a Viadalra. Ha jól informáltak, 216 év során mindössze háromszor, vagy négyszer arattunk győzelmet.

  Hirtelen fülsiketítő zajra leszek figyelmes. Ösztönösen egy fa mögé húzódom, onnan kémlelem az elém táruló lucskos, titokzatos tájat. A hangok azonban fentről, az égből jönnek. Felkapom a fejem, és megpillantok egy hatalmas, robosztus gépet, amint átszeli Brazília kristálytiszta, világoskék egét. A tenyerem automatikusan izzadni kezd, a pulzusom még az eddigieknél is magasabbra emelkedik. Végre! – gondolom magamban izgatottan. Amióta nekikezdtem az edzésnek, erre a pillanatra várok!

  Hamarosan ugyanis kezdetét veszi az Aratás, az az ünnepség, ahol kiválasztják azokat a fiatalokat, akik képviselik a hazájukat az Országok Viadalán. Ez egy jól bevett szokás, már az első Viadalon is így csinálták, pedig akkor még nem is a dicsőségért fojt a küzdelem. A suliban azt tanultuk, annak idején – pontosan 216 évvel ezelőtt – a nagyhatalmak szembeszálltak egymással, kis híján kirobbantották a harmadik világháborút. Ám Atlanta vezetőjének zseniális ötlete támadt: ne döntsék romba az egész Földet egy ilyen ügy miatt, inkább gyerekeket küldjenek egy Arénába, és aki ott győzelmet arat, egyben elnyeri az országának a hatalmat egy évre. Közben persze megváltoztak a dolgok, a Viadalból sport lett. Tavaly egy angol fiú győzedelmeskedett, ezért idén Anglia rendezi a játékot.

  Brazília bezzeg már évek óta nem aratott győzelmet, pedig elég sokszor bekerültünk a kiválasztott országok közé. Senki sem tudja pontosan, mi az oka ennek. Valaki a mentor, Gabriel Gonzales ügyetlenkedésére gyanakszik, más azt állítja, csalás áll a dolog mögött, mert Fire elnök valamiért megharagudott a hazánkra, de léteznek más, sokkal durvább elméletek is. A lakók mindössze egyetlen dologban értenek egyet: hogy ez így nem mehet tovább! Mindenki vissza szeretné szerezni Brazília hírnevét. Ezért az ország nagy emberei kitalálták, hogy kijelölnek egy fiút és egy lányt, akiknek bizony kötelességük önként jelentkezni. Mindenki kíváncsian várta, kire esik a választás. A szívem mélyén reménykedtem, hogy nekem szavaznak bizalmat, ám sajnos csalódnom kellett. Helyettem a főváros legbeképzeltebb, legszebb, ám bánatomra legtehetségesebb lányának, valami Guilettának szánták a megtisztelő feladatot. Amint értesültem a döntésről, kis híján dührohamot kaptam. Nem akartam elhinni, hogy ezek a mocskok többre tartják azt a sötét lotyót, mint engem! Lövésük sincs arról, mire vagyok képes! Talán azt a libát látták már harcolni? Tudják, milyen gyorsan fut? Milyen kifinomultan gyilkol? Ismerik egyáltalán? Vagy csak a milliárdos apucija elintézte neki, hogy ő mehessen a versenyre?

  Annyira felhúztam magam, hogy nem is hallottam, ki lesz a lány Országtársa. Egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: el kell tennem láb alól Guilettát! Ő nem mehet a Viadalra! Nem érdemli meg. Én viszont… Nekem ez a hivatásom! Amióta az eszemet tudom, erre vágyom, és most, hogy az elöljárók tálcán kínálják a lehetőséget, óriási hiba lenne a részemről, ha elszalasztanám!

  Cselekednem kellett, méghozzá gyorsan.

  Mindent pontosan kiterveltem, mint egy igazi Hivatásos. Nem szeretném részletezni a dolgokat, de legyen elég annyi, hogy a drágalátos kis Guilettát pár héttel az Aratás előtt holtan találták egy kávéföldön. Valószínűleg szegény lány nem bírta a stresszt, és beleőrült abba, hogy az ország vezetői túl nagy terhet akasztottak a nyakába, így az öngyilkosságot választotta.

 Majd megszakadt érte a szívem, de tényleg. Bár, ha úgy vesszük, megérdemelte a sorsát, minek vállalta el a Viadalt, ha nem bírta a vele járó hátrányokat elviselni.

  És természetesen semmi közöm sincs a váratlan halálesethez…

  Talán, csak egy kicsike…

  Egy icipici…

  Mivel a vezetők nem találtak új önkéntest Guiletta helyett, úgy döntöttek, nincs is rá szükség, hiszen az országot már úgyis képviseli egy bátor, erős fiú, aki minden bizonnyal győzni fog. Senki sem állhat az útjába, bárkit is kap meg Országtársnak.

  Az átlagembernek halványlila gőze sincs arról, ki fogja képviselni idén Brazíliát a lányok közül. Mindössze én tudom a titkot: én leszek az. Bizony, bizony, én, az alacsony, szerencsétlen, gyámoltalan, depressziós kislány, aki még a légynek se tudna ártani! Hogy miért? Nos, ez mindössze a véletlen műve… na, meg a több mint kétszáz tesszeráé, amiért feliratkoztam, hogy egy kis harapnivaló kerüljön az asztalomra, és persze, hogy bekerüljek a Viadalra.

  -Arabella! – kiált rám az egyik nevelő az otthonból. – Kérlek, kislányom, siess már egy kicsit, el fogsz késni az Aratásról!

- Rendben, igyekszem! – motyogom.

  Szélsebesen a szobám felé vágtatok. Mit ne mondjak, nem rajongok túlzottan ezért a kicsi, poros helyiségért, meg úgy alapból, az egész árvaházért. A nevelők mind mogorvák, folyton csak idegeskednek. Még sosem véltem felfedezni egy szívből jövő mosolyt az arcukon. A többi árva még rosszabb! Minduntalan ostobaságokon vihognak, jelentéktelen apróságok miatt kapnak hajba, és kicsúfolnak, amiért semmi kedvem részt venni az idióta játékaikban. Többek között ezért is alakult úgy, hogy olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam, egy szál barátom sincs. Na, nem, mintha annyira hiányozna egy tapadós kis pletykafészek.

  Kirángatok a közös szekrényünkből egy combközépig érő, királykék ruhát, és egy szempillantás alatt belebújok. Pördülök párat a szoba sarkában álló tükör előtt. Megállapítom, hogy ahhoz képest, hogy milyen alacsonyra nőttem, egész tűrhetően nézek ki. Sőt! A kék szín csodás kontrasztot nyújt az ébenfekete hajammal, csokoládébarna szememmel és kreol bőrömmel együtt.

-Kedves, szerény, ártatlan Kiválasztott – motyogom az összhatást figyelve. – Tökéletes!

*

  Kisebb késéssel, de kiérek a Fő térre, ahol már javában zajlik az ünnepség. Éppen a tízperces werkfilm közepénél tartanak, amikor beesem. Egy agyonsminkelt, középkorú nő magához int. Engedelmeskedem a kérésnek, tehát a kicsi, fából készült asztalhoz sétálok.

-Mi a neved? – kérdezi a nő unottan.

- Arabella Asesino – felelem csendesen.

- Ugye tudod, hogy nem illik késni? – villant rám egy erőltetett mosolyt.

- Igen, elnézést! – morgom kelletlenül. – De ha jól tudom, magát nem azért hívták ide, hogy nekem dirigáljon, hanem azért, hogy végezze a dolgát!

  Újdonsült ismerősöm erre motyog valamit a bajsza alatt a „neveletlen kamaszokról”, majd végre-valahára vérmintát vesz tőlem. Gyorsan megkeresem a saját korosztályomat, a tizenhét éves lányokat. Igaz, kicsit lökdösődnöm kell, mire helyet találok magamnak a tömegben. A legtöbben lebecsmérlő pillantásokkal illetnek, de nem zavar különösebben. Az évek során már hozzászoktam, hogy nem nagyon kedvelnek az emberek.

  A kivetítőre függesztem a tekintetemet, és úgy teszek, mintha mindvégig figyelmesen követtem volna a kis werkfilmet, amit mellesleg már ötször végignéztem, betéve tudom, hogy mi van benne. Az Országok Viadalának története, hogy miért alakult ki, mennyire, de mennyire tiszteljük ezért Fire elnököt, mennyire szeretjük a bajnokokat, satöbbi. Csak a szokásos.

-Ó, hát ez egyszerűen… Csodálatos!

  Egy vékony, sipákoló hang zavarja meg a nyugalmamat. Automatikusan a színpadra szegezem a tekintetemet, ahol rögtön megpillantom a legfeltűnőbb embert, akit valaha láttam. Ő Brittany Jones, egy híres angol műsorvezető. Hosszú, világosbarna haja laza hullámokban omlik a derekára, ezzel szépen végigvezetve karcsú teste vonalát. A nő nagyjából a harmincas évei elején járhat, és szerencsére ehhez mérten öltözködik. Egy elegáns, fehér blúzt visel egy csinos, fekete ceruzaszoknyával. Nem túl kirívó, inkább egyszerűnek mondanám. A sminkje is átlagos, mindössze a szemét hangsúlyozta ki egy kicsit.

-Jó napot, jó napot, kedves brazilok! – harsogja a mikrofonba.

  Egy fintor fut át az arcomon, amint megüti a fülemet ez a szánalmas sipítozás. Oké, azt még aláírom, hogy a kísérőnk normálisan fel tud öltözni, de a hanglejtése akkor is kegyetlen! Te jó ég, ha így folytatja, az egész ország sírva fog elmenekülni!

-Mint tudjátok, végre eljött az idő, amire már oly régóta vártunk. Most ugyanis eldől, kik fogják idén képviselni az országot a Viadalon. Mint mindig, hölgyeké az elsőbbség!

  Brittany az egyik géphez lép. Hatalmas sóhaj hagyja el az ajkát, miközben egy drámainak szánt, valójában nevetséges mozdulattal megpörgeti a kart. A kicsi gömbök őrült módjára forogni kezdenek, szinte beleszédülök a látványukba. Az összeset alaposan szemügyre veszem, így reménykedem abban, hogy az én nevem fog szerepelni azon a labdán, ami végül kiesik a gépből.

  Egy végtelennek tűnő perc múlva újra felcsendül Brittany csilingelő hangja.

-Nos, meg is volnánk, drágáim! Nézzük csak, ki lesz az a bátor, fiatal lány, aki idén képviselheti Brazíliát a 217. Országok Viadalán!

  Egyre feszültebbé válok, egyre görcsösebben kapaszkodok a szoknyám szélébe. Erősen lehunyom a szemem, és megpróbálom bevonzani, amit akarok. Sok-sok évvel ezelőtt, még apukám tanította nekem ezt a módszert. Azt mondta, ha el akarok érni valamit, először képzeljem el, hogy sikerült, gondoljak arra, amit látni vagy hallani szeretnék. Ez valamilyen szinten segít levezetni a feszültséget, és egy olyan dolgot ad nekem, amit aztán soha, senki sem vehet el tőlem: a reményt.

-Tehát, drágáim, az idei év női Kiválasztottja nem más, mint… - olvassa Brittany. – Arabella Asesino!

  Végtelen megkönnyebbülés járja át a testemet, amint meghallom a nevemet. Hát sikerült! Én megyek a Viadalra, én vagyok a Kiválasztott! Legszívesebben körbe-körbe pörögnék, ugrándoznék, mint egy félnótás, és önfeledten kiáltoznék, így ünnepelve a sikeremet, a vágyamat, amire már oly régóta fenem a fogamat, és most végre elértem!

  De jól tudom, hogy nem tehetek így. Mindenki furcsállná a reakciómat, és rögtön gyanakodni kezdenének, hogy valami nem tiszta körülöttem, vaj van a fülem mögött. így hát kénytelen-kelletlen visszafogom magam, és ijedt tekintettel, lehajtott fejjel, botladozva sétálok fel Brittany mellé a színpadra.

-Ó, hát ez egyszerűen fantasztikus! – visít bele a nő a mikrofonba. Természetesen nem veszi figyelembe, hogy ott állok mellette, és bármelyik pillanatban beszakadhat a dobhártyám. – Most pedig, jöjjenek a fiúk!

  Az angol műsorvezető a másik géphez sétál. Végigviszi ugyanazt a mozdulatsort, amit az előbb, majd nagy sokára kiemel egy labdát. Gondosan, alaposan figyelve előkotorja belőle a nevet, ám mielőtt egy szót is szólna, egy éles kiáltás szakítja félbe a műsort.

-Önként jelentkezem Kiválasztottnak!

  Mindenki egy emberként fordul a hang irányába. A tömeg lassan, fokozatosan szétválik a fiú előtt. Izgatottan nyújtogatom a nyakamat, hiszen majd megesz a kíváncsiság, hogy kivel együtt fogok nekivágni a Viadalnak.

  Mikor azonban találkozik a tekintetünk, kis híján felüvöltök, ám most nem a boldogságtól. Árgus szemekkel figyelem az Országtársam minden egyes mozdulatát. Gyűlölöm ezt a gyereket! Sokkal jobban utálom, mint bárki mást! Ez egy beképzelt, magakellető, fölényes nőcsábász! A rohadt életbe is, miért ver engem az ég? Pedig már éppen kezdtek volna jól alakulni a dolgaim! Erre kit kapok a nyakamba? A 185 cm magas, dús, éjfekete hajú, sötét szemű, iszonyatosan izmos, erős, ravasz, beképzelt, idióta, nyomorék…

-Köszöntsék hát nagy tapssal az idei év kiválasztottjait: Arabella Asesinót és Julio Fuarezt!